A Margit szigetről és a Margit hídról is jól láthatóak Lipótváros Duna parti házai. A Palatinus házakról és az egykor bennük lakókról regényeket lehetne írni. Én a mostani alkalomra a Jászai Mari térhez legközelebb álló háztömböt jártam körbe a fényképező gépemmel. Szinte mindegyik lépcsőházi bejárat mellett egy fekete emléktábla mutatja, hogy egykor melyik semleges ország védelmében állt a ház. A bejáratok mellett az egykor ott élő hírességek emléktáblái van. Napokig tudnék kutakodni az interneten, könyvtárakban, múzeumokban, hogy egy-egy emléktáblához kötődő hírességről még többet megtudjak. Most a képek közé egy kis szubjektív válogatást tettem a háztömbhöz kötődő személyekről, és történetekről. Akinek még kedve van a következő blogposztot is elolvasásra ajánlom:  http://kep-ter.blogspot.hu/2011/04/margit-hid-labanal-allo-palatinus-hazak.html

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.

A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem. 

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni. 

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.

Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.

Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk. Forrás: http://www.csillagoshazak.hu/hazak/XIII/jaszaimariter6

Szemes Mari már főiskolás korában komoly színházi szerepeket kapott, játszott a Liliomfiban, a Csongor és Tündében. Diplomaszerzése után a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött. A Tisza parti városban drámai hősnőket és primadonnákat alakított. Vidéki pályafutása nem tartott sokáig az ötvenes évek közepétől a budapesti József Attila Színházban dolgozott. Haláláig, azaz 29 évig számított az angyalföldi teátrum vezető művészének. Színházi pályája itt teljesedett ki. A legnevesebb kortárs szerzők darabjaiban játszott, közülük többen kifejezetten neki írták a szerepeket. A hosszú sorból talán elég kiemelni Kertész Ákos Névnapját, Németh Lászlótól a Nagy családot, vagy Fejes Endrétől a Rozsdatemetőt, Csurka István Nagytakarítását és Tamási Áron Énekesmadarát. A világirodalom legnagyobb színpadi szerzőinek darabjaiban is jelentős alakításokkal ajándékozta meg közönségét: Shakespeare Makrancos hölgyében, Arthur Miller Salemi boszorkányaiban, Bertold Brecht Koldusoperájában mutatta meg elsöprő erejű temperamentumát.

Az országos ismertséget és népszerűséget is korán elérte. Még főiskolás korában, 1949-ben kapott először szerepet játékfilmben. Ha időrendben végigfutunk a filmek során és néhányat felidézünk közülük, mindenki számára megjelenik a szép, fekete színésznő alakja. Nézzük a sort: Ludas Matyi, Gerolsteini kaland, A harangok Rómába mentek, Égre nyíló ablak, Csutak és a szürke ló, Kár a benzinért, Büdösvíz, Tűzoltó utca 25., Kojak Budapesten végül Mészáros Márta világszerte igen sikeres nagy filmnaplói 1982-ből és 1987-ből.

Szemes Mari gyorsan megtalálta helyét az ötvenes évek végén indult Magyar Televízióban. Tévéfilmjei közül talán az 1971-ben, Mikszáth Kálmán a Fekete város című regényéből készült sorozat a legismertebb. Egy másik sorozat, az 1977-es Robog az úthenger című pedig megmutatta Szemes Mari fergeteges humorát, ami aztán egy évtizeddel később a Ványadt bácsi című jelenetben teljesedett ki.

A neves színésznő 1985-ben Kossuth-díjat kapott, amit a szakma és a közönség nagy örömmel fogadott, miként az ezt megelőző összes szakmai díjat és kitüntetést.

Szemes Marinak, akárhonnan is nézzük teljes élete volt. Rövid, de minden értékét megmutató. Sírja az Óbudai temetőben van, angyalföldi lakóhelyén még ma is jó szívvel emlékező rajongói kérésére 2012-ben emléktáblát helyeztek el. Azon a napon, amelyen Szemes Mari 80 éves lett volna. Forrás: http://manda.blog.hu/2013/12/10/az_osszeteveszthetetlen_szemes_mari

Rába Lilla (1952-2003) a magánmitológiát építő festők közé tartozik.

