Új akkumulátort vettem a fényképezőgépembe. A feltöltött akkumulátorral fotótúrára indultam, hogy lemerítsem. Amikor elindultam Raul Wallenberg emléktábláját fotóztam a Benczúr-Bajza sarkon, amikorra sikerült lemerítenem az akkut Langfelder Vilmos emléktábláját fényképeztem az Andrássy úton. Érdekes, hogy egy aznapi fotósorozatomba került Wallenberg és Langfelder emléktáblája. Véletlenek nincsenek, és nem lehetett ez esetben sem, hogy egyszerre vitték ki őket a Szovjetunióba. Az általam készített képek között olvashatjátok Szita Szabolcs Langfelder Vilmosról,  Raoul Wallenberg budapesti segítőjéről írt politika- és családtörténeti írását.  

wallenberg_langfelder1.JPG 

A Langfelder család a 19. század harmadik harmadáig a Felvidéken élt, és onnan települt át a viharos gyorsasággal fejlődő Budapestre. Tagjai szorgalmas munkával, az ipari fellendülés körülményei között vagyont szereztek, gyárat alapítottak. Jólétben éltek, majd az 1930-as években mindezt elvesztették. 1951-ben egy bérlakásban húzták meg magukat, melynek eredeti lakóit vidékre telepítették ki. Az 1900-as évek elején Budapest székesfőváros VI. (ma XIII.) kerületében, a Figyelő utca 14. sz. alatt működő kisebb ipari üzem a Langfelderek tulajdonában volt. Ugyancsak korai adat, hogy a m. kir. kereskedelemügyi miniszter a Langfelder Vilmos-féle gépgyárnak 1908. október 16-án engedélyezte, hogy termelését 250 munkás foglalkoztatásával bővítse, „a technika legújabb vívmányai szerint”. Az üzem alapítója, idősebb Langfelder Vilmos a Trencsény megyei Puhóról származott, s a fővárosban tanulta ki a géplakatos szakmát. Harmincévesen, 1875. május 23-án házasságot kötött az ugyancsak puhói születésű Kohn Rozáliával. A viharos konjunktúra, az új vállalkozások szárnyalása, a nagy állami beruházások idején gyorsan emelkedett, vagyonosodott. A „Langfelder V. gépgyár és vasöntöde” 1910-től 13 évig folyamatosan szerepelt a távbeszélő-címjegyzékben. Időközben a részvénytársaság profilja „vasöntöde és kazángyár” lett. Hirdetései szerint gőzfűrésztelepeknek állított elő berendezéseket, famegmunkáló gépeket, gőzgépeket, szeszgyári berendezéseket, csővezetékeket, vasszerkezeteket és transzmissziókat (gépeket meghajtó erőátviteli szerkezeteket) a felhasználó megrendelése szerint. Széles gyártmányskálája sokféle igényt elégített ki. Langfelderék gyára ismeretlen időben beolvadt az osztrák Herkuleswerke A–G-be. A telephely címe Figyelő u. 14–16. számra változott, ami bővítést feltételez. Szintén nem tudni, hogy Langfelder Vilmos és fia, Károly, miért maradt ki a cég igazgatóságából. Ami bizonyos: a részvénytársaság központja a későbbiekben már nem Angyalföldön, hanem a X. kerületi Asztalos Sándor u. 12-ben volt. Működési veszteségei következtében 1933-ban megkezdték a felszámolását, amely elhúzódott, és egészen 1942. december 31-ig tartott. Wallenberg későbbi bizalmas munkatársa, Langfelder Vilmos 1912.április 5-én született, feltehetőleg az angyalföldi üzem területén lévő lakásban. A 35 esztendős édesapa, Langfelder Károly tanult műszaki szakember, okleveles általános mérnök volt, édesanyja Hertzka Jozefa. A háborús konjunktúrában a család tovább gyarapodott. Langfelderék polgári jólétbe jutottak, kitűnő anyagi körülmények között éltek. Saját autót (a családi hagyomány szerint elektromos meghajtásút is) tartottak. Télen a pesti városközpontban, az Andrássy út 36-ban, nyáron pedig a Svábhegyen, az árnyas erdők övezte, kitűnő panorámájú Melinda úton laktak (vagy a Széchenyi emlékúti tágas villában, amely ugyancsak az övék volt). Az ifjabb Vilmos hamar vezetői engedélyt szerzett, autóval járt. A családi boldogságot megtörte, hogy az édesanyja 40, majd kilenc esztendővel később az édesapa 57 évesen elhalálozott. Vilmost és húgát, Stefániát Langfelder Edéné, Margit asszony nevelte tovább. Férje,Langfelder Ede 15 esztendővel volt fiatalabb unokabátyjánál, Langfelder Vilmosnál. Ede a századfordulón virágzó malomiparban kezdett dolgozni. Tehetséges és sikeres ember volt, s karrierje az Első Budapesti Gőzmalmi Részvénytársaság vezérigazgatói székéig vitte. Az ifjabb Langfelder Vilmos tanulmányait a budapesti piaristáknál (kegyes tanítórendi gimnázium) végezte, 1929-ben érettségizett. Az 1929/1930-as tanévben iratkozott be a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki karára, ahol az 1935/1936-os tanév első szemeszteréig 11 félévet eredményesen elvégzett. Visszaemlékezések szerint intelligens, csendes, művelt ember volt. Szerette a társaságot, megfordult klubokban, s eljárt kirándulni, síelni is. Németül jól beszélt, korábban francia és latin nyelvismeretet is szerzett. 1938-ban 23 éves húga, Stefánia házasságot kötött dr. Simon Gyula ügyvéddel.

