Terézvárosból most sok művész és íróember emléktáblája után következzék egy mérnök, kereskedő motorversenyző emléktáblája a Hunyadi térről.

urbach_laszlo_emelktabla1.jpg

 

Urbach a húszas évek legendás motorversenyzője, majd a Mátra kismotorkerékpár konstruktőre és gyártója volt. Az államszocializmus évtizedei alatt Urbach László részt vett a Dongó, kerékpárra szerelhető segédmotor és a Berva mopedek tervezésében is. Az Eperjesen született Urbach 1923-ban szegődött el Majláth Mihály budapesti motorkerékpár-kereskedőhöz. 1929-ben kilépett a Majláth cégtől. Egész pontosan a Majláth cég Hunyadi téri üzletét igazgatta a továbbiakban, míg Majláth a gróf Zichy Jenő utcában folytatta pályafutását.

urbach_laszlo_emelktabla2.jpg

Az 1930-as években jelentősen megnőtt a motorkerékpározás iránti érdeklődés. Különösen keresettekké váltak az ún. segédmotoros kerékpárok, melyek vezetéséhez nem szükségeltetett jogosítvány. Urbach, aki Európa sok országában megfordult, egyre inkább hajlott arra, hogy maga is foglalkozzon kismotorok gyártásával.

urbach_laszlo_motoron1.jpg

Mivel a külföldi gyártókkal folytatott tárgyalásai nem vezettek sikerre, így idővel – a kereskedelemben és a versenyzésben korábban szerzett tapasztalatai felhasználásával – saját fejlesztésbe kezdett. Ennek eredményeként 1938 végére elkészült a Turul, melyet 1939 tavaszától Mátra néven kezdtek el forgalmazni. A Mátra az akkori legmodernebb építési elveket követte, a jármű kiválóságát a keresettsége és a kiemelkedő versenyeredmények is mutatták. A Mátra gyártása a háború miatti megszakításokkal együtt az 1949-es államosításokig tartott.

urbach_laszlo_emelktabla3.jpg

Urbach a második világháború viszontagságait a Horthy Miklós kormányzó fiaival ápolt barátsága miatt sikeresen vészelte át. Szerencsére ez a kapcsolat később nem számított fekete pontnak, így a pártállam időszakában is számítottak szakértelmére. 1945-ben egyik alapítója volt a Gépjármű Roncsgyűjtő Központnak, majd rá egy évre utódának, a Magyar Országos Gépkocsi Üzemi Rt.-nek, közismert nevén MÖGÜRT-nek.

urbach_laszlo_motoron2.jpg

Az 1950-es években részt vett a Székesfehérvári Vadásztölténygyárban gyártott Dongó, kerékpárra szerelhető segédmotor és az egri Finomszerelvénygyárban készült Berva mopedek tervezésében is. 1977 augusztus 18-án hunyt el. Forrás: http://magyarjarmu.hu/emberek/urbach-laszlo/

urbach_laszlo_emelktabla4.jpg

Ajánlott cikk: http://totalbike.hu/magazin/2013/01/08/matra_a_magyar_motor/

Szerző: MULTMENTO  2017.02.25. 06:50 1 komment

Címkék: épület emléktábla

Januári bejegyzésemben Fenyő László költő szülőházáról írtam. Akkor a verseiből keveset találtam a neten. Aranyosfodorka talált általa dedikált verseskötetet is elég borsos áron. Elhatároztam, hogy én ebből a drága kötetből egy példányt be fogok szerezni. Nem kellett sokáig keresnem, és megtaláltam a verseskötetnek a költő feleségének dedikációjával tizedannyiért. A kötetről készült képeken nem látszódott a feleség aláírása, de rögtön elkezdtem gondolkodni azon, hogy kinek is fogom én a dedikációját majd megtalálni a kötetben. Először Szántó Judit aláírást vártam, mert a neten azt találtam, hogy József Attilával folytatott szerelmi viszonya előtt ő volt Fenyő László felesége.

fenyo_dedikalt3.jpg

A költő és a szavalóművész 1927-ben már ismerték egymást, ám kapcsolatuk csak három évvel később, 1930-ban kezdődött, mert Judit az első találkozáskor még Fenyő László költő, műfordító és kritikus felesége volt (aki egyébként már a második „irodalmi ember” Judit életében: elsőként Hidas Antal író, költő és műfordítóval élt). Attila és ő tehát 1930-ban elkezdték közös életüket, azonnal össze is költöztek, és az asszony vértanúi szenvedéllyel igyekezett minden terhet levenni az akkor már kimondottan labilis költő válláról. Gyakorlatilag úgy kezelte a férfit, mint egy gyereket: főzött, mosott, takarított rá, szerkesztőségekben házalt a verseivel, az egész napi munka után pedig esténként Attila ingeit vasalta, hogy a költő megjelenése mindig makulátlan legyen.

Egész lényét, teljes működését a szerelmének rendelte alá, miközben tevékenyen részt vett a kommunista mozgalom munkájában is. A mozgalomnak Attila is tagja volt, de részben az állapotából, részben pedig a fokozatos kiábrándulásból adódóan kevésbé volt aktív, mint Judit, aki egyébként – naplója tanúsága szerint – egy idő után szintén viharos gyorsasággal veszítette el a hitét a nagy, közös „forradalomban”. Judit feloldódott Attilában, de ezt görcsösen, fájdalommal telve tette, hiszen pontosan érezte: nem ő a költő igazi nagy szerelme.

Hogy ki volt az a bizonyos nagy szerelem, arra nincs egyértelmű válasz: József Attila szenvedélyes szerelmi költészetében több női portré is felvillan hosszabb-rövidebb ideig. Egyebek mellett fiatalkori szerelme, Vágó Márta, későbbi pszichológusa, Gyömrői Edit, vagy utolsó múzsája, Illyés Gyula későbbi hitvese, Kozmutza Flóra.

Ezek a nők mind csodálatos versek ihletőiként maradtak fenn az utókor számára, de Juditnak még ez sem adatott meg: Attila összesen két verset írt hozzá, a Judit címűt és egy 1930-34 között keletkezett töredéket. Mindkét költemény szeretetteljes, bajtársias hangnemben íródott, de vad lángolás egyikben sincs, sőt a töredékben a költő konkrétan meg is fogalmazza: „szövetség ez s nem szerelem…”. Ennek ellenére Judit imádta a költőt (és azt a kitüntetett figyelmet, amit mellette kapott) még úgy is, hogy állandó megaláztatásokban volt része: a fantasztikus Óda elkészülte után például, amit Attila egy kérészéletű szerelméhez, Marton Márta művészettörténészhez írt. A költő igen kegyetlenül Judit arcába vágta, hogy a vers nem az övé, nem szereti már, ne is reménykedjen. Az asszony mindezek ellenére tovább tűrt, és 1934-ben, amikor József Attila első ízben szakított vele, öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor még sikerült visszaszereznie a bűntudatos poétát, de 1936-ban végleg elváltak útjaik. Forrás: http://wmn.hu/kult/46050-eletvonala-elmosodott--a-no-aki-vegig-kitartott-jozsef-attila-mellett-es-meg-annal-is-tovabb

varosliget_fenyo_vers1.jpg 

Amikor aztán a kötetet átvettem, és megnéztem kiderült, hogy a neten Fenyő László második felesége írta alá a kötetet. Később Fenyő László összes költeményét is megvettem, mely a költő születésének hetvenedik évfordulójára készült. Most ebből a két kötetből válogattam néhány verset. A versek közé válogattam néhány a Városligetben készített képet.

