Mit tagadjam, blogger lettem egy híján ötven évesen. Naponta figyelem a blogstatisztikáimat és gondolkodom azon, hogy mit kellene másképpen csinálnom, hogy többen olvassanak. Az egész blogírást csak önmagam szórakoztatására találtam ki, mégis örülnék, ha többen olvasnának. Amikor elindítottam a blogot, azt gondoltam többen lesznek rá kíváncsiak, hisz olyan hobbit mutatok be, ami sokunkat érdekel. A legjobb napon a látogatóim száma 19, azaz pontosan tizenkilenc ember volt kíváncsi 2010 február 19-én arra, hogy mit írtam. Januárban, amikor indítottam, sablonban azt jelöltem be, hogy hetente egy írást fogok készíteni. Előre terveztem a megjelenéseket az elején, és egy hónapra előre megvolt, hogy melyik héten milyen témával folytatom. Az élet átírta és barátaim hozzászólása sokszor elvitt más irányba. Manapság már véletlenszerűen jönnek egymás után a bejegyzések, ahogy a heti történések engedik. Szinte minden hétre több téma akad, ami egy-egy kisebb bejegyzést megér. A napi olvasóim száma nem növekszik. Úgy gondolom, hogy az indítás óta azért már több százan lehettek, akik legalább egyik cikkemet olvasták. Valójában le is mondtam arról, hogy növeljem az olvasóim számát, mert attól a néhány hozzászólótól, dicséreteket és bíztatást kaptam, ami bátorítást ad a folytatáshoz.   Ma egy kis agyagfigurát mutatok be, ezt látom minden nap az irodai asztalomon. Jópofa kis emlék, egy igazi Sajdik-os karikatúra figura 1984-ből. Már amikor kaptam, akkor letört a jobb keze, aztán ki akarta dobni a család, én megmentettem, most is itt áll az íróasztalomon.  A képek egy játék eredményei, mert webkamerát kaptam és gondoltam tesztelem a kamerát. Önarcképet szerettem volna készíteni, de nagyon nem tetszettem magamnak, így maradt ez a kis agyagfigura. Valójában hasonlít rám, hisz akár a magam karikatúrája is lehetne: „Nagyhasú. Amit hall, azt pedig továbbadja. De nem ám világgá kürtölve, hanem csak szerényen, hogy csak az hallja aki akarja. „