wallenberg_langfelder2.JPG

Magyarország német megszállásakor, 1944-ben Langfelder mérnök –akárcsak Raoul Wallenberg – 32 éves volt. A faji törvények miatt a zsidó férfiaknak előírt, fegyver nélküli honvédségi kisegítő munkaszolgálatra hívták be. Szolgálatáról, századba való beosztásáról adatot nem találtunk. A budapesti zsidók hatósági összeköltöztetése idejéből fennmaradt a Magyarországi Zsidók Szövetsége 18. Lakáshivatalának 81230/36 „beutalója”. Eszerint Langfeldernek addigi, az Andrássy u. 36. számú házban levő lakóhelyét el kellett hagynia. Özv. Simon Norbertné IV. ker., Légrády Károly utca 35. sz. alatti lakásába június 24-i hatállyal költöztették be. Magyarország német fegyveres megszállása után a Svéd Királyság budapesti követsége hozzálátott, hogy segítsen a bajbajutottakon. Olyan magyar állampolgárokon, akik származásuk okán veszélybe kerültek, s igazolható, közelebbi svéd kapcsolattal rendelkeztek. Több magyar zsidónak volt svédországi rokona, üzleti partnere, barátja; ők a svéd külügyminisztérium, a budapesti követség útján élénken érdeklődtek a német gyűrűbe szorult magyar ismerőseik, rokonaik sorsáról, esetleges kiutazásuk lehetőségeiről. Ily módon a Svédországból vagy Budapestről legitimált magyarokról listák készültek, személyi kartotékokat fektettek fel. A következő lépés az volt, hogy megfelelő iratok beszerzésével, kiállításával elősegítsék Svédországba utazásukat. A Gellérthegyen álló, Gyopár utca 8. alatti épületben a külképviselet élén az 1944-ben 64 esztendős Carl-Ivan Danielsson követ állt. Budapesti diplomáciai szolgálatát 1942. november 4-én kezdte. Mellette dolgozott Per Anger, Lars Gustafson Berg, Göte Carlsson követségi titkár, Yngve Ekmark, Margareta Bauer és Birgit Brulin (titkárnők), valamint Asta Nilsson (a követségi gyermekmentési akció vezetője, eredetileg a Svéd Vöröskereszt munkatársa). A kulturális attasé Valdemar Langlet lektor volt. A magyar alkalmazottak között dr. Mezey Dénes konzulátusi tisztviselőnek volt fontosabb feladata. Szórványos utalásokat találtunk arra, hogy 1944-ben a követség sofőrje Dévényi József volt, Per Anger attasé DKW személyautóját Fodor György vezette. A követségen főképp Per Anger első titkár adta ki a „svéd érdekeltségű” magyaroknak a sorszámozott, igazoló okmányokat, általában Danielsson követ aláírásával. Az iratokban felkérték az illetékes magyar hatóságot, „szíveskedjék a nevezettet érintő esetleges intézkedésekor azt a körülményt, hogy az illető, amint utazni lehet, beutazhat Svédországba, jóindulatú szíves figyelmükre méltatni”.

