Amíg a feleségem Tatán dolgozott, én egy nagyot sétáltam és nosztalgiáztam az Öreg tó körül. Az Öreg tó melletti sétaút mellett áll Öveges József szobra. Éppen egy diákcsoport ment el előtte. A vezető tanár meg se állt előtte, hanem ment, hogy más nevezetességeket mutasson be. A diákok közül az egyik gyerek azért hangosan megjegyezte, hogy az apukája egykor nagy tisztelője volt Öveges Józsefnek. Én meg megvártam, hogy elvonuljanak a gyerekek, és lefotóztam a szobrot. Öveges József televíziós fizika óráinak én is nagy nézője voltam. Öveges tanár úr műsorának – és általános iskolai fizika tanáromnak - is köszönhettem, hogy a komlói gimnázium fizika tagozatára jelentkeztem. Nem is szaporítanám a szót, hisz biztos más olvasómnak is van emléke, és emlékszik még Öveges tanár úr érdekes kísérleteire. Mindesetre én elsétáltam a tati Eötvös gimnáziumhoz, és lefényképeztem a felújított épületet. A felújításban egy ici-pici részem nekem is van, mert egyetemista korom egyik nyarán egy hónapot a gimnázium tatarozásán dolgoztam társadalmi munkában.  A sétámon készített képekhez Öveges tanár úrról válogattam egy kis összeállítást, hátha az olvasóim közül valaki még nem tudta róla.

oveges_szobor3.jpg Öveges József (Páka, 1895. november 10. – Budapest, 1979. szeptember 4.) piarista szerzetes, pap, tanár.

oveges_szobor2.jpgA családi hagyomány szerint ősei – apai ágon – legalább kétszáz évig visszamenőleg népiskolai tanítók voltak. Édesapja, Öveges József (1871–1910), Öveges Alajos iskolai tanító fia volt, aki a Dunántúl több községében is tanított. Édesanyja Mihálovics Ilona (1877–1953), Mihálovics István pákai körorvos (1840–1892) leánya volt. Szülei a Zala vármegyei Göcsejben, Páka községben éltek, amikor legidősebb fiúként 1895. november 10-én megszületett József, akinek később még három testvére született.

Az elemi iskola első öt osztályát 1901-től 1906-ig a Győr vármegyei Péren végezte, utóbb a település a tiszteletére róla nevezte el az intézményt. Ezután szülei a győri bencés gimnáziumba adták. Tizennégy éves korában, 1910-ben meghalt az édesapja, de édesanyja tovább taníttatta. Mivel a bencés rendnek nem minden tagja foglalkozott tanítással, ezért szerzetesi családjául a legnagyobb tanító rendet, a piaristákat választotta. A piarista rendbe 1912-ben, tizenhét éves korában vették fel, és szerzetesi újoncévét – a noviciátust – a váci rendházban töltötte. A gimnázium VII. és VIII. osztályát kitűnő eredménnyel végezte a kecskeméti piaristáknál és 1915-ben hasonló eredménnyel érettségizett.

Egyetemi tanulmányait, mint matematika-fizika szakos tanárjelölt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) végezte, ezzel párhuzamosan a piarista rend pesti hittudományi főiskoláján teológiai tanulmányokat is folytatott. Közben 1917. december 24-én letette az ünnepélyes fogadalmat. Szaktárgyaiból az összes vizsgát kitüntetéssel teljesítette. A későbbi Nobel-díjas Hevesy György professzor egyetemi tanársegédi kinevezésre terjesztette fel.

oveges_konyv1.jpgA piarista rend 1919. szeptember elsejétől a szegedi Piarista Gimnáziumba helyezte, ahol 1919. december 16-án tette le a tanári vizsgát. A tanári oklevél megszerzése után középiskolai tanárként tanított. 1920. július 4-én szentelték pappá, így vált teljes értékű piarista tanárrá. 1919–1922 között kezdte pályáját Szegeden, a piarista gimnáziumban, ahol mennyiségtant, vallástant, történelmet és földrajzot tanított, fizikát akkor még nem. 1922–1924 között Tatán volt tanár, szintén a piarista rend gimnáziumában. Ekkor jelent meg első zsebkönyve, melyet az újságban szellemesen így hirdetett: „Adja el esernyőjét és vegye meg Öveges József: Időjóslás és időhatározás című könyvét”. 1924-ben Vácra került a piarista gimnáziumba, de 1930-tól ismét a tatai piarista gimnáziumban lett tanár. Ezekben az években írta első tankönyveit (pl. Kis fizika). Szerette a természetet járni, többféle sportot űzött, rendszeresen úszott, télen korcsolyázott. Az Öreg-tó jegén reverendában korcsolyázva találta ki a vitorlás korcsolyázást. Sok időt töltött a fiatalok testi, szellemi nevelésével egyaránt, például a 146. számú Révai Miklós Cserkészcsapat cserkésztisztjeként. 1940-ben Budapestre került, ahol 1946-ig a piarista gimnázium tanáraként dolgozott. 

A budapesti piarista gimnázium 1946/1947. tanévi évkönyvében a következők szerepelnek: „Öveges Józsefet a tartományfőnök úr erre a tanévre felmentette a gimnáziumi tanítás alól és megengedte neki, hogy a Magyar József Nádor Műegyetem Gazdasági Szaktanárképző Intézetében a négy évfolyam hallgatóinak teljes fizikai képzését elvállalja.” Öveges József középiskolai tanári működése ezzel lezárult, majd 1947-1948-ban a Közgazdasági Egyetem intézeti tanára, illetve 1948-1955 között a Budapesti Pedagógiai Főiskola Fizika Tanszékének tanszékvezető főiskolai tanáraként oktatott. 1955-ben a Budapesti Pedagógiai Főiskola megszűnésekor saját kérésére nyugdíjba vonult. Később 1958-ban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre hívták tanszékvezető egyetemi tanárnak, amit visszautasított.

oveges_szobor4.jpgÖveges József az 1948-ban alapított Kossuth-díj első kitüntetettjei közé tartozott. A díjjal járó pénzből és egyéb támogatásokból öröklakást vásárolt magának Budán, a Széll Kálmán tér közelében és elöljárói engedéllyel kiköltözött a rendházból, ahova azonban később is visszajárt ebédelni.

oveges_szobor5.jpgA természettudomány népszerűsítésének egyik legkiemelkedőbb alakjaként nagyon sokat tett a tudományos igényű ismeretterjesztés területén, többek között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulaton (TIT) keresztül, amelyben több mint harminc éven át az országos elnökség tagja volt. Szerkesztőbizottsági tagként 1953-tól részt vett az Élet és Tudomány című hetilap munkájában is. Ő vezette főszerkesztőként 1958-tól a Magyar Televízió 100 kérdés – 100 felelet című műsorát, ez a népszerű adás 135 alkalommal volt műsoron. Legkedvesebb kísérleteim című műsorában egyszerűen elvégezhető, mégis látványos kísérleteket mutatott be, miközben élvezetesen, magával ragadó lelkesedéssel és könnyen érthetően el is magyarázta azokat. A Magyar Rádióban 256 előadást tartott.

