Feleségem a Tatán a német nemzetiségi múzeumban éppen előadott, én meg a fényképezőgépem a nyakamba akasztva kerestem a herendi porcelángyár alapítójának a sírját. A temetőt sem találtam meg, de mint később kiderült be sem jutottam volna, mert egy ideje gondosan zárva a temető kapuja. Azért a Fazekas utcában fényképeztem egy keveset.
Tata nagy fazekasairól, és egykori mesteriről a szakirodalomban nem sokat írnak. A legteljesebb dr Siklóssy László által szerkesztett Magyar Kerámia története sorozat első kötete. A későbbi tanulmányok is erre hivatkoznak, ezért gondoltam egyet és ebből a könyvből vettem ki a Tatai kerámiagyártásról szóló részeket.
A TATAI MAJOLIKA./ DIE ALTE KERAMISCHE INDUSTRIE ZU TATA. (TOTIS).
Tulajdonképpen: ónmázas, durva fayence, mely nemcsak anyagában, de formáiban, modorában és díszítéseiben is annyira hasonlít a holicsi edényhez, hogy a legtöbbször csak a gyári jelről ismerhetjük fel, hogy melyik másik. Különösen a gyár virágzási korából származó darabok ilyenek, a melyek, úgy látszik, egy és ugyanazon agyagműves család tagjainak a kezéből kerültek ki S éppen ez a körülmény az, a mi még keramikánk neves szakembereit is téves feltevésekre csábította, főképp a gyár alapi tását illetőleg. De nem is csodálom. A tatai majolikáról — hosszú ideig — az igazi keramikai szakértőkön kívül jóformán alig tudott valaki és csak Bubics Zsigmond híres gyűjteménye révén, melyet 1891-ben az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozott, vált tulajdonképpen közismertté. Azóta becsülik és értékelik a tatai majolikát s helyezik a sorban mindjárt a holicsi után, a mely hely, mint látni fogjuk, még régiség dolgában is méltán illeti meg. Magáról a gyárról pedig még szakembereink is (mint Wartha, Radisics, Petrik) nagyon keveset tudnak. S épp azért, hiszem, nem végzek fölös munkát, ha, mint Tata historikusa, kiegészítem azt a keveset, a mit írtak róla, azzal a kevéssel, a mit ez ideig még megtudtunk róla.
A tatai gyárat gróf Eszterházy József Ádám teljeshatalmú tiszttartója: galánthai Balogh Ferencz építtette a XVIII. Század ötvenes éveiben. Az évszámot ugyan pontosan nem tudjuk, de tán nem is olyan lényegbe vágó, hogy 1756-ban épült-e, vagy 1758-ban. Ezek közé esnek ugyanis Balogh Ferencz nagyobb tatai alkotásai. A gyár tőszomszédságában levő ház — a rajta levő felírás szerint — 1756-ban épült, tehát a majolikagyárat is vagy ebben az évben építették, vagy tán egy-két évvel előtte vagy utána.
Egy, ami bizonyos, hogy a gyár alapítási idejére vonatkozólag eddig közölt adatok mind merőben tévesek. Nem Schlögl János alapította, nem is a XVIII. Század negyedik negyedében, még kevésbé a XIX. század elején keletkezett a gyár, a mint azt Radisics mondta valószínűbbnek (Művészi Ipar 1890. évf. 167. lapon.) A XVIII. század ötvenes éveiben alapíttatott a tatai gyár, a mely ilyképp legfeljebb ha egy évtizeddel volt fiatalabb, mint a holicsi. Balogh Ferencz 1765-ben meghalt, s úgy látszik halálával a gyár működése is elakadt. Ezt épugy, mint a gyár alapítását a kegyesrendűek tatai gimnáziumának egykorú diariumából tudjuk. 1765-ben. Alapították az Eszterházyak a rendházat és 1766 január 30-án a diákság színielőadást tartott, még pedig "uradalmi területen, a Balogh Ferenc építette porcellán-fábrikában, mely elég téres volt és üresen állott." Bővebbet majd csak akkor tudunk, ha a szoros zár alatt tartott tatai Eszterházy levéltárat is végre-valahára megnyitják a kutatók előtt.