wallenberg_langfelder3.JPG

Raoul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre (ezt megelőzően 1942 februárjában és 1943 őszén tartózkodott itt). Követségi titkári megbízása a magyarországi állapotok megismerésére és feldolgozására, valamint további svéd embervédelmi, „humanitárius” akciók szervezésére szólt. Akcióját az USA-ban működő War Refugee Board (WRB, Háborús Menekültügyi Bizottság) anyagilag támogatta, és 1996-ban közzétett adatok szerint kapcsolatban állt az Office of Strategic Services (OSS, az amerikai CIA elődje) szervezetével is.15 Budapestről a svéd külügyminisztériummal Danielsson követ vagy Per Anger útján tarthatott kapcsolatot. Ők továbbították jelentéseit, illetve az onnan érkezett utasításokat. A pénzügyekben is Danielsson volt az engedélyező. Amikor Wallenberg Magyarországra érkezett, a zsidóságot lényegében már elkülönítették a lakosság többi részétől, s a vidékiekből 432 417 személyt Auschwitz-Birkenauba deportáltak. Sorra került a kapun Dávid-csillaggal megjelölt házakba egybeköltöztetett budapesti zsidók elhurcolása. Wallenbergnek gyors tájékozódásra és kiterjedt szervezőmunkára volt szüksége ahhoz, hogy újabb védelmi formát dolgozzon ki, és meg is valósítsa. A Schutz-Pass, azaz a védőútlevél formáját választotta. A követségi titkárnak kezdetben arra volt engedélye, hogy svéd mentőokmánnyal lásson el 1500 magyar személyt. Olyanokat, akiknek Svédországban rokonaik éltek, vagy a svéd üzleti élettel huzamosabb ideje közvetlen üzleti kapcsolatban álltak. (Ezt a számot később ügyes taktikázással 4500-ra növelte.) A svéd kapcsolatot okmányszerűen bizonyítani kellett.

wallenberg_langfelder4.JPG

Lévai Jenő Wallenberg-monográfiájában olvasható, hogy Langfelder Vilmossal a húga és a sógora, dr. Simon Gyula január 10. táján beszélt utoljára. Néhány percre ugyanis beszaladt hozzájuk, a Révai utca 16. számú (svéd követségi) épületbe. (Sógora az 1945. január 1-jei fegyveres nyilas támadáskor, a lakók kirablásakor a házparancsnok helyettese volt.)65 Ez időben a rejtőzködésre kényszerült Wallenberget főként a túlélés, a szovjet hatóságokkal tervezett mielőbbi kapcsolatfelvétel foglalkoztatta. Lévai Jenő beszámol egy ezzel kapcsolatos epizódról a január 10-i megbeszélésről. „Estére Szabó jelentette, hogy a Thököly úton, a Millenáris Sporttelepnél áll a front. Megbeszélte ott egy százados barátjával, aki szintén hajlandó feleségével együtt átmenni, így szívesen magával vinné Wallenberget és sofőrjét, Langfelder mérnököt, ahogy azt Wallenberg kívánta. Szabó közölte, hogy ő is átmegy velük, másnap azonban visszajön.” A kockázatos vállalkozásról Wallenberget közvetlen munkatársai hamar lebeszélték, egy biztosabb megoldás gondolata merült fel. A svéd követségi titkár 10-én éjjel további úti előkészületeket tett. Szőllősi György és Langfelder Vilmos segítségével a Múzeum utcai garázsban titokban előkészítette túraautóját. Szőllösi emlékezéséből: „Élelmiszereket csomagoltunk össze, de nagyobb értékű aranyat és ékszert is rejtettünk el egy benzintartályban, mert azokat magával akarta vinni. Arról volt szó, hogy lemegy előbb Debrecenbe, majd azután onnan tovább megy Svédországba jelentéstétel céljából.” Az úti előkészületekről Svédországban több új keletű emlékezést is őriznek. Bajusz Lajos csendőr szerint, aki Wallenberg közvetlen védelmét látta el, a titkár és a sofőr (azaz Langfelder) hosszabb útra készülődtek. Az autóba élelmiszereket raktak be, de nagy mennyiségű aranyat és ékszert is elrejtettek.

wallenberg_langfelder5.JPG

Bajusz azt is felidézte, hogy mindketten nagyon idegesek voltak az utazás előtt. Voltak, akik szerint nagy pénzösszeg volt Wallenbergnél, egy másik emlékezőnek pedig Wallenberg arról beszélt, hogy nagy értékű titkos letétet hagyott a Hazai Bank széfjében. Január 11-én Wallenberg és Langfelder a Hazai Bankban elbúcsúzott a legszűkebb munkatársi körtől. Wallenberg úgy látta, nincs már lehetőség a további munkára. Este a VI. kerületi Benczúr utca 16. sz. alatti, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló épületben, Ocskay László földszinti saroklakásában kapott szállást. Innen 12-én autóval elhajtottak, de vissza is tértek. Másnap az arcvonal elérte az Andrássy út derekát, az úttal párhuzamos Benczúr utcát. Az ambiciózus Wallenberg már arról beszélt, hogy a legközelebbi úton felveszi a kapcsolatot Malinovszkij marsallal. Az oroszoknál a Benczúr utcában maga jelentkezett, és a frontvonaltól hátrafelé már katonai kísérettel, egy orosz őrnaggyal és Langfelder Vilmossal együtt távozott el.