varosliget_fenyo_vers2.jpg

varosliget_sajat_fotok1.jpg

varosliget_fenyo_vers3.jpg

varosliget_sajat_fotok2.jpg

varosliget_fenyo_vers4.jpg

varosliget_sajat_fotok3.jpg

varosliget_fenyo_vers5.jpg

varosliget_sajat_fotok4.jpg

varosliget_fenyo_vers6.jpg

varosliget_sajat_fotok5.jpg

varosliget_fenyo_vers7.jpg

varosliget_sajat_fotok6.jpg

varosliget_fenyo_vers8.jpg

varosliget_sajat_fotok7.jpg

varosliget_fenyo_vers9.jpg

varosliget_fenyo_vers10.jpg

varosliget_sajat_fotok8.jpg

varosliget_fenyo_vers11.jpg

varosliget_sajat_fotok9.jpg

varosliget_fenyo_vers12.jpg

varosliget_sajat_fotok10.jpg

varosliget_fenyo_vers13.jpg

varosliget_sajat_fotok11.jpg

Szerző: MULTMENTO  2017.02.22. 06:24 1 komment

Címkék: papír emléktábla

Nemrég találtam rá Királyhegyi Pál emléktáblájára. Csodálkoztam azon, hogy-hogy csak most. Lakóhelyemhez nagyon közel, és igen gyakran sétálok is ezen a környéken. Sokat keresgélni sem kell utána, hisz olvastam én tőle sok-sok írást, és TV-ből is ismertem.

kiralyhegyi_emlektabla1.jpg

Királyhegyi Pál (Bp., 1909. dec. 27. – Bp., 1981. aug. 7.) író. Budapesten érettségizett, majd Amerikába került, ahol magyar lapoknál újságíróként dolgozott, de volt pincér, munkás és hivatalnok is. 1927-31-ben Hollywoodban statiszta, később forgatókönyvíró. 1931-ben hazatért, a Pesti Napló c. lap munkatársa lett, de rendszeresen írt az Új Idők és a Színházi Élet c. lapokba is. 1938-ban Angliába ment, ahol a Daily Telegraph c. lapnak dolgozott, és fordítással foglalkozott. 1941-ben ismét hazatért. 1944-ben deportálták. Hazatérése után a Ludas Matyi és a Képes Figyelő munkatársa lett. 1950-ben kitelepítették. Miután visszatérhetett Budapestre, alkalmi szellemi munkákból élt, mert nem publikálhatott. 1956 után ismét megjelenhettek írásai, kabarékban konferansziéként működött. Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/07923.htm

kiralyhegyi_emlektabla2.jpgAz első kétszáz évem című önéletrajzi regényéből film is készült, három idézet a könyvből:

kiralyhegyi_konyv1.jpeg(Az Új Idők szerkesztőségében) A Pesti Naplóba írhattam, de csak mint külső munkatárs, mert volt valamilyen törvény erre is. Az Új Időknél Fodor szerkesztő úr lelkesen fogadott:

– Örülök Palikám, hogy hazajöttél, de nem tudom, dolgozhatsz-e nálunk, mert a rendelet szerint…

– Igen. Hallottam már róla. Gyerünk be a kegyelmes úrhoz.

A kegyelmes úr Herczeg Ferenc volt, az Új Idők főszerkesztője, akit én nagyon szerettem, bár felsőházi tag volt, és az a pletyka járta róla, hogy Horthynak is barátja. Azt is mondták, hogy ő írja Horthy beszédeit, de ha igaz volt a pletyka, nem sok dolga lehetett, mert Horthy keveset beszélt, és rosszul, és a nehezebb szavakat, mint asztal vagy szék, alig tudta kimondani. Hja, a német nevelés átka.

Bementünk a kegyelmes úrhoz, akinek több szava volt mindenben, mint Farkas Istvánnak, a tulajdonosnak, a kitűnő festőművésznek, akit később a nyilasok meggyilkoltak.

Fodor szerkesztő úr dadogni kezdett:

– Arról van szó, kegyelmes uram, hogy Királyhegyi visszajött Londonból, és hát emiatt… ugyebár most itthon van… ezért aztán most úgy van, hogy… – egyre jobban belezavarodott a mondókájába, mire kisegítettem:

– Arról van szó, hogy írhatok-e az Új Időkbe, mint az­előtt, minthogy zsidónak számítok, noha anyám is, apám is zsidó, sőt az a gyanúm, hogy még nagyapám is az.

Herczeg Ferenc elgondolkozott:

– Zsidó nem írhat az Új Időkbe, és nem is írt soha. Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Márai, Csathó Kálmán mind írók. Az, hogy zsidó valaki, nem elég. De ha a Királyhegyi eddig is írt, akkor író, s természetesen ezentúl is írhat.

A kihallgatás véget ért.

Néhány héttel később találkoztam Herczeg Ferenccel az Új Idők épületében, a folyosón.

– Tüstént fáradjon be, kérem, hozzám – mondta, és sietve előrement.

Én csodálkozva követtem, mert nem volt barátkozó ter­mészet, sohasem beszélgettünk, vele nem is lehetett beszél­getni, legfeljebb válaszolni volt szabad, ha kérdezett vala­mit.

Gyönyörű nyár volt. Herczeg szobájának az ablaka tárva-nyitva:

– Milyen szépen csicseregnek a madarak – kezdte. Én erre csak bólintottam, jelezve, hogy miattam akár csicseregjenek egész nap, nem zavar.

Elmúlt pár perc. Ekkor kopogtak az ajtón, és feldúlva, ré­mülten jelentette Tímár, a vállalat egyik dolgozója: – Kegyelmes uram! Két detektív van itt.

– Nem kell nekem egy se – mondta Herczeg, és becsukta az ajtót.

Később megint kopogtak, és Tímár most már nyugodtab­ban jelentette, hogy a detektívek elhagyták az épületet.

Kiderült, hogy razzia volt: írógyanús zsidókat kerestek. Ilyen hírek jelentek meg például az akkori újságokban: „Nóti Károly, Pásztor Béla és más, forgatókönyvírással alaposan gyanúsítható egyéneket internálták.” Herczeg tudta, hogy razzia van. Azért hívott be a szobájába, mert meg akart menteni, és tudta, hogy hozzá nem mer­nek bemenni.

kiralyhegyi_emlektabla3.jpg

(A koncentrációs táborban) Megkezdődött az új esztendő. A frontról egyre szívderítőbb hírek érkeztek, és a munka üteme egyre lassúbb lett a gyárban. A vak is láthatta, hogy nincs elég nyersanyag, és a németek egyre rosszkedvűbbek.

A koszt is romlott, a kenyéradagok napról napra kisebbre zsugorodtak. Kósza pletykák keringtek a levegőben arról, hogy elvisznek bennünket innen, mert a gyakori légitámadások miatt már csak föld alatti gyárban lehet zavartalanul termelni.

Nagyon féltünk attól, hogy elkerülünk Niederorschelből, mert akkor már tudtuk, hogy ez a legjobb koncentrációs tábor egész Németországban.

De elmúlt a január, és nem történt semmi. Egyforma unalomban múltak a napok, és állandóan csak ételekről beszélgettünk.

Tizenhárom évestől hetvenig képviselve volt minden korosztály, de senkit sem érdekelt más, csak az evés. Nőről szó sem esett, legfeljebb a családról tettünk említést néha, de igazából senki sem hitt már abban, hogy a családtagok közül valaki is életben maradhatott. Hír nem ért el hozzánk, és a régi életünk valahogy teljesen valószínűtlenné, elképzelhetetlenné vált, és már csak álomnak hittük, hogy valamikor szabad emberek voltunk, és a szabad ételek országában éltünk, ahol mi magunk határozhattuk meg a saját levesünket.

Dr. Feiner, egy magas, izmos, negyvenéves vegyészmérnök, akit nagyon szerettem, mindig arról álmodozott, hogyha egyszer kiszabadulunk, elmegy a piacra és vesz egy teljes kiló krumplit, hazaviszi, ő maga megfőzi, és a legnagyobb titokban, egy teljes vekni kenyérrel együtt megeszi. De voltak olyan optimisták is, akik még hittek a töltött káposztában, a paprikás csirkében, gyümölcsben, sőt meglepően nagy volt a főtt tésztáért rajongók szektája is.

Ebédidőben éppen a parizerről tartottam előadást hallgatóimnak, amikor arra jött a főtörzsőrmester, a barakk parancsnoka. Unottan ránéztem, de elfelejtettem köszönni neki, hiszen személyesen nem ismertem, soha nem beszélgettünk.