Eredetileg szemész szakorvos, aki 1982-ben Almásy Aladár biztatására kezdett rajzolni, majd festeni. Vonalrajzai, litográfiái drótvázszerű szerkezetekből épülnek fel. Témái az archaikus korokba, a mitológiai időkbe mennek vissza. Szívesen idéz ószövetségi eseményeket, de a szüzsé helyett az emberi viselkedésformák, lelki történések foglalkoztatják. Nagyméretű festményein - noha van szerepe a vonalnak - a hangsúly a festői mozzanatra helyeződik, a képmezőt expresszíven előadott intenzív színek uralják. Forrás: http://www.barka.hu/hu/a-barka/media/archivum/153-raba-lilla-kiallitas-a-barkaban.html

Nehéz feladat Déry Tiborról írni, nagyon nehéz a helyét és az értékét megítélni. Életútja és műveinek jellege különös ellentmondásokkal, alig magyarázható értelmetlenségekkel teljes. Gazdag nagypolgári család fia, otthon műveltség és gondtalan tanulási lehetőség veszi körül. Apja, amikor 1919-ben a tanácsköztársaság elveszi házaikat, öngyilkos lesz. Az akkor már 25 éves fiú viszont lelkes kommunistának tudja magát: a munkásmozgalom modern hangú költője. A bukás után külföldre emigrál, előbb Bécsbe, onnét tovább. Átkószálja Németországot, Franciaországot, Spanyolországot. Bécsben egy ideig az akkor hasonlóképpen emigráns Kassákékhoz csatlakozik, de Kassák nem elég modern neki, és nem tartja eléggé forradalminak sem. Valójában közelebb áll az anarchistákhoz, mint a kommunistákhoz. A német majd a francia avantgardot közelebb érzi a maga háborgásaihoz. Majd kockázat nélkül hazajön, hiszen nem vádolják és nem üldözik. Itthon vadul hangzó, szabad gondolattársítású szabad versekkel jelentkezik, majd ír egy erotikus tárgyú kisregényt, a Liát, amelyet az újdonságok iránt jó érzékű Osvát Ernő leközöl a legszínvonalasabb folyóiratban, a Nyugatban. Emiatt közszeméremsértésért perbe fogják. A kirótt büntetés elől újra külföldre fut, felvéve örökségét, egy bérház vételárát. Ezzel a Riviérára utazik, ahol léha, költekező életet él, míg Monte-Carlóban egyetlen éjszakán elrulettezi minden pénzét. Amikor anyja itthon el tudja intéztetni, hogy kirótt fogházbüntetését súlyos pénzbüntetésre változtassák, és ezt ki is fizeti, Déry hazajön, hogy íróként éljen. Közben verseket és fantasztikus, olykor kísérteties novellákat írt. Ezek itthon meg is jelennek. Két kisregényével a húszas években már kezd tudomásul vett író lenni. Különösen a Kéthangú kiáltás című borzongató, rejtelmes regénye jelzi, hogy megtalált egy saját hangot. Ennek a misztikus történetnek - egy bérház lakásainak tükreit elhomályosító rejtelmes erőnek, alvó gyermekek szemeiből könnyet csorgató varázslatnak, idegeket borzongató egyszerre két hangon hangzó kiáltásoknak ugyan semmi értelme sincs, de mint olvasmány érdekesebb, mint Déry bármely előbb írt vagy későbbi már tisztelt és rangot adó műve. De nem ezen az úton halad tovább. A nagy társadalmi regényt keresi. Közben pedig - elsősorban pénzkeresés okából - elképesztő mennyiségben fordít. Jól tud németül is, franciául is, de megérti az angol és a spanyol szövegeket is. A politikától annyira távol került, hogy magyarra fordítja André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című híresen antikommunista könyvét, amelyben az író éppen arról számol be, hogyan ábrándult ki az egész Szovjetunióból és eszmevilágából. És akkor következik a hivatalos igazságszolgáltatás legelképesztőbb félreértése. Déryt a fordítás megjelenése után kommunista propaganda címén vád alá helyezik és börtönbüntetésre ítélik. Úgy látszik, se ügyész, se bíró bele se nézett a könyvbe: a fordítót a szovjetellenes könyvért mint kommunistát ítélik el és zárják hónapokra börtönbe. Ettől kezdve a kommunisták is a magukénak vélik. Úgy látszik, ők sem olvasták el Gide útirajzát.