Az emlékezések szerint ezután orosz autóval közlekedett, és az Erzsébet királyné utcai lakására vitte holmiját. 17-én reggel meglepetésszerűen megjelent a Tátra utca 6. szám alatti svéd követségi kirendeltségen. Autójáról itt már nem szólnak az emlékezések, arról azonban igen, hogy orosz alezredes volt vele, „továbbá Langfelder Vilmos mérnök”, és Újpest irányába távoztak. Dr. Pető László szerint január 17-én a svéd követségi titkár a Benczúr utcából indult útjára Langfelderrel együtt. Az emlékezők viszont egyöntetűen állították, hogy Langfelder nem a szokott fekete Studebaker kocsit vezette. Wallenberget és Langfeldert a II. Ukrán Fronthoz tartozó Halál a kémekre nevű szovjet kémelhárító szerv hurcolta el. Egyik tagja, Petrovszkij őrnagy 1945. január 23-án 48 „letartóztatott ellenséges ügynökről” tett jelentést. Az iratban megemlítette a budapesti Svéd Királyi Követség két őrizetbe vett munkatársát is. A kutatók véleménye szerint itt Wallenbergről és Langfelderről van szó. A svéd követségi titkár és sofőrje januári heteit Lev Bezimenszkij orosz kutató alaposan feldolgozta. A budapesti küldetés. Raoul Wallenberg című könyvének harmadik fejezetében a fellelt szovjet források alapján részletes adatokkal szolgál az utolsó budapesti napokról. A letartóztatási végzés január 19-én a Védelmi Népbiztosságtól, Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin népbiztoshelyettestől érkezett. Azonnal végrehajtották, s a foglyokat 25-én vonattal szállították el. A romániai Iasi város pályaudvarán megengedték nekik, hogy a vasúti étteremben megebédeljenek. Február 6-án (a szovjet szóhasználat szerint hadifogolyként) érkeztek a moszkvai Kijevi pályaudvarra. Langfelder moszkvai börtönéveiről igen keveset tudunk. Csupán az 1950-es évek derekán szabadult német tisztek, feltehetően zárkatársak mondták jegyzőkönyvbe néhány emléküket arról, hogy a börtönvilágban találkoztak Wallenberggel vagy Langfelderrel. Az egyik német tiszt azt állította, hogy egy zárkában volt Langfelderrel. A magyar sorstárs elbeszélte neki, hogy miután Moszkvába érkeztek, Wallenberggel együtt kisebb városnézésen vettek részt. Fogva tartóik megmutatták nekik a szocialista építőmunka büszkeségét, a moszkvai metrót is. Ezután beszállították őket a Ljubjanka börtönbe.

wallenberg_langfelder6.JPG

Langfelder tehát Wallenberggel együtt először a moszkvai Ljubjankában, később pedig a Lefortovo börtönben raboskodott. Horst Kitschmann Wehrmacht-százados 1945 novemberében a Lefortovo börtön 105. cellájában találkozott Langfelderrel; a másik tanú ugyaninnen Erhard Hille, a Wehrmacht tizedese volt. A harmadik, Ernst Huber híradós tizedes, ugyancsak részletes adatokkal szolgált. Vilmos Karlovics Langfelder letartóztatott holmijáról a Lefortovo börtönbe való beszállításakor tételes leltár készült. Két záras, fekete bőr bőröndjében 27 tételben a legszükségesebb tisztálkodási holmit vitte magával,ezeket a szolgálattevő raktáros 1945. március 20-án vette nyilvántartásba, majd raktárba adta. Az elvett „dolgokról és értékekről” Langfelder elismervényt kapott, a 17. sz. formanyomtatvány átvételét aláírásával igazolta. Némely bizonyítékokat, másként életjeleket a börtön nyilvántartó könyvében rekonstruált beírások szolgáltatnak. Ezeket valamikor tus réteggel vonták be, s a KGB 509. sz. rendelkezése értelmében, 1991.szeptember 27-én szakértő eltávolította a tust. Az első bejegyzés 1945. április 10-én keletkezett, 14 és 15 óra között. A Ljubjanka kihallgatási naplójában további beírások maradtak fenn egy-egy kihallgatásáról (két óra 10 percig, illetve 30 percig tartott).

