Azt, hogy én is elköltözzem a világ végéhez közel. A mai posztomban szereplője emléktábla tulajdonosa ezt tette. Én olvastam róla az alább ajánlott posztban: http://clandestino.blog.hu/2016/08/23/magyarok_braziliaban_3_lenard_sandor. Lénárd Sándor személyisége, és a róla olvasottak annyira kíváncsivá tettek, hogy azonmód meg is vettem egyik könyvét, és ki is olvastam. Felkerestem a könyvében említett budapesti gyermekkori lakóházait. Az Erzsébet körútit egy kissé nehezen találtam meg, mert sokáig a pároson kerestem, mert a 22-es számú ház beszorult a memóriámba. A 22-es is igaz volt, csak épp a Városligeti fasorban, mert itt is élt néhány évet. A fasori ház most a Kínai nagykövetség egyik épülete, de azért messziről lefényképeztem akkor is, ha a kerítésen fényképezni tilos tábla van. Jó is volna most elköltözni egy távoli csendes kis településre, ahonnét a világ vége már csak egy napi járóföldre van. Lénárd Sándor Brazil műveltségi vetélkedőn nyerte a láthatatlan házhoz való örökké tartó kapcsolatát. Az én műveltségem és nyelvtudásom nagyon messze áll Lénárd Sándorétól, de sebaj. Majd a feleségem próbálom rábeszélni, hogy induljon egy televíziós vetélkedőn. A nyereményből, majd én fogom eldönteni, hogy hol is lesz az a világvégi ház.

Lénárd Sándor 1910. március 9-én született, Budapesten, Lénárd Jenő (1878-1924) és Hoffmann Ilona (1888-1938) első gyermekeként.

Lénárd Jenő, aki a németországi Krefeldben született és Eugen Isak Levyként anyakönyvezték, édesanyjával, Ida Johanna Weller-rel és a nála alig egy évvel fiatalabb öccsével, Robert Jakob Levyvel együtt 1883-ban az árpakereskedő és malátagyáros apa, Carl Levy után Budapestre költözött. "Großvater Karl", ahogy később Lénárd Sándor emlegette, vállalkozása kezdetben nagypolgári jómódot biztosított, majd a 20. század első évtizedének végére összezsugorodott. A gimnázium után kereskedelmi és filozófiai tanulmányokat folytató, sokat utazó, vagy egy tucat nyelven beszélő Jenő és öccse, a grafikusművész Róbert is 1909-ben evangélikus hitre tért és magyarosított, családnevük azóta Lénárd. Jenő még ugyanabban az évben megnősült, a keszthelyi Hoffmann Sándor állatorvos és Lővy Borbála (apja a nagytétényi kastélyt és egy ezerholdas birtokot uraló Lővy Mór) leányát, Ilonát vette feleségül. Ez a "családfő és törzsfőnök" dédnagyapa " aki hentes és mészáros, nagyvágó, hizlaldai főrészvényes, virilista volt, barátnőjének, Beniczkyné Bajza Lenke írónőnek Budafokon villát épített - fontos szerepet játszik Lénárd Sándor életében is, tőle örökölte ugyanis migrénjét.

Lénárd Jenő és Hoffmann Ilona előbb az Erzsébet körúton, a jóságos Emy nagynéni lakásában laktak, majd 1913-tól a Fasor 22. sz. házban béreltek lakást. Ebben az évben született második gyermekük, Johanna. Csak jóval később, a világégést követően, 1921-ben születik meg a harmadik gyermek, Károly. Lénárd Sándor nagyon szerette Hansinak becézett húgát, aki 1961-ben halt meg Londonban, és a nagy korkülönbség ellenére Carli öccsét is, akit fehér karszalagos munkaszolgálatosként 1944. októberében a bori munkatáborból a Németország felé tartó gyalogmenetben, Baja térségében gyilkoltak meg. Az első háborút megelőző rövid időszakban a Lénárd család maradéktalan boldogságban élt. A nyarakat Emy néni és Rudi bácsi Fejér megyei birtokán, az Adony melletti Harmatospusztán töltötték. Sándor az édesanyjától és az itteni pusztai emberektől tanult magyarul, a Levy-nagyszülők németül beszéltek vele. Ekkor, 1911-13-ban jelent meg Lénárd Jenő Buddha életéről és tanairól szóló kétkötetes monográfiája, a Dhammó, melynek alapján 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett.