oveges_szobor6.jpg

Az élete hátralévő éveiben is fegyelmezett, szigorú rend szerint élt, rendszeresen hajnalban kelt. Minden évben csupán július végén vagy augusztus elején engedélyezett magának két-három hetes nyári szünetet. Ezt a szabadságot szülőföldjén, Pákán töltötte. Halála előtt egy héttel még rádiós riporton dolgozott. 1979. szeptember elején agyvérzéssel kórházba szállították és néhány nap múlva meghalt. 1979. szeptember 14-én a budapesti Farkasréti temetőben volt a szállítás előtti beszentelése. Szeptember 18-án temették el Zalaegerszegen, díszsírhelye – kívánságának megfelelően – édesanyja sírjának közelében van.

oveges_szobor7.jpg

Az egykori piarista tanár a Magyar Televízió 1957-es megnyitó műsorában félórás fizika bemutatóra kapott szerepet. A sikeres bemutató után – mely élő adásban ment le, így minden kísérletnek elsőre sikerülnie kellett – Öveges a TV-nél ragadt, s 12 éven át mutatta be legendás fizikai kísérleteit a hangtan, a hőtan, a fénytan és az elektromos jelenségek tarka palettájáról. A professzor hallatlanul komolyan vette az ország tanítását, minden kísérletének bemutatására alaposan felkészült, és gyakran még a tükör előtt is próbákat tartott.

oveges_szobor8.jpg

1958-tól lett főszerkesztője a 100 kérdés – 100 felelet címmel jelentkező havi műsornak, melyet 11 évig vezetett, s 135 adást élt meg. A műsor olyan hétköznapi kérdéseket járt körbe, mint például: „Miért nem esnek le a felhők?”, „Van-e a levegőnek árnyéka?”, „Mi van a buborékban, ha forr a víz?”. Az ismeretterjesztő sorozat rávilágított arra, hogy az egyszerű hétköznapokban is számtalan csoda vesz körül minket, amiknek megfejtésével a természet törvényeinek megértése felé teszünk egy-egy lépést.

oveges_szobor9.jpg

Öveges József szeretetből tanított, a tudás átadása tette boldoggá, nem érdekelte a honorárium. Bár látszólag hátat fordított a rendjének, mégis szilárdan hitt abban, hogy a vallás és a tudomány nem egymást gyengítő, hanem épp ellenkezőleg, egymást kiegészítő részei a világ megismerésének. Öveges József professzor 1979. szeptember 4-én, 84 éves korában hunyt el, agyvérzés következtében. Nevét országszerte számos általános és középiskola viseli, a Nemzetközi Csillagászati Unió pedig a 67 308-as sorszámú kisbolygót Öveges-nek nevezte el a tiszteletére. Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96veges_J%C3%B3zsef http://mult-kor.hu/20120605_oveges_professzor_mindenki_fizikatanara https://moly.hu/system/covers/big/covers_133874.jpg?1395393515 http://retrolegends.hu/2013/05/05/oveges-professzor-kiserletei/

Szerző: MULTMENTO  2016.08.24. 06:58 1 komment

Címkék: fém emléktábla sarokház

istvan1.JPG

A Szent István ivócsarnokról négy éve írtam. Gondoltam most a Szent István napja miatt éppen időszerű, hogy írjak és képeket készítsek erről a gyógyító forrásról. Négy évvel ezelőtti írásomban arról írtam, hogy az ivókút feliratának egy-két betűje eltörött, illetve hiányzik is belőle. Most már elmondható, hogy egyetlen betű sincs a helyén. A „SZENT István IVÓKÚT” felirat minden betűje eltűnt. Úgy látszik egyszerűbb volt így megoldani. Azért szerencsére a kút működik, és a mellette levő kis szökőkútban és mellette is nyílnak a virágok. Ezekkel a képekkel kívánok minden István nevű olvasómnak boldog névnapot!  

istvan7.JPG 

istvan2.JPG

istvan3.JPG

Ezen kívül tudni kell, hogy ezt a forrást Zsigmondy Vilmos kitartásának köszönhetjük. Az utókor az ivókúttal és a Széchenyi fürdővel szemközt a ligetben szobrot is emelt a bányamérnök Zsigmondy Vilmosnak.

istvan8.JPGA Szécsi Antal által készített szobor. A Fővárosi Tanács 1895. szeptember 25-i közgyűlési határozata szerint „Szécsi készíti el Zsigmondy szobrát”. A Képzőművészeti Tanács által megbízott Szécsi Antal az  életnagyságúnál jóval nagyobb (1,5 m-es),bányászöltözetben, jobbra néző mellszobrát készítette el. A bronz mellszobor egyszerű haraszti mészkő talpazaton állt az akkor Artézi fürdő egyik sarkában. Később a szobrot az új, Széchenyi fürdő főépülete bejáratának tengelyébe, az előtte elterülő ligetben állították fel a „Weingruberrel szemközti útvonalon”. Területrendezés következtében a szobor 1967-ben a Városligetbe került és ott látható ma is. Forrás: http://www.ombkenet.hu/bkl/koolaj/2003/bklkoolaj2003_1112_03.pdf

istvan6.JPG

istvan4.JPG

istvan5.JPG 

1868-ban vállalkozott egyik legnagyobb munkájára. Pesten a Városligetben kívánt hőforrást létesíteni, aminek sikerében sok szakember még 1877-ben is kételkedett, annak abbahagyását javasolták a magas költségek miatt, de Zsigmondy vállalta a kockázatot. A mélyfúrásos kút a mai Hősök tere közelében lett kiképezve. A megvalósítás keretében sok nehézség jelentkezett, ami többször a munkák ellehetetlenülését vetette fel, de Zsigmondy bízott tanulmányaiban és vizsgálataiban, és 1878-ban a 970,0 méter mély kút fúrását sikeresen befejezte. A lefúrt kútból feltörő hévíz a magas gáztartalom miatt forrni látszott, a magas oldott ásványtartalom miatt a szabadba kerülő víz mésztufa jellegű lerakódásokat, kiválásokat eredményezett. Ez a kút akkor Európában a legmélyebb fúrások közé tartozott. A munkákat sikeresen befejezve a kút naponta 1200 m3 73,8 Celsius fokú vizet szolgáltatott. Ebből a vízből kezdetben a Nádor-szigeten ideiglenesen kialakított Ártézi Fürdőt, majd később a Széchenyi gyógyfürdőt látták el forró gyógyvízzel (amely csak a század végére készült el). A munkálatok közben a fúróiszapban felfedezett foraminiferák (mészvázas egysejtűek) mikroszkópos tanulmányozása közben szemét megerőltetve egyik szemére megvakult. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsigmondy_Vilmos