wallenberg_langfelder7.JPG

További, tussal eltakart kézírásos bejegyzéseket tártak fel 1991 szeptemberében a magyar mérnök nevével 1945. augusztus 15-i, december 15-i, 1946. július 3-i, július 17-i,77 majd 1947. július 23-i keltezéssel. Figyelemre méltó fejlemény, hogy a július 3-a és 17-e között eltelt két hét alatt Langfelder aláírásának tengelye megváltozott, immár balra dőlt! Vezetéknevét a cirill, és nem a latin ábécé betűjével kezdte. Az éjszakai kihallgatásoktól gyötört, megviselt (bántalmazott?) személy aláírása nyilván módosult, s talán a személyisége sem volt már a régi. Langfeldert – Wallenberg vélelmezhető halála után – elszállították a Lefortovo börtönből. Az utolsó kézírásos bejegyzés alatt Langfelder Vilmos Karlovics c/3 N 834 név és szám olvasható. Az elhurcolt mérnökkel kapcsolatos adatok sora itt megszakad. Nem zárható ki, hogy ez idő táján az NKGB módszereivel végeztek az állambiztonsági szempontból immár „feleslegessé” vált fogollyal. Az ostrom lezárultával a Simon család újabb aggodalmas hónapokat élt át Langfelder Vilmos eltűnése miatt. Wallenbergről okkal gondolták, hogy Svédországba utazott, rokonukról viszont nem feltételezhették ugyanezt. Először Svédországban érdeklődtek, ahonnan levelükre Maj von Dardel küldött választ. Megírta, hogy Raoul Wallenberg állítólag a szovjetek fogságában van, hiányzó családtagjukról viszont nem volt információja. A svédországi értesülés alapján dr. Simon Gyuláné azzal próbálkozott, hogy 1945. október 31-én ajánlott levéllel kereste meg Kliment E. Vorosilovnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) magyarországi ve zetőjének hivatalát. A Bajza u. 42-be küldött levelet a posta nem tudta kikézbesíteni, nem vették át. (Az eredeti borítékon a postás kézírása látható:„A címzett nem fogadta el. Vissza a feladónak.”) Hat évtized után az ok kideríthetetlen. Nem zárható ki, hogy a harccselekmények, csoportos fogságba esések, tömeges elhurcolások közepette nem is foglalkoztak a SZEB-nél a magánlevelekkel. Domonkos István, aki 1944 telén édesapjával, Domonkos Miksával együtt küzdött a nagy gettóba zsúfolt zsidók életéért, egyik emlékezésében megemlítette, hogy 1945-ben a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája többször is a szovjet katonai hatósághoz és a SZEB-hez fordult, hogy „állapítsák meg, hol és miként tűnt el (…) Wallenberg, a gépkocsivezetője és a szovjet kíséret”. A zsidóság vezetői elutasító választ kaptak éppúgy, mint a svéd kormány és a család. Szinte azonos módon tagadták le a szovjet megszálló közegek, hogy a Wallenbergnek többször közvetlen segítséget nyújtó, Mikó Zoltán vezérkari százados és Bondor Vilmos főhadnagy az őrizetükben lenne. 1952 márciusában a magyar hatóságok a szovjet félnek átadták egy nyilaskeresztes csoport elleni, 1948-ban folyt per anyagát. Ez arra utalt, hogy Raoul Wallenberget a budapesti nyilasok gyilkolták meg. Langfelder Vilmos neve azonban nem szerepelt az iratokban.

wallenberg_langfelder8.JPG

1951 nyarán az embermentő mérnök nevelőjét, özv. Langfelder Edénét nagy megrázkódtatás érte. A belügyminisztérium rendelete július 10-én a vele élő távoli rokonával, Trostler Zelmával együtt azonnali hatállyal kitiltotta Budapestről. Lakását (akkor Sztálin, ma újra Andrássy út 36., II. em. 5.) 24 órán belül el kellett hagynia.85 A Heves megyei Nagyrédére hurcolták el őket vonattal. Kényszerlakhelyüket egy helyi gazdálkodó 3×2 méteres szobájában határozták meg. Langfelderné és Trostler Zelma azonnal panaszt tett, fellebbezett, de hiába. Hatósági válasz nem érkezett. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fennmaradt további beadványaik felzetén kézírással vagy bélyegzéssel csupán a „nem” szó szerepel.86 Langfelderné gépírásos beadványaiban visszatérőleg hangsúlyozta, hogy férje nem volt tőkés, nem volt részvényes, „mindvégig alkalmazott volt vezető állásában is”. A 68 éves – 28 éve özvegy (!) – hölgy szinte esküdözött, hogy a család „nem tartozott a demokratikus szempontból nemkívánatos tőkés, fasiszta, horthysta elemekhez”. Hivatkozásai mit sem számítottak, orvosi kezelési papírjai sem. Szeptember 8-án, a belügyminiszterhez intézett levelében Langfelder Vilmost is említette; „a fiút 1945-ben a nyilasok megölték”.87 Az uralmon lévők ezzel sem foglalkoztak, nem ismertek irgalmat. 1952. február 20-án havi nyugdíját 600-ról 380 forintra csökkentették. Langfelderné végül vidéki zsidó szeretetházba próbált bekerülni. A Budapesti Izraelita Hitközség Elöljárósága befogadta volna, „ha ehhez a t.Belügyminisztérium hozzájárul”. Az Országos Levéltárban, a zsidó hitközség iratai között, a kitelepítésről is maradtak fenn dokumentumok. Egy hosszú lista a 70 éven felüli zsidó kitelepítettek nevét őrzi. A legidősebb a 92 éves Grünfeld Fülöp volt, akit a fővárosi Vörösmarty utcából Selyére száműztek. Megrendítő olvasmány a 265 darab kitelepítési mentesítésért esdeklő kérvény is, melyek másolatait elküldték a zsidó hitközségekhez. A két idős nő helyzetében 1953 júliusában állt be kedvező fordulat. Egerből értesítette őket a megyei rendőrkapitányság vezetője, hogy a kényszerlakhelyhez kötöttségüket megszüntette.89 Langfelder Vilmos nevelőanyja ezután Kisorosziban lakott Péter Jenőéknél, rokonainál. Trostler Zelma visszatelepüléséről, sorsáról nem maradt fenn több adat.

