Már régóta akartam a Dózsa György úton levő hatalmas sarki szecessziós bérpalotát és bejáratnál levő Latabár Kálmán emléktáblát fotózni. A Latabárok színházi, és filmbeli alakításai a családi felmenőim nagyon szerették. Az én gyerekkoromban, ha az „Önök kérték” műsorban nem szerepelt Latabár, akkor a sorozatnak az az adása „leszerepelt”. A Latabár család egykori lakásának helyet adó házról készült fényképek után nézzétek meg a „Nyitott ablak” című operett korabeli reklámfüzetét.

Latabár Kálmán (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 11.) Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, ahogy rajongói – főként a gyereknézők – nevezték: a Latyi, a 20. század egyik legnépszerűbb magyar komikusa. A híres színészdinasztia leszármazottja: dédapja Latabár Endre, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja id. Latabár Árpád, akik mindannyian neves színészek voltak. Fia, ifjabb Latabár Kálmán ugyancsak színész lett.

Szülei Latabár Árpád színész és Deutsch Ilona színésznő. Az ifjú Kálmán az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját. 1922-ben a Várszínházban lépett először közönség elé, mint táncos komikus. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927–33 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Felléptek a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is (A két Ajax; Offenbach: Szép Heléna); Reinhardt a testvérpárt az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Hazatérését követően különböző fővárosi zenés színházakhoz szerződött. Első filmje 1937-ben készült el. Ez év augusztus 28-án Budapesten, az Erzsébetvárosban feleségül vette Walter Katalint (Walter István és Brandeisz Erzsébet lányát). 1938-ban született Kálmán fiukat – aki felnőttként ugyancsak a színészmesterséget választotta – római katolikusnak keresztelték, miután a szülők megegyeztek abban, hogy leendő gyermekeik az anya vallását követik.

Latabár Kálmán 1945-től mindvégig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított Menelaosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán I.: Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér) és Nyegus (Lehár: A víg özvegy) szerepében.

Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönöző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora óriási népszerűséget szerzett számára. Árpád testvérével gyakran lépett fel groteszk duettszámokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült; színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész lett, 1953-ban pedig megkapta a kiváló művész kitüntetést.

Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, melynek kezelését nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Utolsó hónapjai a lakás és a kórház között zajlottak, utolsó hetei már csak a kórházban. Állapota 1970 elején válságosra fordult, s a nagy nevettető január 11-én örökre lehunyta szemét. „A pálya lezárult” – jelentette a halálhírt aznap este a televízió. A remek színészt, az őskomédiást, a clownt, a humoristát, a virtuóz táncost egy egész ország gyászolta, a szakma és a sajtó méltón elsiratta. Feledhetetlen alakításainak emlékét máig őrzi az utókor. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Latab%C3%A1r_K%C3%A1lm%C3%A1n_(sz%C3%ADnm%C5%B1v%C3%A9sz,_1902%E2%80%931970)

Rendszeresen vásárlok antik könyveket a neten. Az egyik On-line antikvárium a nevem napjára egy 500 Ft értékű ajándékkupont küldött. Én meg gondoltam és beváltottam a következő könyvre. Amikor a könyvet átvettem, az átadó csodálkozott, hogy ilyen olcsón - 90 Ft-ért -, soha nem vettek könyvet náluk. Az alábbi könyvet vettem.

A hátsó ajánló oldal miatt nem sokára ki is olvastam a könyvet. Szerintem a könyv nagyon megérte az árát.

A könyv kapcsán ezután egyre többet tanultam a neten a korról, és a Kanadában város alapító Packh János néven 1831-ben született Eszterházy Pál Oszkárról. A könyv szerzője szerint élete Jókai regénybe illene. A neten az alábbi rövid szócikket találtam róla.