istvan10.JPG

istvan9.JPG

Szerző: MULTMENTO  2016.08.20. 00:01 1 komment

Címkék: épület emléktábla

Marburgba dolgozni mentünk, de azért amikor úgy gondoltam, hogy mára elég volt, akkor nyakamba akasztottam a fényképezőgépem és elindultam felfedezni. Olyan szép régi felújított házakkal találkoztam, hogy nem tudtam betelni a látványukkal. Több házból hallatszott ki tehénbőgés, volt ahol friss tejet is árultak. Meseszép házakat láttam. Biztosan még most is sok mesét olvasnak, vagy mondanak emlékezetből a bennük élők. A hamupipőkét is ebben a városkában gyűjtötték a Grimm testvérek.

mesevaros1.JPG

Egy Grimm-kutató több mint kétszáz év után megoldotta a Hamupipőke-rejtélyt. A Kasseli Egyetemen dolgozó Holger Ehrhardt kiderítette, ki mesélte el elsőként a történetet a Grimm-testvéreknek, írja az MTI. 

A mese egy Marburgban élő, idős asszonytól, Elisabeth Schellenbergtől származik, aki utolsó éveiben gyógyíthatatlan betegeket ápolt. 64 éves volt, amikor a fiatalabb Grimm-testvér, Wilhelm 1810-ben megkérte, hogy meséljen neki, ám ő a kérést visszautasította. A mesegyűjtő ezután trükkhöz folyamodott: feleségét és gyermekeit küldte az asszonyhoz, akiknek viszont készséggel mesélt – méghozzá nemcsak a Hamupipőkét, hanem Az aranymadár című történetet is.

Ehrhardt, a Grimm-kutató Wilhelm Grimm bátyjához, Jakobhoz írt leveleiben bukkant utalásokra a történet eredetével kapcsolatban, majd az információkat összevetette a helyi templomok születési és halálozási jegyzékeivel, valamint a szegénykórházak adataival. "Ő a szóbeli forrás, ő találta ki a történetet" - mondta pénteken Ehrhardt, aki a kutatás eredményeit könyvben (Die Marburger Märchenfrau) foglalta össze.

Elisabeth Schellenbergről nem maradt fenn kép, egykori lakóháza viszont máig áll. Az asszony elszegényedve és gyermektelenül halt meg 1814-ben, négy évvel azután, hogy továbbadta Hamupipőke történetét Wilhelm Grimm feleségének és gyermekeinek.

Forrás: http://index.hu/kultur/2016/07/01/megtalaltak_a_hamupipoke_otletgazdajat/ Eredeti német forrás: http://www.uni-kassel.de/uni/nc/universitaet/nachrichten/article/kasseler-grimm-forscher-lueftet-das-geheimnis-der-aschenputtel-erzaehlerin.html

 mesevaros2.JPG

A képek közé hoztam egy kis várostörténetet is Wikipédiáról.

Az alapítás és a kezdetek

Mint sok más település, Marburg is két forgalmas kereskedelmi út találkozásánál jött létre a kora középkorban: a kelet-nyugati Köln-Prága és az észak-déli Északi-tenger-Alpok-Olaszország utak, a Lahn folyó átkelési helyén. A várost a 9. és a 10. századtól a Giso-dinasztia által emeltetett kis vár védte. Marburg 1140 óta város a pénzérmék tanúsága alapján. A Gisóktól kezdve a vidék a Türingiai Grófsághoz tartozott, melynek központja az Eisenach feletti Wartburg vára volt.

mesevaros3.JPG 

Hessen fővárosa

1264-ben Szt. Erzsébet lánya (Brabant Szófia) sikerrel megszerezte fia (I. Hesseni Henrik) számára a Hesseni grófság trónját, ami addig Türingiához tartozott. Marburg (Kassel mellett) ekkortól kezdve Hessen fővárosa volt 1540-ig. A grófság első kettéosztásakor, 1485 és 1500, valamint 1567 és 1605 között Hessen-Marburg fővárosa volt. Hessen egyike volt a legerősebb második vonalbeli fejedelemségeknek Németországban. Örök ellensége a mainzi érsek, az egyik választófejedelem volt, aki számos háborúban és konfliktusban vetélkedett Hessennel évszázadokon át a területért folyó harcban.

mesevaros4.JPG1605 után Marburg már csak egy vidéki kisvárosnak számított, ami az egyeteméről volt híres. Háttérbe szorult két évszázadra a harmincéves háború (1618-1648) után, amikor Hessen-Darmstadt és Hessen-Kassel küzdött érte. A Marburg környéki hesseni vidék lakosságának több mint kétharmadát elvesztette. Ilyen arányú veszteség a későbbiekben sem érte. (beleértve az első és a második világháborút is).

mesevaros5.JPG

Reformáció

1527-ben Marburgban alapították meg a világ első protestáns egyetemét a Marburgi Egyetemet, más néven Philipps-Universität. Egyike volt az öt klasszikus "egyetemi falu"-nak. A másik négy Freiburg, Göttingen, Heidelberg és Tübingen voltak.

1529-ben I. Hesseni (Bátor) Fülöp gróf meghívására az itteni egyetemen tartották a marburgi hitvitát Luther Márton és Ulrich Zwingli között. Az úrvacsora megítélésében nem sikerült egyezségre jutniuk, ami sorsdöntőnek bizonyult a későbbiekben: az evangélikus és református egyház fejlődése így külön utakra terelődött.

mesevaros6.JPGRomantika időszaka

A 18. században a város jelentőségének háttérbe szorulása miatt nem jutott pénz új épületek felhúzására vagy területi terjeszkedésre. Ennek köszönhetően viszonylag érintetlen gótikus épületei érintetlenül fennmaradhattak. Amikor a romantika válik uralkodó stílussá Marburg újra jelentőségteljes hellyé válik, és a romantika mozgalmának számos vezető alakja itt élt, tanított vagy tanult a városban. Főként az irodalom, filológia, népművészet és a jog területén alkottak kiemelkedőt. Ezek a hírességek gyakran barátok is voltak. Ilyen kiemelkedő személyiségek voltak: Friedrich Karl von Savigny (jogász, a római jog németországi meghonosítója), Achim von Arnim (költő, író és társadalmi aktivista), Clemens Brentano és Bettina von Arnim. Nemzetközileg a leghíresebbek azonban a Grimm testvérek voltak, akik számtalan mese történetét innen merítették: Rapunzell tornya Marburgban áll és a Lahn-dombsági Schwalm vidékén a kislányok piros csuklyás ruhát hordanak.

