Már két hónapja, hogy részt vettünk a Véménden élők, és a Véméndről kitelepítettek találkozóján. Nehéz, olyan eseményről tudósítani, melyben családi érintettségünk is van. Hetven éve történt a kitelepítés. Az egykor kitelepítetteket most gyerekeik és unokáik képviselték. Azért még akadt túlélő is. Trábert Józsi bácsi, aki könyvet is írt életéről. Josef Trabert - Die zweite Heimat című könyvének bemutatóján készítettem ezeket a képeket. A könyvbemutató Józsi bácsi unokája olvasott fel a könyvből. A könyv borítóját lánya tervezte, aki a borítóra Édesapja egykori véméndi iskolatáskáját fényképezte le. Sokat megélt iskolatáska, amelyik  még mindig sok-sok emléket őriz. A németül tudóknak tudom ajánlani a könyv recenzióját: https://www.budapester.hu/2016/08/28/eine-etwas-andere-vertriebenengeschichte . 

Ehhez az ünnepléshez még messze sem kellett mennünk. A Postás Művelődési központban könyvbemutató, hangverseny, és kiállítás megnyitó volt egyben. Ezen a programon készítettem a posztban látható képeket. A képek közötti könyvismertető szöveget a HVG-ben olvashattuk.

A most kiadott – Ilkka Taipale parlamenti képviselő által szerkesztett – „100 szociális innováció Finnországból” című kötetben még nem szerepel, de – mint korábban írtunk róla – a finnek a szociális ellátórendszerben legújabban az alapjövedelem bevezetésével próbálkoznak. A rászorulók egy kisebb részének vezették be ezt a megoldást idén januártól, ami – leegyszerűsítve – a szociális támogatások összevont (egy összegben történő) és feltétel nélküli folyósítását jelenti. (Az alapjövedelem mögött az a gondolat rejlik, hogy „stresszmentesítik” azokat, akik amúgy is bajban vannak, így a társadalom támogatásával hatékonyabban keresve és nyugodtabban döntve találhatnak a rászorulók megoldásokat.)

Persze szociális invencióban eddig sem volt hiány a finneknél: az ingyenes jogsegély a szegények és immár a középosztály jelentős részére is kiterjedt, vagyis a rászorulók peres ügyeiket állami segítséggel és támogatással intézhetik, az esélyegyenlőség nem csorbul. Finnországban számos olyan garanciaalap és kedvezményes hitellehetőség áll rendelkezésre, amely a bajba jutott hitelfelvevőket segíti.

Nem csorbul a nők és a férfiak esélyegyenlősége sem, legalábbis ezen dolgoznak évtizedek, sőt évszázadok óta. Ilkka és felesége, a korábbi szociáldemokrata miniszter, Vappu Taipale budapesti könyvbemutatójukon elmondták, hogy egyedül a gazdasági csúcsvezetésben nem tudtak például még átütő sikert elérni a nők részvételét illetően.

A nemek egyenjogúsága páratlan tradícióra támaszkodik Finnországban: a világon elsőként a finn nők választók és választhatók is voltak 1906-tól (annak ellenére, hogy ekkor az ország még nem volt független: az orosz cár uralkodott a Finn Nagyhercegségben). Az 1917-es függetlenség után, az első nő 1926-ban került be a helsinki kormányba. A parlament első elnöknőjét 1994-ben választották meg, 2000-ben nő lett a köztársasági elnök (Tarja Halonen). Anneli Jäätteenmäki – az első miniszterelnöknő – 2003-as kormányában pedig ugyanannyi nő és férfi volt.

