Harminc évvel ezelőtt még elmentem március tizenötödikén az utcára kokárdával, és büszkén tűztem egy szál sárga rózsát a Petőfi szobor előtti virágágyásba. Akkor úgy éreztem, azt kell tennem. Az idei évben úgy éreztem otthon kell maradnom, és bíbelődtem régi bőrtárgyak felújításával. Késő délután aztán a lányom – egész nap a várost járta, és fényképeket készített, mert ezt kapták az iskolában feladatnak - megkért, hogy vigyem fel kilátókhoz. A terve az volt, hogy az ünnepi nap képsorozatának befejezéseként a nap végén készít képet Budapestről. Én, mint segítő apa, el is vittem a János hegyre.

Fel is mentünk az Erzsébet kilátó teraszára. Lányom felállította az állványt, és fényképezte a várost kedvére. A kilátó teraszán, mint mindig most is fújt a szél, én meg letekintve úgy éreztem, hogy elfog a tériszony. Néhány kép lekészítése után aztán le is mentem a teraszról. Készítettem képeket a kilátó belsejében. Aztán a kilátó tövéből is próbáltam képeket készíteni. Olyan hétköznapi képek sikeredtek a kilátóról, és környékéről.

A sötétedés után, aztán megkért a lányom, hogy kevésbé szeles csúcsra kellene menni, és fényképezni a kivilágított várost. A Hármashatárhegyi tisztás jutott eszünkbe, ami emlékezetünk szerint szélvédettsséget biztosít.

A Hármashatár hegyen aztán bebizonyosodott, hogy a szélerősség, és a kilátás is tökéletes. A képek itt is hétköznapi városi kivilágítást mutattak.

Utolsónak végre sikerült egy ünnepre kivilágított tornyot lencsevégre kapni. Az óbudai fűtőerőmű tornya nemzeti színekkel totemoszlop gyanánt mutatja, hogy itt kérem készültek a nemzeti ünnepre.