mesevaros7.JPG 

Az 1820-as évekre a híres emberek eltűnnek Marburgból és 45 évre Marburg újra háttérbe szorul Hessenben.

mesevaros8.JPG

Porosz város

Az 1866-os porosz–osztrák háborúban a Hesseni választófejedelem az Osztrák Császárságot támogatta. A poroszok azonban legyőzték és vérontás nélkül elfoglalták Hessen-Kasselt (ahogy Hannover, Frankfurt városát és más területeket is) a Majnától északra, míg az Habsburg-barát Hessen-Darmstadt független maradt. Marburgnak ez kedvező fordulatot jelentett. A poroszok úgy döntöttek, hogy a várost teszik meg a fő közigazgatási központnak az új tartományban, egyetemét pedig regionális akadémiai központtá kívánták fejleszteni. Marburg tehát újra fejlődésnek indult. A porosz iskolarendszer ekkoriban a világ egyik legjobbika volt, így a marburgi egyetem ismét híres tanítványokat vonzott. Mindemellett a városban alig találni ipari üzemeket. A nem éppen jól megfizetett tanulók, professzorok és hivatalnokok miatt a város meglehetősen konzervatív volt.

mesevaros10.JPG

Huszadik század

A marburgi beszéd: 1934. június 17-én Franz von Papen, Németország alkancellárja náciellenes beszédet mondott a Marburgi Egyetemen. Ennek következtében ölték meg Papen asszisztenseit a nácik. 1945-ben Paul von Hindenburg elnököt, hadvezért és a város díszpolgárát itt helyezték végső nyugalomra az Erzsébet-templomban. A második világháborút a város csaknem sértetlenül vészelte át. Csupán a vasútállomás környékét, és Lahnberge körzetét érte bombatámadás. A háború után Marburgnak is, mint minden német városnak menekülteket kellett befogadnia. Csak ekkor jelentek meg az ipari kis- és középüzemek nagyobb számban a városban. mesevaros9.JPG

Marburg ma a világ egyik leghaladóbb szellemű vakok iskolájáról híres. A gyalogos átkelőhelyek jelzőlámpái mind hangos jelzésre is képesek.

mesevaros11.JPGMarburg-vírus

1967-ben, a helyi gyógyszerkutató központba Afrikából származó majmokat hoztak. A gyógyszerkutató központ 34 dolgozója, aki kapcsolatba került a majmokkal, egy titokzatos betegséget kaptak el. A vírust a felfedezés helyéről Marburgnak nevezték el. Ez egy vérzéses láz (hemorágiás láz). A hemorágiás lázakhoz tartozik az Ebola, és még néhány, Magyarországon, sőt egész Európában előforduló vírus, illetve betegség. Tünetei az Ebolához nagyon hasonlók. Kezdetben, az inkubációs idő alatt a tipikus influenza tüneteit mutatja: magas láz, fejfájás… Ezt követi, a bőr egyes területeinek vérzéses foltosodásai, majd a vírus az idegrendszert, és a legfőbb szerveket is megtámadja. Ha az idegrendszert megtámadja, biztos halál következik, ha azt nem éri el, lehetséges tüdő bevérzés (ödéma) és ez által halál. Halálozási aránya az Ebola halálozási arányával vetekszik; Ebola: 85-90%, Marburg: 80-90%. Rendkívül veszélyes betegség. Ellenszere nincs, éppúgy mint az Ebolának sincs. 1 gramm vírussal egész Európa és Amerika lakosságát ki lehetne irtani.

 mesevaros12.JPG

Hasonló betegség a krími-kongói vírus, Magyarországon 2006 szeptemberében ütötte fel fejét Pécsett. Ennek a halálozási aránya 35-50%, viszont a megbetegedett két ember, aki szenvedett benne, túlélte. Ez az eset felhívja az emberiség figyelmét, hogy mennyire esendők vagyunk. Bárhol feltűnhet egy hasonló vírus, mely veszélyeztetheti az emberi civilizált életet. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Marburg

mesevaros15.JPG

mesevaros16.JPG

mesevaros13.JPG

Szerző: MULTMENTO  2016.08.17. 06:31 3 komment

Címkék: könyv épület emléktábla szakrália

fazekas_utca3.JPG

Feleségem a Tatán a német nemzetiségi múzeumban éppen előadott, én meg a fényképezőgépem a nyakamba akasztva kerestem a herendi porcelángyár alapítójának a sírját. A temetőt sem találtam meg, de mint később kiderült be sem jutottam volna, mert egy ideje gondosan zárva a temető kapuja. Azért a Fazekas utcában fényképeztem egy keveset. 

fazekas_utca2.JPG

Tata nagy fazekasairól, és egykori mesteriről a szakirodalomban nem sokat írnak. A legteljesebb dr Siklóssy László által szerkesztett Magyar Kerámia története sorozat első kötete. A későbbi tanulmányok is erre hivatkoznak, ezért gondoltam egyet és ebből a könyvből vettem ki a Tatai kerámiagyártásról szóló részeket.

fazekas_utca1.JPG 

A TATAI MAJOLIKA./ DIE ALTE KERAMISCHE INDUSTRIE  ZU TATA. (TOTIS).

Tulajdonképpen: ónmázas, durva fayence, mely nemcsak anyagában, de formáiban, modorában és díszítéseiben is annyira hasonlít a holicsi edényhez, hogy a legtöbbször csak a gyári jelről ismerhetjük fel, hogy melyik másik. Különösen a gyár virágzási korából származó darabok ilyenek, a melyek, úgy látszik, egy és ugyanazon agyagműves család tagjainak a kezéből kerültek ki S éppen ez a körülmény az, a mi még keramikánk neves szakembereit is téves feltevésekre csábította, főképp a gyár alapi tását illetőleg. De nem is csodálom. A tatai majolikáról — hosszú ideig — az igazi keramikai szakértőkön kívül jóformán alig tudott valaki és csak Bubics Zsigmond híres gyűjteménye révén, melyet 1891-ben az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozott, vált tulajdonképpen közismertté. Azóta becsülik és értékelik a tatai majolikát s helyezik a sorban mindjárt a holicsi után, a mely hely, mint látni fogjuk, még régiség dolgában is méltán illeti meg.  Magáról a gyárról pedig még szakembereink is (mint Wartha, Radisics, Petrik) nagyon keveset tudnak. S épp azért, hiszem, nem végzek fölös munkát, ha, mint Tata historikusa, kiegészítem azt a keveset, a mit írtak róla, azzal a kevéssel, a mit ez ideig még megtudtunk róla.