Közben azonban már készül a főmű: A befejezetlen mondat. Hosszú évekig készül, külföldi tartózkodások éveiben, közben újra meg újra itthon. A kor nagy, összefoglaló regényét akarja megírni, azt a polgári világot, amelyben felnőtt, körülötte azt a társadalmat, amelyet megismerni vélt, s a középpontban egy férfi útját, akinek élményei és élményeket átélő egyénisége hasonlít őhozzá, az íróhoz, de csak hasonlít, nem azonos. Ennek a főhősnek, Parcen Nagy Lőrincnek egyénisége, jelleme, kalandjainak sora olyan, amilyennek maga az író szeretné tudni magamagát. Egy ilyen regényhőssel és világa teljességével a kor világirodalmi remekeit igényli versenytársának. Jól érezhető, hogy a két nagy példakép: Marcel Proust és Thomas Mann. Mintha módszerében és stílusában egybe kívánná olvasztani egyrészt Az eltűnt idő nyomábant, másrészt együtt A Buddenbrook-házat és A varázshegyet. Ez a vegyítés eleve megoldási zűrzavart ígér. Proust szubjektív impresszionizmusa és Mann megfogalmazásbeli pontosságra törő, tárgyilagos különállása stiláris önellentmondások nélkül aligha vegyíthető. De a Thomas Mann-féle mintakettősből Buddenbrookék családregénye tudatos folytatása a XIX. század polgári realizmusában kikristályosodott társadalmi nagyregényeknek, a típusok objektív külső ábrázolásának, míg A varázshegy a modern, jellegzetesen XX. századi pszichológista ábrázolás klasszikus példája. Ezeknek a modelleknek egybeolvasztása szükségszerűen magával hozza azt a stiláris egyenetlenséget, előadásbeli zűrzavart, ami jellemző lesz az agyonzsúfolt és alig-alig áttekinthető A befejezetlen mondatra. A végre elkészült, igen nagy terjedelmű regény egyelőre nem talál kiadóra. Déry szerencséjére Illyés Gyula kéziratban megismeri és lelkes hangú ismertetést ír róla. Alig elképzelhető, hogy Illyés valóban végigolvasta ezt a szövegrengeteget. Az sem valószínű, hogy ha lett volna türelme végigolvasni, akkor annyira tetszett volna neki, mint ahogy lelkesedett érte. De jó barát volt, ő maga is várta az új nagy magyar regényt, és ha csak szemelgetve bele-beleolvasott, akkor már nagyon is valószínű, hogy elragadta a cselekmény témagazdagsága, a jellemek változatossága, egy-egy zárójelbe tett mellékmondat önmagában lírai szépsége. Valószínű, hogy a szemelgetésekből kirajzolódott előtte egy sokkal egységesebb, sokkal áttekinthetőbb kompozíció, mint amilyen a zegzugos mű valójában. A saját regénylátomását képzelhette bele az ötletszerűen megismert részletekbe, és ez lelkesítette a híradásra. Ettől kezdve pedig az igényes irodalom várni kezdte Déry nagyregényét. Amikor pedig már a háború után végre megjelent a háromkötetes szövegóriás - kinek volt akár kedve, akár mersze másképpen vélekedni, mint az az Illyés Gyula, akinek ízlésében még azok sem kételkedtek, akik egyébként nem is voltak vele azonos véleményen? És erre az előzetes beajánlásra következett Lukács György eleve döntőnek tartott kritikája. Senki se tudja, hogy Lukács valóban betűről betűre elolvasta-e ezt a rendkívül nehezen olvasható, óriási terjedelmű három kötetet. Kétségtelenül vannak igen szemléletes, itt-ott igen szépen fogalmazott részletei. Néha egy-egy zárójelbe tett, fejezetnyi magyarázó mondat sokkal jobb és kerekebb, mint az, amit magyaráz. De lankadatlanul végigolvasni - ez az edzett olvasók számára is túl nagy megpróbáltatás. Az azonban bizonyos, hogy különbözik minden regénytől, amit addig magyarul írtak, és van valami nagy távlatú, nyugati regényekre emlékeztető légköre. Ezt azonnal meg kellett éreznie Lukács Györgynek. Ő pedig már nagyon várta azt az új magyar regényt, amely politikai célzatában szocialistának mondható, de beleépül a polgári nagyregény európai hagyományaiba. Számára Balzac volt a legfőbb hagyomány és Thomas Mann a legfőbb kortárs. A magyar regények hagyományaitól és eredményeitől idegenkedett: Jókait kifejezetten nem szerette, de Victor Hugót és a francia romantikát