Az első világháború (kitörésének napját nem véletlenül nevezi egy művében Lénárd az "emberiség utolsó, valóban boldog napjának") megváltoztatta a család egész életét. Az önkéntesként tartalékos hadnagyi ranggal azonnal bevonuló Lénárd Jenőt előbb a szerb frontra, pontosabban Eszékre, egy tüzértanfolyamhoz vezénylik oktatónak, majd Tirolba, Bruneckbe, az olasz frontra. Ezt az időszakot egy rövid bécsi és budapesti felkészülés után 1918 májusától egy expedíció szervezése követi, mely végül is csak szeptember közepén indult útnak Törökország keleti területeire, hogy ott térképészeti, néprajzi és nyelvészeti kutatásokat folytasson. Az expedíció vezetője a törökül is beszélő Lénárd Jenő, akkorra már tartalékos százados volt. Lénárd Ilona a gyermekekkel megpróbált mindig a férje közelében lenni, ezért többször utaztak Eszékre, majd Bruneckbe. Az utazások közötti időszakokat Budapesten és vidéken, Emy néniék tanyáján és a keszthelyi rokonoknál töltötték. Lénárd Sándor 1915 őszén magántanulóként kezdte meg iskoláit. Az első években a fogadott tanító nénik munkálkodását - említsük itt meg az első, Czirják Mariska nevét, akitől a kis Sanyi első költészettani leckéjét is kapta - csak egy-egy félévre szakította meg Lénárd Ilona próbálkozása az elemi iskolákkal, a Rácz iskolával és a Deák téri evangélikus elemivel, de ezeket a kis Sándor nem szenvedhette.

A frontok összeomlása után az expedíció tagjait - akik között ott volt dr. Györffy István, a neves néprajzkutató is - internálták, és csak nagy tortúra árán tudtak kiszabadulni, hajóval és gyalogszerrel hazatérni. Lénárd Jenő csak 1919. január 21-én ért haza. A háború a családot vagyonából kiforgatta. Önálló lakásukat fel kellett adniuk, és újra Emy néniéknél húzták meg magukat, ezúttal az Andrássy út 27-ben, az Operával majdnem szemben. Lénárd Jenő csak nagy nehézséggel kapott állást az Atlantica szállítmányozási vállalatnál, melynek Polnay Jenő volt a tulajdonosa. A Tanácsköztársaság eszméivel mindössze három napig szimpatizáló Lénárd család verselő gyermeke a "nénik és bácsik nagy mulatságára" megírja és előadja a "Kun Béla, a nagy gazember" kezdetű versét. A Tanács-Magyarország bukása utáni zűrzavarban Friedrich István első, megbízott hivatalnokkormányának közélelmezési miniszterévé Polnay Jenőt nevezte ki, aki munkatársát, dr. Lénárd Jenőt államtitkárnak kérte fel. E röpke hét-nyolc napra Lénárd Jenő magas rangú közhivatalnok lett. Polnay a második Friedrich-kormányba már nem került be, s a Lénárd család augusztus 20-án Fiuméba utazott, ahol a családfőnek át kellett vennie az Atlantica képviseletét. A Via Trieste 20-as számú házban béreltek lakást. Beilleszkedésüket nagyban segítette, hogy Lénárd Jenő ifjúkorában már élt itt, amikor édesapja gyakorlatra küldte egy ügyfeléhez. Lénárd Jenő hamarosan beíratta a fiát a város magyar gimnáziumába.