A tatai gyárat gróf Eszterházy József Ádám teljeshatalmú tiszttartója: galánthai Balogh Ferencz építtette a XVIII. Század ötvenes éveiben. Az évszámot ugyan pontosan nem tudjuk, de tán nem is olyan lényegbe vágó, hogy 1756-ban épült-e, vagy 1758-ban. Ezek közé esnek ugyanis Balogh Ferencz nagyobb tatai alkotásai. A gyár  tőszomszédságában levő ház — a rajta levő felírás szerint — 1756-ban épült, tehát a majolikagyárat is vagy ebben az évben építették, vagy tán egy-két évvel előtte vagy utána.

Egy, ami bizonyos, hogy a gyár alapítási idejére vonatkozólag eddig közölt adatok mind merőben tévesek. Nem Schlögl János alapította, nem is a XVIII. Század negyedik negyedében, még kevésbé a XIX. század elején keletkezett a gyár, a mint azt Radisics mondta valószínűbbnek (Művészi Ipar 1890. évf. 167. lapon.) A XVIII. század ötvenes éveiben alapíttatott a tatai gyár, a mely ilyképp legfeljebb ha egy évtizeddel volt fiatalabb, mint a holicsi. Balogh Ferencz 1765-ben meghalt, s úgy látszik halálával a gyár működése is elakadt. Ezt épugy, mint a gyár alapítását a kegyesrendűek tatai gimnáziumának egykorú diariumából tudjuk. 1765-ben. Alapították az Eszterházyak a rendházat és 1766 január 30-án a diákság színielőadást tartott, még pedig "uradalmi területen, a Balogh Ferenc építette porcellán-fábrikában, mely elég téres volt és üresen állott."  Bővebbet majd csak akkor tudunk, ha a szoros zár alatt tartott tatai Eszterházy levéltárat is végre-valahára megnyitják a kutatók előtt.

Ez a Balogh haláláig terjedő, közel egy évtizednyi időszak képezi a tatai majolikagyár első korszakát.Termékei még nagyon kezdetlegesek, durvák. A szürkés-fehér ónmáz vastagon üli meg a tárgyakat (én csak tányérokat láttam eddig), s majdnem teljesen eltakarja a széleken alkalmazott domborműves rokokó díszítéseket. Kees István könyve szerint 1772-ben, br. Nyáry Albert szerint 1770-ben  keletkezett a gyár. Holott ez a dátum már a szünetelő gyár újjászületésének a dátuma, a mikor is a tatai  hitbizománynak az ura gf. Eszterházy Ferencz volt, a párisi nagykövet, teljhatalmú kormányzója pedig a nagyműveltségű Bezerédj István. Melyikük volt a gyár újjáteremtője, az ma még ismét az Eszterházy levéltár titka. De homály borítja az újabb évtized egész történetét is. Csak a gyár virágzási korát ismerjük, mely a 80-as évektől a XIX. század első néhány évtizedéig tartott s a mely virágzási korszak Schlögl János György nevéhez fűződik. Ő tette híressé a gyárat, de nem ő volt, a ki új életre keltette s még kevésbé az, a ki alapította, a mint azt a hagyományok mesélték. Ez azonban egy szemernyit sem von le az érdemeiből.

fazekas_utca4.JPG

Dr. Dornyay Béla, kegyesrendű tanár barátom, a ki Tata újabb kori történetével és főleg a kulturális vonatkozásokkal foglalkozik, 1914-ben a Tata tóvárosi temetőben megtalálta a Schlögl házaspár sírkövét,  melynek érdekes adatai döntik meg teljesen az eddig makacsul tartott hagyományokat. E szerint "Johannes Georg Schlögl" meghalt 1811 július 8-án, 57 éves korában. Felesége Schlögl Terézia pedig 1820 dec. 10-én, 56 éves korában. Már most tegyünk egy kis számítást visszafelé. Schlögl 1754-ben született s így a gyár alapításakor 2—4 éves lehetett, a gyár újjászületésekor pedig 16—18 éves. Mind a két kor kizárja a hagyományok reális alapját. A valóság az, hogy 30—32 éves korában ő virágoztatta fel a gyárat. Az ő neve lett közismertté s a következő században keletkezett családi hagyományok neki tulajdonították még az alapítás tényét is, melyben már koránál fogva sem lehetett egyáltalán semmi része. De nem lehetett azonos a holicsi gyár 1800-ban élt Modellmesterével sem, amint Radisics azt sejteni véli.5 Schlögl a tatai gyár virágzása idején Tatában volt, itt is halt meg. Nem valószínű, hogy közben rövid időre Holicsra ment volna mintázó mesternek s onnan ismét Tatába jött volna haza meghalni. A valószínűség az, hogy a holicsi Schlögl ugyanannak a Schlögl agyagműves családnak egy másik érdemes tagja volt, talán éppen a tatai Schlöglnek testvére vagy más közeli rokona.

fazekas_utca5.JPG

A tatai Schlögl-féle gyáralapítási hagyományokat a család örökösei: a Pasteiner család révén Petrik Lajos hozta forgalomba s a Pallas és Révai lexikonok útján ő tette  közkeletűvé, de ugyancsak ő volt, aki mindjárt rámutatott arra, hogy a holicsi és a tatai Schlögl aligha egy és ugyanaz a személy. Schlögl J. György síremlékének adataival, azt hiszem, mind a két kérdés tisztázódott. A továbbiak már jórészt ismeretesek. Korabinsky J. Mátyás, kinek földrajzi lexikonja 1786-ban jelent meg, a tatai "porcellán vagy majolika" gyárat úgy említi, mint a város egyik látványosságát s azt írja, hogy a gyár kapuja felett a szeplőtelen szt. szűz látható porcelánból, még pedig életnagyságban. (?) 1786-ban tehát e sorokból kivehetőileg, már a fejlődés előrehaladottabb fokán állhatott a gyár és a "porcellán" elnevezés ismételt használata arra vall, hogy akkor már finom, fehér fayence-árut is készítettek. Townson Robert dr., angol természete búvár, a ki 1793-ban járt Magyarországában, Tatában is megfordult, (9 oldalt ír róla), ahol megtekintette a kőedénygyárat is, a melyet nagyobbszerűnek mond. 1796 márc. 27-én József nádor látogatta meg a gyárat, mit egy toronyalakú asztaldísszel örökítettek meg. (Látható az Iparművészeti Múzeumban.)