sem. Walter Scottot realistának mondotta, tagadta, hogy ő az európai romantikus regény kezdete, a francia és a magyar romantikus regény fontos ösztönzője, mert csak tagadva romantikus voltát sorolhatta be tisztelve elismert írói közé. De azt a modern prózaepikát sem értékelte, amely Proustban, nálunk Krúdyban érkezett a remekművekig. És Mikszáth realizmusában is anekdotázó vidékiességet látott. Déryben tehát azt az új magyar, európai módon realista írót fedezte fel, aki különbözik az eddigi magyar regényirodalom eredményeitől, politikailag szocialista, mégis távol áll - illetve most már eltávolodott - attól a számára ugyancsak ellenszenves avantgardtól, amelyet Kassák és köre képviselt. Mindezért úgy üdvözölte A befejezetlen mondatot, mint a végre megszületett magyar realista nagyregényt. Lukács ítélete pedig akkor proféciának és apostoli kinyilvánításnak hatott. (Egy akkori - irodalmi körökben - mondogatott szellemeskedés szerint: "Szép az, ami Lukács Györgynek érdek nélkül tetszik".) Később volt egy időszak, amikor Lukácsot a kultúrpolitika háttérbe szorította, de értékítéleteit akkor is mértékadónak tartották. Déry tehát egyszeriben az élő irodalom főszereplői közé emelkedett. S habár a tisztelt nagyregényt elég kevesen olvasták, kisebb terjedelmű új műveivel népszerű is lett. Nem is méltatlanul. Néhány novellája, elsősorban a Budapest ostromának napjait idéző Alvilági játékok című kötet darabjai, és két hamarosan elkészült színdarabja (A tanúk, Tükör) érdekes, művészi színvonalú irodalmi alkotások. Kétségtelen, hogy ez időre olyan színvonalú íróvá fejlődött, aki az élő irodalom méltán elismert alakjai közt tudhatta a helyét. De nemcsak ő, hanem a kultúrpolitika is a példamutató, a legfőbb szereplők közt tartotta nyilván. Valóban igényes, gondos stílusú íróművész volt, aki a következő évtizedekben néhány novellában (például a Szerelem című kötet darabjaiban vagy a híres Niki című kutyatörténetben) és egy-két regényben (a kafkai hangulatvilágra emlékeztető G. A. úr X-ben történetében, meg az öregedés tragikomikumáról szóló Kedves bóperben) alighanem maradandókat hozott létre. Irodalmi és politikai szerepe azonban sokkal látványosabb és hangzatosabb volt, mint valódi jelentősége. A regényciklusnak induló, de csak két kötettel elkészülő Felelet politikai vihart kavart. A párt- és nevében maga Révai József, a testet öltött kultúrpolitikai diktatúra - nem volt megelégedve a regény személyeinek politikai fejlődésével. Ezek elég jól felvázolt jellemtípusok, csak a viták és akadályok folytán nem volt alkalmuk kifejlődni. És, mi tagadás, a cselekmény nagyobb része eléggé érdektelen. De mivel a hivatalosan rendezett irodalmi vita folyamán Déry ragaszkodott művészi elképzeléséhez, a legdogmatikusabban pártosok körében gyanús kezdett lenni, hogy nem is olyan jó kommunista, mint amilyennek ő maga hiszi magát. Ez az ellentét fokozta kritikáját sok mindennel kapcsolatban, amelyet addig fegyelemmel elfogadott. Ezért került magatartása 1956 tragikus bukása után vád tárgyává. Ő a kitörő viharban kommunista hittel állt a kommunista Nagy Imre oldalán. És amikor Nagy Imre ellenforradalmárság vádjával lett a nemzet vértanúja, akkor a nála nem kevésbé kommunista Déry Tibort - és vele még jó néhány írót - súlyos börtönbüntetésre ítélték. Négy év múlva szabadult kegyelemmel. Ez a megpróbáltatás az egész nemzet tudatában növelte tekintélyét. 83 éves korában, dicsősége teljében halt meg. Jó író volt, de aligha olyan nagyon jó, ahogy hirdették. Egy-két műve alighanem maradandó értékű. Sok részletérték van főművében, A befejezetlen mondatban is, de túlsúlyban van az olvasást megnehezítő törmelékanyag. A Feleletnek is vannak részértékei, de nemcsak töredék, torzó is. Ezért oly nehéz írni róla, értékét meghatározni. Mert nem jelentéktelen, de nem elég jelentékeny. Forrás: http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/dery.htm