Miután Lénárd Jenő a feladatát, hogy az Atlantica tulajdonát képező hajókat visszaszerezze, nem tudta elvégezni, családjával néhány hónap múlva visszatért Budapestre. A menekültekkel teli városban munkára semmi kilátás nem volt, de végül egy bécsi székhelyű szállítmányozási vállalat, az Intercontinental hajlandó volt alkalmazni a tíz nyelven jól beszélő Lénárdot. Lénárd Ilona Hansival Budapesten maradt, az apa és fia útra keltek. Az 1920-21-es tanévben Lénárd Sándort már a nagyhírű Theresianumban találjuk. A bentlakásos diák sokat éhezett és fázott. Örömet csak a hétvégék jelentettek, amikor édesapja szombat délután hazavitte Strohgasse-i lakására, ahol együtt lehettek, beszélgettek, teáztak. A fiú istenítette apját, akire később a mind a nyugati, mind a keleti filozófiában járatos, németül is verselő, bölcs, az optimizmusát soha fel nem adó emberre emlékezett, aki Angliában tanulta meg a "toast and tea" jelentőségét, s aki pirítóssal a kezében elmélkedett Schopenhauerről és Buddháról. Az apa hamarosan egy kis házat vesz Klosterneuburgban, amit kibővítenek, és 1921-ben, a harmadik gyermek, Károly megszületése után az egész család újra együtt van.

Sándor csak az 1921-22-es tanév első félévében maradt az internátusban, a második gimnáziumi osztályt már Klosterneuburgban fejezte be. Itt is érettségizett 1928-ban. Jó osztályba került, a tizenhat fiú közt tizenkét jeles tanuló volt. A gimnáziumi években tovább folytatta hét éves korában megkezdett zongoratanulmányait, evezett, úszott, vívott, első szerelme is ide kötődik. Ezekben az években naplót vezet, magyar költőket " Petőfit, Heltait " fordít németre, s a Faustot próbálja magyarra átültetni. Egy iskolatársának visszaemlékezése szerint sok lány volt szerelmes belé, ő hordott először zsakettet az osztályból, jó latinos volt, és német verseket írt. Egy későbbi levelezőpartnere, az osztálytárs Gerta Hartl megírta, hogy a regisztrált Alexander helyett mindenkivel Sándornak hívatta magát, és meg is tanította a név helyes kiejtését. Kossuthért lelkesedett, és nagy magyar volt.

Lénárd Jenő 1924-ben agyvérzésben meghalt. A tragédia felborította a család éppen hogy visszanyert nyugalmát és egyensúlyát. Az anya betársult egy trieszti olasz személyfuvarozó, dr. Barry " Lénárd Jenő egykori katonatársa " vállalkozásába. Többek között ők működtették a Bécs-Klosterneuburg és a Bécs-Budapest autóbuszjáratot is. Ez utóbbival Lénárd Sándor többször járt Budapesten, nyaranta különböző rokonokat látogatott meg.

Az érettségi után 1928-ban beiratkozott a Bécsi Egyetemre. Erről egy önéletrajzában ezt írta: "Sokáig ingadoztam a filozófia, a filológia és a természettudományok között. A beiratkozás bonyolult adminisztrációs eljárás volt. Volt egy ismerősöm az orvosi kar dékáni hivatalában, aki az ilyesmit gyorsan el tudta intézni. Így választottam az orvostudományt, azzal a szándékkal, hogy a többi tárgyat majd a könyvtárakban fogom tanulmányozni." Az orvoskaron 1936-ig 14 szemesztert hallgatott. Kiváló tanárai voltak és nagyszerű kollégái, kapcsolata némelyükkel, így a költő és író Egon Fenz-cel, aki a költészetben mestere volt, vagy a még a klosteri gimnáziumban is osztálytárs Karl Adams-szal élete végéig megmaradt. A "két háború közötti ötórai tea idejének" nevezi Lénárd egy helyütt a húszas-harmincas éveket. Ezekben az esztendőkben sokat utazott, járt Görögországban, Dániában, Angliában és Csehszlovákiában, s megfordult Párizsban és Isztambulban is. Írogató medikusok társaságát kereste, együtt versgyűjteményt adtak ki, amelyben epigrammákat, valamint néhány Ady és Kisfaludy fordítást közölt. 1930-ban, egy salzburgi kiránduláson ismerte meg az észak-bajorországi Hof városából való, tizenöt éves Gerda Coste-t, akivel évekig levelezett. 1935-ben egy Elisendához fűződő szerelem termi versek sorát, erről 1946-os, Költői fejlődésem című írásában tudósít Lénárd. Rövid ideig a Bécs belvárosában lévő Schottenhofban lakik, "ahol az ósdi falak, a nagy zongora és a csendes udvar lettek múzsái". 1936 februárjában feleségül veszi Gerda Coste-t, s júliusban megszületik fiuk, Hans-Gerd. Ugyanebből az évből olvasunk még egy Lilly nevű múzsáról is.