A köszönés kötelező volt, és a németek nagyon komolyan vették: vigyázzállásban kellett leemelni a sapkánkat, ha németet láttunk. Az őrmester még egyszer rám nézett. Nem hitt a szemének. Még mindig nem köszöntem neki, és fogalmam sem volt róla, miért olyan izgatott. Csak akkor kaptam észbe, amikor leütötte a sapkámat fejemről, és vad üvöltésbe kezdett. A többiek dermedten nézték a jelenetet, aminek az lett a vége, hogy a főnök intett, és én követtem.

Bevitt a szobájába, egy tágas, jól fűtött helyiségbe, ami íróasztallal és egy írógéppel volt felszerelve. Vágyakozva néztem a gépet. Amióta elkerültem hazulról, még csak nem is láttam írógépet, és eszembe jutott az én kis hordozható Remingtonom, amit otthon hagytam, és amit azóta már biztosan kivégeztek a nyilasok, hiszen zsidó gép volt szegény.

Eszembe jutott a házmester is, aki azt mondta, hogy nem lesz semmi bajunk, csak dolgozni fogunk, és mindenki a saját mesterségét folytathatja.

Milyen szép lenne, ha ez az öreg őrmester abbahagyná ezt a reménytelen vitát a köszönésről, és megengedné, hogy regényt vagy színdarabot írjak a gépen, ami itt úgyis csak céltalanul díszíti a szobáját.

De az őrmester pofozni kezdett. Nagyon izgatottnak látszott, a halántékán kidagadtak az erek, az arca lila volt a méregtől, és komolyan kezdtem aggódni miatta. Úgy tetszett, hogy ezt a szerencsétlent itt minden pillanatban megütheti a guta, és akkor engem kivégeznek őrmestergyilkosságért, ami szigorúan tilos volt Németországban.

Néztem ezt a szegény, öreg őrmestert, mialatt vert. Nagypapa külsejű, jóságos, kék szemű ember volt, ha civilben látom, átsegítem a kocsiúton. Lehet, hogy már nem volt ereje, vagy nem akart komolyan megverni, de az ütéseit alig éreztem, csak a kiabálása idegesített.

– Bocsánat uram, hogy közbeszólok, de engedje megjegyeznem, hogy nem voltam katona, azt sem tudtam, hogy köszönni kell itt a sapkával, mert a németek nem szokták fogadni. Higgye el, nem udvariatlanság volt részemről, inkább túlzott lelkesedés.

– Miféle lelkesedés? – érdeklődött, de homlokán és halántékán kidagadtak az erek, és a keze remegett.

– Ételekről beszélgettünk, és a paprikás csirkénél elborul az agyam. Sajnálom, hogy így felizgatta magát. Az ön korában ártalmasak már ezek a felindulások.

Szünet.

– Igen. Nekem már ilyen istenverte természetem van. Mindjárt dühbe gurulok. Pedig alapjában véve nem vagyok rossz ember. Csak ha felidegesítenek. És már a harmadik voltál ma, aki nem köszönt. Úgyhogy jelentést is kell írnom a tábor fegyelmezetlenségéről.

Hallgattam.

Az őrmester leült a géphez, gyakorlatlan kezével berakott egy papírt, és írni kezdett. De már az elején elakadt. Az életét adtam volna azért, hogy odamehessek az írógéphez, és írhassak rajta. Akármit. Levelet valakinek, betűket, felkiáltójeleket, csak hozzáérni még egyszer egy írógéphez. Nem látszott reménytelennek a helyzet.

– Valami baj van a géppel. Szakember vagyok. Megjavítom, ha tetszik – próbálkoztam.

Az őrmester felnézett rám:

– Te mi voltál azelőtt?

– Író. Nagyon sokat gépeltem valamikor. Kitanultam a szakmát.

– Hát nem bánom. Nézd meg, mi a baj.

Féltem, hogy meghallja, mennyire dobog a szívem. Megsimogattam a gépet, mint a lovát a huszár. Német gép volt, de írógép mégis.

Alaposan szemügyre vettem:

– Akadozik – mondtam, bár már az első pillanatban láttam, hogy a gépnek nincs semmi baja.

– Hát, csak dolgozz rajta, itt a szobában. Ha elrontod, az szabotázs. Remélem, tudod, mi jár érte.

– Halál – mondtam szerényen, mint szabotázsszakértő.

– Nem kell visszamenned a munkába. Itt fogsz dolgozni ezen a gépen. Egy hét alatt elkészülsz?

Elsápadtam. Hazudjak neki? A gépnek semmi baja. Isteni lenne az undok fúrás helyett egy hetet tölteni teljes biztonságban, az őrmester szentélyében, az írógép közvetlen szomszédságában. És ha bejön valami német szakértő, és megállapítja, hogy a gép hibátlan, csak az őrmester akadozik? Habozásom csak egy pillanatig tartott. Legjobb az egyenes út. Hazudni kell.

– Két hét alatt megjavítom. De egy új szalag is kellene – mondtam, hogy eltereljem figyelmét a két hétről.

Bólintott. – Majd beküldök a városba új szalagért. Te csak dolgozz szorgalmasan.

Indult kifelé, aztán megtorpant. Megállt az egyik szekrény előtt, kinyitotta kulccsal az ajtaját, kivett egy egész vekni kenyeret, és odaadta nekem:

– Ez a tied. A többieknek erről nem kell tudni.

– Hálásan köszönöm, de volna egy szemtelen kérésem.

Az őrmester mosolygott:

– Los. Ki vele.

– Dr. Feiner. Vegyészmérnök. Nagyon tehetséges ember. Szeretném vele megfelezni ezt a mérhetetlen nagyságú kenyeret. Én már elszoktam a nagy evésektől, és ő nagyon tudná élvezni ezt a kenyeret. Remekül beszél németül. És mindig éhes.

Az őrmester akkorát üvöltött, hogy majdnem összeestem:

– Majd felhozatom azt a gazembert. Aztán dolgozzatok, mert széttaposlak benneteket.

Öt perc múlva a kápó már hozta is Feinert, aki halálsápadt volt a félelemtől. Egy perc múlva magunkra maradtunk. Feiner alig tudott beszélni, amikor a kenyeret velem együtt meglátta:

– Hát te még élsz? Azt mondták a fiúk, hogy agyonvert az az állat.

– Dehogy. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk.

– Velem úgy üvöltött, azt hittem, akasztani visznek. Miről van szó?

– Egyél. Ez itt a mi kenyerünk.

Feiner rávetette magát a kenyérre.

– Ezt a gépet kell megjavítanunk.

– Helyes. De nem értek hozzá. Vegyész vagyok.

– Hülye vagy. A gép jó. Két hétig elpiszmogunk rajta. Azalatt történik valami.

Feiner könnyei potyogtak evés közben.

– Miért sírsz?

– Hogyne sírnék, amikor olyan jó meleg van itt, és én Ausserkommandón dolgoztam. Csak meg ne haljon ez az őrmester gépjavítás alatt.

kiralyhegyi-pal_1980.jpg(Kitelepítésben) Azon a nyáron Adács hernyótermése világrekordot ért el. Mindenütt csak úgy nyüzsögtek ezek az undok férgek, és gyakran megtörtént, hogy mentem az úton, fa sehol a közel­ben, mégis a fejemre esett három-négy ilyen szörnyeteg. Isten tudja honnan.

Egyre jobban kedvemet szegték a hernyók, és amikor már bágyadt kis levesünkben is akadt belőlük, elhatároztam, hogy hadat üzenek nekik és kiirtom őket a faluból, vagy legalábbis a tanyánk környékéről. Némi levelezés után Gombaszögi Ellától kaptam egy jó adag finom, jó ízű, hatásos svájci mérget, odaadtam a kulákomnak, aki szakszerűen felhígította, és beletöltött belőle egy monumentális adagot a puttonyába, amiből öntözni lehetett a rovarokat.