Ferenczy Béni a 20. századi magyar szobrászat egyik meghatározó alakja és ikertestvére, Ferenczy Noémi festőművész, a modern magyar kárpitművészet megteremtője 1890. június 18-án született. A két ikergyermek, Ferenczy Noémi és Béni a szentendrei művészcsaládban jöttek a világra, Ferenczy Károly, a 20. századi magyar festészet egyik meghatározó alakja és Fialka Olga festőművész gyermekeiként, bátyjuk, az elsőszülött fiú, Ferenczy Valér apja hivatását követve ugyancsak festőművész lett, ám őt inkább nagyszerű művészeti írásai és sokszorosított grafikai munkássága révén tartjuk számon. Olga maga is tehetséges festőnő volt, Krakkóban és Bécsben tanult festeni, és főképp könyveket illusztrált. Rendkívüli műveltségével (hét nyelven beszélt), olvasottságával a vezető múzsa szerepét töltötte be Ferenczy Károly életében, és egy egészen új világot nyitott meg a fiatal és ekkor még vizuális szempontból kevésbé művelt huszonéves vidéki rokon előtt. Ferenczy Károly az 1900 körüli évtizedeknek, a modern magyar festészet első fénykorának kimagasló művészegyénisége lett. Rendhagyó alkat, aki semmiképp sem illett bele korának a bohém festőről alkotott elképzelésébe. Szabályos, botrányoktól mentes, már-már eseménytelen életet élt. A festészetet megszállottan hivatásnak tekintette, és életvitelének középpontjában az alkotás, a művek teremtése állt. Hitelesen új stílusra törekedett anélkül, hogy megtagadta volna az európai festészet több száz éves hagyományait. Nem modern lázadásra, hanem modern szintézisre tört. Nem volt született vezéregyéniség, és mégis – mint primus inter pares – Hollósy Simon távozása után, pusztán hallatlan művészi tekintélye és csendességében is nagy hatású személyisége révén ő lett Nagybánya, azaz a nagybányai szabadiskola vezető mestere. Ferenczy Béni kétszeres Kossuth-díjas szobrász- és éremművész, grafikus, a 20. századi magyar plasztika egyik legnagyobb mestere, Ferenczy Noémi Kossuth-díjas gobelinművész, a hazai kárpitművészet megújítója lett. “Régi görög terrakották, japán bronzok tanulságait közvetítik legtisztultabb harmóniával a szobrai, míg azok a szobrok, melyek észrevehető módon a reneszánsz és barokk mesterek eredményeire utalnak, kevésbé sikerültek. A duzzadó formák üresek és a robusztus, vaskos tömegek indokolatlanok, nem fűti át azokat belülről kifelé sugárzó, a méreteket, arányokat felfokozó, feszítő erő. Ferenczy Béni művészete a maga egészében absztrakt természetű, és ha a szobraiból kiütköző, zavaró idegen elemeket tudatos munkával eltünteti, eredményei igen értékesek lehetnek.” (Bálint Aladár: Ferenczy család kiállítása, nyugat, 1916) A kétszeres Kossuth-díjas szobrászt, Ferenczy Bénit 1907-től Iványi-Grünwald Béla és Réti István tanította a nagybányai festőiskolában. 