Amikor Barna Elekről szerettem volna többet megtudni, akkor találtam rá Mihályfi Ernőre. Mihályfi Ernő írta Barna Elek könyvének bevezetőjét. Amikor megtaláltam az „Emlékirat helyett „című könyvét százkilencvenhat forintért, nem tudtam a könyvkereskedőnél hagyni. A könyv címéből úgy ítéltem meg, hogy biztosan szólni fog majd kortársairól, művészekről, újságírókról is.  Nem is csalódtam, a könyv válogatás Mihályfi Ernő publicisztikai írásaiból. Barna Elekről a könyvben egyetlen utalást nem találtam, de más művészekről annál többet. Derkovits Gyuláról három írásban is szó van. Gondoltam, most ezt a három írást bemutatom nektek is, és hozzá annak a háznak a fényképeit, amely az első 1931-es írásában is szerepel.

Művész az utcán

DERKOVITS GYULA ÉS A HÁZIÚR ELMONDJA EGY SZOMORÚ KILAKOLTATÁS TÖRTÉNETÉT

Fiatal művészek érdekes akciót terveztek Szent István napjára. A könyvnap mintájára ki akartak vonulni az utcára, s ott akarták árulni képeiket. Az akció nem sikerült, de egy művész mégis az utcára került ezen a napon: Derkovits Gyulát, a modern festői irányok egyik legtehetségesebb és legelismertebb képviselőjét kilakoltatták Hunyadi téri lakásából, és miután egy napig még a rendőrségi fogda fedele alá juttatták, ki tették az utcára.

Derkovits Gyula sohasem volt nagy igényű és sohasem volt elkényeztetve. Asztalosból lett festő, s életstandardja bizony pálya változtatása óta is alig emelkedett a munka nélküli asztalossegédé fölé. Ez a mostani lakása sem volt fényűző. Két kis luk a padlás alatt, a mosókonyhák vidékén.

Rokkant, fél kezére béna és beteg ember Derkovits Gyula. Ahogy beszél, szemei hol lázasan kiugranak, hol meg mélyen süllyednek vissza nagy, sötét gödrükbe. Homloka sárgán fénylik, az arcát ilyen megkínzottan örökíti meg a fényképezőgép, amint panaszkodása közben észrevétlenül kattan a lencse zárja:

-           Azon a délelőttön - kezdi - megint feljött a háziúr, hogy menjek ki a lakásból. Éppen kenyeret ettem, az ebédemet; azt mondta, ad tíz pengőt, csak menjek ki. Nem lehet, feleltem, hát hol dolgozzak akkor? Nem tudtam fizetni, nem volt miből, jól tudják, hogy koldultam itt is. Mondtam neki, fizetek, várjon még, majd csak sikerül képeket elhelyeznem.

-           Délután négy órakor jöttek a végrehajtók. Ketten jöttek, meg két rendőr. Felszólítottak, hagyjam el a lakást. Nem hagyom el. Nekikezdték, hogy kitegyenek. A rendőrök megmarkoltak és kitettek, Kint aztán megkötöztek, így ni.

És mutatja elöl keresztbe téve a két csuklóját.

-           Miért kötözték meg?

-           Mert nem engedelmeskedtem a felszólításuknak.

-           Bántotta a rendőröket?

-           Én? A rokkant kezemmel? ... A végrehajtó aztán felvette listára a dolgokat, amiket lefoglaltak házbértartozás fejében. Az összes képeimet, a rajzokat és a rézkarcokat, az utolsó darabig valamennyit. Nagyobb kép volt vagy tizennégy darab. Volt a Hajnal, meg a nagy önarckép, a Mészáros, a Farkak, a kis Sashegy, a két halászos, á vendéglő, tudja, az a rálátásos, aminek olyan sikere volt Ernst-nél. . . Igaz, ezek már mind régen le voltak foglalva, el sem adhattam volna őket.

-           Miért vitték be a rendőrségre?

-           Hatóság elleni erőszak miatt.

-           De ha nem bántotta őket?