PACKH JÁNOS (felvett nevén 1867- gróf ESZTERHÁZY PÁL OSZKÁR)

Packh János építész és Krotky Mária fia. Esztergom, 1831. szept. 30., r. kat. A bécsi Theresianum növendéke. Nőtlen.1848 októberében beáll a 18. honvédzászlóaljhoz. Nov. 16- írnok a hadügyminisztériumban, e beosztásában 1849. febr. 1- őrmester. Márc. 8 (febr. 22)- hadnagy az 1. vadászezrednél a felső-magyarországi (IX.) hadtestben. Júl. 22 (16)- főhadnagy és Korponay ezredes segédtisztje. Emigrál, 1856- főhadnagy, ill. százados a brit hadsereg német légiójánál Indiában, Dél-Afrikában, végül a Bahamákon. 1866. megszökik és hazatér. 1867.

az Abaúj megyei Honvédegylet tagja. 1868- az USA-ban él. Biztosítási, majd bányatársasági ügynök. 1882. megalapítja az Első Magyar Gyarmatosító Társaságot, több száz magyarországi kivándorlót telepít le Kanadában. † New York, 1912. okt. (temetve 15-én). Forrás: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Bona-bona-tabornokok-torzstisztek-1/hadnagyok-es-fohadnagyok-az-184849-evi-szabadsagharcban-2/p-16CC/packh-janos-felvett-neven-1867-grof-eszterhazy-pal-oszkar-16CF/

A neten rátaláltam a könyv szerzőjére is. Ha Eszterházy Pál Oszkárról regényt lehetne írni, akkor Dojcsák Győzőről szintúgy.

Dr. Dojcsák Győző (Baglyasalja, 1931. április 25. –) professor emeritus, geográfus-geológus, az MTA Természetföldrajzi Tudományos Bizottságának tagja.

Középiskoláit Losoncon és Egerben végezte, majd az egyetemet Budapesten az ELTE Természettudományi Karán. Első munkahelye 1953-ban a Magyar-Szovjet Kőolajkutató Vállalat lett geológus minőségben. 1956 novemberében Ausztrián keresztül Angliába került, ahol egy pár hónapig a National Coal Board geológusaként dolgozott (szénbányász lett) Nottinghamben. 1957 májusában Calgaryban (Kanada) nevű városában felvételt nyert a British American Oil Company-hoz, és Saskatchewan tartomány fővárosába, Reginába került olajkutató geológusként.

Kezdetben főleg a fúrások geológiai szolgálatát látta el, majd azok tervezését, miközben egy ideig a Saskatchewan Geological Society titkára volt. Száz körüli fúrás lemélyítése után (köztük például az első Sark-körön túli), - 1966-ban meghívást kapott a University of Regina újonnan épült kampuszába a geográfiai tanszék megszervezésére és beindítására. - Az ezt követő évek alatt beindult egy sikersorozat, - az egyetemi munkán túlmenően a kutatásokon alapuló előadások, - publikációk nemzetközi terén is, miközben tevékenyen részt vett a kulturális és sportéletben. - 1966-ban Budapesten nyerte el az egyetemi doktori címet, majd 1974-ben a Magyar Tudományos Akadémián védte meg a kandidátusi értekezését. - 1978-ban visszatelepedett Magyarországra, amikor a MAFILM filmet készített a kutatásairól és hazatéréséről. - Ennek a filmnek az alapja egy korábbi kutatás témája volt (ami 1981-ben a Kanadai Esterhazy története címen könyv alakban a Magvető kiadásában jelent meg) - és a Magyarok a prérin címmel került a mozikban és televízióban bemutatásra. Hazatelepülés után sor került az Amerikában végzett magyar emlékek utáni kutatások könyv formában való megjelentetésére (Amerikai magyar történetek, 1985 - Arany Kaliforniában, 1992), de a tervezett sorozat többi része már nem került kiadásra. Megjelent viszont két golf-könyv (Etikett és szótár, 1992, - Golf alapismeretek, 1994) -1996-ban magyar golfbajnokságot nyert szenior kategóriában,- míg tenisz vonalon nemzetközi verseny szinten (pl. India, Dél-afrikai Köztársaság) is jegyezték.

