Újra használható és tökéletes a régi sodrófánk. Végre elhoztam az esztergályostól, aki megújította ezt a vagy nyolcvanéves darabot. Nagy szerencséje volt, mert januárban az eltüzeléstől mentettem meg. Amennyiben tűzre kerül néhány forintnyi meleget adott volna, így meg 500 Ft-ért kapott egy új fogót az esztergályosnál és még sokáig a család segítője lesz.
Ezt a sodrófát szinte minden nap láttam. A hatvanas években nem volt kész tészta, így minden nap, ha kimentem a konyhába, édesanyám vagy nagymamám a deszkán ezzel nyújtotta a tésztát. Amikor szerencsém volt a tésztából egy kis darabot csentem és azt nyersen megettem. Persze ennek nem örültek, mert féltették szerénységem. Amit viszont megcsináltak a kedvemért, hogy egy darab nyújtott — még fel nem aprított —levestésztát a sparhelt öntöttvas lapján megsütöttek. Az így elkészített pászka szerűség a tejeskávéhoz ideális volt. Azt is jó volt nézni ahogy a tésztadarab a forró vaslapon megsült, sokszor felhólyagosodott.
A család aztán a korszerűsítés útjára lépett és gáztűzhely került a régi sparhelt mellé. Ezután ritkábban lett begyújtva a jó kis sparhelt, én pedig azóta sem ettem sparhelten pirított tésztát. Lehet, hogy nem is ízlene már.
Ennek a sodrófának számomra egész jól ismert az előélete. Nagymamám szerint ezt még a két világháború között a helybeli asztalos készítette a család részére. Míves kis darab, praktikus, kényelmes fogni, van súlya, hogy az már eleve segítsen a nyújtásban. Látszik, hogy nem sablonnal tömeggyártott darab, hanem gondosan egyedileg esztergált. Amikor költöztünk a sodrófa is költözött velünk. Aztán hogy hogyan, azt már sajnos senki sem tudja megmondani, de egyszer csak az egyik fogója letörött a 80-as években. Nagymamám ahelyett, hogy javítani vitte volna vett egy új műanyag sodrófát helyette. Ma is megvan otthon az csúnyácska műanyag sodrófa, nem szeretem. Ez a szép sodrófa, pedig a nyári konyhában pihent házicérnával felkötve egy fali szögön. Úgy emlékszem 1988 telén az egyik disznóvágáson apósom is besegített, és meglátta a madzagra felakasztott sodrófát. Apósom közölte, hogy ő majd esztergál egy fogót, és használhatóvá varázsolja ezt a sodrófát. Így került ez a sodrófa Véméndre, ahol mondhatni két és fél évtizedet várt. Apósom már sajnos nem tudja ígéretét beváltani, sógorom meg tűzrevalónak gondolta, így került aztán a kazánházba. Én meg januárban felismertem gyerekkorom sodrófáját, így kiloptam a fáskamrából, és felutaztattam Budapestre. Én is hónapokat pihentettem otthon, míg végre elvittem a szomszéd kerületbe a Csanády utcába a faesztergályoshoz. Fuchs úr szakszerűen leoperálta a törött csonkot, és lám most újra régi pompájában virít a konyhánkban.
Képek: Törött sodrófa a tűzifa között. A restaurált sodrófánk a konyhánkban.