Feleségével Grinzingbe költöznek, a Sand Gasseba. Lénárd Sándor bejár az egyetemre, gyakorlatot vezet, órákat ad, igyekszik pénzt keresni. Az egyetem levéltára nem őriz dokumentumot arról, hogy orvosi diplomáját megszerezte volna. Az irodalommal való foglalkozás jobban vonzotta. Lefordította Heltai Néma leventéjét és Zilahy Valamit visz a víz című regényét is. Fennmaradt Heltai levele, amelyben a fordítást "rendkívül intelligensnek és nagy részben formailag is kitűnőnek" minősíti.

1937 végén Lénárd visszaköltözik Klosterneuburgba, s egy év múlva Gerda is hazatér Frankföldre Hans-Gerddel. A későbbiekben az apa csak a fiával találkozott, a feleségével nem, de mindvégig levelező kapcsolatban maradtak. Lénárd Ilona még az Anschluss előtt, 1938 januárjában meghalt. Johanna ekkor már későbbi férjével, Dietrich Staël von Holsteinnel élt, Hamburgban, majd a háború évei alatt Svédországban. Károly előbb a nővérével lakott, majd Magyarországra költözött.

Lénárd Sándort, a magyar és német kultúrában, a magyar nagy- és osztrák kispolgári miliőben felnőtt fiatalembert nagyon fájdalmasan érintették az erősödő náci tendenciák. Megszégyenülten kellett otthagynia a zsidó származásúakat tagjai közül kizáró diákegyesületet, s az Anschlusst követő kirekesztő rendelkezések, majd az üldözés még jobban összezavarták a családi életét. Bár magyar állampolgár volt, személye veszélyt jelenthetett árja feleségére és gyermekére. Lénárd nagyon világosan, előre látta a következményeket. 1938 késő nyarán dr. Barry segítségével Rómába utazott, s emigrált.

Költészete számára igen termékenynek mondja ezt a zavaros időszakot. Intenzíven tanult franciául, megismerte és egy életre megszerette Duhamelt, rajongott Babitsért. Amikor elutazott, magával vitte nagyanyja spirituszfőzőjét, de verseit és édesapja képét otthagyta. Minden fordítása és sok verse is elveszett.

1938 Rómájáról izgalmasabb, színesebb beszámolót nem is lehetett volna írni, mint amit az 50-es évek közepén és a 60-as évek vége felé Lénárd papírra vetett. Életének legválságosabb korszaka köszöntött be, meg kellett tanulnia éhezni, kiszolgáltatottként megmaradni, hajléktalanként fenntartania magát. Meg kellett tanulnia az olasz nyelvet s mellé annak római változatát is. Mindez akadályozta az írásban. Néhány publicisztika maradt fenn e korai római időszakból, köztük egy cikk a Cafe Grecoról s egy másik Tóth Imréről, az Amerigo Totként ismert szobrászról.

A háború kitörésekor Bázelben megpróbált önkéntesnek jelentkezni a francia hadseregbe, de ez az elhatározása meghiúsult. Visszatér Rómába, és elvonul a Vatikáni és a Nemzeti könyvtárba. Megtanult "a nagy könyvtárak katalógusán úgy játszani, mint az orgonán". Spanyolul, hollandul, norvégül tanult, nyelvtudása révén kisebb munkákhoz is jutott.