-           Nem engedelmeskedtem a felszólításuknak. És igaz, levetettem a kabátomat, és odadobtam, mondtam, tessék ez is, meg az ingemet is le lehet húzni, tessék. . . Most agyon vagyok ütve, nem tudok élni. Másik lakást nem vehetek, mert még ha venne is valaki képet, nincs mit eladnom. Nincs egy vázlatom se, hogy valahová elmenjek vele, és nem dolgozhatok, mert nincs hol, nincs helyem.

-           Hát hová költöztek?

-           Az öcsémnél húzódtunk meg a feleségemmel együtt. Az öcsém asztalossegéd, néha van munkája, egy sötét kis szobája van, abban lakunk most négyen, egy ágyra vagyunk ott ketten.

-           Mikor adott el utoljára képet?

Hosszan gondolkozik:

-           Néhány héttel ezelőtt egy kis akvarellt egy Rózinger nevű embernek.

-           Mennyiért?

-           Negyven pengőért.

-           Azóta?

-           Semmit.

-           Azelőtt?

-           Az utolsó két évben alig egy-egy képet. A Szépművészeti vett egyet 29-ben, azt hiszem, négyszázért, annak is a háziúr kapta több mint a felét.

Nagy képet mikor festett utoljára?

-           Talán két éve.

Azóta?

-           Nem volt pénzem.

-           Hogy élt?

-           Nyomorogtam, éheztem. Heteken át száraz kenyér, meg már az sem.

-           A felesége sem tudott keresni?

A felesége egyszerű lány volt, modellt állt szobrászoknak és festőknek, úgy ismerkedtek össze, 1920-ban vette el, azóta az asszony odaadó önfeláldozással ápolja, gondozza a beteg festőt. Sokszor eltartotta, elment megint modellnek, vagy elment súrolni, mosni, ha másképp nem tudtak pénzt szerezni.

-           Viki már öt éve nem ment modellnek. Néha még fejet állt, de most már fejre sem lehetett elhelyezkedni. Legutóbb papírzacskókat ragasztott, de most nem kap semmi munkát.

-           Mit csinált azóta, hogy kiengedték a rendőrségről?

-           Ügyvéd után futkostam, hogy legyen, ha az eljárás csakugyan megindul ellenem…

Így mondta el a kilakoltatás történetét a művész, s ezután felhívtuk telefonon a háziurat, hogy őt is megkérdezzük. A Solo Kereskedelmi Bank Rt. telefonján Scherer úr jelentkezett. Törve beszélt magyarul.

-           Méltóztatik tudni - kérdezzük tőle először -, hogy milyen tehetséges festő az a Derkovits Gyula, akit kilakoltattak a házból?

-           Nem festő - tiltakozott határozottan -, hanem lakó. Lakó, aki nem fizetett, és nem is akart fizetni. Hogy tehetséges-e, mi azt nem kutatjuk. Most reklámot akart csinálni magának. Már a múlt évben is tartozott a bérrel, egyszer már peresítve is lett, de valaki, valami művész-egyesület vagy mecénás akkor kifizette helyette a tartozást, tőkét, kamatot. Most körülbelül nyolc hónapig újra nem fizetett. Ingyen nem lehet lakni. Maga nem tudja, milyen nehéz helyzete van egy háziúrnak. Most is emelik az adót. Mondtam, adok neki ötven pengőt, csak költözzön ki, a végrehajtás úgyis költséggel jár.

-           Mennyi házbérrel tartozik most Derkovits? - kérdeztük.

-           Körülbelül 400 pengő, majd pontosan utánanézek.

-           Méltóztatik tudni, hogy ezért a tartozásért minden képét lefoglalták?

-           Nekem annyi lakóm van, nem tudhatom pontosan mindenkink az ügyeit. Nekünk nem kép kell ma, nekünk pénz kell. Az árverésen úgyis ha ezer pengőt ér a kép, ötvenet adnak érte.

-           Éppen azért talán lehetett volna várni még egy kicsit, hátha el tudott volna adni képet, s akkor megint kifizette volna a tartozását.

-           Az mese dolog, hogy el tudott volna adni.

-           Mégis, nem lehetett volna méltányosabban eljárni vele szemben?

-           Kérem, én mindig elég méltányos vagyok. A múltkor is a másik házamban ...

-           Hány háza van igazgató úrnak?

