A hétvégén a Gerecse hegy déli lejtőjén jártam. Pontosabban dolgozni mentem, mert itt van az én birtokom. Nem nagy bírtok az. Csak egy nadrágszíj alakú és méretű földdarab. Munka azért volt bővében, mert le kellett szednem az almát, a körtét.

Az első öt kép nem is az én birtokomon készült, hanem a szomszédokén. Ők azok, akiknél még megvan a szőlő, és bort is készítenek. Mindig is szerettem átmenni ehhez a szomszédhoz, mert a kilencvenes évek elején Pista bácsi lovas szekérrel jött ki, és úgy fuvarozta a hordókat a faluból, és lovas kocsival hozták le a szőlőt a hegyről. A traktoros szüret már nem a régi. Az idei évben almafák nem olyanok, mint előző években kisebbek almák és kevesebb is van belőlük. A birsalmákkal sem lehetne a Guinness rekordok könyvébe kerülni.

Itt pedig bemutatom az én szőlőmet, pontosabban annak magas fűvel benőtt helyét. Látszik, hogy a környékbeli fák még nem kezdtek el színesedni, de nekem így is tetszik.

Nekem a legkedvesebb a fehér petúnia. Ez abból a marék fölből nőtt ki, és virágzott, amit Édesanyám kiskertjéből hoztam. Az első petúniát általános iskolában vetettük Édesanyámmal. Biológia órai feladat volt, hogy neveljünk petúniát. Azóta édesanyám minden évben leszedte a magokat, és tavasszal elvetette. A múlt évben aztán ez a folyamat megszakadt. Most pedig, amikor megláttam ezt az egy szál virágzó petúniát. Férfiasan bevallom, majdnem elsírtam magam.

A szőlők levei még a legtöbb helyen zöldek, de néhány tőke már bíbor színekbe öltözött.

Ennek a kis cserjének nem tudom mi a neve, de nekem a mecseki szúrós csodabogyó jut róla eszembe. Látom, hogy ez egészen más zöld, és más piros, nem is szúr.

A posztban legutolsó. Többek szerint a sorozatból a legszebb. Valóban, a mohás cseréptetőre hajló almafám ágán minden évben csudaszép piros almák teremnek, és ez a szemnek olyan csudaszép.

Ha pedig a poszt végéhez értetek, csukjátok be a szemeteket. Érezni fogjátok, ennek az ősznek az illatait, és hangulatát is.