A hidegháború, a személyi kultusz további feszült, nehéz éveiben semmit sem sikerült megtudni Langfelder Vilmosról. A család érdeklődésére 12 évig érdemi válasz nem érkezett. Az elmozdulást a nemzetközi helyzet változása, újabb fordulatai eredményezték. 1957. február 7-én a Svéd Királyság Külügyminisztériuma közzétette a szovjet kormány jegyzékét, amelyben beismerte, hogy Raoul Wallenberg a moszkvai Ljubjanka börtönben 1947. július 17-én szívembóliában meghalt. A svéd lapok részletesen kommentálták a hírt; egyben említést tettek a Wallenberggel együtt elhurcolt és eltűnt gépkocsivezetőről, Langfelder Vilmos budapesti lakosról is. A Langfelder család a magyar külügyminisztérium segítségét kérte, amely átirattal fordult a szovjet partneréhez. Ebben megállapította: „Langfelder Vilmosnak, aki magyar állampolgár, Budapesten élnek rokonai, köztük nevelőanyja, akik érthető izgalommal várják a híreket Langfelder sorsáról: életben van-e, és hol tartózkodik.” A budapesti szovjet nagykövetség (J. Gromov aláírásával) a hivatalos magyar tudakozódás alapján május 7-én „Langfelder Vilmos gépkocsivezető tartózkodási helyének megállapítása iránt” tudakozó levelet küldött Moszkvába. Hivatkoztak arra: Svédországban a lapok (Dagens Nyheter, Svenska Dagbladet) foglalkoznak Langfelder Vilmossal is, aki szemtanúk állítása szerint eleinte a moszkvai Ljubjanka, később pedig a moszkvai Lefortovo börtönben volt. Június 12-én a KGB elnökhelyettese, K. F. Lunyev szigorúan titkos átiratban értesítette I. K. Zamcsevszkijt, a Szovjetunió külügyminisztériumának kollégiumi tagját, hogy a Wallenberggel kapcsolatban rendelkezésre álló információkat figyelembe véve „milyen választ célszerű adni” a Langfelderre vonatkozó megkeresésre. Tájékoztatása szerint az illetékes szervek alaposan utánajártak Langfelder sorsának. „A vizsgálat során megállapították, hogy Langfelder Vilmos 1948. március 2-án, fogva tartása idején meghalt.”

Lunyev közölte azt is, hogy részletesebb információt nem tudnak adni. A vizsgálatban részt vevő bizottság „joggal feltételezte”, hogy „a Langfelderre vonatkozó anyagokat, tekintettel a Wallenberghez fűződő kapcsolatára, az Állambiztonsági Minisztérium volt vezetőinek utasítására megsemmisítették, akárcsak a magára Wallenbergre vonatkozó dokumentumokat”. Ennek megfelelően szeptember 17-én a Szovjetunió külügyminisztériuma értesítette Jurij V. Andropov budapesti szovjet nagykövetet, hogy Langfelder Vilmos Szovjetunióban tartózkodásának körülményeiről nem sikerült adatokat találni – viszont közölhető Horváth Imre magyar külügyminiszterrel, hogy a Ljubjanka börtön egyik fennmaradt névjegyzékében bejegyzést találtak arról, hogy Langfelder 1948. március 2-án meghalt.