1995-ben megszületett a 40 százalékos nemi kvótáról szóló törvény, az egyenlőséget új szinten garantálva. A korábbi egyenjogúsági miniszter, Tuula Haatainen, aki 1995-2007 között folyamatosan különböző posztokat töltött be a finn kormányokban) erről így ír a most megjelent kötetben: a nemi kvótákat a közvetetten megválasztott állami és önkormányzati döntéshozatali testületekben alkalmazzák. „Az alapszabály, hogy 40%-os minimum kvótával garantálják az egyenlőséget. Az állami és önkormányzati tulajdonban lévő társaságok vezető testületeiben és egyéb bizalmi képviselőkből álló vezetőségekben és testületekben is egyenlő arányban kell lennie nőknek és férfiaknak.”

Nemcsak a nők, hanem a kisebbségek, a mentális problémákkal küzdők, a betegek és a szociálisan rászorulók esetében is számtalan megoldás létezik Finnországban, amelyeknek összefoglalva egyetlen célja van: az esélyegyenlőség megteremtése. Ennek azonban sokféle formája van, a különböző pártok például más és más társadalmi csoportokat segítenek. Ennek eredőjeként igyekeznek minden réteget – ha rászorul – támogatni egy olyan szintig, ahol már képes felzárkózni a finn átlaghoz. (Ez a jóléti társadalom egyik legfontosabb hozadéka az északi országban.) Dőlt betűs cikk részlet forrása: http://hvg.hu/elet/20170220_finnorszag_oktatas_tarsadalmi_innovacio_egyenjogusag_

Az október 23-i hosszú hétvégét sem sikerült „svabológiamentesen” hagyni. Megtaláltam a tarjáni német kisebbségi önkormányzat plakátját a neten. Elküldtem feleségemnek, és … Gondolhatjátok  mi történt?! – le kellett menni, és megnézni az előadást. Nem esett nehezemre.

Nehéz visszaadni a képekkel a jól sikerült előadás, tartalmát és hangulatát. Nem unatkoztunk, és étlen szomjan sem maradtunk. A helyi vállalkozók adományainak jóvoltából pogácsa, és ital is került a svédasztalra.

A községet először II. Endre idején, 1240-ben említik az oklevelekben. 1426-ban már a tatai várhoz tartozó faluként szerepel egy oklevélben. A falu ekkor Esztergom vármegyéhez tartozott. A török időkben 1529-től a török hódoltság területére esett.

A történelem viharai miatt a népesség száma változó volt. A XVII. században a Csáky-féle telepítés eredményeként református magyarok éltek itt. Szervezett református egyházuk, lelkipásztoruk volt. A XVII. század végén a község a Hochburg-féle uradalomhoz tartozott. Az 1720. évi összeírás szerint még csak magyarok lakták.

A török korban kipusztult falu lassan népesült be, a Rákóczi szabadságharc bukása után 1727-ben az Esterházy család birtokába került, akik 1737-ben 40 német katolikus családot telepítettek itt le, melynek eredményeképp Tarján német többségű falu lett, s kezdetét vette egy sajátos magyarországi sváb kultúra virágzása. 1783-ra épült fel a római katolikus templom, melynek nemrégiben elkészült belső rekonstrukciója az eredeti állapotot állította vissza, zömében a hívek adományaiból.

A falu életét a II. világháború és az 1946-os kitelepítés változtatta meg. Bár a lakosság többsége helyben maradhatott, magyar telepeseket telepítettek a sváboktól elkobzott házakba.

Az 1989-es változást követően 1990. szeptember 30-án megalakult a helyi önkormányzat. A faluban 160 kisvállalkozás és 3 üzem tevékenykedik. A helyhatóság kiépítette az infrastruktúrát az egész településen. A helybeliek jelentős anyagi hozzájárulásával kiépítették a víz-, gáz-, csatornahálózatot, bevezették a telefont és a kábeltévét, megépítették, illetve felújították és belső úthálózatot. A faluban jelenleg csaknem 2700-an laknak. Sokan foglalkoznak szőlőtermeléssel, boraink a környéken is elismertek. Dőlt betűs részek forrása: http://www.tarjansramli.hu/tarjan.php

A Tarjánból indult Sramli King együttes jóvoltából ötvenhatban disszidáltak honvágydalát élőben is meghallgathattuk. A neten az együttes előadásában nem találtam meg, de megtaláltam magyarul és németül is. Tessék választani!