Ez a Balogh haláláig terjedő, közel egy évtizednyi időszak képezi a tatai majolikagyár első korszakát.Termékei még nagyon kezdetlegesek, durvák. A szürkés-fehér ónmáz vastagon üli meg a tárgyakat (én csak tányérokat láttam eddig), s majdnem teljesen eltakarja a széleken alkalmazott domborműves rokokó díszítéseket. Kees István könyve szerint 1772-ben, br. Nyáry Albert szerint 1770-ben keletkezett a gyár. Holott ez a dátum már a szünetelő gyár újjászületésének a dátuma, a mikor is a tatai hitbizománynak az ura gf. Eszterházy Ferencz volt, a párisi nagykövet, teljhatalmú kormányzója pedig a nagyműveltségű Bezerédj István. Melyikük volt a gyár újjáteremtője, az ma még ismét az Eszterházy levéltár titka. De homály borítja az újabb évtized egész történetét is. Csak a gyár virágzási korát ismerjük, mely a 80-as évektől a XIX. század első néhány évtizedéig tartott s a mely virágzási korszak Schlögl János György nevéhez fűződik. Ő tette híressé a gyárat, de nem ő volt, a ki új életre keltette s még kevésbé az, a ki alapította, a mint azt a hagyományok mesélték. Ez azonban egy szemernyit sem von le az érdemeiből.
Dr. Dornyay Béla, kegyesrendű tanár barátom, a ki Tata újabb kori történetével és főleg a kulturális vonatkozásokkal foglalkozik, 1914-ben a Tata tóvárosi temetőben megtalálta a Schlögl házaspár sírkövét, melynek érdekes adatai döntik meg teljesen az eddig makacsul tartott hagyományokat. E szerint "Johannes Georg Schlögl" meghalt 1811 július 8-án, 57 éves korában. Felesége Schlögl Terézia pedig 1820 dec. 10-én, 56 éves korában. Már most tegyünk egy kis számítást visszafelé. Schlögl 1754-ben született s így a gyár alapításakor 2—4 éves lehetett, a gyár újjászületésekor pedig 16—18 éves. Mind a két kor kizárja a hagyományok reális alapját. A valóság az, hogy 30—32 éves korában ő virágoztatta fel a gyárat. Az ő neve lett közismertté s a következő században keletkezett családi hagyományok neki tulajdonították még az alapítás tényét is, melyben már koránál fogva sem lehetett egyáltalán semmi része. De nem lehetett azonos a holicsi gyár 1800-ban élt Modellmesterével sem, amint Radisics azt sejteni véli.5 Schlögl a tatai gyár virágzása idején Tatában volt, itt is halt meg. Nem valószínű, hogy közben rövid időre Holicsra ment volna mintázó mesternek s onnan ismét Tatába jött volna haza meghalni. A valószínűség az, hogy a holicsi Schlögl ugyanannak a Schlögl agyagműves családnak egy másik érdemes tagja volt, talán éppen a tatai Schlöglnek testvére vagy más közeli rokona.
A tatai Schlögl-féle gyáralapítási hagyományokat a család örökösei: a Pasteiner család révén Petrik Lajos hozta forgalomba s a Pallas és Révai lexikonok útján ő tette közkeletűvé, de ugyancsak ő volt, aki mindjárt rámutatott arra, hogy a holicsi és a tatai Schlögl aligha egy és ugyanaz a személy. Schlögl J. György síremlékének adataival, azt hiszem, mind a két kérdés tisztázódott. A továbbiak már jórészt ismeretesek. Korabinsky J. Mátyás, kinek földrajzi lexikonja 1786-ban jelent meg, a tatai "porcellán vagy majolika" gyárat úgy említi, mint a város egyik látványosságát s azt írja, hogy a gyár kapuja felett a szeplőtelen szt. szűz látható porcelánból, még pedig életnagyságban. (?) 1786-ban tehát e sorokból kivehetőileg, már a fejlődés előrehaladottabb fokán állhatott a gyár és a "porcellán" elnevezés ismételt használata arra vall, hogy akkor már finom, fehér fayence-árut is készítettek. Townson Robert dr., angol természete búvár, a ki 1793-ban járt Magyarországában, Tatában is megfordult, (9 oldalt ír róla), ahol megtekintette a kőedénygyárat is, a melyet nagyobbszerűnek mond. 1796 márc. 27-én József nádor látogatta meg a gyárat, mit egy toronyalakú asztaldísszel örökítettek meg. (Látható az Iparművészeti Múzeumban.)