Vállamra vettem a szerkentyűt, és kipróbáltam a hatást. Szereztem egy magányos hernyót (nem volt nagy fáradság), és óvatosan ráfröccsentettem néhány cseppet. A hatás min­den képzeletemet felülmúlta. Pillanatok alatt megdermedt, összehúzódott, majd elhunyt. Erre aztán nekiláttam a gyil­kolásnak. A fák kopárok voltak miattuk, nem volt nehéz meglátni őket, minden egyes hernyóra ezer halál jutott.

Megelégedetten feküdtem le, de másnap több volt a her­nyó, mint valaha. Amikor emiatt panaszkodtam a kulákom­nak, egykedvűen idézte néhány évvel azelőtt megjelent regényem címét: – Mindenki nem halt meg.

Nem nyugodtam, szorgalmasan öntöztem őket tovább, de be kell vallanom, a hernyók győztek. Egyre jobban untam Adácsot; szabadulásom érdekében írtam egy levelet a Szabad Népnek, amelynek a főszerkesztőjét jól ismertem, de később kiderült, hogy mire a levél megérkezett, már régen más volt a főnök.

Levelem úgy kezdődött, hogy idéztem a Szabad Nép egyik cikkét, amelyben azt írta, hogy jó helyre ütöttünk, feljajdult a külföld, holott Magyarországon csak főhercegek és nyilas tábornokok vannak kitelepítve, de egyetlenegy kisember vagy értelmiség sem szerepel a listán.

Ezek után így folytattam: „Ma Magyarországon nincs senki, aki a Szabad Nép jóhiszeműségében kételkedni MERNE, de a jólinformáltságában nem hiszek én, aki szemre is kisember vagyok, értelmiségi, mint a levelemből is láthatják, és sem apám, sem anyám nem volt katona, főherceg sem szerepel a családunkban, nyilasokról nem is beszélve. Nem igaz, amit a Szabad Nép ír, hogy jó körülmények között élnek itt a deportáltak, hiszen ez a lakás, amiben lakunk, azelőtt magtár volt, azért látogatják olyan lelkesen az egerek és patkányok, mert magot keresnek, de csak két Krauszt és egy Királyhegyit találnak.

Nem igaz az sem, hogy csak fő- és alhercegek vannak kitelepítve, hiszen én a Ludas Matyi belső munkatársa voltam, és ezt a lapot nem az jellemzi, hogy nyilasok és főhercegek szerkesztik.

Kérek sürgős intézkedést, valamint becses soraimnak lapjukban való közlését.

Ui. Most már tudom, hogy él Marci Hevesen. Ne irigyeljék.”

A levelet elküldtem a Blaha Lujza térre, a Szabad Nép főszerkesztőjének. Mint később kiderült, a szerkesztőség munkatársai kézről kézre adták, és nevetve vitték be a főnöknek, aki úgy érezte, hogy igazam van. Kiadta egyik munkatársának a dolgot nyomozásra, és a vizsgálat megerősítette azt, amiket írtam.

Később alkalmam volt olvasni Gábor Andor véleményét az ügyről. Ezt írta: „Királyhegyi nem ellenség, hanem humorista…”

Azt hiszem, ez döntötte el a dolgot, vagyis azt, hogy tizenhét hét múlva hivatalos értesítést kaptam Cziráky elvtárs aláírásával, amelyből megtudtam, hogy elhagyhatom Adácsot és visszaköltözhetem Pestre, de régi lakásomat nem foglalhatom el.

Maradéktalanul boldog voltam. Nem érdekelt a lakás, csak az, hogy újra a sima aszfalton járhatok, találkozhatok a barátaimmal, és nem kell nyakig sárban rónom az adácsi utcákat. Kétszer mentem ki az állomásra, hogy elhiggyem, szabad vagyok újra, és amikor felszálltam a pesti vonatra, még mindig szédültem a boldogságtól.

Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem K.u.K. Kiadó, Budapest, 2015 Forrás:

https://olvassbele.com/2015/09/03/kiralyhegyi-pal-elso-ketszaz-evem-reszletek/

Ajánlott írás róla: http://www.origo.hu/kultura/kotve-fuzve/20151226-kiralyhegyi-pal-evfordulo-auschwitz-holokauszt-irodalom.html

Az életrajzi regényéből készült Maár Gyula (1986) film meg is nézhető itt:

 

Szerző: MULTMENTO  2017.02.18. 06:21 1 komment

Címkék: emléktábla

derkovits_emlektabla1.jpg

Amikor Barna Elekről szerettem volna többet megtudni, akkor találtam rá Mihályfi Ernőre. Mihályfi Ernő írta Barna Elek könyvének bevezetőjét. Amikor megtaláltam az „Emlékirat helyett „című könyvét százkilencvenhat forintért, nem tudtam a könyvkereskedőnél hagyni. A könyv címéből úgy ítéltem meg, hogy biztosan szólni fog majd kortársairól, művészekről, újságírókról is.  Nem is csalódtam, a könyv válogatás Mihályfi Ernő publicisztikai írásaiból. Barna Elekről a könyvben egyetlen utalást nem találtam, de más művészekről annál többet. Derkovits Gyuláról három írásban is szó van. Gondoltam, most ezt a három írást bemutatom nektek is, és hozzá annak a háznak a fényképeit, amely az első 1931-es írásában is szerepel.

derkovits_emlektabla2.jpg

Művész az utcán

DERKOVITS GYULA ÉS A HÁZIÚR ELMONDJA EGY SZOMORÚ KILAKOLTATÁS TÖRTÉNETÉT

Fiatal művészek érdekes akciót terveztek Szent István napjára. A könyvnap mintájára ki akartak vonulni az utcára, s ott akarták árulni képeiket. Az akció nem sikerült, de egy művész mégis az utcára került ezen a napon: Derkovits Gyulát, a modern festői irányok egyik legtehetségesebb és legelismertebb képviselőjét kilakoltatták Hunyadi téri lakásából, és miután egy napig még a rendőrségi fogda fedele alá juttatták, ki tették az utcára.

Derkovits Gyula sohasem volt nagy igényű és sohasem volt elkényeztetve. Asztalosból lett festő, s életstandardja bizony pálya változtatása óta is alig emelkedett a munka nélküli asztalossegédé fölé. Ez a mostani lakása sem volt fényűző. Két kis luk a padlás alatt, a mosókonyhák vidékén.

Rokkant, fél kezére béna és beteg ember Derkovits Gyula. Ahogy beszél, szemei hol lázasan kiugranak, hol meg mélyen süllyednek vissza nagy, sötét gödrükbe. Homloka sárgán fénylik, az arcát ilyen megkínzottan örökíti meg a fényképezőgép, amint panaszkodása közben észrevétlenül kattan a lencse zárja:

-           Azon a délelőttön - kezdi - megint feljött a háziúr, hogy menjek ki a lakásból. Éppen kenyeret ettem, az ebédemet; azt mondta, ad tíz pengőt, csak menjek ki. Nem lehet, feleltem, hát hol dolgozzak akkor? Nem tudtam fizetni, nem volt miből, jól tudják, hogy koldultam itt is. Mondtam neki, fizetek, várjon még, majd csak sikerül képeket elhelyeznem.

-           Délután négy órakor jöttek a végrehajtók. Ketten jöttek, meg két rendőr. Felszólítottak, hagyjam el a lakást. Nem hagyom el. Nekikezdték, hogy kitegyenek. A rendőrök megmarkoltak és kitettek, Kint aztán megkötöztek, így ni.

És mutatja elöl keresztbe téve a két csuklóját.

-           Miért kötözték meg?

-           Mert nem engedelmeskedtem a felszólításuknak.

-           Bántotta a rendőröket?

-           Én? A rokkant kezemmel? ... A végrehajtó aztán felvette listára a dolgokat, amiket lefoglaltak házbértartozás fejében. Az összes képeimet, a rajzokat és a rézkarcokat, az utolsó darabig valamennyit. Nagyobb kép volt vagy tizennégy darab. Volt a Hajnal, meg a nagy önarckép, a Mészáros, a Farkak, a kis Sashegy, a két halászos, á vendéglő, tudja, az a rálátásos, aminek olyan sikere volt Ernst-nél. . . Igaz, ezek már mind régen le voltak foglalva, el sem adhattam volna őket.