Kétszer volt nős, gyermeke nincs. Kétszáz fölötti publikálásai főleg a TIT folyóirataiban jelentek meg (Élet és Tudomány, Természet Világa, etc). Számos előadást tartott országszerte, főleg a TIT szervezésében, valamint a televízióban és a rádióban. Legutóbb Koltay Gábor 2013-ban forgatott Szerelmem, Kanada című filmében működött közre. Régebben hegedült és zongorázott. Még ma is golfozik és teniszezik. 2013-ban, a Magyar Földrajzi Társaság a Pro Geographia oklevelet adományozta részére a „nemzetközileg is elismert gyakorlati és elméleti munkásságáért, a geográfia és magyar geográfusok kanadai támogatásáért, a Magyar Földrajzi Múzeum gyarapodásának elősegítéséért, a határon túli magyar emlékek feltárásában kifejtett tevékenységéért, a Magyar Földrajzi Társaság eredményes működésének nagyvonalú segítéséért”. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dojcs%C3%A1k_Gy%C5%91z%C5%91

Ha már megtaláltam a szerző életrajzát – amelyből kiderült, hogy a könyvből film is készült -, próbálkoztam a filmjének keresésével is. A filmet nem sikerült megnéznem, de ha lehetőségem lesz biztosan meg fogom egyszer ezt is nézni. Ajánlom elolvasni a Filmvilágban Faragó Vilmos tollából megjelent korabeli filmismertetőt.

Faragó Vilmos: Magyarok a prérin / Könnycsepp az óhazáért

Emigránsai minden országnak vannak, de nincs minden országban emigráns-kérdés. Boldogabb nemzetek polgárai ott ragadnak valahol, vagy átköltöznek valahová, esetleg két országra szól a tartózkodásuk: hol itt laknak, hol ott, anélkül, hogy választásukat erkölcsi megítélés kísérné. Hemingway hol Párizsban élt, hol Havannában, de ez nem tette őt emigráns amerikaivá. Gauguin sem emigráns volt Tahitin és Sergio Failoni sem Budapesten. Tőlünk emigrálni – mindig ítélet alá esett. És nemcsak a Thököly-, Rákóczi-, Kossuth-szabadságharcok fájdalmas kibujdosóira gondolok, akik a bitó elől menekültek, hanem azokra a kivándorlókra is, a múlt századvégtől máig, akik a nyomorúság elől menekültek, vagy akik egyszerűen valamely életformaváltás reményébe menekültek bele. Mi, óhazaiak, nem tudunk tárgyilagosan gondolni rájuk.

Már azokra sem tudtunk, akiket az első nagy hullámok sodortak ki a századfordulón tőlünk. Csak haragos szeretettel tudtunk. Megsirattuk őket, mint akiket örökre elveszítünk, hiszen rajtuk a nagy költő ítélete: „Szívet cseréljen az, ki hazát cserél.” Volt idő, e század második felének elején, amikor gyanakvó szigorral gondoltunk rájuk, megtagadtuk őket, vagy – önéletrajzainkban – tagadtuk azt is. hogy léteznek. Volt idő, még mindig e század második felének eleje felé, amikor bíróságilag is elítélni kezdtük őket egy újabb kivándorláshullám sokkhatására. És volt idő, ez már mostanában, amikor irigy gunyorossággal gondoltunk rájuk; ekkor neveztük el „idegenbe szakadt hazánkfiainak” őket, ám ezt az atyáskodó elnevezést ironikus mosollyal illett emlegetni; ekkor váltak irodalmi figurává a kávéházi nénikék, akik nyugatról kapott cuccaikkal meg az autós-villás gyermekek-unokák fényképeivel dicsekedtek; és ekkor éledt újjá a századelő „dollár-papa”-figurája a szórakoztatóipar fórumain, Joe bácsi, aki hazajön látogatóba és akcentusának oktondi bájával belemondja a szocialista rendszer szemébe: menynyire el van ragadtatva tőle.