1908-1909-ben a firenzei Scuola Libera, 1910-1911-ben a müncheni Akadémia növendéke volt. 1912-1913-ban Párizsban folytatta tanulmányait, 1914-ben tért haza. 1919-ben részt vett a Tanácsköztársaság kulturális életében, tagja volt a Múzeumi és Művészeti Direktóriumnak. A bukás után emigrálnia kellett, Nagybányán, Pozsonyban és Rózsahegyen lakott. 1921-ben érkezett Bécsbe, itt nősült meg először, majd Berlinben és Potsdamban élt. 1932-ben Moszkvába költözött, ahol másodszor is megnősült, (itthon csak Erzsikének ismert felesége orosz volt). Rövid bécsi kitérővel 1938-ban, az Anschluss után tért haza Budapestre. A második világháború alatt feleségével zsidókat mentett, amiért 1990-ben a Jad Vasem posztumusz a Világ Igaza címmel tüntette ki őket. 1945 és 1950 között a Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott, 1948-ban kapta meg első Kossuth-díját, de egy évvel később a dogmatikus kultúrpolitika kényszernyugdíjazta. 1956-ban jobb oldala megbénult, de megtanult ballal festeni és mintázni. 1956-ban érdemes, 1958-ban kiváló művész lett, 1965-ben másodszor is megkapta a Kossuth-díjat. Pályája kezdetén közel állt hozzá a kubizmus és a szecesszió, szobrászatában később a letisztult, klasszicista stílus volt a meghatározó. Fekete-fehér és színes grafikái a hazai rajzművészet élvonalába emelik, de szobrászi tevékenysége a legjelentősebb. Szobrai, kisplasztikái kiegyensúlyozottak, erőteljesek, az archaikus görög szobrok világát idézik. Alkotásai az emberi testszerkezet hangsúlyozására és a mértani idomok kidomborítására épülnek, portréi lírai hangulatot árasztanak, érzelmeket sugároznak. Szobraiból árad a dinamizmus, kompozíciói szerkezetileg szigorúan felépítettek. Fiatal férfi című 1919-es lírai faszobra kontraposztos beállítású, portréin (Wilde János, Noémi) a személyiség jellegzetességeit hangsúlyozta. 1923-as Térdelő férfi című plasztikáján a törzsi művészet és az expresszionista irányzatok hatása érződik. 1928-ban Egon Schiele síremlékét formázta meg Bécsben. Moszkvában akvarelleket és plaketteket készített, köztük a konstruktivista Pjatiletkát (Ötéves terv). A nagybeteg Ady című érme után számos művészről mintázott plakettet. Ady halálos ágyánál Ferenczy Béni is jelen volt, három közreműködővel készített maszkot a halott költőről. A végleges szobrot azonban nem öntötte, hanem maga formázta.