-           Miért vitték be a rendőrségre?

-           Hatóság elleni erőszak miatt.

-           De ha nem bántotta őket?

-           Nem engedelmeskedtem a felszólításuknak. És igaz, levetettem a kabátomat, és odadobtam, mondtam, tessék ez is, meg az ingemet is le lehet húzni, tessék. . . Most agyon vagyok ütve, nem tudok élni. Másik lakást nem vehetek, mert még ha venne is valaki képet, nincs mit eladnom. Nincs egy vázlatom se, hogy valahová elmenjek vele, és nem dolgozhatok, mert nincs hol, nincs helyem.

-           Hát hová költöztek?

-           Az öcsémnél húzódtunk meg a feleségemmel együtt. Az öcsém asztalossegéd, néha van munkája, egy sötét kis szobája van, abban lakunk most négyen, egy ágyra vagyunk ott ketten.

-           Mikor adott el utoljára képet?

Hosszan gondolkozik:

-           Néhány héttel ezelőtt egy kis akvarellt egy Rózinger nevű embernek.

-           Mennyiért?

-           Negyven pengőért.

-           Azóta?

-           Semmit.

-           Azelőtt?

-           Az utolsó két évben alig egy-egy képet. A Szépművészeti vett egyet 29-ben, azt hiszem, négyszázért, annak is a háziúr kapta több mint a felét.

Nagy képet mikor festett utoljára?

-           Talán két éve.

Azóta?

-           Nem volt pénzem.

-           Hogy élt?

-           Nyomorogtam, éheztem. Heteken át száraz kenyér, meg már az sem.

-           A felesége sem tudott keresni?

A felesége egyszerű lány volt, modellt állt szobrászoknak és festőknek, úgy ismerkedtek össze, 1920-ban vette el, azóta az asszony odaadó önfeláldozással ápolja, gondozza a beteg festőt. Sokszor eltartotta, elment megint modellnek, vagy elment súrolni, mosni, ha másképp nem tudtak pénzt szerezni.

-           Viki már öt éve nem ment modellnek. Néha még fejet állt, de most már fejre sem lehetett elhelyezkedni. Legutóbb papírzacskókat ragasztott, de most nem kap semmi munkát.

-           Mit csinált azóta, hogy kiengedték a rendőrségről?

-           Ügyvéd után futkostam, hogy legyen, ha az eljárás csakugyan megindul ellenem…

Így mondta el a kilakoltatás történetét a művész, s ezután felhívtuk telefonon a háziurat, hogy őt is megkérdezzük. A Solo Kereskedelmi Bank Rt. telefonján Scherer úr jelentkezett. Törve beszélt magyarul.

-           Méltóztatik tudni - kérdezzük tőle először -, hogy milyen tehetséges festő az a Derkovits Gyula, akit kilakoltattak a házból?

-           Nem festő - tiltakozott határozottan -, hanem lakó. Lakó, aki nem fizetett, és nem is akart fizetni. Hogy tehetséges-e, mi azt nem kutatjuk. Most reklámot akart csinálni magának. Már a múlt évben is tartozott a bérrel, egyszer már peresítve is lett, de valaki, valami művész-egyesület vagy mecénás akkor kifizette helyette a tartozást, tőkét, kamatot. Most körülbelül nyolc hónapig újra nem fizetett. Ingyen nem lehet lakni. Maga nem tudja, milyen nehéz helyzete van egy háziúrnak. Most is emelik az adót. Mondtam, adok neki ötven pengőt, csak költözzön ki, a végrehajtás úgyis költséggel jár.

-           Mennyi házbérrel tartozik most Derkovits? - kérdeztük.

-           Körülbelül 400 pengő, majd pontosan utánanézek.

-           Méltóztatik tudni, hogy ezért a tartozásért minden képét lefoglalták?

-           Nekem annyi lakóm van, nem tudhatom pontosan mindenkink az ügyeit. Nekünk nem kép kell ma, nekünk pénz kell. Az árverésen úgyis ha ezer pengőt ér a kép, ötvenet adnak érte.

-           Éppen azért talán lehetett volna várni még egy kicsit, hátha el tudott volna adni képet, s akkor megint kifizette volna a tartozását.

-           Az mese dolog, hogy el tudott volna adni.

-           Mégis, nem lehetett volna méltányosabban eljárni vele szemben?

-           Kérem, én mindig elég méltányos vagyok. A múltkor is a másik házamban ...

-           Hány háza van igazgató úrnak?

-           Azt nem mondom meg - válaszolta utolsó kérdésünkre a háziúr, és méltatlankodva tiltakozott az ellen, hogy egy notórius nem fizető lakó ügyével kapcsolatban így kifaggassuk.

Hiszen ő - ezt a tárgyilagos igazság érdekében meg kell állapítani - teljesen jogosan, törvényesen járt el.

Magyarország, 1931. augusztus 26.

derkovits_emlektabla3.jpg

A Szocialista Képzőművészek Csoportjának emlékkiállítása a Nemzeti Galériában

„Ezt a kiállítást egyszer már megnyitották” - írtuk két esztendővel ezelőtt, amikor „A szabadság és a nép” kiállítás huszadik évfordulóján újra megrendezték az 1942 márciusában megnyílt és három nap múlva betiltott emlékezetes képzőművészeti kiállítást.

Ezt a kiállítást, amely most nyílt meg a Nemzeti Galéria termeiben, még sohasem láthatta közönség, anyagát, képeit, rajzait, szobrait még sohasem gyűjtötték így egybe. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának, amely most harminc éve alakult meg, és a fasizmus legkegyetlenebb évtizedében dolgozott és küzdött, most van az első teljes csoportkiállítása. Most szerepelnek első ízben együtt, egy kiállításon teljes számban a csoport volt tagjai és velük együtt azok a csoporton kívüli művészek is, akik együtt voltak velük a fasizmus elleni harcban.

derkovits_kepek1.jpgHarminc esztendővel ezelőtt zártkörű házi kiállításon mutatkozott be a csoport, majd több kisebb kiállításon találkoztak közönségükkel, a munkásokkal. Művészileg és politikailag is legjelentősebb rendezvényük az 1942-es „A szabadság és a nép” freskópályázat terveit is bemutató kiállításuk volt, de ilyen kollektív, nagy kiállításra, amelyen munkásságukról valamennyien beszámolhattak volna, egészen napjainkig soha nem volt alkalom.

Most a Nemzeti Galéria földszinti kiállítótermein kívül a Népköztársaság útja 55. szám alatt levő belügyminisztériumi klubhelyiség két termét is betölti az összegyűjtött hatalmas anyag. A számadatok is érdekesek, mert egyrészt ezek is mutatják a csoport munkásságának jelentőségét, másrészt azt a gondos és lelkiismeretes gyűjtőmunkát, amelyet a kiállítás rendezője, Oelmacher Anna művészettörténész, a csoport volt alkotó tagja végzett. Több mint hatszáz műalkotást gyűjtöttek össze, valamennyi az idézett évtizedből datálódik, és mintegy félszáz művész szerepel az emlékkiállításon. Meglepetést jelentenek ezek az arányok még azoknak is, akik kortársként emlékeznek a Szocialista Képzőművészek Csoportjának harcaira, munkásságára.

Koszorúk függnek egyes képek és szobrok alatt, a kegyeletes emlékezés koszorúi. Emlékezés azokra a művészekre, akik a csoport tagjai közül mártírhalált haltak a második világháború alatt, vagy a szörnyű években elviselt szenvedések következtében szereztek halálos betegséget.

A Szocialista Képzőművészek Csoportja Derkovits Gyula követését, munkájának folytatását vállalta. Derkovits utódai voltak - tudatosan, felelősen. 1934-ben halt meg Derkovits Gyula, s ők abban az évben átvették a staféta fáklyáját.