A világörökség részét képező Andrássy útról kell lefordulnunk az Eötvös utcába. Évek óta elkerítve áll ott egy félbehagyott építkezés. Van ez így Budapesten, több helyen. Ebben az utcában a Spanyol nagykövetség falán van Angel Sanz Briz emléktáblája.  

Ángel Sanz Briz, a „budapesti angyal” (Zaragoza, 1910. szeptember 28. – Róma, 1980. június 10.) spanyol diplomata. A második világháború alatt, amelyben Spanyolország semleges maradt, ügyvivőként szolgált Budapesten. 1944-ben, „hivatalosan” Franco kormányától függetlenül, saját elhatározásból,[4] segített mintegy 5000 magyar zsidót megmenteni a holokauszttól, azzal, hogy számukra spanyol útlevelet biztosított; kezdetben csak azoknak, akik azt állították, hogy szefárd eredetűek, később azonban minden üldözöttnek. E tevékenységéért megkapta a Világ Igaza elismerést.

A nyilvánosságra hozott spanyol diplomáciai iratok tanúsága szerint Sanz Briz tájékoztatta Franco tábornokot a holokauszt létezéséről. Jogi tanulmányainak befejezése után 1933-ban felvételt nyert a Diplomáciai Iskolára, amit nem sokkal a spanyol polgárháború kirobbanása előtt végzett el. Beállt Franco tábornok hadseregébe. A polgárháború után megkapta első beosztását: ügyvivő lett Kairóban.

1942-ben, röviddel azt követően, hogy házasságot kötött Adela Quijanóval, újabb ügyvivői beosztást kapott, ezúttal a budapesti spanyol nagykövetségen. Magyarország ugyan a tengelyhatalmak közé tartozott, de – a nácik által megszállt Európa államaitól eltérően – ekkor még nem tett intézkedéseket a zsidók kiirtására.

Diplomáciai munkája mindaddig nyugodtan zajlott, amíg 1944 tavaszán, Magyarország német megszállása után, meg nem kezdték a zsidók gettókba zárását és Adolf Eichmann Budapestre nem érkezett, hogy a helyszínen felügyelje a mintegy 750 000 magyar zsidó deportálását.

A nácik tervein felháborodott Sanz Briz megszerezte kormánya engedélyét arra, hogy tárgyalásokat folytasson a magyar hatóságokkal és megfelelő dokumentumokkal ellátva őket, védelmet nyújtson a felkutatható ibériai eredetű szefárd zsidóknak. Jogi alapként Miguel Primo de Rivera 1925-ben hozott rendeletére hivatkozott, ami valójában már 1931-ben érvényét vesztette. Befolyását és kapcsolatait kihasználva sikerült mintegy 5200 zsidót biztonságba helyeznie. A nagykövetség pénzén épületeket bérelt részükre, melyek a spanyol külképviselet csatolt részeiként diplomáciai védettséget élveztek. A mentéshez saját vagyonát is felhasználta, amivel a náci helytartót vesztegette meg.

A Spanyolország és a zsidók a második világháborúban című könyvben a következőképpen ismertette módszerét:

„Elértem, hogy a magyar kormány engedélyezze 200 szefárd zsidó Spanyolország általi védelmét. [...] Ezt követően a munkám már viszonylag könnyű volt: a számomra engedélyezett 200 egyént 200 családra változtattam, és a 200 családot végtelen számúra többszöröztem; csupán arra kellett figyelni, ne állítsak ki olyan menlevelet vagy útlevelet a zsidók részére, amely 200-nál nagyobb számot visel.”

Így a megmentett 5200 főből, valójában csak mintegy 200 volt szefárd.

