Azt mondják többen, hogy felejtek. Biztosan így van ez, ha elfelejtem azt a bevásárolnivalót, amelyről előző nap megállapodtunk. Óvodáskorom egyik mindenszentek estéjére mégis nagyon jól emlékszem. A gyerek játszópajtásaim mesélték, hogy este a család a temetőbe fog menni és gyertyákat gyújtanak. Feri, a nálam két évvel idősebb fiú szerint mindenképpen el kell menni, mert akkor a legszebb a temető.

Otthon édesanyámékat noszogattam, hogy este menjünk el temetőbe, és gyújtsunk gyertyákat. Édesanyám mondta, hogy a falu temetőjébe mi nem megyünk, mert a mi halottaink nagyon távoli temetőben nyugszanak. Akkor tudtam meg, hogy az én nagyapám egy orosz hadifogolytáborban tűnt el. A déd és ükszülőim sírja Baranya megye több falujában szétszórva található. Nem egy lokálpatrióta fajta a mi családunk. Végül mégis csak elmentünk este a temetőbe, és a temető közepén álló kereszt alatt gyújtottunk gyertyákat. Nagyon meghitt esti séta volt. Sokan voltak a temetőben, mindenki csendben gyújtotta meg a sírokon az emlékezés gyertyáit és mécseseit. Én is csendben meggyújtottam a temetőbe vitt gyertyát. Imádkozni akkor még nem sokat tudtam, így aztán Nagyapámra gondoltam, és arra, hogy odafentről lássa meg az én kicsiny gyertyácskámat, amit őérte gyújtottam.

Szeretteim sírja egyre csak gyarapszik, ugyanúgy, ahogy a temetők száma és szétszórtsága, amit ezen a napon végig kellene látogatni. A mai nap néhány temetői fotóval gondolok azokra, akiknek sírjukon mécsest ma nem gyújthatok.