Most pedig ott tartunk, hogy nincs haragvó szeretet, nincs gyanakvó szigor, nincs kitaszítás és viccelődés sincs. Most meghatódás van. Most elérzékenyülten fedezzük fel, hogy akiket haragunkkal, gyanakvásunkkal, vicceinkkel kitaszítottunk, azoknak többsége, ha első-második nemzedékbeli, akkor szeretettel, ha harmadik-negyedik nemzedékbeli, akkor identifikációs érdeklődéssel gondol ránk. Most ünnepélyesen konferenciázunk, nyájasan szabadegyetemezünk, patriótásan nosztalgiázunk, mosolygósán folklórprogramozunk és kíváncsian riporterkedünk köztük tollal-kamerával, mintha egzotikus népcsoportot tanulmányoznánk: elgyönyörködünk „Paprikás Weisz” nemzetiszín szalagos Herz-szalámi kínálatán, meghatódunk Mrs. Mary Balogh szabolcsi dialektusán, elborongunk egykori hírességek honvágypanaszain és elégtétellel nézzük befutott hazánkfia szemén a könnycseppet, amikor akáclombos kis falujára emlékezik.

Az az új magyar riportfilm, amelyet Magyarok a prérin címmel Révész György rendezett, ennek a meghatódás-szakasznak lett egyik színvonalas dokumentuma. A film készítői magyar parasztfalukat fedeztek fel a nagy kanadai búzatermő síkságon. Az egyik falut Kaposvárnak hívják, a másikat Esterházynak; a kamera helikopteren száll át fölöttük, aztán a földre huppan és csinos házakat mutat, művelt kiskerteket, szép lakásbelsőket, helyenként a bevándorló-ősök néprajzi használati tárgyait, aztán templomokat látunk, temetői sírköveket, magyar klubot; és megszólal egy-két első nemzedékbeli öreg, felidézik az újhonalapítás legendába vesző emlékeit, két néni magyar népdalt énekel, értelmiségiek beszélnek az emigráció megosztottságáról, a magyarságtudat ébrentartásának nehézségeiről, kanadai hivatalnok bizonykodik, milyen fontos, hogy az ország etnikai csoportjai megőrizzék sajátosságaikat – mindez szép színesben, jól kiválasztott riportalanyokkal, tisztes szakmai rutinnal. Zavarónak a kuszasághatást keltő vágásokat érzi a néző (erre mondja Szakonyi Adáshibájának tévénéző családja, hogy „kapkodják a képet”), meg azt a meddő nyomozást, amelyet a filmesek Esterházy falu névadójának földerítéséért folytatnak, felborítva a film időarányait. Csattanónak egy hazatelepülő értelmiségit szánt a rendező, meg azt a könnycseppet, amely egy ottmaradó néni arcán csordul végig. Meghatódásunkat reméli ettől, és meg is hatódunk.

De én abban bízom, hogy ezen a meghatódás-szakaszon is túljutunk egyszer. Hogy lesznek ugyan emigránsaink, de nem lesz nálunk emigráns-kérdés. Hogy természetes tárgyilagossággal tudunk kivándorlóinkra gondolni majd. Hogy boldogabb nemzet leszünk mi is; szívesebben látnám filmdokumentumait ennek. Forrás: http://xn--filmvilg-fza.hu/xista_frame.php?cikk_id=8106

Több magyarországi német településen szokás, Húsvét hajnalán a Kálvária felkeresése. Zsámbékon ezt a németek betelepülésük óta minden évben megteszik. Évek óta ezt a hajnali harmatszedést a Lochberg tánccsoport szervezi. Az idei évben mi is részt vettünk ezen az eseményen. Szeles, hűvös hajnal volt, de azért a népviseletbe öltözött táncosok és kísérőik kitartottak. Ezen a hajnalon készültek ezek a képek.