1944 augusztusában, két szökött francia rab beszámolója alapján jelentést küldött a spanyol kormánynak, amelyben részletezte az auschwitzi koncentrációs táborban végrehajtott népirtást. A jelentést kísérő levél megerősítette annak hitelességét: „Eredete a szenvedés miatt kétséges. Ugyanakkor a kérdéssel kapcsolatban közvetlenül nem érintett személyektől és az itt akkreditált diplomáciai testületi kollégáimtól kapott információk szerint, a leírt események, legalább is azok nagy része, sajnos, igaz."

1944. november végén, amikor a Vörös Hadsereg megközelítette Budapestet, azt az utasítást kapta, hogy hagyja el állomáshelyét és települjön át Svájcba. Giorgio Perlasca olasz kereskedő, a spanyol polgárháború frankóista veteránja, tiszteletbeli spanyol állampolgár, aki addig is segítette Sanz Brizt zsidómentő akciójában, budapesti spanyol konzulnak adva ki magát, spanyol okmányok felhasználásával folytatta a tevékenységet. Sikerült megakadályoznia a „spanyol” zsidók elszállítását mindaddig, amíg a szovjet csapatok el nem foglalták Pestet és fel nem szabadították a gettókat.

Ezt követően, folytatta diplomáciai karrierjét. További állomáshelyei: San Francisco és Washington, Lima, Bern, Bayonne, Guatemala, Hága, Brüsszel, majd 1973-ban Peking, ahol ő volt Spanyolország első nagykövete. 1976-ban Rómába küldték, hogy hazáját a Szentszék mellett képviselje. Ott halt meg 1980. június 11-én. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81ngel_Sanz_Briz

Évtizedek óta nem jártam a Széna téren. Diákkoromban (nyolcvanas években) a Széna téren hatalmas parkolók voltak. A parkolók helyén álló egykori házakról azt tartották, hogy az 56-os eseményének során semmisültek meg, és azóta nem épültek újjá. Most a Mamut bevásárlóközpont két épülete foglalja el ez egykori parkolók helyét. Az utca sarkán egy kicsinyke zöld területet hagytak az 56-os emlékműveknek. Az elsőnek emelet emlékmű még szerény kis kőtömb az 1956-os felirattal. A legnagyobb, - gondolom ez a legfiatalabb -, emlékműről már fém tolvajok fejthettek le egy kisebb fémdarabot. A bevásárló centrum falán is van egy márvány emléktábla az Ausztráliai magyar szabadságharcosok állíttatták.

A Széna térre vezető Lövőház utca 15 számú ház falán van Szabó bácsi emléktáblája, melyet a Politikai Foglyok szövetsége állíttatott a tiszteletére. A széna téren egykor történtekre Eörsi László Szabó bácsira emlékező cikkét találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy az egykor volt eseményekre emlékezzek.

