bozzay_hsz1.jpg

Vasárnapi bolhapiacra sétáltam a Király utcán. Kirakatok előtt meg.. megállva megpillantottam Bozzay Margit könyvét. A „Hazugságok százada” címet viseli. Nagyon elgondolkodtató. Ha a XX. század a hazugságok százada, akkor vajon a mostaninak milyen rövid találó megnevezést adhatunk?

bozzay_hsz2.jpg

A vasárnap utáni héten úgy éreztem, hogy nekem ezt a könyvet meg kell vennem. Már Bozzay Margit emléktábláját is megmutattam. Ezek után kíváncsi voltam a gondolataira is. Vajon, amikor ott az Art Deco stílusú bérpalota ablakán kitekint, milyen gondolatok foglalkoztatták?

bozzay_hsz3.jpg

A könyvbe lapozva az első oldalon csak az alábbi két rövid sor:

bozzay_hsz4.jpg

Aztán olyan érdekesek voltak az összegyűjtött írásai, hogy napokig nem tudtam letenni a könyvet. A könyvből most az egyik olvasónak írt válaszát teszem közzé:  KELL-E VERS?

Kedves Uram!

Válaszomat két részre kell osztanom. mint ahogy tulajdonképpen két részből áll az Ön levele is. Az első részben elmondja, dehogy!, megállapítja, hogy a vers ma egyáltalán nem érdekli az embereket. Hogy nincs érzékük hozzá, s alig van valaki, aki tudja: mi is a vers tulajdonképpen. 

Óvást emelek... Az embereknek igenis kell a vers... Akarnak verset olvasni és boldogan. lelki felüdüléssel olvasnak egy-egy jó verset. De, mert az igények fejlődnek, nőnek, mert mindig több ember tud különbséget tenni jó és kevésbé jó között, természetes, hogy mindig inkább csak a jók jutnak el oda, ahova szánva vannak, - a szívekig. Mert a versnek elsősorban ez a rendeltetése. Megfogni a szívet, megéreztetni vele, amit a költő érez, felsajogtatni, megríkatni, boldog örömben megfüröszteni. elméláztatni, pihentetni, gyönyörködtetni, vigasztalni, felemelni. Hogy mondhatja hát akkor, amikor ez mind tagadhatatlan, hogy nem kell a vers? Ma, amikor, minden ember nyakig, dehogy, sokkal mélyebben ül a mindennapi élet ezer szürke bajában, gondjában, amikor ha valaha, ma igazán érzi, hogy az élet húzza le... le, sokszor annyira, hogy azt hiszi, nincs is már lehetősége az emelkedésnek, a repülésnek, a megkönnyebbülésnek.

A vers... híd... Híd, amelyen át lehet még menteni valamit a régi, öröklött, megszokott szépségekből. Szárny... amellyel szállni lehet idegen érzések, Örömök, fájdalmak, könnyek, vágyak világába akkor is, ha magunknak nincsenek érzéseink. Örömeink, fájdalmaink, könnyeink, vágyaink. Hogyne kellene hát és hogyne volna rá nagyobb szükség, mint bármikor, mióta emberek élnek. És mert szükség van, rá és mert mindig többen ébrednek majd szükségességére, hiszen, lesz még olyan korszak. amelyben az Aranyok, Adyk, Villonok, Goethék, Schillerek, Longfellowok, Baudelairek, Verlenek sokkal magasabbra kerülnek majd, mint amilyen magasan költők álltak valaha.

Levele második részében, kifejti, hogy egyáltalán nem ért egyel: a Pesti Naplóban február 9-én megjelent Az ember című versemmel. Bizonyítja, hogy az ember, igenis nem titok. Sőt, mind egyforma, s nem is lehet más, hiszen mindegyik egyformán fogan. Hogy nem lezárt persely, hogy nagyon, könnyű beléje látni s nem találkozott még soha olyannal, aki talány tudott volna lenni a maga számára.

Engedje meg, hogy különösen ezért az utolsó kijelentéséért bámuljam és irigyeljem. Mert ha ez valóban áll, akkor Ön csoda... Csoda, aki keresztüllát homlokon, meglátja a legmélyebben fekvő, legrejtettebben alvó gondolatokat, érzéseket, ösztönöket, ki tudja bányászni az emberekből, amit, azok még maguk sem ismernek magukban, s aki előtt sokkal jobban, mint az 1440 körül meghalt nagy francia költő: Francois Villon előtt, ,,megnyílt az Ember, e szörnyű bozót".