1942-ben egy egyetemi szemináriumon ismerkedett meg későbbi második feleségével, a patinás piemonti nemesi családból származó Andrietta Arborio di Gattinara-val. Hamar összeköltöztek, a Via Babuinon, a 48-as számú ház legfelső emeletén béreltek egy csupa üveg műtermet, ahova a spirituszfőzőn kívül egy zongora is került. Lénárd ekkor már vérnyomást mér és orvosi feladatokat is ellát. Több disszertációt ír meg szerény fizetségért, s orvostörténeti tanulmányokat folytat. Hogy ekkor megszerezte-e a doktori diplomát, nem tudni. Később azonban használja e titulust. Egy adat szerint 1943-ban valakit Milne Micimackójából tanított angolra. Ekkor egy, a magyar követségen kapott igazolással, mely szerint útlevelét hosszabbítás miatt bevonták, lényegében törvényen kívüliként " kenyérjegy nélkül! " tartja fenn magát.

Amikor 1943-ban a németek rövid időre visszafoglalták Rómát, Lénárdék egy angol őrnagyot és másokat is bújtattak, mindketten részt vettek az antifasiszta ellenállásban. A közelmúltban jelent meg egy cikk arról, hogy Londonban, a Special Operations Executive (a második világháborúban W. Churchill által, az ellenség hátországában végrehajtandó különleges feladatokra létrehozott titkos szervezet) aktái között szó esik egy bizonyos Szabad Magyar Szövetségről, amelynek "egy Lénárt nevű orvos" is a tagja volt. Lénárd Sándor iratai között fennmaradt egy, Alexander tábornok aláírásával ellátott oklevél alig olvasható fotókópiája, ez is tanúsítja bátor szerepvállalásukat. 1944-ben Andrietta befejezte az egyetemi tanulmányait, s egy kiadóban kapott titkárnői állást. 1946 februárjában megszületett fiuk, Giovanni Sebastiano. A Gerdától való válás érthetően elhúzódott, de annak megtörténte után, 1950-ben összeházasodtak. A háború utáni első években Lénárd az amerikai hadseregnek dolgozott. Tolmácsolt és az U.S. Claims Service orvosa volt. 1948 után Nápolyban a Graves Registration Service főantropológusaként amerikai katonák holttestét exhumálta. Erről az epizódról szól a são-pauloi Kultúra című folyóiratban 1953-ban megjelent Brittle Habakuk feltámadása és halála című írása.

Rómába visszatérve különböző alkalmi munkákat vállalt. Összebarátkozott a Római Magyar Akadémia igazgatójával, Kardos Tiborral, és szerény fizetség ellenében elvállalta, hogy az intézmény orvosa lesz. Itt ismerkedett össze a magyar szellemi élet olyan kiválóságaival, mint Weöres Sándor és Károlyi Amy, Kerényi Károly, Karinthy Ferenc, Szabolcsi Bence, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs vagy Déry Tibor. Ekkor kezdett hivatásszerűen tolmácsolni is. Francia-angol-német-olasz nyelvű kongresszusi tolmácsolást vállalt. Közben folyamatosan publikált. 1946-ban jelentette meg Molnár Ferenc Őszi utazásának olasz fordítását, 1947-ben jelennek meg a Controllo della concezione e limitatione della prole és a De officio medici című orvosi, orvostörténeti szakkönyvei (az utóbbi a Római Magyar Akadémia kiadásában), ezeket 1950-ben egy, a fájdalommentes szülésről szóló és egy gyermekgyógyászati szakkönyv követi. Szülészeti és a szexuális életről szóló felvilágosító könyveket is fordított olaszra.