Az Andropovnak küldött értesítés utolsó mondata a kor szellemét, a szovjet politikai gondolkodásmódot, a történelem előtti felelősség beidegződött, rutinos elhárítását bizonyítja: „Egyidejűleg hívja fel a figyelmet azon aggályunkra, hogy amennyiben a svédek kapcsolatot tartanak fenn Langfelder családjával, úgy a sorsára vonatkozó információkat a svéd reakció újabb szovjetellenes rágalomhadjárat céljára használhatja fel.” A magyar külügyi apparátus megértette az üzenetet. A családi elbeszélés szerint a szovjet beismerésről, Langfelder Vilmos tragédiájáról csupán szóban kaptak értesítést. Az 1980-as években a világ egyik legtekintélyesebb emberjogi mozgalma, az Amnesty International is akciót indított annak érdekében, hogy a szovjet hatóságok végre meggyőzően tisztázzák Wallenberg sorsát. 1989 szeptemberében az akció magyar szervezője, Malina János úgy nyilatkozott, hogy „Langfelder Vilmosról soha semmi nem hangzott el. Az ő sorsát is tisztázni kell.” A tekintélyes emberjogi mozgalom magyarországi előkészítő-bizottsága felhívást adott ki, amelyben azt kérte a magyar közvéleménytől: „Levélben szólítsák fel a szovjet hatóságokat a Wallenberg-ügy megnyugtató tisztázására”; illetve kérjék fel a magyar illetékeseket, hogy járjanak közben a szovjeteknél Langfelder Vilmos ügyében. „A magyar hatóságoknak adjuk értésére, elemi kötelességük egy olyan magyar állampolgár sorsának kiderítése, aki nemcsak ártatlanul került fogságba, hanem munkájával egy kiemelkedő jelentőségű embermentő akció sikeréhez járult hozzá.”

A Langfelder-rokonság az elhurcolt családtag ügyében ismét levelet küldött a Szovjetunióba a magyar külügyminisztérium útján. A megkeresésre Kellner Miklósné (sz. Simon Magda, volt svéd követségi munkatárs) budapesti lakosnak 1989. december 12-én a Szovjetunió budapesti nagykövetsége válaszolt. Eszerint a szovjet fél „a magyar állampolgárságú Langfelder Vilmos szovjetunióbeli tartózkodásának körülményeivel kapcsolatban” megismételte az 1957-ben közölt információt, a ljubjankai börtönben történt elhalálozás tényét és időpontját. Megrázó volt az utolsó, a szakmai rutinból fakadt mondat is: „A Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága (KGB) 1989. novemberben tájékoztatást adott arról, hogy Langfelder Vilmos sorsáról újabb ismeretekkel sajnos nem rendelkeznek.” Langfelder neve az 1990-es évek elején többször megjelent a hazai sajtóban, de sorsáról lényegében senki sem tudott újat mondani. 1990. január 20-án a Magyar Nemzet olvasói arról értesültek, hogy a Komszomolszkaja Pravda egyik januári száma újabb, eddig ismeretlen adatokat közölt Wallenberg sorsáról. Alekszej Karcev újságíró szemtanúkat kutatott fel, és a szovjet hadsereg podolszki archívumában fellelt adatokból publikált. 1989-ben már megtalálta a 317. lövészhadosztály egykori zászlóaljparancsnokát, és ezen az úton tovább haladva elérte Horosilov volt századost is.

Horosilov állítólagos emlékezésében szó esett a Langfelder vezette Studebaker személyautóról. 1945. január 15-én – beosztottja jelentése alapján – a százados adott parancsot a fekete autó elkobzására és a hadosztály-parancsnokságra szállítására. Wallenberg határozottan tiltakozott az intézkedés ellen, de végül megállapodtak: a szovjet parancsnokság később elismervényt ad a járműről. Erre végül nem került sor, mert a heves harcok miatt Horosilovnak nem sikerült átadnia a papírt. A kíváncsi újságíró megtalálta Szevrjugi egykori őrnagyot, felderítő tisztet, aki Wallenberget január 16-án, Rákosszentmihályon „még mint szabad embert” hallgatta ki.94 A svéd ehelyütt is tiltakozott gépkocsijának elkobzása miatt, és Malinovszkij marsallal kívánt beszélni. A továbbiakban egy 1991. márciusi budapesti híradás szerint Moszkvában bemutatták A Wallenberg-küldetés című dokumentumfilmet, amely a tudományos filmek kijevi stúdiójában készült. A premieren Vagyim Birstein, a Nemzetközi Wallenberg Bizottság tagja beszélt Langfelder Vilmos fogságáról is.95 1991 végén a Vasárnapi Újságban egy – színes, fantázia táplálta történetektől sem mentes – interjúban Langfeldert Wallenberg hős munkatársának nevezték, egyben javasolták, hogy utcát nevezzenek el róla.

