Tavasszal Véménden egy születésnapi ebédet szerveztünk az általános iskolába. Az új iskola a régiből is megőrzött egy kis emléket. Az alább látható iskolapad még a XIX. végén készülhetett és sokat használhatták. Jól látszik az oldalsó talpán, hogy nagyon megvékonyodott, sok kis cipő koptatta. Lányom le is fényképezte, csinos darab. Én még a hatvanas években pont ilyen iskolapadban kezdtem az általános iskolát. A miénk is kopott volt, többen hagyták kézjegyüket a padon, pedig a Tanító néni tiltotta. Milyen is egy ilyen kis gyerek. Én sokat unatkoztam alsó tagozatban, mert a mi kis falunkban csak egy tanító néni volt. Így az alsó tagozat négy osztálya egyetlen osztályteremben volt kénytelen eltölteni a délelőttöt. Az órarendünkben külön volt csendes óra és hangos. Hangos órák azt jelentették, hogy a tanító néni azzal az osztállyal foglalkozott és tanult, a többiek írásbeli feladatokat oldottak meg csendben. Csendes órában hamar befejeztem a kiadott feladatokat, így figyeltem a „felsőbb” osztályok hangos óráját. Ezért volt, hogy jobban tudtam a másodikos matekot, mint az elsős olvasást. Mindig alig vártam a szüneteket, hogy kicsöngessenek. Csöngetéskor mindig ki lehetett menni az udvarra játszani. Jó is volt kint szaladgálni a pajtásokkal. Jocika, mint minden hasonló korú gyerek csöngetéskor, füzetét becsukta, felállt és kiment az osztályteremből. Én is ezt tettem. Azaz talán mégsem az előírt rend szerint, mert a Tanító nénim az ellenőrző könyvembe az alábbi bejegyzést tette: „Fiát megrovásban részesítem, mert szünetekben tokostól viszi ki az ajtót.”