A gyár története egyébként teljesen azonos a Holicsiéval. A párisi nagykövetünk tulajdonát képező tatai gyárban francia minták után dolgoznak, melyeket bőviben találhattak a földesúr kastélyában. Formastílusuk a rokokó utáni, XVI. Lajos korabeli ízlés végső szaka. A festődíszek pedig teljesen azonosak a Holicsaikkal, melyekről Radisics kimutatta, hogy strassburgi, elszász-lotharingiai mesterektől erednek. Ezt különben Tatára nézve is teljesen valószínűvé teszi az a történeti tény, hogy Eszterházy József generális 1744-ben csakugyan telepített le Tatában és Tata körül elszász lotharingiaikat. Jó magam is egy ilyen betelepített elszászi család ivadéka vagyok. A telepesekkel bizonyára agyagművesek is jöttek, akiknek Tatában levő nagy számáról Townson angol utazó szintén megemlékezik.

fazekas_utca7.JPG

Ezek a "fehér-edényesek" azután (még a múlt században is így hívták az asztali edények készítőit) a fayence-gyártást Schlögl alatt már a tökély meglehetős fokára emelték. Schlögl zománca már nem szürkés, mint a legrégibb tatai edényeké, nem is olyan repedezett, mint az előző évtizedbeli edényeké, hanem tiszta, fehér s ha nem is olyan fényes és átlátszó, mint a holicsi, de azért elég sima, hibátlan és finom, amelyen az alapanyag vörhenyes színe sokszor keresztül üt (de nem rózsaszínű a zománc, mint azt valahol olvastam). A gyár máztörője és iszapolója a tóvárosi meleg források mellett, a mai Mehlschmidt-féle bőrgyár helyén volt Nedves őrlőt használtak és muffel-égetéssel dolgoztak, a melyekből több érdekes darab látható a tatatóvárosi múzeumban.

A Schlögl-korabeli edények a szebbek és a keresettebbek. Legjellegzetesebbek a domborműves rákokkal és csigákkal díszített u. n. rákos tányérok, a melyekből egy igen szép példány van az Iparművészeti múzeumban. Nagyobb számban vannak az úgynevezett csőrös edények: tejes kannácskák, az ezekhez hasonló mártásos csészék, teás kannák, fedeles ibrikek stb., külön említést érdemelnek a virágos tányérok, csemegetálak, kávés csészék (ezek közül érdekesebbek azok, melyeknél a csésze alját áttört művű galéria díszíti), cukortartók, szenteltvíztartók, fűszertartók, füstölők, serlegek és a zöldmázas gyertyatartók. Gyakoriabbak a realisztikus ábrázolások pl. a szőlőlevél-alakú tányérok, a káposztafej formájú levesestálak, cukortartók stb. Végül készítettek virágvázákat, két vagy több oszlopos és néha több darabból összerakható asztaldíszeket, épp olyanokat, mint Holicson.

Az Eszterházy-gyűjteményben van egy fogadalmi tábla — mangánviola felirattal — és egy dombormű — Mária Jézussal, — melyek olasz mintára emlékeztetnek. A Korabinsky által (1786) említett Mária-szobor is meg van még. A tatai vár öreg tornyában, a lépcsőház egyik fülkéjében áll. 135 cm magas. Mint szobrászati mű, nem valami sikerült alkotás, de azért említésre érdemes emléke a gyárnak. A test két darabból áll, kezei, lábai pedig ugyancsak külön, egymásba illeszthető darabok, melyeknek összeillesztési modora a kínai babákra emlékeztet.

Az utóbb említett tárgyak azonban csak kísérletezések. A gyár tulajdonképpeni termelése főkép az asztali edények voltak, a legnagyobb sikert ezen a téren aratta. Stílusukról már megemlékeztem. Díszítésük legtöbbször domborműves, előszeretettel utánozzák a Palissy műveket is. Rákok, csigák, gyümölcsök stb. gyakoriak,- különösen az almát, körtét alkalmazzák a Ieveses tálak és cukortartók fedelén fogóul. A festett díszt rendszerint tarka elhintett virágok, ritkábban koszorúba vagy füzérbe fonva. Ezek a virágok szinte elmaradhat fátlanok és csaknem valamennyi asztali edényen ott találjuk. Az Eszterházy-gyűjtemény egy darabján fennmaradt az egyik festő neve is : »Tottis, den 27. Jen. 1786. Joh. Radiel « Ebből, a virágzási korból a legszebb gyűjteménye van az Iparművészeti Múzeumnak és a Műegyetemnek. Különösen gazdagok a sikerültebb és jellegzetesebb darabokban. Említésre érdemes még a tatai Eszterházy-gyűjtemény, végül számottevő darabokat láthattunk a Kilényi-féle gyűjteményben, a melyet az idén auctionált el a Szent-György-Czéh. Utóbbiban különösen két csemegéstál kötötte le a látogatók figyelmét. A néhány év előtt alapított tatatóvárosi múzeumnak is van néhány érdekes darabja, melyek közül különösen figyelemre érdemesek a Schlögl előtti repedéses szürke zománcú, vastag tányérok. Schlögl János György, mint már említettük, 1811 július 8-án halt meg,- ugyanazon évben, mint mecénása, Eszterházy Ferenc gf., a párisi nagykövet. Halála után a gyárat, úgy látszik, özvegye vezette tovább, aki 1820 dec. 10-én halt meg. Egyetlen lányukat Pasteiner József vette nőül Rájuk szállott a tatai gyár öröksége képen és ők még egy ideig a régi színvonalon tudták tartani. Az angol kőedény terjedésével azonban a fayence mindinkább háttérbe szorul. A piaci versenyt nem bírja. A hanyatló gyárat Pasteinerék eladják Fischer Wolfgangnak, aki már áttér a finom fayence-gyártásra. Porcellánszerű fehér edényeket gyárt. Ez a tatai gyár utolsó korszaka.

Fischer Wolfgangról a gyár örökségkép egyik rokonára: Fischer A. Mórra szállott. (De ő nem azonos Fischer Mórral: a herendi gyár alapítójával, habár ez is tatai volt. A Fischer-család különben régi kőedénygyártó, tatai iparos-család, melynek több tagja játszott nevezetes szerepet a magyar keramikában.) Fischer A Mórról pedig fiára : Fischer Károlyra szállott, aki később társat vet maga mellé és "Fischer és Nobel" cég alatt vezették tovább az üzletet, mely most már végkép megfeneklett. Az olcsó cseh porcellán teljesen kiszorította a kőedényeket a piacról. Fischerék azután fel is hagytak a gyárral, eladták Hardtmuth kályhagyáros cégnek. A múlt évtizedben ez is megszűnt. A kemencét 1913-ban lebontották,- a gyár többi helyiségeit magánlakásokká alakították. Szóval a tatai majolikagyár végkép eltűnt a föld Szinéről, még csak fényképfelvétel se maradt róla -

Befejezésül a régi tatai majolikák szigIáiról emlékezünk még meg:

  1. A legrégibb darabok alján egy vékony, belekarcolt T betű látható,•
  2. melyet később a már aláfestett (rendszerint KÉK SZINŰ) vastag T betű váltott fel;
  3. Pasteinerék jele: a színes T betű mellett egy ugyancsak belevájt (vak) P, vagy kettős P betű;
  4. Fischer Wolfgang darabjain a teljes városnév olvasható németül: TOTlS, felette egy csillaggal,-
  5. Fischer A. Mór jele két sorban : F.M. A. - TATA,
  6. Fischer Károly jele pedig ugyancsak két sorban: TATA, - C. FISCHER.