Régi irataim között most került a kezembe Derkovits Gyulának egy kéziratban töredékesen megmaradt, halála előtt egy hónappal írt verse. Ide írom néhány sorát.

Megszűnt a nap a fejében,
és lábai, az élő ingák nem járnak
a nap vörösen fölragyog minden reggel
és tovább fut szüntelen,
mint a végzet, ö lefogja szemünket. . .

Kevesen tudják, hogy Derkovits verset is írt. Feleségének Mi ketten című életrajzkönyvében is mindössze két verstöredéke szerepel. Egy másik, 1932. júniusi keltezésű verséből is idézek:

Felhők száguldanak az égen megyünk
mélyen az éjben
naptalan éhes éjjelünk
mikor, hová érünk?
Lassan toporogva megyünk
csöppenként vérzik el életünk
millió, millió vércsepp jelzi az utat
merre életünk elhalad.
De kihullt vérünk tengernyi hulláma dagad
és bömbölve söpri el a gátakat
millió hulláma palotáid tövét kiássa
falaid beomlanak és mire a hajnal hasad
kiontott vérünkből új élet sarjad.

Derkovits életműve egyetlen monumentális önéletrajz. Saját testén, saját életén érzi osztálya elnyomottságát, az elnyomás minden eszközének kegyetlenségét. És ezeket örökíti meg a rendőrlovak tiprásától a kilakoltató végzésig, a csendőrszuronyokat és puskatust,, nyomort, éhezést és fázást, tűzvészt, menekülést és halottsiratást, vihart, statáriumot és gondot, terrort és börtönudvart ábrázoló képein.

derkovits_emlektabla4.jpg

Ennek a belülről rajzolt arcképnek elmélyítésére nem vállalkozhattak a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagjai sem (azóta se senki), de szélesítették a képet: a proletariátus önarcképét. A munkásosztály életét, harcát festették, rajzolták, mintázták meg a kor kegyetlenül hiteles vonásaival. Ennek bizonyítására elég a festmények, rajzok, szobrok témáját, címét idézni itt: Éhezők, Börtön után, Külváros, Gyárnegyed, Iszonyat, Háború, Ágyra)járók, Menekültek, Tömegsír, Független Magyarországért, Spanyol anya, Légitámadás, Szégyen és fájdalom, Sallai és Fürst, Fázok hideg szobában, Munkanélküli, Proletárfiú, Koncentrációs tábor, Csendőrök, Szegény emberek ebédje, Sebesültek, Tűzvész, Koldusok, Spanyol gyász, Éhezők menete, Munkaszolgálatosok a börtönudvaron, Börtönsarok, Viharban, Fogják le a gyilkos kezeket, Üres a tányér, ínségkonyha, Hajléktalanok, Forradalom - és így tovább, ez csak néhány példa.

Sokféle művészi törekvés, stílus, eredmény látható a kiállításon és kísérlet, ami örökre kísérlet maradt. Hiszen például a csoport egyik legtöbbet ígérő tehetsége, Kondor György még nem volt 24 éves sem, amikor a fasizmus áldozata lett. És hány társa, hány nagyszerű művészi tehetség pusztult el így pályája elején.

derkovits_emlektabla5.jpg

De ezek a különböző művészi szándékok, irányok, próbálkozások, amelyek körül 20-30 évvel ezelőtt egymás között szenvedélyes vitákat folytattak, ma már összeolvadtak történelmi szintézisben. Egységben látjuk mindezeket, s megállapíthatjuk, hogy céljuk, irányuk helyes volt, igaz volt. Tudatosan keresték a szocialista realizmus útját a magyar képzőművészetben. És ha művészi egységük csak mai, történelmi távlatunkból bizonyul megvalósultnak, politikai programjuk, állásfoglalásuk és hitük, amelyért mindent hajlandók voltak feláldozni, és sokan közülük mindent fel is áldoztak, egyértelműen helyes volt akkor is és ma is.

Munkásságukat a csoport kommunista sejtjén keresztül az illegális kommunista párt irányította. Képzőművészeti munkájukkal vettek részt az illegális pártmunkában; ennek bizonyságai a kiállított röpcédulák, plakátok, mozgalmi plakettek, az általuk készített felvonulási, tüntetési transzparensek.

Munkájukban megvalósult a népfront frissen született szelleme is. Széles fronton sorakoztak fel velük együtt és sorakoznak most fel itt a kiállításon is a párthoz nem tartozó haladó művészek, akik mind egyek voltak a pártos művészet vallásában és vállalásában.

Művészi stíluskísérleteik között vannak olyanok, amelyeken ma már túljutottunk, de megerősítik, aláhúzzák mai eredményeink egyik-másik vonását. Politikailag mind követendő példaképek. Művészetükkel szolgálták a haladást, a szocializmust, a kommunizmust. Részesei voltak a dolgozó nép életének, műveikkel tükrözték a társadalmi helyzetet, az elnyomott dolgozó nép szenvedéseit és vágyait, s műveikkel is és életükkel is tudatosan és meg nem alkuvón részt vettek a nép szabadságküzdelmében.

Késői, de nem elkésett elégtétele ez a most megnyílt kiállítás a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. Valami a helyére került, és ez a valami haladó hagyományaink fontos része, továbbfejlődésünk tartóoszlopa, amelyre ma is lehet építeni.

A Nemzeti Galériában megnyílt kiállítás művészeti, politikai jelentősége igen nagy. Számtalan tanulságot lehet és kell levonni belőle. Én az egyik legfőbb tanulságnak azt tartom, hogy ez a kiállítás is világosan bizonyítja: a szocialista realizmusnak a magyar képzőművészetben megvannak a haladó hagyományai, útja pontosan kirajzolható. Gyökerei 1919 elé, a század első évtizedeibe nyúlnak, hatalmas pillére az 1919-es Tanácsköztársaság művészete, Pór Bertalan, Uitz Béla, Berény Róbert, Kmetty János és mások munkái. Az akkor kivirágzott plakátművészet azóta is utolérhetetlen csúcsokra ért. Derkovits és Dési Huber jelentette a szocialista realizmus felé vezető további utat, majd a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagjai következtek s a céljaikat vállaló, hozzájuk önként csatlakozók.

derkovits_emlektabla6.jpg

Együtt dolgozó művészkollektíva volt ez. Jelentőségük elsősorban egységes, közös munkájukban van. Ezért nem lenne helyes itt sem külön-külön értékelni akkori, 1934-44 közötti vagy az életben maradottak azóta végzett munkáját.

Ez a néhány kiállítói név inkább csak jelezze frontjuk szélességét: Ámos Imre, Berda Ernő, Bokros Birman Dezső, Diener-Dénes Rudolf, Farkas Aladár, Fenyő Á. Endre, Z. Gács György, Goldmann György, Háy Károly László, B. Juhász Pál, Kassitzky Ilona, Kmetty János, Kondor György, Korniss Dezső, Kurucz D. István, Mészáros László, Nolipa István Pál, Oelmacher Anna, Papp Gyula, Ránki Roxi József, Sugár Andor, Schnitzler János, Szabó Iván, Szántó Piroska, Szlovák György, Törzs Éva, Varsányi Pál.

Ez a kiállítás egységében még jobban aláhúzza, igazolja azokat a szavakat, amelyeket Kállai Gyula mondott 1957 novemberében „A magyar forradalmi művészet” kiállításának megnyitóján, amely kiállításon a Szocialista Képzőművészek Csoportja tagjainak több munkája is szerepelt:

„Talán másként fejlődött volna egész felszabadulás utáni képzőművészetünk, ha korábban rendezzük meg ezt a kiállítást.”

Erre a kiállításra is áll ez a megállapítás.

A kiállítók közül egyesek változhattak az azóta eltelt időben; a hősi évtized, amelyről ez a kiállítás beszámol, és amelynek emléket állít, ma már művészettörténet és történelem.

A kiállítás nem elkésett jó alkalom arra, hogy az új magyar képzőművész generáció még tisztábban lássa az utat - maga mögött és maga előtt.

Népszabadság, 1964. április 19.