Éremművészeti munkássága előtti tisztelgésül róla nevezték el az Országos Érembiennále nagydíját. Írás és kép címmel 1961-ben jelentek meg összegyűjtött írásai. 1967. június 2-án Budapesten halt meg, a Kerepesi temetőben nyugszik. “Ime egy másik álomlátó! Szintén a javából, sőt a legislegjavából való. De mennyire más! Nem eleven, nem izgatott, inkább fáradt, magába hullott, szintén jóságos, de sohasem mosolygós. Nagyon nyugodt, már nem is csodálkozó, akár a papnő, aki mindennap láthatja istenségeit. Ünnepélyes ő is, de ünnepeit nem rendezi, bennük él, mert nincs is egyéb világa, mint látományaié. Álmélkodását már alig érezzük, mozdulatai lassúk, kissé vének, fáradtak, lemondók: Ferenczy Noémi képzelete nem történésekben, hanem helyzetekben él.” (Farkas Zoltán: Ferenczy Noémi, Nyugat, 1931) A Kossuth-díjas gobelinművész, Noémi is gyakran megfordult a nagybányai művésztelepen, a művészettel apja itteni műtermében kezdett ismerkedni. 1911-ben Párizsba ment, a Manufacture des Gobelins-ben tanulta ki a falikárpitszövés technikáját, de jórészt autodidakta volt. Alkotásait az általános gyakorlattal ellentétben nem csupán megtervezte, hanem saját maga készítette. Kartonra tervezett festményeit növényi festékkel saját maga által színezett gyapjúfonalakból szőtte. Első alkotásai Nagybányán tervezte és szőtte, ezeket 1916-ban az Ernst Múzeumban édesapja Ferenczy Károly, és testvére Béni műveinek társaságában állította ki először a Ferenczy Károly és gyermekei című tárlaton. A modern magyar gobelinművészet megteremtőjének kárpitjai erősen dekoratív hatásúak, síkszerűek, képein egyformán fontos a figura és a természet. Első nagyméretű munkája és korai, részletező stílusának fő alkotása a Nagybányán 1913-ban készült Teremtés. Hasonló műve a Menekülés Egyiptomba (1917) is. Első kiállítása 1916-ban az Ernst Múzeumban volt apjával és testvéreivel, hét gobelinje mellett rajzait és festményeit is bemutatta.  A Tanácsköztársaság idején ő is aktív volt, ezért a bukás után Bécsbe kellett emigrálnia.  Az 1920-as évektől szerkesztési módja és részformái egyszerűbbekké és a felülethez viszonyítva nagyobbakká váltak. Művészetinek egyedisége volt, hogy a munkafolyamat minden fázisát ő végezte. Eltávolodott a gobelin klasszikus hagyományaitól, Raffaello és Rubens kartonjainak stílusától, a dolgozó ember került művészete központjába: Ásó ember, Fahordó nő, Gereblyéző, Zsindelyező. Ezek a művei egyalakosak, egyszerű színek, világos formák jellemzik őket. Később fejeket is készített (Parasztfej kaszával, Szövő nő), majd lírai tájakat jelenített meg: Tavasz, Erdő. 1924-ben egyedüli magyarként őt hívták meg a bécsi Nemzetközi Kiállításra. Nemzetközi sikerei révén művei Európa számos múzeumába eljutottak. Munkásmozgalmi kötődése egész pályáján érződött, más iparművészeti ágakkal, kerámiával, üvegfestéssel, hímzéssel is kísérletezett. Kései alkotásain szakított a teljes felület kitöltésével, szűkebb képteret, semleges hátteret alkalmazott, és dekoratív elrendezéssel hangsúlyozta kárpitjai műfaji tisztaságát. 1926-tól volt a KUT tagja és kiállítója. 1932-ben, a Nagybányán és Brassóban töltött idő után Budapestre költözött. “Ferenczy Noémi egyetemes történelmi jelentősége éppen az, hogy a történelem mai sorsfordulóján rátalált a gobelin személytelen művészetére” – jellemzi Farkas Zoltán, s valóban, Felvonulás című műve reliefhatásra épül, azonos jellegű figurái szabályos rendben sorakoznak egymás mellett és fölött. Stílusa Bernáth Aurélhoz és Szőnyi Istvánhoz áll közel. 1932-ben Budapesten telepedett le. 1945-től tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán. 1948-ban Kossuth-díjat, 1952-ben érdemes művész címet kapott. 1957. december 20-án halt meg Budapesten, ő is a Kerepesi temetőben nyugszik. Forrás: http://cultura.hu/kultura/ferenczy-beni-es-noemi-tortenete/