Rédey Miklós.

fazekas_utca6.JPG

NÉHÁNY ADAT A TATAI KERAMIKAI IPARRA VONATKOZÓLAG.

EINIGE DATEN BEZÜGLICH DER KERAMISCHEN INDUSTRIE IN TATA (TOTIS).

Rédey Miklósnak a tatai majolikáról szóló érdekes cikkéhez néhány adatot kell hozzátennem, amelyek technikai okokból nem voltak közvetlenül a cikk után közölhetők. Schirek többször idézett könyvében, mely a holicsi gyár aktáit tárja elénk, olvassuk Dr. Pasteiner Gyula tanár úrnak azt a közlését, hogy Schlögel János György, aki az ő nagyatyjának apósa volt, 1784. december 19-én kötött házasságot feleségével, született Hermann Teréziával. E házasságból 1812-ben egy leánygyermek — Pasteiner professzor úr nagy anyja — született. A tatai anyakönyv ez alkalomból Schlögel János Györgyöt »Fabricans Porcelianorum«-nak nevezi. Schirek közli a Schlögel házaspár képmását is, amelyet egyébként annak idején a Művészi Ipar is közölt. Érdekesek Mayer Albert udvari tanácsosnak, a holicsi gyár igazgatójának jelentései, amelyeket 1809-ben Magyarországon tett utazásáról küldött. Háromszor is megemlékezik a tatai majolikáról, amelyet kétszer megdicsér, egyszer azonban csak nagyon közepesnek minősít. Ez esetben nyilván a konkurens beszél belőle, aki fájó szívvel látta, hogy 1809-ben a háborús állapot következtében Holicsban az üzemet egy időre be kellett szüntetni, a tatai viszont legszebb napjait élhette, mert maga Ferenc király Tatán tartotta főhadiszállását, ami érthető élénkséget hozott a városkába. Mayer igazgató udvari ebédre is hivatalos volt, amelyet ugyancsak tatai edényen élvezett végig.

Az is fejtörést okozott neki, honnan vehetik a tataiak az ónt és az ólmot, amely már Bécsben nem kapható. Tatán nyílt alkalma Mayernek arra is, hogy az uralkodóval a holicsi gyár sorsának további intézéséről tanácskozzék. A holicsi akták között találjuk nyomát annak is, hogy a gyár vezetőségének 1785-ben a tatai és stomfai versennyel már számolnia kellett. A munkásokra vonatkozólag Mayer 1809-ben azt a megjegyzést teszi, hogy azok nagyrészt Holicsból származnak. A holicsi aktákból név szerint csak Wodnarzik Vincére akadunk, aki 1785 körül dolgozott a tatai gyárban. Egy 1786-iki aktában arról van szó, hogy Wodnarziknak a tatai gyárból való elmenetelét semmi más nem gátolta, mint az a 15 forint, amelyet neki "Frau Hermannin" előlegezett. Minthogy Schlögel felesége Hermann leány volt, a valószínűség amellett szól, hogy itt Schlögel anyósáról, Hermannéról van szó, aki, úgy látszik, szintén részt vett a gyár vezetésében. A székesfőváros levéltárában levő aktákból tudjuk, hogy Kuny Domokos, aki 1784-ben jött Budára, hol aztán majolikagyárat alapított, megelőzőleg Tatán működött. Kuny fia volt a holicsi Cuny Domokosnak, akiről a holicsi akták 1757-ben elhallgatnak. Abból azonban, hogy fia Tatán tűnik fel, valószínű, hogy az idősebb Cuny is Holicsból Tatára ment. Végül néhány szót a tatai jelekről. A 3. alatt közölt bevájt P jelet — bevallom — még nem láttam; ellenben az  parművészeti Múzeum anyaga alapján ismerem a Pasteinerék által használt kék vagy zöld színnel festett P jelet, melynek aljában egy kis vízszintes vonást is látni vélek, úgy, hogy az egész egy kis fantáziával egy megfordítva összefűzött nagy p és t betűnek tekinthető. Rendkívül érdekes az Iparművészeti Múzeum 1625. számú tatai szelencéje, amely a holicsi módra összefűzött TF (Totiser Fabrik) jelet mutatja. A XIX. század második felében részben Tatán készült, részben csak ott dekorált herendi modorú porcelánok jele a Magyar címer — kissé hosszúkásabb, mint a herendieké — és egy T betű. Az összeolvasztott FD betű Fischer Dezsőt jelent.

SIKLÓSSY LÁSZLÓ.

Forrás: A MAGYAR KERAMIKA TÖRTÉNETE, Szerkeszti: Dr. SIKLÓSSY LÁSZLO.

BUDAPEST, 1917. A SZENT-GYÖRGY-CZÉH MAGYAR AMATŐRÖK ÉS GYÜJTŐK EGYESÜLETE KIADÁSA

fazekas_utca8.JPG

Szerző: MULTMENTO  2016.08.13. 06:56 2 komment

Címkék: épület emléktábla kerámia sarokház

talmud_egylet_haz2.JPG

Kevés jobban lerobbant házat lehet látni a világörökség részét képező Andrássy úttól negyven méterre, mint a Budapesti Talmud Egylet tanházát, és zsinagógáját.  Egyszer talán majd erre is jut egy kis támogatás. Addig egy lepusztultan is érdekes fotótéma.

talmud_egylet_haz1.JPG

A Vasvári Pál utca 5. szám alatti udvarba rejtett épület 1887-ben épült Fellner Sándor tervei alapján. Eredetileg két földszintes ház közé emelték, így az utca felől is látható volt. A templom a Budapesti Talmud Egylet számára épült. A zsinagóga köré U alakban épült lakóházat a közösség tagjai lakták. Életformájuk különösen indokolta, hogy lakóház és templom szerves egységet alkosson: a férfiak számára a tanulás volt a nap legfontosabb tevékenysége, egy életen át. A zsinagógát az 1990-es évek elején felújították, azóta a budapesti Chábád Lubavics közösség imaháza és tanháza. A templom stílusjegyeit tekintve változatos: neogótikus, korai szecessziós és neoreneszánsz jegyeket ötvöz. Lubavics orosz falu elsősorban, mint a Chábád Lubavics haszid zsidó irányzat névadójaként ismert. Források: http://www.mazsihisz.hu/zsinagogak-8.htmlhttps://www.flickr.com/photos/nora-meszoly/15760556632/in/photostream/

 talmud_egylet_haz4.JPGA Vasvári Pál utcai épületet 1886-ban emelték Fellner Sándor tervei alapján, az egylet számára. Itt kapott otthont a tanház mellett az ekkor már 2000 kötetet számláló könyvtár is. A zsinagóga összeköttetésben állt az udvart U alakban körbefogó lakóházzal, ahol a Talmud Egylet néhány tagja, és a zsinagóga rabbijai éltek. Naponta kétszer Talmud, egyszer pedig Tóra előadások hangzottak el, ezeket a ’20-as évek végén átlag százan látogatták. Húsz-harminc fiatal talmudista kapott az Egylettől ösztöndíjat.