Szabó János, a Széna téri felkelők későbbi legendás parancsnoka az erdélyi Zaguszényben született. Édesapja tanító volt, meghalt, amikor a gyermek hároméves volt, édesanyja elhagyta. „Ettől kezdve életem nem volt más, mint könny és bánat és szolgaság. [...] Idegen emberek között nevelkedtem és nőttem fel” - vallotta 1957-ben. Menhelyen nevelkedett, majd 15 éves koráig családokhoz adták ki. Két polgárit végzett Temesváron, és géplakatosi szakmát szerzett. 1915 januárjában vonult be tényleges katonai szolgálatra Temesvárra, és szinte az összes frontot megjárta, tizedessé léptették elő. Nagyezüst vitézségi érmet nyert egy eredményes felderítéséért, amikor elfogtak hét orosz katonát. 1919-ben három hónapig a Vörös Hadsereg szolgálatában állt, mint századfőbizalmi. A Tanácsköztársaság bukása után Szegeden belépett a francia légióba, de Bulgáriában többedmagával megszökött. Két évig maradt ebben az országban villanyszerelőként, majd hazatért Romániába, ahol gépészként, később fuvarosként dolgozott. Megnősült, házasságából két fiúgyermek született. A felesége meghalt a 30-as években, gyermekeit anyósa nevelte. 1942-ben Budapestre költözött, az FM-ben tehergépkocsi-vezetőként alkalmazták. 1943-ban orgazdaságért másfél évre ítélték (a büntetését le is töltötte), emiatt 1946-ban B-listára tették. 1945-ben ismét megnősült, feleségével egy kislányt adoptáltak. 1945-48 között az MKP tagja volt. A munkaügyi problémája megoldatlan maradt. „... Elmentem a Magyar Kommunista Párt szervezeti titkárához és megkértem, hogy mint párttagot, intézzék valahogy el, hogy visszarakjanak mint gépkocsivezetőt a FM-hez. A pártszervezet titkárának megmondtam, hogy ne engedjenek meghasonulni, mert ha ez nem sikerül, úgy kénytelen leszek más pártba menni.” 1947-ben egyidejűleg a Szabadság Párt tagja is lett, majd a Függetlenségi Párté is. „A Pfeiffer-pártban szívesen fogadtak, és megígérték, hogy ha a választásokon győz a párt, akkor visszavesznek a minisztériumba.” Mivel nem győzött, kilakoltatták onnan. A „kékcédulás” választáskor egyébként Pfeifferék őt bízták meg azzal, hogy győződjön meg: valóban csalás történt-e. Ennek tényszerűségéről értesítette a Barankovics- és a Balogh-pártot is. Egyik forrás szerint 1948-ban vissza akarta szerezni a kommunista párttagságát. Ekkor nyolc hónapig csak alkalmi munkát tudott szerezni. Elkeseredését fokozta a feleségével zajló konfliktusa is: az asszony kezdeményezésére lakásukba költöztek a testvérei és sógornői. Mindezek miatt 1949 januárjában egy kollégájával Jugoszlávián keresztül Nyugatra akart szökni. A befagyott Dráván keltek át, de elfogták őket a jugoszláv határőrök. Fél évig a nagybecskereki lágerbe internálták, majd visszaadták a magyar hatóságoknak. Három hónapra ítélték, Kalocsán raboskodott.

1950-től újra tehergépkocsi-vezetőként dolgozott különböző vállalatoknál. A munkahelyi sakkcsapat tagja volt. Mivel feljelentették, hogy keresztet hord, a rendőrségen megverték, majd elnézést kértek azzal, hogy csak tévedésből bántalmazták. Egy kollégája javaslatára megírta a történetet az Új Ember szerkesztőségének. Másnap meg is jelent, bár név nélkül, nehogy retorzió érje. 1953 márciusában az ÁVH kémkedés gyanújával őrizetbe vette. Azzal vádolták, hogy Jugoszláviában az UDB szolgálatába állt. A kilenc hónapig tartó fogságban kínozták, bántalmazták, de miután bizonyítékot nem találtak ellene, szabadlábra helyezték. 1955-ben elvált a feleségétől, de a továbbiakban is együtt laktak.

A forradalom első napjaiban az idejét a Mártírok útján töltötte. „A hídig teljesen tele volt az utca, és úgy beszélgettek egymással az emberek, mintha legalábbis mindenki ismerné egymást. Mintha össze lettek volna beszélve, mert majdnem mindenki egy véleményen volt. Rákosi és Gerő rossz politikája, Nagy Imréről beszéltek, hogy őt akarja a nép, Gerő nem kell.”

Október 26-án megérkezett egy teherautó a Széna térre, fegyverekkel. Arra kérték a járókelőket, hogy segítsenek lepakolni. „Ekkor felkaptam én is pár darabot és bevittem. A kezemben tartottam egy újat és nézegettem, ha már a kezemben van. Na, bátyám, ha már a kezében van, tartsa is meg, és maradjon köztünk azzal a nagy bajuszával, legalább megismerjük” - szólt valaki. „A Széna téren lévő fegyveres felkelőktől megtudtam, hogy a céljuk a független Magyarország létrehozása, a bérek emelése, a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, a kommunisták eltávolítása a kormányból stb. A felkelők célkitűzésével egyetértettem, és ennek alapján határoztam el, hogy csatlakozom a felkeléshez. [...] Nem mondom, a bosszú is vezetett engem egy kicsit, mivel kilenc hónapig ártatlanul le voltam tartóztatva.”

