November és December hétvégéi azzal teltek, hogy nagyobbik lányom fotós feladataihoz segítettem helyszínt és alapanyagokat találni. A bányavárosok változásáról készülő fotósorozatához találtam Tükörcserepeink című Komlóról szóló 2004-es kiadású könyvet. Amikor megtaláltam a neten, hogy létezik ez a könyv, a tartalomjegyzékében megláttam egykori iskolám igazgatójának – Soltész Pista Bácsinak -, a cikkét. Az iskolánk múzeumáról és annak kialakulásáról írt, amiben nekem, mint kis iskolásnak is szerepe volt. Úgy gondoltam ezt mindenképpen meg kell vennem még akkor is, ha a lányom nem tudja felhasználni. Amikor megvettem és átlapoztam tudtam, hogy a lányomnak mindenképpen jó lesz, de én is el fogom olvasni, mert, olyan jó feleleveníteni szülővárosom múltját.
A könyv előszava: Kedves Barátaim! Minden városnak arcképe van, minden város szívesen tekint vissza múltjára, hogy megértse, mit jelentenek arcképének vonásai. Komló Magyarország fiatal városai közé tartozik. Korábban egyutcás falu volt, és csak a szocialista világ kezdetén, a magyar bányafejlesztési program idején nyitottak meg határában új aknákat, bányákat. A szénbányához épült a modern város. Rohamtempóban, városterv szerint, egységesen. Nagyon nehéz a múltját az arcvonásaiból hosszú időre visszavezetni, de nem is szükséges: a város fiatal. Közelmúltjában tragédia érte: a komlói szénbányát bezárták, mert a népgazdaság szükségletei megváltoztak. Komló tehát ma már nem bányászváros. De városnak mindenképpen város, még ha lakosságának száma valamelyest csökkent is. Istennek hála, továbbra is él, s még ha megélhetésének korábbi forrásai közül a bányát kikapcsolták is, változatlanul lüktetően városias. Megtalálta új, de fenntartását sok forrásból biztosító tevékenységi körét, ápolja iskolarendszerét, rövid időre visszatekintő hagyományai élnek. Nagyon is élnek. Részint a bánya-teremtette, részint attól független városi hagyományait csak-azért sem engedi elenyészni. Ez a könyv, amit az olvasó a kezében tart, mozaik-képként rakja ki a város arcképét. Hűségesen. Forrás: https://www.antikvarium.hu/konyv/soltesz-istvan-orkeny-istvan-tukorcserepeink-576360
Most következzék néhány saját kép, melyet novemberi látogatásomkor készítettem a városunkról.
Kossuth bányaüzemtől induló lépcső Kökönyösbe. Ugyanúgy néz ki, mint 40 évvel ezelőtt. Nem látszik, hogy én és apám is koptatta ezeket a lépcsőket. Dédnagyanyám is ezen jött föl látogatni bennünket. Amikor Dédnagymamám – akkor kb. 70 éves volt -, megérkezett nagymamám mindig kérdőre vonta, hogy miért nem jött busszal. „Jobb helye is van annak az egy forintnak” – válaszolta Dédnagymamám.
Komlói látkép a víztoronnyal. Dávidföldi zártkertekből fotózva. Régen is valami hasonlót láthattunk, csak akkor még a kék raktárcsarnok helyén a teherpályaudvar, és szénosztályozó sötét épületeit lehetett látni. Szinte minden nap láthattam, mert a kiskertünk a fényképezés helyétől alig 50 méterre volt.
Komló látkép az erőmű kéményeivel. Régen ennyire színesek nem voltak a házak, mert az én gyerekkoromban még az erőmű kéményeiből sötét füst szállt fel, és a házak cseréptetőit is sötétszürkére festette.
Lenin elvtársat régen a főtéren lehetett megcsodálni. Komlón akkor azt mondták Leninre, hogy „Hátat fordít a békének és újjal mutogat a pártra”. Mondták azért, mert a szobor mögött állt a Béke szálló, és szemben vele a pártház volt. Most egy komlói vállalkozó telephelyén áll, és szerintem a jobb kezén levő ujjaival pont azt mutatja, hogy „Tanulni! Tanulni! Tanulni!”.
A szakorvosi rendelőintézet épülete. Szerencsére nem sokszor kellett az épületbe mennem, de a kerámia dombormű mindig tetszett.
A sportpálya szobra. Az én gyerekkoromban még azt beszélték, hogy a komlói futballpálya gyepe az ország második legjobb füves pályája. Amikor fényképeztem a vakondtúrásokról ítélve már biztos, hogy a dobogóra sem kerül.