„Ahogy az asszonyok hajnalban Jézus sírjához siettek, úgy indultak a zsámbéki svábok is húsvétkor napfelkelte előtt (sokan már hajnali kettőkor) a Kálváriára a keresztekhez. Ez a menet szigorúan csendben vonult, hiszen nem szabadott egymáshoz szólniuk és őket sem volt szabad megszólítani. Az égből aláhullott harmattal aztán keresztet vetettek és imákkal köszöntötték az imént feltámadt Krisztust!” Forrás: Zsámbéki Lochberg tánccsoport Facebook oldala.

A Harmatszedés után a helyi német önkormányzat a hagyományőrző csapatot egy reggelire vendégül látta a német közösségi házban. Itt is készítettem néhány fotót.

Nem volt egyszerű a széken ülni a népviseletben.

A gyerekrajzok a helyi alsó tagozatos gyerekek munkái.

Ezt a Zsámbéki rózsával díszített tojást kaptuk emlékbe.

Amikor Bozzay Margit Hazugságok százada című könyvét megvettem, akkor akadt kezembe Bozzay Margit Sorsom mása verseskötete. A verseskötetet azóta is gyakran forgatom. A kötetből válogattam néhány verset.

Amit a lányok akarnak operett reklám füzetecskéjéről írtam nemrég. Érdekelt a darab szerzője, mert akkor rossz kritikát kapott, de korábbi műveit dicsérték. Életéről a neten nem sokat írnak.

Nagybégányi Farkas Imre (írói álneve: R. Cassim, Debrecen, 1879. május 1. – Budapest, 1976. március 25.) magyar költő, operettíró, zeneszerző.

Debrecenben és Budapesten tanult jogot, doktori fokozatot szerzett. Ezt követően fogalmazóként dolgozott a Honvédelmi Minisztériumban, később miniszteri tanácsosi rangban vonult nyugdíjba.

Már fiatalon írt nagy sikernek örvendő érzelmes dalokat. Az Ady-ellenes körök kihasználták népszerűségét. A Jön az idvezítő című dramolettjét a kolozsvári Nemzeti Színházban tűzték műsorra 1905-ben, ez volt az első színpadi műve. Írt még operetteket, daljátékokat, zenét is szerzett hozzájuk. Ezeket a Népszínházban, a Király Színházban, a Fővárosi Operettszínházban és a Budai Színkörben adták elő. Gyakran játszották Az iglói diákok (1909) és A nótás kapitány (1924) című műveit, Szüreten című darabját a Magyar Állami Népi Együttes adta elő Rábai Miklós koreográfiájával. Petőfi verseire készítette Örök tavasz (Budapest, 1948) című énekes játékát, Hubay: Lavotta szerelmeinek a szövegkönyvét is megírta Berczik Árpáddal közösen. Az iglói diákokat átdogozta regénnyé is, a Vihar a Szentföldön című regényét R. Cassim álnév alatt jelentette meg.

Tagja volt a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző, elsősorban irodalommal foglalkozó Magyar Mickiewicz Társaságnak. Vezette a Lelki klinika című rovatot a Színhází Életben.

Sírja a Farkasréti temetőben található. 35. parcella, 12-56. „Ezen a drága magyar földön egy-két dalom tudom, hogy élni fog!” – Sírfelirata Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Farkas_Imre_(k%C3%B6lt%C5%91)

Rövid életrajza kíváncsivá tett, ezért be is szereztem életrajzi regényét az „Iglói diákot”. Az idei Költészet napja előtt ebből az első nyomtatásban megjelent verséről írt visszaemlékezését idézem.

Vasárnapi bolhapiacra sétáltam a Király utcán. Kirakatok előtt meg.. megállva megpillantottam Bozzay Margit könyvét. A „Hazugságok százada” címet viseli. Nagyon elgondolkodtató. Ha a XX. század a hazugságok százada, akkor vajon a mostaninak milyen rövid találó megnevezést adhatunk?