Több mint tíz esztendeje nézem, figyelem az ember, az író eszmével az embereket s néha még ma is szédülten és bámulva állapítom meg, hogy, mindegyik más, mindegyik új és nincs közöttük kettő, aki egyforma volna. Másrészt természetesnek tartom ezt, mert ha megállapították, hogy a Föld 2.069.376.141 millió embere között nincs két egyforma ujjlenyomat, akkor hogyan lehetne két egyforma ember, akiknek lénye millió molekulából tevődik össze, s akinél minden molekula különbség óriási eltéréseket eredményezhet...

A felületes szemlélő szerint minden ember egyformán fogan. A nem felületes előtt azonban csak részben. Mert itt is, mint mindenütt, a körülményekben millió tényező játszhat közre. Elsősorban a két ember érzése, vágya, amit a szerelembe vitt, azután lelki adottságaik, testi konstrukciójuk, eszük, koruk, fajuk, átöröklött, tudatalatti tulajdonságaik, - s most ezen a nyugati kultúra mosolyoghat is, ha tetszik - az idő, a hold a nap az évszakok, az ország, város, falu, és mindaz, ami a világot világgá és az embereket emberekké teszi. Ezek ugyanis mind szerves részei egy új lény, egy új ember életre hívásának.

Szerves része, például, hogy mindjárt a legnagyobbat mondjam, a lilásfényű, mélázó hold, amely játszi könnyedséggel mozdítja meg a föld összes vizeit. S emeli naponta kétszer, különböző helyeken 5 cm-től 15 m magasságig. Emeli a nap rávaló hatásától is függően, s emeli saját növésétől, fogyásától is befolyásolva. Ha tehát ez a csodálatos égitest ilyen óriási hatással van a világot körülvevő roppant víztömegre, szabad-e arra gondolni, hogy nincs befolyással a parányi emberre? De mert van. -- régen tudják ezt már a tudósok - mondhatjuk-e, hogy ez a hatás minden embernél egyforma adottságokat eredményez, mikor minden embernél a fogamzástól kezdve a sírig különféle hatások milliárdjai működnek lénye megformálásában.

Ne vegye hát rossznéven, ha ismétlem, hogy igenis minden ember külön - csoda. - Csoda senki mással össze nem mérhetőségében. A lényében felszínen levő millió jó és rossz tulajdonságával, s a mélyben levő millió ismeretlenséggel. amelyekről sohasem lehet pontosan kiszámítani, hogy mi, hogyan, miképpen hat rájuk, s mit csinál, vagy mit nem csinál belőlük. Ha nem hittem volna ezt eddig ilyen rendületlenül, tegnaptól kezdve akkor is hinném. 

Olyan ordító példáját láttam ennek a minap, amely egymagában is elég lenne arra. - ha nem volna régi. Megdönthetetlen teóriám hogy az embert felerészben adottságai, felerészben az a helyzet teszi, amelybe kerül. Egy bírót láttam a vádlottak padján... Húsz évig ült fenn az emelvényen. Biztosan, öntudatosan, állása adta gőggel. s a jó ég tudja, hányszor mondott ítélet-et embertársairól...És amikor húsz év után leszállt az emelvényről, fent hagyta rajt a gőgöt, öntudatot és az egyetlen arasszal alacsonyabb helyen csetlő-botló, még a kérdésekre is szabálytalanul válaszoló valaki lett.

Melyik volt hát az igazi lény-e? Az-e, aki fent maradt vagy az-e, akit lehozott onnan? S ha mind a kettőé milyen titokzatos arányban keveredett benne az igazságosztó a bűnözővel? Sokért nem adnám, ha el tudnám dönteni.

Száz és száz hasonló érvet mondhatnék még az ember elburkoltságának, csak egyetlen példányban meglévőségének bizonyítására, de nincs hozzá hely. Hinni azonban rendületlenül hiszem, amit a versben írtam, s hiszem, hiszi mindenki, aki gondolkozik.

Ebben az idézett írásban hivatkozik az EMBER című verésére, hogy ne kelljen keresnetek verseskötetéből, beteszem a verset is.

bozzay_hsz5.jpg

 

Szerző: MULTMENTO  2018.04.04. 06:40 komment

Címkék: könyv emléktábla

A bejegyzés trackback címe:

https://multmento.blog.hu/api/trackback/id/tr4913789116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aranyosfodorka · http://aranyosfodorka.blogspot.com 2018.04.06. 08:40:15

Kicsit irigyellek ezért a könyvért - azt hiszem van még benne egy csomó elolvasásra érdemes, érdekes írás. Mert ez is az volt !

MULTMENTO 2018.04.06. 20:45:43

@aranyosfodorka: Nagy élvezettel olvastam. Csodálkozom is rajta, hogy miért ismerik kevesen.
süti beállítások módosítása