-           Azt nem mondom meg - válaszolta utolsó kérdésünkre a háziúr, és méltatlankodva tiltakozott az ellen, hogy egy notórius nem fizető lakó ügyével kapcsolatban így kifaggassuk.

Hiszen ő - ezt a tárgyilagos igazság érdekében meg kell állapítani - teljesen jogosan, törvényesen járt el.

Magyarország, 1931. augusztus 26.

A Szocialista Képzőművészek Csoportjának emlékkiállítása a Nemzeti Galériában

„Ezt a kiállítást egyszer már megnyitották” - írtuk két esztendővel ezelőtt, amikor „A szabadság és a nép” kiállítás huszadik évfordulóján újra megrendezték az 1942 márciusában megnyílt és három nap múlva betiltott emlékezetes képzőművészeti kiállítást.

Ezt a kiállítást, amely most nyílt meg a Nemzeti Galéria termeiben, még sohasem láthatta közönség, anyagát, képeit, rajzait, szobrait még sohasem gyűjtötték így egybe. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának, amely most harminc éve alakult meg, és a fasizmus legkegyetlenebb évtizedében dolgozott és küzdött, most van az első teljes csoportkiállítása. Most szerepelnek első ízben együtt, egy kiállításon teljes számban a csoport volt tagjai és velük együtt azok a csoporton kívüli művészek is, akik együtt voltak velük a fasizmus elleni harcban.

Harminc esztendővel ezelőtt zártkörű házi kiállításon mutatkozott be a csoport, majd több kisebb kiállításon találkoztak közönségükkel, a munkásokkal. Művészileg és politikailag is legjelentősebb rendezvényük az 1942-es „A szabadság és a nép” freskópályázat terveit is bemutató kiállításuk volt, de ilyen kollektív, nagy kiállításra, amelyen munkásságukról valamennyien beszámolhattak volna, egészen napjainkig soha nem volt alkalom.

Most a Nemzeti Galéria földszinti kiállítótermein kívül a Népköztársaság útja 55. szám alatt levő belügyminisztériumi klubhelyiség két termét is betölti az összegyűjtött hatalmas anyag. A számadatok is érdekesek, mert egyrészt ezek is mutatják a csoport munkásságának jelentőségét, másrészt azt a gondos és lelkiismeretes gyűjtőmunkát, amelyet a kiállítás rendezője, Oelmacher Anna művészettörténész, a csoport volt alkotó tagja végzett. Több mint hatszáz műalkotást gyűjtöttek össze, valamennyi az idézett évtizedből datálódik, és mintegy félszáz művész szerepel az emlékkiállításon. Meglepetést jelentenek ezek az arányok még azoknak is, akik kortársként emlékeznek a Szocialista Képzőművészek Csoportjának harcaira, munkásságára.

Koszorúk függnek egyes képek és szobrok alatt, a kegyeletes emlékezés koszorúi. Emlékezés azokra a művészekre, akik a csoport tagjai közül mártírhalált haltak a második világháború alatt, vagy a szörnyű években elviselt szenvedések következtében szereztek halálos betegséget.

A Szocialista Képzőművészek Csoportja Derkovits Gyula követését, munkájának folytatását vállalta. Derkovits utódai voltak - tudatosan, felelősen. 1934-ben halt meg Derkovits Gyula, s ők abban az évben átvették a staféta fáklyáját.

Régi irataim között most került a kezembe Derkovits Gyulának egy kéziratban töredékesen megmaradt, halála előtt egy hónappal írt verse. Ide írom néhány sorát.

Kevesen tudják, hogy Derkovits verset is írt. Feleségének Mi ketten című életrajzkönyvében is mindössze két verstöredéke szerepel. Egy másik, 1932. júniusi keltezésű verséből is idézek:

Derkovits életműve egyetlen monumentális önéletrajz. Saját testén, saját életén érzi osztálya elnyomottságát, az elnyomás minden eszközének kegyetlenségét. És ezeket örökíti meg a rendőrlovak tiprásától a kilakoltató végzésig, a csendőrszuronyokat és puskatust,, nyomort, éhezést és fázást, tűzvészt, menekülést és halottsiratást, vihart, statáriumot és gondot, terrort és börtönudvart ábrázoló képein.