A vasárnap utáni héten úgy éreztem, hogy nekem ezt a könyvet meg kell vennem. Már Bozzay Margit emléktábláját is megmutattam. Ezek után kíváncsi voltam a gondolataira is. Vajon, amikor ott az Art Deco stílusú bérpalota ablakán kitekint, milyen gondolatok foglalkoztatták?

A könyvbe lapozva az első oldalon csak az alábbi két rövid sor:

Aztán olyan érdekesek voltak az összegyűjtött írásai, hogy napokig nem tudtam letenni a könyvet. A könyvből most az egyik olvasónak írt válaszát teszem közzé:  KELL-E VERS?

Kedves Uram!

Válaszomat két részre kell osztanom. mint ahogy tulajdonképpen két részből áll az Ön levele is. Az első részben elmondja, dehogy!, megállapítja, hogy a vers ma egyáltalán nem érdekli az embereket. Hogy nincs érzékük hozzá, s alig van valaki, aki tudja: mi is a vers tulajdonképpen. 

Óvást emelek... Az embereknek igenis kell a vers... Akarnak verset olvasni és boldogan. lelki felüdüléssel olvasnak egy-egy jó verset. De, mert az igények fejlődnek, nőnek, mert mindig több ember tud különbséget tenni jó és kevésbé jó között, természetes, hogy mindig inkább csak a jók jutnak el oda, ahova szánva vannak, - a szívekig. Mert a versnek elsősorban ez a rendeltetése. Megfogni a szívet, megéreztetni vele, amit a költő érez, felsajogtatni, megríkatni, boldog örömben megfüröszteni. elméláztatni, pihentetni, gyönyörködtetni, vigasztalni, felemelni. Hogy mondhatja hát akkor, amikor ez mind tagadhatatlan, hogy nem kell a vers? Ma, amikor, minden ember nyakig, dehogy, sokkal mélyebben ül a mindennapi élet ezer szürke bajában, gondjában, amikor ha valaha, ma igazán érzi, hogy az élet húzza le... le, sokszor annyira, hogy azt hiszi, nincs is már lehetősége az emelkedésnek, a repülésnek, a megkönnyebbülésnek.

A vers... híd... Híd, amelyen át lehet még menteni valamit a régi, öröklött, megszokott szépségekből. Szárny... amellyel szállni lehet idegen érzések, Örömök, fájdalmak, könnyek, vágyak világába akkor is, ha magunknak nincsenek érzéseink. Örömeink, fájdalmaink, könnyeink, vágyaink. Hogyne kellene hát és hogyne volna rá nagyobb szükség, mint bármikor, mióta emberek élnek. És mert szükség van, rá és mert mindig többen ébrednek majd szükségességére, hiszen, lesz még olyan korszak. amelyben az Aranyok, Adyk, Villonok, Goethék, Schillerek, Longfellowok, Baudelairek, Verlenek sokkal magasabbra kerülnek majd, mint amilyen magasan költők álltak valaha.

Levele második részében, kifejti, hogy egyáltalán nem ért egyel: a Pesti Naplóban február 9-én megjelent Az ember című versemmel. Bizonyítja, hogy az ember, igenis nem titok. Sőt, mind egyforma, s nem is lehet más, hiszen mindegyik egyformán fogan. Hogy nem lezárt persely, hogy nagyon, könnyű beléje látni s nem találkozott még soha olyannal, aki talány tudott volna lenni a maga számára.

Engedje meg, hogy különösen ezért az utolsó kijelentéséért bámuljam és irigyeljem. Mert ha ez valóban áll, akkor Ön csoda... Csoda, aki keresztüllát homlokon, meglátja a legmélyebben fekvő, legrejtettebben alvó gondolatokat, érzéseket, ösztönöket, ki tudja bányászni az emberekből, amit, azok még maguk sem ismernek magukban, s aki előtt sokkal jobban, mint az 1440 körül meghalt nagy francia költő: Francois Villon előtt, ,,megnyílt az Ember, e szörnyű bozót".