Ezekben az években kezdi el verseinek kiadását. Első, 1947-ben megjelent kötete az Ex Ponto, amelyet még ugyanabban az évben követett az Orgelbüchlein. Ezeket Amerigo Tot rajza és fametszetei díszítik. Két év múlva adja ki az Andrietta, az Asche és a Die Leute sagen című köteteket. E német nyelvű füzeteket Lénárd sok helyre ajándékozza és küldi el. Verseket küld Thomas Mann-nak, aki udvarias levélben válaszol. Német nyelvű cikkeket ír a Der Standpunkt című folyóiratba, behatóan érdeklődik az olasz konyhaművészet, a római konyha története és jelene iránt. Kiválóan főz, vendégei erről rendszeresen beszámolnak, a legszebben, húsz év elteltével talán Károlyi Amy és Weöres Sándor: "Maga, aki majdnem minden ízt ismer, az első kortytól az utolsóig, bizonyára nem tőlünk értesül róla, hogy a gyomor emlékezete a legmaradandóbb. Amint a brazil bélyeges levelezőlapon felismerjük a Maga nevét, tüstént arany színű leves párái gyűrűznek az orrunk alatt, az itáliai hal-leves arany gyűrűi... Ó Sándor, örökéletű az a leves..."

És Lénárd Sándornak jutott ideje arra is, miközben flamand turisták tucatjainak mutatta be anyanyelvükön Rómát a Szentévben, 1950-ben, hogy megismerje dr. Fioravanti Caldarit, Assisi patikusát, aki nemcsak vizet talált városának, de biztos tudással és érzékkel a püspöki palota temploma alatt egy antik szentélyt is, és hogy mindezt bemutassa Kerényi Károlynak is, aki azonosította Apolló szentélyét, ahol a római korban görög papok értelmezték a látnoknő szavait, mint Delphiben, több száz kilométerre onnan. E látogatásról és Lénárd Sándorról Kerényi Károly is megemlékezik Unwillkürliche Kunstreisen című művében.

Ezekben az években Lénárd egyre többet foglalkozik az újabb helyváltoztatás gondolatával. A magyar akadémiai ismerősök, Karinthy Ferenc és dr. Szánthó György csábítják, hogy térjen haza. Szánthó, aki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozik, 1948 nyarán nemcsak egy orvosi konferenciára hívja haza, de egy könyvtári központi állást is felajánl. Lénárd megírja, hogy egy orvostörténeti tanszéki, talán tanszékvezetői állás is szóba került. Ő azonban nem Magyarországra gondolt, a kommunistákról amúgy sem volt túl jó véleménnyel. Az a meggyőződése azonban, hogy a hidegháború egy újabb világégésbe torkollik, csak erősödött.

Barátja, római zongorapartnere, Nádas István zongoraművész ekkor már Venezuelából küldözgeti számára szirénhangú leveleit. "Szánd rá magadat öregem, és gyere ide ki Dél-Amerikába, itt van jövő, s nem kell a holnapért aggódnod, sem a mindennapi kenyérért! ... Gyere mielőbb!!! " a háború már itt kopog a következő hónapok ajtaján!" Mire a kezdetben lelkesedő művész hangja megváltozik, amikor már elkeseredett levelekben számol be édesanyja öngyilkosságáról, aki nem bírta ki a honvágyat, mire a lelki sivatagról szóltak a levelek, Lénárdék már Dél-Amerikába érkeztek.