Ennek a belülről rajzolt arcképnek elmélyítésére nem vállalkozhattak a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagjai sem (azóta se senki), de szélesítették a képet: a proletariátus önarcképét. A munkásosztály életét, harcát festették, rajzolták, mintázták meg a kor kegyetlenül hiteles vonásaival. Ennek bizonyítására elég a festmények, rajzok, szobrok témáját, címét idézni itt: Éhezők, Börtön után, Külváros, Gyárnegyed, Iszonyat, Háború, Ágyra)járók, Menekültek, Tömegsír, Független Magyarországért, Spanyol anya, Légitámadás, Szégyen és fájdalom, Sallai és Fürst, Fázok hideg szobában, Munkanélküli, Proletárfiú, Koncentrációs tábor, Csendőrök, Szegény emberek ebédje, Sebesültek, Tűzvész, Koldusok, Spanyol gyász, Éhezők menete, Munkaszolgálatosok a börtönudvaron, Börtönsarok, Viharban, Fogják le a gyilkos kezeket, Üres a tányér, ínségkonyha, Hajléktalanok, Forradalom - és így tovább, ez csak néhány példa.

Sokféle művészi törekvés, stílus, eredmény látható a kiállításon és kísérlet, ami örökre kísérlet maradt. Hiszen például a csoport egyik legtöbbet ígérő tehetsége, Kondor György még nem volt 24 éves sem, amikor a fasizmus áldozata lett. És hány társa, hány nagyszerű művészi tehetség pusztult el így pályája elején.

De ezek a különböző művészi szándékok, irányok, próbálkozások, amelyek körül 20-30 évvel ezelőtt egymás között szenvedélyes vitákat folytattak, ma már összeolvadtak történelmi szintézisben. Egységben látjuk mindezeket, s megállapíthatjuk, hogy céljuk, irányuk helyes volt, igaz volt. Tudatosan keresték a szocialista realizmus útját a magyar képzőművészetben. És ha művészi egységük csak mai, történelmi távlatunkból bizonyul megvalósultnak, politikai programjuk, állásfoglalásuk és hitük, amelyért mindent hajlandók voltak feláldozni, és sokan közülük mindent fel is áldoztak, egyértelműen helyes volt akkor is és ma is.

Munkásságukat a csoport kommunista sejtjén keresztül az illegális kommunista párt irányította. Képzőművészeti munkájukkal vettek részt az illegális pártmunkában; ennek bizonyságai a kiállított röpcédulák, plakátok, mozgalmi plakettek, az általuk készített felvonulási, tüntetési transzparensek.

Munkájukban megvalósult a népfront frissen született szelleme is. Széles fronton sorakoztak fel velük együtt és sorakoznak most fel itt a kiállításon is a párthoz nem tartozó haladó művészek, akik mind egyek voltak a pártos művészet vallásában és vállalásában.

Művészi stíluskísérleteik között vannak olyanok, amelyeken ma már túljutottunk, de megerősítik, aláhúzzák mai eredményeink egyik-másik vonását. Politikailag mind követendő példaképek. Művészetükkel szolgálták a haladást, a szocializmust, a kommunizmust. Részesei voltak a dolgozó nép életének, műveikkel tükrözték a társadalmi helyzetet, az elnyomott dolgozó nép szenvedéseit és vágyait, s műveikkel is és életükkel is tudatosan és meg nem alkuvón részt vettek a nép szabadságküzdelmében.

Késői, de nem elkésett elégtétele ez a most megnyílt kiállítás a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. Valami a helyére került, és ez a valami haladó hagyományaink fontos része, továbbfejlődésünk tartóoszlopa, amelyre ma is lehet építeni.

A Nemzeti Galériában megnyílt kiállítás művészeti, politikai jelentősége igen nagy. Számtalan tanulságot lehet és kell levonni belőle. Én az egyik legfőbb tanulságnak azt tartom, hogy ez a kiállítás is világosan bizonyítja: a szocialista realizmusnak a magyar képzőművészetben megvannak a haladó hagyományai, útja pontosan kirajzolható. Gyökerei 1919 elé, a század első évtizedeibe nyúlnak, hatalmas pillére az 1919-es Tanácsköztársaság művészete, Pór Bertalan, Uitz Béla, Berény Róbert, Kmetty János és mások munkái. Az akkor kivirágzott plakátművészet azóta is utolérhetetlen csúcsokra ért. Derkovits és Dési Huber jelentette a szocialista realizmus felé vezető további utat, majd a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagjai következtek s a céljaikat vállaló, hozzájuk önként csatlakozók.