Több mint tíz esztendeje nézem, figyelem az ember, az író eszmével az embereket s néha még ma is szédülten és bámulva állapítom meg, hogy, mindegyik más, mindegyik új és nincs közöttük kettő, aki egyforma volna. Másrészt természetesnek tartom ezt, mert ha megállapították, hogy a Föld 2.069.376.141 millió embere között nincs két egyforma ujjlenyomat, akkor hogyan lehetne két egyforma ember, akiknek lénye millió molekulából tevődik össze, s akinél minden molekula különbség óriási eltéréseket eredményezhet...

A felületes szemlélő szerint minden ember egyformán fogan. A nem felületes előtt azonban csak részben. Mert itt is, mint mindenütt, a körülményekben millió tényező játszhat közre. Elsősorban a két ember érzése, vágya, amit a szerelembe vitt, azután lelki adottságaik, testi konstrukciójuk, eszük, koruk, fajuk, átöröklött, tudatalatti tulajdonságaik, - s most ezen a nyugati kultúra mosolyoghat is, ha tetszik - az idő, a hold a nap az évszakok, az ország, város, falu, és mindaz, ami a világot világgá és az embereket emberekké teszi. Ezek ugyanis mind szerves részei egy új lény, egy új ember életre hívásának.

Szerves része, például, hogy mindjárt a legnagyobbat mondjam, a lilásfényű, mélázó hold, amely játszi könnyedséggel mozdítja meg a föld összes vizeit. S emeli naponta kétszer, különböző helyeken 5 cm-től 15 m magasságig. Emeli a nap rávaló hatásától is függően, s emeli saját növésétől, fogyásától is befolyásolva. Ha tehát ez a csodálatos égitest ilyen óriási hatással van a világot körülvevő roppant víztömegre, szabad-e arra gondolni, hogy nincs befolyással a parányi emberre? De mert van. -- régen tudják ezt már a tudósok - mondhatjuk-e, hogy ez a hatás minden embernél egyforma adottságokat eredményez, mikor minden embernél a fogamzástól kezdve a sírig különféle hatások milliárdjai működnek lénye megformálásában.

Ne vegye hát rossznéven, ha ismétlem, hogy igenis minden ember külön - csoda. - Csoda senki mással össze nem mérhetőségében. A lényében felszínen levő millió jó és rossz tulajdonságával, s a mélyben levő millió ismeretlenséggel. amelyekről sohasem lehet pontosan kiszámítani, hogy mi, hogyan, miképpen hat rájuk, s mit csinál, vagy mit nem csinál belőlük. Ha nem hittem volna ezt eddig ilyen rendületlenül, tegnaptól kezdve akkor is hinném. 

Olyan ordító példáját láttam ennek a minap, amely egymagában is elég lenne arra. - ha nem volna régi. Megdönthetetlen teóriám hogy az embert felerészben adottságai, felerészben az a helyzet teszi, amelybe kerül. Egy bírót láttam a vádlottak padján... Húsz évig ült fenn az emelvényen. Biztosan, öntudatosan, állása adta gőggel. s a jó ég tudja, hányszor mondott ítélet-et embertársairól...És amikor húsz év után leszállt az emelvényről, fent hagyta rajt a gőgöt, öntudatot és az egyetlen arasszal alacsonyabb helyen csetlő-botló, még a kérdésekre is szabálytalanul válaszoló valaki lett.

Melyik volt hát az igazi lény-e? Az-e, aki fent maradt vagy az-e, akit lehozott onnan? S ha mind a kettőé milyen titokzatos arányban keveredett benne az igazságosztó a bűnözővel? Sokért nem adnám, ha el tudnám dönteni.

Száz és száz hasonló érvet mondhatnék még az ember elburkoltságának, csak egyetlen példányban meglévőségének bizonyítására, de nincs hozzá hely. Hinni azonban rendületlenül hiszem, amit a versben írtam, s hiszem, hiszi mindenki, aki gondolkozik.

Ebben az idézett írásban hivatkozik az EMBER című verésére, hogy ne kelljen keresnetek verseskötetéből, beteszem a verset is.