1991 novemberében Langfelder unokahúga, Lente Istvánné levéllel fordult a Szovjetunió Nagykövetsége Protokollosztálya vezetőjéhez, és a magyar sajtóban, valamint a moszkvai Nyezaviszimaja Gazeta hasábjain megjelent cikkre utalva ismételten kérte, hogy az új adatokról tájékoztassák. 1993 júniusában Kapronczay Károly történész magyar különbizottság élén Moszkvában járt a második világháború idején és utána elhurcolt, eltűnt magyarok felkutatása ügyében. Akták tömegét, gondosan őrzött jegyzőkönyveket és nyilvántartásokat láttak, sokféle szenvedés írásos nyomára bukkantak. Langfelder Vilmosról senki sem tudott, neve sehol sem szerepelt. „Ahogy kimondtuk Langfelder nevét, az oroszok azt válaszolták, nem szerepel a nyilvántartásukban, és értésünkre adták, nem kívánnak beszélni róla. Wallenberg vagy sofőrje nevének hallatán egyszeriben fagyos lett a légkör.” Pedig a fontosabb foglyokról – amennyire a szovjet hivatalos ügymenet megismerhető – legalább három példányban, három különböző helyen őriztek iratokat: minden kihallgatás, más börtönbe szállítás, bármilyen orvosi vizsgálat stb. dokumentációját. A budapesti Legújabb Kori Történeti Múzeumban 1992. augusztus 4. és október 31. között Wallenberg-kiállítást rendeztek. Ez alkalomból a kitűnő múzeumi szakember, Horn Emil, több családi iratnak, fényképnek is helyet adott a tárlókban Langfelder életútjáról és helytállásáról. A kiállítás közel kétszáz oldalas, többször hivatkozott katalógusában szerepeltek a Langfelderről fennmaradt magyar és orosz dokumentumok. A kiállítás előtt A város arcai sorozatban megjelent Ember Mária Wallenberg Budapesten című, szintén idézett kötete, benne több, Langfelderre vonatkozó adattal. Nem sokkal később jelent meg Bárány György, az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar professzor A Wallenbergkutatás időszerű problémái és feladatai című tanulmánya, amely az elérendő célok között említette Langfelder Vilmos mérnök sorsának felderítését is. Bár ezt nem sokban segítette, de lényeges, hogy az Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészsége alá tartozó Katonai Főügyészség állami címerrel és körpecséttel ellátott okiratot bocsátott ki Langfelder Vilmos ügyében. Az orosz nyelvű, 16 sornyi úgynevezett rehabilitációs igazolás 2000. december 19-én kelt, és újabb ellentmondások sorát közvetíti a mának. Eszerint Langfeldert Budapesten törvénytelenül vették őrizetbe. Az irat – minden alap nélkül – hadifogolynak minősíti. Ismeretlen marad előttünk, hogy az állítólagos hadifogoly miként lehetett politikai okból „társadalomra veszélyes személy”. Az okmány szerint bírósági határozat nélkül ítélték szabadságvesztésre, tehát valamilyen ismeretlen fórum előtt állt (ha állt), „anélkül, hogy konkrét bűncselekmény elkövetése miatt emeltek volna vádat ellene”. Az iratból megtudható: 2000. november 9-én az Oroszországi Föderáció Elnöke mellett működő bizottság megállapította, hogy Langfelder Vilmos magyar állampolgárt politikailag üldözték. Ezután szövegezői a szövetségi törvényre hivatkoztak, amely a „Politikai okból jogtalanul elítéltek rehabilitációjáról” szól – egy olyan honfitársunk ügyében, aki ellen még vádat sem emeltek.

wallenberg_langfelder9.JPG

A Wallenberg Egyesület és a családtagok 2002-ben az Andrássy út 36. számú épület falán művészi bronztáblát avattak. Szövege az utókornak szomorú tényt rögzít: „E házban élt Langfelder Vilmos mérnök. Megmenekült a nyilasok karmaiból, eltüntette a sztálini terror.” Forrás: http://epa.oszk.hu/00900/00995/00013/pdf/szitasz2.pdf

Szerző: MULTMENTO  2016.02.13. 07:34 3 komment

Címkék: épület emléktábla sarokház

A bejegyzés trackback címe:

https://multmento.blog.hu/api/trackback/id/tr948346228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aranyosfodorka · http://aranyosfodorka.blogspot.com 2016.02.14. 10:00:04

Hát nem semmi bejegyzés. Mint egy rém-regény.70 év telt el, és talán sosem fogunk tudni megszabadulni a II.VH. rémtetteitől. Épp tegnap láttam Drezda bombázását...A legszomorúbb az egészből, hogy úgy tűnik, az ember valamiféle félresikerült szerkezet - semmiből nem tanul. Vagy nem eleget....

Verne Gyula 2021.02.15. 23:06:43

Nagyon szép, alapos összefoglaló.
Egy apró javítás: Az Andrássy úti emléktábla nem a lakóhelyen, hanem a szomszéd házon, az Andrássy út 38 falán van, nyilvánvaló tévedésből.
süti beállítások módosítása