Lénárd rendszeresen dolgozott az IRO, a nemzetközi menekültügyi szervezet számára is. Itt szerzett tudomást róla, hogy bár az orvosi képesítését nem fogják elismerni, de vegyészként kivándorolhat Brazíliába, és hogy ott mint felcser gyógyíthat. Rio de Janeiroba kétheti hajóutat követően, 1952. február 15-én érkeztek meg. Lénárd felcseri állást vállal Parana államban, egy ólombányában. Baleseti sebész, szülész, gyerekorvos egyszerre. A francia-brazil tulajdonú bánya francia alkalmazottainak gyerekeit is oktatja. Angolt, latint, matematikát és történelmet tanít nekik. Ekkor kezd bele Milne Micimackójának latin fordításába; ami az angol nyelv tanításánál bevált, jól jöhet a latintanításnál is. Egy év múlva felmondanak neki. Családját a szintén dél-brazíliai, de sokkal egészségesebb éghajlatú és német telepesek lakta tartomány, Santa Catarina egy kis településére, Dona Emmába küldi, amit a bányászok révén ismert meg. Ő maga São Pauloban keres munkát. 1953-1956-ig dr. Egberto Silva sebész segédorvosa. Portugál nyelvű egészségügyi képes folyóiratot indít Medicina para todos (Orvostudomány mindenkinek) címmel. A lap csak néhány számot ért meg. Bekapcsolódik a város magyar és német emigránsainak közéletébe. 1954-ben egy nemzetközi orvoskongresszuson tolmácsol. Ezután vették meg a dona emmai telket. Életének első korszakát mintegy lezárva, Bécsben Ex Ponto címmel kiadja válogatott verseinek gyűjteményét.

Megismerkedik a Kultúra című folyóirat kicsiny, de igényes körével, Landy Dezső könyvkiadó és könyvkereskedővel, Kende Imre szerkesztővel, s maga is elkezd írni a lapba. Könyvismertetései, színikritikái jelennek meg, anekdotikus visszaemlékezéseket publikál, majd elkezdi a magyar nyelven megszülető római visszaemlékezéseinek közlését. Részletet közöl a Róma 1938-ból (1955. június), majd Két hét múlva jönnek címmel elkezdi részletekben közreadni az utóbb Róma 1943 címen megjelent írását. Egy nemzetközi patológiai kongresszuson végzett tolmácsolásért kapott pénzen 1956-ban 110 példányban kiadja latin Micimackó-fordítását, és szétküldi a világba. Ugyanebben az évben - hála a brazil tévé egy kvízversenyének, a "A határ a csillagos ég" című vetélkedőnek - a fél ország megismeri bajszos arcát, briliáns tudását. A versenyen, melyben egy, a játékos megjelölte témában egyre nehezebb kérdésekre kellett válaszolni, Lénárd kedves, istenített zeneszerzőjének, Johann Sebastian Bachnak az életét és műveit választotta. Minden kérdésre megfelelt, és annyira inspirálóan beszélt Bachról, hogy Brazíliában ezzel kisebb Bach-reneszánszt indukált. Az elnyert 200.000 cruzeiron (kb. 2.500 USD) vásárolt egy gyógyszertárat.

Andrietta franciát tanított, előbb Blumenauban, majd a Florianopolisi Egyetemen. Lénárd 1956-ban kapja első agyvérzését. 1960-ban eladja a patikát és dona emmai "láthatatlan házba" vonul vissza. 1959 hozta meg a Winnie ille Pu világsikerét; ekkor keresi meg őt levelével Josef Eberle, a Stuttgarter Zeitung főszerkesztője, aki maga is költő és jeles neolatinista. Publikálja Lénárd néhány latin nyelvű költeményét a kortárs latin szerzők antológiájában, a Viva Camena című kötetben. Egy avignoni latin nyelvű folyóiratban W. Busch Max és Moritz fordítása is megjelenik, igaz, más neve alatt. 1963-ban latinra fordítja és a következő évben Stuttgartban kiadja Françoise Sagan Bonjour Tristesse című regényének latin fordítását, Tristitia salve címmel. Kapcsolata Eberle-vel gyümölcsözőnek bizonyult. Több írása jelent meg a Stuttgarter Zeitungban. Az ugyancsak stuttgarti Deutsche Verlags Anstalt 1963-ban kiadta a Die Kuh auf dem Bast című, magyarul a Völgy a világ végén címmel megjelent munkáját. Ugyanezt a könyvét angolul is megjelentette - méghozzá a szerző saját fordításában - a Micimackó kiadója, a Dutton, The Valley of the Latin Bear címmel. Lénárd nem hagyott fel a fordítással sem, Hildegard Grosche, a Goverts és a Steingrüben Verlag társtulajdonosa és szerkesztője, maga is a magyar irodalom barátja és avatott fordítója, rendszeresen foglalkoztatta, előbb Németh Lászlót kellett fordítania, majd megkapta Szerb Antalnak A királyné nyaklánca című művét. A kész fordítást elküldte Budapestre az író özvegyének, aki érdeklődő levéllel válaszolt, és egyre sűrűbb levélváltásaik eredményeképpen először magának és barátainak, majd a Magvető Kiadó jóvoltából a magyar közönségnek is felfedezte Lénárd Sándort.