Együtt dolgozó művészkollektíva volt ez. Jelentőségük elsősorban egységes, közös munkájukban van. Ezért nem lenne helyes itt sem külön-külön értékelni akkori, 1934-44 közötti vagy az életben maradottak azóta végzett munkáját.

Ez a néhány kiállítói név inkább csak jelezze frontjuk szélességét: Ámos Imre, Berda Ernő, Bokros Birman Dezső, Diener-Dénes Rudolf, Farkas Aladár, Fenyő Á. Endre, Z. Gács György, Goldmann György, Háy Károly László, B. Juhász Pál, Kassitzky Ilona, Kmetty János, Kondor György, Korniss Dezső, Kurucz D. István, Mészáros László, Nolipa István Pál, Oelmacher Anna, Papp Gyula, Ránki Roxi József, Sugár Andor, Schnitzler János, Szabó Iván, Szántó Piroska, Szlovák György, Törzs Éva, Varsányi Pál.

Ez a kiállítás egységében még jobban aláhúzza, igazolja azokat a szavakat, amelyeket Kállai Gyula mondott 1957 novemberében „A magyar forradalmi művészet” kiállításának megnyitóján, amely kiállításon a Szocialista Képzőművészek Csoportja tagjainak több munkája is szerepelt:

„Talán másként fejlődött volna egész felszabadulás utáni képzőművészetünk, ha korábban rendezzük meg ezt a kiállítást.”

Erre a kiállításra is áll ez a megállapítás.

A kiállítók közül egyesek változhattak az azóta eltelt időben; a hősi évtized, amelyről ez a kiállítás beszámol, és amelynek emléket állít, ma már művészettörténet és történelem.

A kiállítás nem elkésett jó alkalom arra, hogy az új magyar képzőművész generáció még tisztábban lássa az utat - maga mögött és maga előtt.

Népszabadság, 1964. április 19.

Folytatható-e Derkovits  útja ?

Legutóbb Csakugyan tetszik című cikkünk elérte célját: végre vita indult a sajtóban képzőművészetünk helyzetéről, mai problémáiról. Az első reagálás ugyan kissé megdöbbentett, keresni kezdtük cikkünk hiányosságait, amelyek lehetővé tették az irodalmi hetilap glosszaírójának érteden olvasását és kötekedően rosszhiszemű kommentálását. Valóban ilyen félreérthető volt a cikk? Hamarosan megnyugtatott Dersi Tamásnak az Esti Hírlapban megjelent két válasza, amelyben, helyesen értelmezve mondanivalónkat, visszautasította a glossza erőszakolt inszinuációit, írván, hogy a glosszaíró háborgása alaptalan, senki sem akarja Derkovits művészetének formai jegyeit ma uralkodóvá tenni. Derkovits magatartásának lényegéről van szó, „a vállalni érdemes derkovitsi ars poetica lényeges vonása a pártos elkötelezettség, a korszerű forradalmiság, a humanista szenvedély”.

Valóban erről van szó. Cikkünkben arra a kérdésre kerestünk választ, hogy lehet-e, kell-e ma folytatni Derkovits útját.

S a válaszunk egyértelműen: igen.

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a felszabadulás után Derkovits nevével, az ő tiszteletével, Derkovits jegyében indult meg képző művészeti életünk.

Az egyik legelső kiállítás az ő műveit mutatta be az új közön ségnek a Magyar Kommunista Párt II. kerületi szervezetének lil lér utcai székházában, már 1945-ben.

S akkor alakult meg a képzőművészeti főiskolásoknak ról elnevezett kollégiuma is, majd néhány év múlva megalapítottuk . Derkovits-ösztöndíjat, amely a főiskolát végzett legtehetségesebb művészeknek háromévi gondtalan alkotást biztosít.

1948-ban a Fővárosi Képtárban rendezett kiállít:Derkovits 169 művét mutatták be, majd 1954-ben még teljesebb kiállítása nyílt.