A gyár története egyébként teljesen azonos a Holicsiéval. A párisi nagykövetünk tulajdonát képező tatai gyárban francia minták után dolgoznak, melyeket bőviben találhattak a földesúr kastélyában. Formastílusuk a rokokó utáni, XVI. Lajos korabeli ízlés végső szaka. A festődíszek pedig teljesen azonosak a Holicsaikkal, melyekről Radisics kimutatta, hogy strassburgi, elszász-lotharingiai mesterektől erednek. Ezt különben Tatára nézve is teljesen valószínűvé teszi az a történeti tény, hogy Eszterházy József generális 1744-ben csakugyan telepített le Tatában és Tata körül elszász lotharingiaikat. Jó magam is egy ilyen betelepített elszászi család ivadéka vagyok. A telepesekkel bizonyára agyagművesek is jöttek, akiknek Tatában levő nagy számáról Townson angol utazó szintén megemlékezik.
Ezek a "fehér-edényesek" azután (még a múlt században is így hívták az asztali edények készítőit) a fayence-gyártást Schlögl alatt már a tökély meglehetős fokára emelték. Schlögl zománca már nem szürkés, mint a legrégibb tatai edényeké, nem is olyan repedezett, mint az előző évtizedbeli edényeké, hanem tiszta, fehér s ha nem is olyan fényes és átlátszó, mint a holicsi, de azért elég sima, hibátlan és finom, amelyen az alapanyag vörhenyes színe sokszor keresztül üt (de nem rózsaszínű a zománc, mint azt valahol olvastam). A gyár máztörője és iszapolója a tóvárosi meleg források mellett, a mai Mehlschmidt-féle bőrgyár helyén volt Nedves őrlőt használtak és muffel-égetéssel dolgoztak, a melyekből több érdekes darab látható a tatatóvárosi múzeumban.
A Schlögl-korabeli edények a szebbek és a keresettebbek. Legjellegzetesebbek a domborműves rákokkal és csigákkal díszített u. n. rákos tányérok, a melyekből egy igen szép példány van az Iparművészeti múzeumban. Nagyobb számban vannak az úgynevezett csőrös edények: tejes kannácskák, az ezekhez hasonló mártásos csészék, teás kannák, fedeles ibrikek stb., külön említést érdemelnek a virágos tányérok, csemegetálak, kávés csészék (ezek közül érdekesebbek azok, melyeknél a csésze alját áttört művű galéria díszíti), cukortartók, szenteltvíztartók, fűszertartók, füstölők, serlegek és a zöldmázas gyertyatartók. Gyakoriabbak a realisztikus ábrázolások pl. a szőlőlevél-alakú tányérok, a káposztafej formájú levesestálak, cukortartók stb. Végül készítettek virágvázákat, két vagy több oszlopos és néha több darabból összerakható asztaldíszeket, épp olyanokat, mint Holicson.
Az Eszterházy-gyűjteményben van egy fogadalmi tábla — mangánviola felirattal — és egy dombormű — Mária Jézussal, — melyek olasz mintára emlékeztetnek. A Korabinsky által (1786) említett Mária-szobor is meg van még. A tatai vár öreg tornyában, a lépcsőház egyik fülkéjében áll. 135 cm magas. Mint szobrászati mű, nem valami sikerült alkotás, de azért említésre érdemes emléke a gyárnak. A test két darabból áll, kezei, lábai pedig ugyancsak külön, egymásba illeszthető darabok, melyeknek összeillesztési modora a kínai babákra emlékeztet.