A Völgy a világ végén 1967-ben jelent meg. Lesznai Anna könyve mellett ez volt a fordulat éve utáni második mű, amely nyugati emigrációs szerző tollából származott, és kiadták Magyarországon. A könyv hatalmas sikert aratott. Szerb Klára elérte, hogy Lénárd megküldje neki a Római történetek kéziratát is. Ez a könyv 1969-ben jelent meg, Kardos Tibor, a Római Akadémia egykori igazgatója méltatta. Szerb Klára biztatására Lénárd Egy nap a láthatatlan házban címmel egy csodálatos, igazi léleküdítő munkában foglalta össze egy napját és gondolatait. A mű 1969-ben jelent meg magyarul, a német nyelvű kiadás 1970-ben követte.

Stuttgartban jelent meg a Római konyha  című rendhagyó, művelődéstörténeti szakácskönyve. Hét nyelvet bemutató rádióelőadás-sorozatát 1964-ben adta ki. Fentebb csak a könyvformában megjelent publikációkat említettük. Lénárd Sándor azonban számos újságcikket is írt; ezekben az években is foglalkozott orvostörténettel, a német nyelvű helyi és anyaországi sajtóban beszámolt a santa catarinai sváb települések történetéről és a telepesek hétköznapjairól. Napjainak nagy részét azonban továbbra is gyógyítással és kertészkedéssel töltötte. Lenyűgözően széles levelezőpartnereinek a köre. Tulajdonképpen a leveleit tekinthetjük az ő műhelymunkájának, gondolatait először ezekben a - naponta sokszor több tucat - levelekben fejtette ki. Levelezőtársai között akadtak hírességek, mint Robert Graves, de többségükben szerkesztők, költők, irodalmi érdeklődésű emberek és latinisták a világ minden zugából.

1968-tól kétszer is hosszabb időt tölt az Egyesült Államokban. A dél-karolinai Charleston College-ban tanít latint és ógörögöt. Illusztrációival megjelenik egy brazíliai német költőnő, Karin Sigrid verseskötete. Ekkoriban tört ki körülötte a Mengele-botrány, ami erősen megviselte. Egy Erich Erdstein nevű újságíró, arra hivatkozva, hogy Lénárd német anyanyelvű és orvos, azzal vádolta meg, hogy ő Mengele, az auschwitzi láger hírhedt "orvosa". Az éppen Amerikában tartózkodó Lénárdnál a rendőrség házkutatást tartott, s a szenzációs hír Lénárdot és a környezetét ábrázoló fényképekkel bejárta a világsajtót. São pauloi barátai azonnal akcióba léptek, és a cáfolatok sora jelent meg. Lénárd a Stuttgarter Zeitungban maga is összefoglalta a történteket. 1970-ben még Blumenauban kiadja válogatott verseinek kötetét, németre fordítja Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című regényét.

Az izgalmak, a túlfeszített munka - de Lénárd véleménye szerint leginkább az öröklött nyavalyák - következménye egy agyvérzés és jobb oldalának megbénulása. 1972. április 13-án szívinfarktusban halt meg. Halálhírét a hozzá legközelebb álló öt nyelven tudató, saját kezűleg, előre elkészített és szépen illusztrált értesítőn közölte a világgal. Temetésén Bach H-moll miséje hangzott fel, és Dona Emma egész lakossága jelen volt. Sírja a maga ültette, az elmúlt három évtizedben hatalmassá nőtt fenyők tövében van.

Az életrajzi szöveg forrása Siklós Péter írása: http://mek.niif.hu/kiallitas/lenard/cv/index.html