Közben, a sematizmus éveiben, kísérletek történtek Derkovits „elnémítására”. Támadások jelentek meg művészete ellen jobb- és baloldalról egyaránt.

Emlékszem, akkor sokan meglepődtek, hogy minisztériumi dolgozószobámban ezekben az években is Derkovits-festményt láttak íróasztalom fölött. Ez nem tüntetés volt, hanem hűség. És ezzel a hűséggel az akkori művelődésügyi miniszter, Révai József is egyetértett.

1957 után rátaláltunk az igazi hagyományok helyes követésének útjára, kiállítássorozat indult a Nemzeti Galériában a forradalmi magyar képzőművészet hagyományainak, a Szocialista Képzőművészeti Csoport, Derkovits, Nemes Lampérth, Uitz és mások életművének bemutatására.

Felszabadult életünk huszonötödik esztendeje egybeesett a Derkovitsra emlékezés évével, születésének 75., halálának 35. évfordulójával.

Élő, ható hagyomány Derkovits Gyula művészete. Néhány esztendővel ezelőtt, születésének 70. évfordulóján a Magyar Nemzet kérdést intézett Derkovits-ösztöndíjas fiatal művészekhez, mit jelent számukra Derkovits élete és művészete. Ezekből a vallomásokból idézek néhány mondatot.

-           Éppoly bátornak és haladónak kell lenni, mint ő volt. Nagy morális tanítás az övé…

-           Mit jelent ma, nekem Derkovits művészete? Meggyőződést, állásfoglalást, művészeti ítéletmondást. ..

-           A képi kifejezés korszerű törvényszerűségeit mély humanizmusának, igazságérzésének, egyértelmű szociális állásfoglalásának szolgálatába állította . . .

-           Művei leplezetlenül a kort jelentették, amelyben élt. Sebész volt, biztos kezű, kérlelhetetlen - ugyanakkor forró szívű forradalmár . . .

-           A nagy példa ő, aki tudatosan élt és alkotott, nem szigetelő-dött el a társadalomtól, a munkásosztálytól - most felkiáltójel, harcos hagyomány, útjelző művészetben és emberségben egyaránt. Lépteimet már régóta hozzá igazítom ...

-           Derkovits művészete nekem közhelyektől mentes példázat a művészi hivatás magasztosságáról. Élő példakép, mert művészi Hitvallása és erkölcsi ereje örökké, de nekünk ma különösen időszerű…

-           Derkovits művészete a megalkuvás nélküli harcot jelend az emberért, a művészetért, az igazságért...

-           Derkovits művészete József Attila és Bartók Béla mellett a legtisztább forrás, mindig újat adó, megújuló élmény . ..

-           Számomra példamutató a magatartása, konoksága és a törekvéshez való hűsége. Nagy tehetségű művész volt és állhatatos ember ...

-           Nekem példa arra, hogy a művészet létjogosultságát csak a mondanivaló igazolja. E mondanivalóval a haladást szolgálni a legnagyobb feladat. . .

-           Mély eszmeisége és emberszeretete ma is időszerű, amely nélkül nem lehet, vagy nem is érdemes művészetet csinálni...

-           Művészi magatartása példa arra, hogy a szociális felelősség vállalása mindig elsődleges ...

Gyönyörű vallomások ezek, fogadalomszerű válaszok arra a kérdésre, hogy lehet-e, kell-e ma folytatni Derkovits útját. És értőn, pontosan meghatározzák azt is, hogy mi az igazi szocialista realizmus.

Egy generáció egyhangú szavazása a derkovitsi útra.

Az egyik tehetséges fiatal művész még ki is egészítette válaszát.

-           Arra a kérdésre - írta -, hogy mit jelent számomra Derkovits Gyula élete és életműve, igazán csak munkával lehet válaszolni.

Ezek a munkával adott válaszok is megszülettek az elmúlt negyedszázad alatt. A forradalmi művészet nagyszerű alkotásai jöttek létre, monumentális művek, köztéri szobrok, közösségi épületek falait díszítő freskók, mozaikok, gobelinek. Ez a negyedszázad történelmi jelentőségével együtt, azzal összeforrva, nemzeti művészettörténetünknek is kiemelkedő korszaka.