Az utóbb említett tárgyak azonban csak kísérletezések. A gyár tulajdonképpeni termelése főkép az asztali edények voltak, a legnagyobb sikert ezen a téren aratta. Stílusukról már megemlékeztem. Díszítésük legtöbbször domborműves, előszeretettel utánozzák a Palissy műveket is. Rákok, csigák, gyümölcsök stb. gyakoriak,- különösen az almát, körtét alkalmazzák a Ieveses tálak és cukortartók fedelén fogóul. A festett díszt rendszerint tarka elhintett virágok, ritkábban koszorúba vagy füzérbe fonva. Ezek a virágok szinte elmaradhat fátlanok és csaknem valamennyi asztali edényen ott találjuk. Az Eszterházy-gyűjtemény egy darabján fennmaradt az egyik festő neve is : »Tottis, den 27. Jen. 1786. Joh. Radiel « Ebből, a virágzási korból a legszebb gyűjteménye van az Iparművészeti Múzeumnak és a Műegyetemnek. Különösen gazdagok a sikerültebb és jellegzetesebb darabokban. Említésre érdemes még a tatai Eszterházy-gyűjtemény, végül számottevő darabokat láthattunk a Kilényi-féle gyűjteményben, a melyet az idén auctionált el a Szent-György-Czéh. Utóbbiban különösen két csemegéstál kötötte le a látogatók figyelmét. A néhány év előtt alapított tatatóvárosi múzeumnak is van néhány érdekes darabja, melyek közül különösen figyelemre érdemesek a Schlögl előtti repedéses szürke zománcú, vastag tányérok. Schlögl János György, mint már említettük, 1811 július 8-án halt meg,- ugyanazon évben, mint mecénása, Eszterházy Ferenc gf., a párisi nagykövet. Halála után a gyárat, úgy látszik, özvegye vezette tovább, aki 1820 dec. 10-én halt meg. Egyetlen lányukat Pasteiner József vette nőül Rájuk szállott a tatai gyár öröksége képen és ők még egy ideig a régi színvonalon tudták tartani. Az angol kőedény terjedésével azonban a fayence mindinkább háttérbe szorul. A piaci versenyt nem bírja. A hanyatló gyárat Pasteinerék eladják Fischer Wolfgangnak, aki már áttér a finom fayence-gyártásra. Porcellánszerű fehér edényeket gyárt. Ez a tatai gyár utolsó korszaka.
Fischer Wolfgangról a gyár örökségkép egyik rokonára: Fischer A. Mórra szállott. (De ő nem azonos Fischer Mórral: a herendi gyár alapítójával, habár ez is tatai volt. A Fischer-család különben régi kőedénygyártó, tatai iparos-család, melynek több tagja játszott nevezetes szerepet a magyar keramikában.) Fischer A Mórról pedig fiára : Fischer Károlyra szállott, aki később társat vet maga mellé és "Fischer és Nobel" cég alatt vezették tovább az üzletet, mely most már végkép megfeneklett. Az olcsó cseh porcellán teljesen kiszorította a kőedényeket a piacról. Fischerék azután fel is hagytak a gyárral, eladták Hardtmuth kályhagyáros cégnek. A múlt évtizedben ez is megszűnt. A kemencét 1913-ban lebontották,- a gyár többi helyiségeit magánlakásokká alakították. Szóval a tatai majolikagyár végkép eltűnt a föld Szinéről, még csak fényképfelvétel se maradt róla -
Befejezésül a régi tatai majolikák szigIáiról emlékezünk még meg:
- A legrégibb darabok alján egy vékony, belekarcolt T betű látható,•
- melyet később a már aláfestett (rendszerint KÉK SZINŰ) vastag T betű váltott fel;
- Pasteinerék jele: a színes T betű mellett egy ugyancsak belevájt (vak) P, vagy kettős P betű;
- Fischer Wolfgang darabjain a teljes városnév olvasható németül: TOTlS, felette egy csillaggal,-
- Fischer A. Mór jele két sorban : F.M. A. - TATA,
- Fischer Károly jele pedig ugyancsak két sorban: TATA, - C. FISCHER.
Rédey Miklós.
NÉHÁNY ADAT A TATAI KERAMIKAI IPARRA VONATKOZÓLAG.
EINIGE DATEN BEZÜGLICH DER KERAMISCHEN INDUSTRIE IN TATA (TOTIS).
