Az induló képen éppen turisták tanulmányozzák a Rosette kő emlékművét. Mi is sokáig néztük, és felidéztük ismereteinket a kőről. Sok mindenre emlékeztem, de sok mindenre nem. Többször láttam már filmet a Rosette kőről, és az azon levő szöveg megfejtéséről, de most, hogy ismét utánanéztem a neten sok minden újdonságnak tűnt. A posztban kerestem idézeteket a kőről és megfejtőjéről. A posztban levő összes képet Jean-Francois Champollion szülővárosában készítettem.

“Basileountos tou neou kai paralabontos tén basileian para tou patros”, vagyis: “az új király atyjától átvéve a királyságot” – így kezdődik a Kr.e. 196-ban V. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó által hozott rendelet, amely – és az utókor számára ez a fontosabb – azt is előírta, hogy a gránittömbre a döntést fel kell vésni az istenek szavaival (hieroglifákkal), a nép nyelvén – démotikus írással – és görög nyelven is. A Rosette-ben (ma Rashid) közel kétezer évvel később megtalált gránittömb volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez. A titkot feltörő Jean-Francois Champollion kiskorától vonzódott az egyiptomi kultúrához. Tizenhárom évesen már tudott latinul, ógörögül, héberül és arabul, ismerte a cirill írást és a káldeus nyelvet, később a kínai, a perzsa és az etióp nyelvvel is foglalkozott. Legjobban persze a hieroglifák izgatták, egy kopt szerzetes hatására kezdte kutatni a hieroglif és a kopt írás közötti hasonlóságokat. Tizenhét évesen ismertetett eredményei annyira lenyűgözték a grenoble-i művészeti és tudományos társaságot, hogy a fiatalembert levelező tagjává választotta. Párizsban nyílt alkalma tanulmányozni az 1799-ben Egyiptomban megtalált Rosette-i kő másolatát, de az első találkozás kudarccal zárult, a kő nem adta ki titkát. Champollion, immár a történelemtudományok professzoraként, a következő éveket Grenoble-ban töltötte. 1821-ben tért vissza Párizsba, ahol romló egészsége ellenére egyre többet foglalkozott a démotikus és a hieratikus írás, valamint a hieroglifák összevetésével. 1822-ben jött rá, hogy hieroglifák nem önálló szavakat, hanem betűket, jeleket jelölnek. A végső megfejtéshez az segítette, hogy észrevette, a hieroglif írásban egyes jeleket gyűrű vesz körül. A görög szövegben ugyanitt az uralkodó szó szerepel, így adódott a következtetés, hogy ezeken a helyeken egy-egy fáraó neve szerepel. A Kleopátra és Ptolemaiosz neveket felhasználva Champollion megfejtette a hieroglifákat, majd a sztélé egész szövegét. Champollion a Rosette-i kő, valamint egy obeliszk és az Abu Szimbel templomnál talált tekercsek segítségével arra is rájött, hogy a hieroglifák nemcsak betűt, hanem betűcsoportokat is jelölnek, gyakran hiányoznak a magánhangzók, és hogy az egyiptomiak piktogramokat is használtak. Két év alatt szinte az összes hieroglifát megfejtette, felfedezéseit 1824-ben A hieroglifák pontos rendszere című könyvében tette közzé. Champollion 1828-ban végre Egyiptomba is eljutott, a majd két éven át tartó expedíció eredményeit leíró négykötetes műve azonban már csak halálát követően jelent meg. Az Akadémia tagja lett, 1831-ben pedig az ő vezetésével alakult meg az első egyiptológia tanszék Franciaországban. Mindössze 41 éves volt, amikor két szívrohamot követően 1832 március 4-én meghalt, befejezetlen egyiptomi nyelvtanát és szótárát fivére adta ki. Forrás: http://cultura.hu/aktualis/champollion-a-hieroglifak-megfejtoje/

1799. július 15-én talált rá Pierre-Francois Bouchard a Nílus-deltában fekvő Rashid melletti erődítési munkálatok során a rosette-i kőtáblára, melyen V. Ptolemaiosz fáraó (ur. Kr. e. 204-180) egyik dekrétumát örökítették meg egyiptomi hieroglif és démotikus írással, valamint ógörög nyelven. A sztélé forradalmat hozott az egyiptológia tudományában, ugyanis annak segítségével – és Jean-Francois Champollion zsenialitásának köszönhetően – 1400 év után sikerült megfejteni az egyiptomi írás és nyelv titkát.

A rosette-i kő – melynek jelzője a Rashid városnév francia alakjából ered – az elmúlt két évszázad során valóságos fogalommá vált a tudományos zsargonban, ám a lelet a maga nemében egyáltalán nem számít egyedülállónak. A kutatások jelen állása szerint biztosan állíthatjuk, hogy a Ptolemaidák korában bevett szokás volt, hogy a fáraók rendeleteit görög és egyiptomi nyelven is közzétették a sztéléken, sőt, azokat a klasszikus hieroglif és a hétköznapok során használt démotikus írásjegyekkel is felvésték. A rosette-i kőtáblán – az idézetben foglaltakkal ellentétben – például egy V. Ptolemaiosz nevében kiadott rendeletet olvashattak az alattvalók, mely abból az alkalomból született, hogy a gyermek fáraó támogatói sikeresen levertek egy felső-egyiptomi felkelést.