talmud_egylet_haz5.JPG

A Budapesti Talmud Egyletet, mint minden más, önálló zsidó szervezetet, egy központi egységbe, a Budapesti Zsidó Hitközségbe olvasztatták be 1950-ben. Ennek előzményeként 1949. december 27-én a tagok közgyűlésen szavazták meg a kikényszerített megszűnést. Ezt 1950. január 20. egyetlen szóval –„jóváhagyom” – fogadta el a miniszteri tanácsos. Forrás: http://zsido.com/ujra-alakult-a-budapesti-talmud-egylet-a-vasvariban/

Szerző: MULTMENTO  2016.08.10. 06:56 2 komment

Címkék: épület emléktábla

marburg_elizabeth1.JPG

Hétfő hajnalban a budapesti ablakunkon kitekintve a rózsák terei szent Erzsébet templom tornyait láttuk. Autóba szálltunk, aztán az Erzsébet hídon áthajtva kisebb-nagyobb megszakításokkal csak mentünk. és mentünk. Ezeregyszáz kilométer megtétele után aztán késő este áthajtottunk az Erzsébet hídon az Erzsébet utcába, és végre álomra hajthattuk fejünket. Reggel felébredve az ablakon kitekintve a Marburgi Szent Erzsébet templom tornyait láttuk.

marburg_elizabeth2.JPGNem véletlen, mert a marburgi templom volt a budapesti templom mintája. Mi sem véletlenül vállalkoztunk erre a hosszú útra. Feleségem huszonkilenc éve jár ki rendszeresen a Lahn folyó melletti kis városkába. Az idei évben a kisebbik lányomnak adott a lehetőség, hogy doktorrá avatása után a tudományos kutatói pályáját Németország egyik legrégebbi alapítású egyetemén kezdje el. Egy hetet töltöttünk el a városban munkával, turistáskodni nem tudtam, mert egyszer sofőr, másszor szerelő voltam. Azért néhány fotót is tudtam készíteni, amelyek mutatják, hogy a város nem felejtette el, hogy több száz éve ebben a városban élt Árpádházi Szent Erzsébet.        

marburg_elizabeth3.JPG 

ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

Ünnepe: a világegyházban: November 17. Magyarországon: November 19.   Marburg, 1231. nov. 17.

A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: „A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott fel, mint hajnalcsillag.” Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András, magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négyéves korában eljegyezték Thüringia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és remé­nyük igazolását látták abban, hogy fényes kísérettel és kincstárnyi hozo­mánnyal érkezett a wartburgi várba a kis menyasszony. Német környezet­ben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

marburg_elizabeth4.JPG

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyer­mek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak az za­varta, hogy Erzsébet ismételten megszakította játékait, hogy - mint mondta - Istent szeresse, hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermekeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formá­it: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő já­rást; ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmé­be nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

marburg_elizabeth5.JPG

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez sokkal erősebb kötelékek fűzték, mint a szülök akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége bár nagyon szereti, a szívét azonban nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka felkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhín­ség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet felnyitotta a kamrákat és hombárokat, és „kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.

marburg_elizabeth6.JPG

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény is, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt: Lajos még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással járta végig a vár termeit: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvat­lan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívé­ben állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy: „elűzték a vár­ból”. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művei, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótett­re halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

marburg_elizabeth7.JPG

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelki atyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fo­gadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences, komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigo­rú lelki vezető volt: kis hibákért is megostoroztatta Erzsébetet. Ha észrevet­te ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle min­dent. így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti sze­relme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékony­sággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

marburg_elizabeth8.JPG

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelki vezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelki vezető és rábízottja közti harc egyik moz­zanata tűnik fel abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának irt: „Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: »Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!« És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindarról is le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól..

marburg_elizabeth9.JPG

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bi­zonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ru­hájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni.

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, és vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ünnepét 1670-ben vették fel a római naptárba, nov. 19-re, amely napon ereklyéit áthelyezték. 1969-ben ünnepét visszatették nov. 16-ra, halálának napjára.

marburg_elizabeth10.JPGA szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet- lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok-sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: „Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sors­húzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyá­kat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt har­madszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.”

marburg_elizabeth11.JPG

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: „Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, „úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte”.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: „Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!” Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszere­sen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt a szívében. Mikor azonban belépett a szobába „Isten, az Úr megnyitotta belső látá­sának szemét”, és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. „Vidá­man Erzsébetre tekintett, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!”

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át he­lyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a sze­gényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és „ezernél többször is megcsókolta”. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy „esz­telen bőkezűségével” eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tár­házak kiürültek, a nép azonban élt, és békét élvezett. Lajos a panaszokra így vá­laszolt: „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!”

marburg_elizabeth12.JPG

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töl­tött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte fel, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez hosszú ideig tartó távollétet, esetleg ura halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta felkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen felfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták háza a thüringiai lovagok Lajos holttestét. Erzsé­bet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: „Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész vilá­got, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még ak­kor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte”.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik feltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üressé és idegenné lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, és lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást ta­lált. Amikor a ferencesek templomában az éjjeli zsolozsmára harangoztak, oda­sietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

marburg_elizabeth13.JPG 

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nél­kül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint bolondot, és lépten- nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: „Szívesebben mondanék köszönetét az embereknek, de nincs miért”.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegé­nyek lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: „Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!”

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelki­ atyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

marburg_elizabeth14.JPG

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úr­ral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarország­ra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: „Ki látott már királylányt rokkánál!” Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: „Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni”. Hirtelen felült, és elborzadva kiáltotta: „Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!” - aztán megnyugodott, és így szólt: „Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a kará­csony, amikor megszületett, és jászolba fektették”. Aztán felsóhajtott: „Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját” - és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmad rendi ruhájában ravatalozták fel az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig sereges­tül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyász­misét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett. Forrás: Joseph Weisbender:   Szentek élete c. könyvéből; Szent István Társulat  (Budapest)  , 1984

Szerző: MULTMENTO  2016.08.06. 06:28 2 komment

Címkék: épület emléktábla szakrália