Folytatható-e Derkovits  útja ?

derkovits_kepek2.jpgLegutóbb Csakugyan tetszik című cikkünk elérte célját: végre vita indult a sajtóban képzőművészetünk helyzetéről, mai problémáiról. Az első reagálás ugyan kissé megdöbbentett, keresni kezdtük cikkünk hiányosságait, amelyek lehetővé tették az irodalmi hetilap glosszaírójának érteden olvasását és kötekedően rosszhiszemű kommentálását. Valóban ilyen félreérthető volt a cikk? Hamarosan megnyugtatott Dersi Tamásnak az Esti Hírlapban megjelent két válasza, amelyben, helyesen értelmezve mondanivalónkat, visszautasította a glossza erőszakolt inszinuációit, írván, hogy a glosszaíró háborgása alaptalan, senki sem akarja Derkovits művészetének formai jegyeit ma uralkodóvá tenni. Derkovits magatartásának lényegéről van szó, „a vállalni érdemes derkovitsi ars poetica lényeges vonása a pártos elkötelezettség, a korszerű forradalmiság, a humanista szenvedély”.

Valóban erről van szó. Cikkünkben arra a kérdésre kerestünk választ, hogy lehet-e, kell-e ma folytatni Derkovits útját.

S a válaszunk egyértelműen: igen.

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a felszabadulás után Derkovits nevével, az ő tiszteletével, Derkovits jegyében indult meg képző művészeti életünk.

Az egyik legelső kiállítás az ő műveit mutatta be az új közön ségnek a Magyar Kommunista Párt II. kerületi szervezetének lil lér utcai székházában, már 1945-ben.

S akkor alakult meg a képzőművészeti főiskolásoknak ról elnevezett kollégiuma is, majd néhány év múlva megalapítottuk . Derkovits-ösztöndíjat, amely a főiskolát végzett legtehetségesebb művészeknek háromévi gondtalan alkotást biztosít.

1948-ban a Fővárosi Képtárban rendezett kiállít:Derkovits 169 művét mutatták be, majd 1954-ben még teljesebb kiállítása nyílt.

Közben, a sematizmus éveiben, kísérletek történtek Derkovits „elnémítására”. Támadások jelentek meg művészete ellen jobb- és baloldalról egyaránt.

Emlékszem, akkor sokan meglepődtek, hogy minisztériumi dolgozószobámban ezekben az években is Derkovits-festményt láttak íróasztalom fölött. Ez nem tüntetés volt, hanem hűség. És ezzel a hűséggel az akkori művelődésügyi miniszter, Révai József is egyetértett.

1957 után rátaláltunk az igazi hagyományok helyes követésének útjára, kiállítássorozat indult a Nemzeti Galériában a forradalmi magyar képzőművészet hagyományainak, a Szocialista Képzőművészeti Csoport, Derkovits, Nemes Lampérth, Uitz és mások életművének bemutatására.

Felszabadult életünk huszonötödik esztendeje egybeesett a Derkovitsra emlékezés évével, születésének 75., halálának 35. évfordulójával.

Élő, ható hagyomány Derkovits Gyula művészete. Néhány esztendővel ezelőtt, születésének 70. évfordulóján a Magyar Nemzet kérdést intézett Derkovits-ösztöndíjas fiatal művészekhez, mit jelent számukra Derkovits élete és művészete. Ezekből a vallomásokból idézek néhány mondatot.

-           Éppoly bátornak és haladónak kell lenni, mint ő volt. Nagy morális tanítás az övé…

-           Mit jelent ma, nekem Derkovits művészete? Meggyőződést, állásfoglalást, művészeti ítéletmondást. ..

-           A képi kifejezés korszerű törvényszerűségeit mély humanizmusának, igazságérzésének, egyértelmű szociális állásfoglalásának szolgálatába állította . . .

-           Művei leplezetlenül a kort jelentették, amelyben élt. Sebész volt, biztos kezű, kérlelhetetlen - ugyanakkor forró szívű forradalmár . . .

-           A nagy példa ő, aki tudatosan élt és alkotott, nem szigetelő-dött el a társadalomtól, a munkásosztálytól - most felkiáltójel, harcos hagyomány, útjelző művészetben és emberségben egyaránt. Lépteimet már régóta hozzá igazítom ...

-           Derkovits művészete nekem közhelyektől mentes példázat a művészi hivatás magasztosságáról. Élő példakép, mert művészi Hitvallása és erkölcsi ereje örökké, de nekünk ma különösen időszerű…

-           Derkovits művészete a megalkuvás nélküli harcot jelend az emberért, a művészetért, az igazságért...

-           Derkovits művészete József Attila és Bartók Béla mellett a legtisztább forrás, mindig újat adó, megújuló élmény . ..

-           Számomra példamutató a magatartása, konoksága és a törekvéshez való hűsége. Nagy tehetségű művész volt és állhatatos ember ...

-           Nekem példa arra, hogy a művészet létjogosultságát csak a mondanivaló igazolja. E mondanivalóval a haladást szolgálni a legnagyobb feladat. . .

-           Mély eszmeisége és emberszeretete ma is időszerű, amely nélkül nem lehet, vagy nem is érdemes művészetet csinálni...

-           Művészi magatartása példa arra, hogy a szociális felelősség vállalása mindig elsődleges ...

Gyönyörű vallomások ezek, fogadalomszerű válaszok arra a kérdésre, hogy lehet-e, kell-e ma folytatni Derkovits útját. És értőn, pontosan meghatározzák azt is, hogy mi az igazi szocialista realizmus.

Egy generáció egyhangú szavazása a derkovitsi útra.

Az egyik tehetséges fiatal művész még ki is egészítette válaszát.

-           Arra a kérdésre - írta -, hogy mit jelent számomra Derkovits Gyula élete és életműve, igazán csak munkával lehet válaszolni.

Ezek a munkával adott válaszok is megszülettek az elmúlt negyedszázad alatt. A forradalmi művészet nagyszerű alkotásai jöttek létre, monumentális művek, köztéri szobrok, közösségi épületek falait díszítő freskók, mozaikok, gobelinek. Ez a negyedszázad történelmi jelentőségével együtt, azzal összeforrva, nemzeti művészettörténetünknek is kiemelkedő korszaka.

Készül már a nagy jubileumi kiállítás, amely huszonöt év mérlegére teszi képzőművészetünk fejlődését, eredményeit. De éppen a legjelentősebb közösségi műveket nem lehet beszállítani a Műcsarnok termeibe. Országos szemlét kell tehát tartani legalább gondolatban, hogy meggyőzően bizonyítani tudjuk véleményünket: joggal lehetünk nagyon büszkék a magyar forradalmi realizmus eredményeire, alkotásaira.

Ilku Pál művelődésügyi miniszter mondotta többek közt az országgyűlés egyik legutolsó ülésén: - A magyar művészet új alkotásainak túlnyomó hányada megfelel a kultúra iránti társadalmi igényeknek. A művészetek legrangosabb vonulatában felvetődnek a társadalomépítés fontos kérdései. Művészetünk nem hanyagolja el életünk megoldásra váró ellentmondásait sem, ellenkezőleg: mindinkább szocialista szemlélettel képes felvetni, ábrázolni és a ma sajátos eszközeivel megváltoztatni, megoldáshoz segíteni ezeket. Természetesen a jó művek. . . Nálunk teret kap, nyilvánosságra kerülhet minden olyan alkotás,, amely kiáll a béke és a haladás ügye mellett.

derkovits_kepek3.jpg

A negyedszázad minden fázisában születtek időtálló - már időt állt valóban remekművek. Időrendben is a legelsők közül való-Kerényi Jenő sátoraljaújhelyi Partizán-emlékműve. Ezt követte Kerényi többi alkotása a parlamenter-emlékműtől Csontváry síremlékéig. Az ötvenes években készült Domanovszky Endre munkásparaszt találkozót szimbolizáló dunaújvárosi freskója. Körülbelül ugyanebben az időben mintázta meg Ferenczy Béni az igazi Petőfit. Korunk történelmi jelentőségét hirdetik és késő utódaink számára is jellemzően mutatják be Somogyi József szobrai, köztük az új szocialista város, Dunaújváros jelképévé nőtt Martinász és a Szántó Kovács János-emlékmű Hódmezővásárhelyen. Pátzay Pál budapesti Lenin-szobra is korszakjelző alkotás, és erőteljes szimbólummá nőtt Vilt Tibornak a vízből született energiát kifejező allegorikus figurája a Tiszalöki Vízierőműnél.