Készül már a nagy jubileumi kiállítás, amely huszonöt év mérlegére teszi képzőművészetünk fejlődését, eredményeit. De éppen a legjelentősebb közösségi műveket nem lehet beszállítani a Műcsarnok termeibe. Országos szemlét kell tehát tartani legalább gondolatban, hogy meggyőzően bizonyítani tudjuk véleményünket: joggal lehetünk nagyon büszkék a magyar forradalmi realizmus eredményeire, alkotásaira.

Ilku Pál művelődésügyi miniszter mondotta többek közt az országgyűlés egyik legutolsó ülésén: - A magyar művészet új alkotásainak túlnyomó hányada megfelel a kultúra iránti társadalmi igényeknek. A művészetek legrangosabb vonulatában felvetődnek a társadalomépítés fontos kérdései. Művészetünk nem hanyagolja el életünk megoldásra váró ellentmondásait sem, ellenkezőleg: mindinkább szocialista szemlélettel képes felvetni, ábrázolni és a ma sajátos eszközeivel megváltoztatni, megoldáshoz segíteni ezeket. Természetesen a jó művek. . . Nálunk teret kap, nyilvánosságra kerülhet minden olyan alkotás,, amely kiáll a béke és a haladás ügye mellett.

A negyedszázad minden fázisában születtek időtálló - már időt állt valóban remekművek. Időrendben is a legelsők közül való-Kerényi Jenő sátoraljaújhelyi Partizán-emlékműve. Ezt követte Kerényi többi alkotása a parlamenter-emlékműtől Csontváry síremlékéig. Az ötvenes években készült Domanovszky Endre munkásparaszt találkozót szimbolizáló dunaújvárosi freskója. Körülbelül ugyanebben az időben mintázta meg Ferenczy Béni az igazi Petőfit. Korunk történelmi jelentőségét hirdetik és késő utódaink számára is jellemzően mutatják be Somogyi József szobrai, köztük az új szocialista város, Dunaújváros jelképévé nőtt Martinász és a Szántó Kovács János-emlékmű Hódmezővásárhelyen. Pátzay Pál budapesti Lenin-szobra is korszakjelző alkotás, és erőteljes szimbólummá nőtt Vilt Tibornak a vízből született energiát kifejező allegorikus figurája a Tiszalöki Vízierőműnél.

Kiss István és Somogyi József Dózsa-szobra, Olcsai Kiss Zoltán szoborcsoportja a munkásmozgalom hősi halottainak sírja felett, Kiss István 1919-es Tanácsköztársaság-emlékműve, Barcsay Jenő, Kádár György hatalmas mozaikjai, a magyar művésszé lett Makrisz Agamemnon mauthauseni mártíremlékműve, Sohaár Erzsébet, Medgyessy Ferenc, Mikus Sándor szobrai, Hincz Gyula, Kass Já nos békeharcos falképei, pannói, Gádor István kerámia-plasztikái. Kondor Béla falképei új szállodáinkban, Borsos Miklós portréi - és még hosszan lehetne sorolni a teljesség reménye és igénye nélkül a tematikus és díszítő alkotásokat, amelyek mind korunk maradan dó értékei művészileg és társadalmi szellemükben egyaránt.

Nagyszerű új grafikai művészetünk indítója is Derkovits Gyű la ma már klasszikus Dózsa-sorozata.

Mindezek a felsorolt művek teljesítik azokat a feltételeket, amelyek legfontosabb kritériumai a derkovitsi út követésének. Jellemzőjük a korszerű forradalmiság, a társadalmi kérdésekre való reagálás, a pártos elkötelezettség és az azonosulás a társadalmunk fejlődését irányító eszmékkel, az emberközpontúság, a humanista szenvedély.

Mindezekből megállapíthatjuk, hogy a címben leírt kérdésre választ kaptunk: a mai magyar képzőművészet legjobbjai töretlen szenvedéllyel folytatják Derkovits útját. ‘

Magyar Nemzet, 1970. április 4.

Ajánlott olvasmány (Derkovits Gyula: Három nemzedék a MEK-en): http://mek.oszk.hu/04600/04671/html/eletrajz.htm