Rédey Miklósnak a tatai majolikáról szóló érdekes cikkéhez néhány adatot kell hozzátennem, amelyek technikai okokból nem voltak közvetlenül a cikk után közölhetők. Schirek többször idézett könyvében, mely a holicsi gyár aktáit tárja elénk, olvassuk Dr. Pasteiner Gyula tanár úrnak azt a közlését, hogy Schlögel János György, aki az ő nagyatyjának apósa volt, 1784. december 19-én kötött házasságot feleségével, született Hermann Teréziával. E házasságból 1812-ben egy leánygyermek — Pasteiner professzor úr nagy anyja — született. A tatai anyakönyv ez alkalomból Schlögel János Györgyöt »Fabricans Porcelianorum«-nak nevezi. Schirek közli a Schlögel házaspár képmását is, amelyet egyébként annak idején a Művészi Ipar is közölt. Érdekesek Mayer Albert udvari tanácsosnak, a holicsi gyár igazgatójának jelentései, amelyeket 1809-ben Magyarországon tett utazásáról küldött. Háromszor is megemlékezik a tatai majolikáról, amelyet kétszer megdicsér, egyszer azonban csak nagyon közepesnek minősít. Ez esetben nyilván a konkurens beszél belőle, aki fájó szívvel látta, hogy 1809-ben a háborús állapot következtében Holicsban az üzemet egy időre be kellett szüntetni, a tatai viszont legszebb napjait élhette, mert maga Ferenc király Tatán tartotta főhadiszállását, ami érthető élénkséget hozott a városkába. Mayer igazgató udvari ebédre is hivatalos volt, amelyet ugyancsak tatai edényen élvezett végig.
Az is fejtörést okozott neki, honnan vehetik a tataiak az ónt és az ólmot, amely már Bécsben nem kapható. Tatán nyílt alkalma Mayernek arra is, hogy az uralkodóval a holicsi gyár sorsának további intézéséről tanácskozzék. A holicsi akták között találjuk nyomát annak is, hogy a gyár vezetőségének 1785-ben a tatai és stomfai versennyel már számolnia kellett. A munkásokra vonatkozólag Mayer 1809-ben azt a megjegyzést teszi, hogy azok nagyrészt Holicsból származnak. A holicsi aktákból név szerint csak Wodnarzik Vincére akadunk, aki 1785 körül dolgozott a tatai gyárban. Egy 1786-iki aktában arról van szó, hogy Wodnarziknak a tatai gyárból való elmenetelét semmi más nem gátolta, mint az a 15 forint, amelyet neki "Frau Hermannin" előlegezett. Minthogy Schlögel felesége Hermann leány volt, a valószínűség amellett szól, hogy itt Schlögel anyósáról, Hermannéról van szó, aki, úgy látszik, szintén részt vett a gyár vezetésében. A székesfőváros levéltárában levő aktákból tudjuk, hogy Kuny Domokos, aki 1784-ben jött Budára, hol aztán majolikagyárat alapított, megelőzőleg Tatán működött. Kuny fia volt a holicsi Cuny Domokosnak, akiről a holicsi akták 1757-ben elhallgatnak. Abból azonban, hogy fia Tatán tűnik fel, valószínű, hogy az idősebb Cuny is Holicsból Tatára ment. Végül néhány szót a tatai jelekről. A 3. alatt közölt bevájt P jelet — bevallom — még nem láttam; ellenben az parművészeti Múzeum anyaga alapján ismerem a Pasteinerék által használt kék vagy zöld színnel festett P jelet, melynek aljában egy kis vízszintes vonást is látni vélek, úgy, hogy az egész egy kis fantáziával egy megfordítva összefűzött nagy p és t betűnek tekinthető. Rendkívül érdekes az Iparművészeti Múzeum 1625. számú tatai szelencéje, amely a holicsi módra összefűzött TF (Totiser Fabrik) jelet mutatja. A XIX. század második felében részben Tatán készült, részben csak ott dekorált herendi modorú porcelánok jele a Magyar címer — kissé hosszúkásabb, mint a herendieké — és egy T betű. Az összeolvasztott FD betű Fischer Dezsőt jelent.
SIKLÓSSY LÁSZLÓ.
Forrás: A MAGYAR KERAMIKA TÖRTÉNETE, Szerkeszti: Dr. SIKLÓSSY LÁSZLO.
BUDAPEST, 1917. A SZENT-GYÖRGY-CZÉH MAGYAR AMATŐRÖK ÉS GYÜJTŐK EGYESÜLETE KIADÁSA