Több mint valószínű, hogy ebből a sztéléből több példány is készült, ám a 4. század végétől fogva, a kereszténység, majd az iszlám térhódítása nyomán az ősi szentélyekből – sőt, adott esetben akár a piramisokból is – egyszerű építőkövek lettek. Minden bizonnyal a Nílus-deltában előkerült rosette-i tábla is így érkezett Alsó-Egyiptomba, a szállítás azonban komoly károkat okozott a vésett feliratban. A hieroglif szöveg jelentős része elpusztult, a démotikus és a görög szakasz viszont szerencsésen átvészelte az évszázadokat, míg Pierre-Francois Bouchard, a Nílus völgyében állomásozó francia erők egyik mérnöke a rashidi erődítési munkák során rá nem talált a hatalmas kőre.

Mint ismeretes, az egyiptológia jövőjét Napóleon 1798. évi merész hadjárata alapozta meg, mely azzal a céllal indult Egyiptomba, hogy – India elérésével – gyarmatain keresztül kényszerítse térdre Franciaország legfőbb ellenfelét, Angliát. A katonai géniusz utóbb kudarcot vallott ezen a téren, ám az expedícióban részt vevő tudósok hada annál csodálatosabb eredményeket ért el – nem csak a franciák, de az egész emberiség javára. Az 1798–1801 között feltárt leletek közül kétségtelenül a rosette-i kő volt az egyik legjelentősebb darab, melyet Napóleon utasítására Alexandriába szállítottak, hogy megkíséreljék megfejteni a hieroglifák és az ősi egyiptomi nyelv rejtélyét. A franciák mondhatni nagylelkűek voltak, hiszen másolatok formájában más nemzetek tudósaival is megismertették e nagyszerű lelet feliratát, ám a követ így sem sokáig tarthatták birtokukban.

Napóleon szökése után az Oszmán Birodalom túlereje lassan felmorzsolta az expedíciós erőket, 1801-ben pedig – hathatós brit támogatással – a törökök sikeres partraszállást hajtottak végre a Nílus-deltában. A franciák hamarosan kapitulációra kényszerültek, ám a műkincsek körüli háború csak ezután vette kezdetét: Étienne Geoffroy Saint-Hilaire a felhalmozott kutatási anyagok elpusztításával fenyegette meg az angolokat, így a győztesek belementek az egyezkedésbe, de a rosette-i kőre vonatkozó kéréseket mindvégig visszautasították. Az expedíció túlélői végül a sztélé nélkül tértek haza Franciaországba, amely 1802-ben Angliába – és III. György király (ur. 1760-1820) nagylelkűsége folytán –, a British Museum tulajdonába került. A páratlan értékű műemlék egyébként mindmáig Londonban tekinthető meg.

A brit–francia rivalizálás már szinte a rosette-i kő felfedezésének pillanatában megkezdődött – a szigetországi tudósok egy ideig hamisítványnak nevezték a sztéléről készített másolatokat –, és a versengés a lelet elszállításával sem ért véget. A franciaországi tudósok ezután azzal a célkitűzéssel vágtak bele a munkába, hogy ők találják meg elsőként a hieroglifák kulcsát, amit a Földközi-tenger medencéjében ekkor már 1400 éve kerestek, mindenféle eredmény nélkül. E rejtély megoldása persze igencsak nehéz feladat volt, hiszen Plutarkhosz és az 5. században élt Hórapollón eleve téves irányba kalauzolták a kutatókat – azt állították ugyanis, hogy a hieroglifák egy gondolatot, fogalmat jelölnek –, így nem meglepő, hogy a középkori arab és kora újkori európai tudósok egyaránt kudarcot vallottak.

Miután Bouchard-ék rájöttek, hogy a rosette-i táblán látható háromféle írással ugyanazt a szöveget jegyezték le, soha nem látott lehetőség mutatkozott az egyiptomi nyelv és jelrendszer megismerésére, ami – az alapok lerakásának tekintetében – végül két évtizedet vett igénybe. Paradox módon az első sikerek a démotikus szöveg kapcsán születtek, melyben a svéd Johan David Akerblad és a francia Antoine-Isaac Silvestre de Sacy 1802-re azonosította a görög személyneveket. Ezeket a kutatási eredményeket, valamint Jean-Jacques Barthélemy korábbi hipotézisét felhasználva a brit Thomas Young 1814-ben a hieroglif jelekkel írt, kartusokba foglalt neveket is sikeresen elolvasta.

Innentől látszólag már csak egy lépés volt az egyiptomi nyelv megismerése, ám a görög nevek kibetűzésének dacára az még mindig az ismeretlenség homályába burkolózott. Young után újabb nyolc év telt el, mire az ókortudomány egyik legnagyobb zsenije, Jean-Francois Champollion rájött arra, hogy a hieroglifákkal – az értelmezést segítő szimbólumokkal kiegészítve – az egyiptomiak szintén mássalhangzókat jelöltek, és élete hátralévő tíz évét ezek megfejtésének szentelte. A francia férfi páratlan nyelvtudásával a démotikus írás terén is korszakalkotó felfedezést tett, ugyanis a koptból eredeztetve több jelet is sikerrel azonosított. Ezzel bizonyossá vált, hogy a rosette-i kő középső része szintén egyiptomi nyelven íródott, és megkezdődhetett e rég elveszett idióma megfejtésének évszázados munkája, aminek alapjait Champollion fektette le. Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1799_julius_15_a_rosettei_ko_megtalalasa/