Kiss István és Somogyi József Dózsa-szobra, Olcsai Kiss Zoltán szoborcsoportja a munkásmozgalom hősi halottainak sírja felett, Kiss István 1919-es Tanácsköztársaság-emlékműve, Barcsay Jenő, Kádár György hatalmas mozaikjai, a magyar művésszé lett Makrisz Agamemnon mauthauseni mártíremlékműve, Sohaár Erzsébet, Medgyessy Ferenc, Mikus Sándor szobrai, Hincz Gyula, Kass Já nos békeharcos falképei, pannói, Gádor István kerámia-plasztikái. Kondor Béla falképei új szállodáinkban, Borsos Miklós portréi - és még hosszan lehetne sorolni a teljesség reménye és igénye nélkül a tematikus és díszítő alkotásokat, amelyek mind korunk maradan dó értékei művészileg és társadalmi szellemükben egyaránt.

Nagyszerű új grafikai művészetünk indítója is Derkovits Gyű la ma már klasszikus Dózsa-sorozata.

Mindezek a felsorolt művek teljesítik azokat a feltételeket, amelyek legfontosabb kritériumai a derkovitsi út követésének. Jellemzőjük a korszerű forradalmiság, a társadalmi kérdésekre való reagálás, a pártos elkötelezettség és az azonosulás a társadalmunk fejlődését irányító eszmékkel, az emberközpontúság, a humanista szenvedély.

Mindezekből megállapíthatjuk, hogy a címben leírt kérdésre választ kaptunk: a mai magyar képzőművészet legjobbjai töretlen szenvedéllyel folytatják Derkovits útját. ‘

Magyar Nemzet, 1970. április 4.

Ajánlott olvasmány (Derkovits Gyula: Három nemzedék a MEK-en): http://mek.oszk.hu/04600/04671/html/eletrajz.htm

Szerző: MULTMENTO  2017.02.15. 06:43 2 komment

Címkék: épület emléktábla

Vasárnaponként a Klauzál téri AntikPlacc régiségpiacra szeretek elmenni. Ritkán vásárolok, de az oda- és vissza-vezető utat mindig változtatom, hogy újabb emléktáblákat találjak és fényképezzek. A Klauzál tér egyik házán találtam Gérecz Attila emléktábláját. Érdemes elolvasni rövid élettörténetét, és a forrásként megadott linken az összes verse megtalálható.  

gerecz_attila1.jpgGérecz Attila (Dunakeszi, 1929. november 20. – Budapest 1956. november 7.) magyar költő, sportoló, forradalmár, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősi halottja.

Dunakeszin született értelmiségi családba. Apját korán elvesztette és két bátyja is emigrációban halt meg. Attila a nagyváradi magyar királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola tanulójaként 1945-ben az iskolával nyugatra ment. A németországi Friedrichshafenben francia hadifogságba esett. Haza 1946. október 23-án érkezett. A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1948-ban. Mérnök apja első világháborús vitézi címe miatt nem járhatott egyetemre ezért vasesztergályos tanuló lett. Versenyszerűen sportolt és 1949-ben már a magyar öttusa-válogatott kerettagja volt. Pisztolylövésben volt olyan verseny, ahol legyőzte Benedek Gábort, aki olimpiai és világbajnok lett. Úszásban és lovaglásban is a legjobbak közé tartozott.

gerecz_attila2.jpgÖsszeesküvés vádjával 1950. december 8-án letartóztatták és 15 év fegyházra ítélték. Társai közül négyet halálra ítéltek, hármat kivégeztek. A váci börtönbe vitték, ahol a verselés mellett német, angol és francia költők verseit is fordította.1954 májusában írta első versét (Így bocskorosan), mely lelkierőről, optimizmusról tanúskodik.

Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
 
Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat!… ”
– Gérecz Attila: Így bocskorosan

 

Ez Nagy Imre befolyásának, az átmeneti enyhülésnek is az időszaka. A magánzárkák használata szünetelt, az elítélteknek megengedték, hogy a gombüzemben és csillámpala-műhelyben dolgozhassanak. Addig csakis szemre húzott sapkával, hátratett kézzel és egyesével engedélyezték a sétákat. Akkor ezeket a sétákat használták találkozásra, beszélgetésre. Valóságos irodalmi kör szerveződött a börtönben (a Füveskert-csoport): Kárpáti Kamil, Béri Géza, Tóth Bálint, Szathmáry György, Tollas Tibor, Péterfy Vilmos, Márkus László, Hámory Jenő. Beszélgettek, WC-papírra írt verseiket olvasták fel egymásnak. Később műveiket a nyugaton megjelent Füveskert-antológiában adták közre, mely a börtönkápolna előtti füves parkról kapta a nevét.

gerecz_attila3.jpg

A nagy dunai árvíz idején 1954. július 18-án a váci börtönből kijutva és az áradó Dunát átúszva – ez nem csekély sportteljesítmény volt –, Budapestre szökött. Három nap múltán – miután valaki besúgta – letartóztatták és újra bebörtönözték. A budapesti Budapesti Országos Börtönbe vitték és hónapokig szigorított magánzárkában és sötétzárkában tartották.

gerecz_attila4.jpg

Innen 1956. október 30-án szabadult. Szabadságharcosként november 4-étől részt vett az utcai harcokban. A Rókus kórháznál két szovjet tankot kilőtt, de egy harmadik T–34-es gépfegyversorozatából halálos lövés érte. A költő földi maradványainak végső nyughelye ma a Kerepesi temető 21-es parcellája.

gerecz_attila5.jpg

Verseit 1957-től nyugaton a Nemzetőr című folyóirat Kecskési Tollas Tibor szerkesztésében) publikálta. Magyarországon 1991-ben jelent meg először verseskötete Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja címmel, a Stádium kiadónál, melyet 1995-ben a Füveskert, 2000-ben pedig a Sorsod művészete című követett. Gérecz Attila börtönben írt kézirata alapján 2000-ben, 2001-ben és 2006-ban jelent meg a teljes életművet felölelő, Így bocskorosan című kötet, a Kráter kiadó gondozásában. Forrás:  http://gereczattila.uw.hu/versmap/versek.htm

gerecz_attila6.jpg

Szerző: MULTMENTO  2017.02.11. 06:10 2 komment

Címkék: épület emléktábla

Idei évben az első bemutatott emléktábla Fenyő Lászlóé volt. Akkor - Aranyosfodorka írta -, a költőnek kevés versét lehetett megtalálni a neten. Ezek után elkezdtem Fenyő verseskötetek után járkálni. A Múzeum körúton egymás mellett több antikvárium van, de csak az egyikben találtam Fenyő László verseskötetet. A költő kicsinyke kötetébe 32 db verset válogatott össze. Én ezekből néhány nekem tetszőt kiválasztottam, és most bemutatok. A képek közé néhány saját készítésű képet tettem a feleségemnek szervezett legutóbbi születésnapi vacsoráról.

fenyo_csokor1.jpg

szuletesnap_ajandek1.jpg

fenyo_csokor2.jpg

fenyo_csokor3.jpg

fenyo_csokor4.jpg

szuletesnap_ajandek2.jpg

fenyo_csokor5.jpg

szuletesnap_ajandek5.jpg

fenyo_csokor6.jpg

szuletesnap_ajandek3.jpg

fenyo_csokor7.jpg

fenyo_csokor8.jpg

szuletesnap_ajandek4.jpg

fenyo_csokor9.jpg

Szerző: MULTMENTO  2017.02.08. 06:39 2 komment

Címkék: könyv virág