Rövid időn belül nagy népszerűséget és tekintélyt szerzett, és 27-étől már ő irányította a csoportot, amely a corvinisták mögött a második legnagyobb volt Budapesten. Dudás József a Forradalmi Nemzeti Bizottmány ülésén az összes budai fegyveres csoport ellenőrzését rábízta volna, ám Szabó bácsi csak a Széna tériek vezetését vállalta. 28-án az őt felkereső Bem laktanya tisztjei nem tudták fegyverletételre rábeszélni, ezért éjszaka a szovjet egységek segítségével átmenetileg szétkergették a csoportját. 29-étől mint felkelőparancsnok többször tárgyalt a Parlamentben a politikai és a katonai vezetőkkel.

Csoportjának közvetlen ellenőrzési területe Pest felé a Margit hídig, Óbuda felé a Lukács fürdőig, a budai részen a Városmajori templomig, a Vár felé a Bécsi Kapuig terjedt ki. Egyes osztagai még vidéken is rendszeresen portyáztak.

A harcostársai - különösen a fiatalabbak - nagyon lelkesedtek érte közvetlen és bajtársias viselkedéséért. Nem álltak tőle távol a színpadias gesztusok sem. Nem egy esetben géppisztolyát megcsókolva esküdözött. A fegyelem fenntartásának eredményességében megoszlanak a vélemények. „Szabó senkinek sem volt hajlandó engedelmeskedni. [...] Lehet, hogy Szabónak sem engedelmeskedtek az emberei” - közölte Seifert Tibor, a Nemzeti Bizottmány egyik vezetője. „Szabó több alkalommal beszédet tartott, hangsúlyozta, hogy mi nem vagyunk banditák, és aki közülünk lop vagy rabol, vagy olyan egyéni akciót kezd, ami a forradalom tisztaságát beszennyezi, annak a lámpavason a helye” - vallotta Szilágyi Zoltán, a Széna tériek egyik katonai vezetője.

E két fontos résztvevő-tanú különbözőképpen látta a felkelőparancsnokot a forradalomban. „Szabó egész nap géppisztollyal a nyakában futkározott, olyan volt, mint egy megtébolyodott ember” - így Seifert. „Önzetlen, tisztalelkű forradalmárt ismertem meg benne. Még a Széna téren egyszer 6-7000 Ft-ot tett az asztalra, hogy valakitől kapta, fordítsák élelmezésre, valamint a hozzátartozók támogatására. [...] Harcolt a restauráció minden jelentkező formája ellen. Nem volt szovjetellenes beállítású. Szimpatikus, őszinte embernek ismertem meg. [...] Tevékenysége és megnyilvánulásai kommunistát sejttettek, bár erről nem volt tudomásom. [...] A pártvezetés tisztaságáért, a Rákosi-Gerő-vonal ellen harcolt. Bizalmas volt mindenkihez. Egy ízben kijelentette, hogy az elesett szovjet katonák ugyanolyan hősök, mint mi, csupán a vezetőség bűne, hogy egymás ellen kell harcolni. Szabó bácsi az egész egység előtt a forradalom tisztaságát szimbolizálta” - írta önvallomásában Szilágyi Zoltán.

November 4-én nem fogadta el a fegyverletételt, a végsőkig tartó harc mellett foglalt állást, majd elénekeltette felkelőivel a Himnuszt. Katonai tanácsadói igyekeztek meggyőzni őt az ellenállás hiábavalóságáról, de hiába. A Széna térnél próbálta feltartóztatni a szovjeteket, majd csoportjának maradványával kivonult a városból. Solymárnál a szovjetek gyűrűbe fogták a Széna térieket, és csak jelentős veszteség árán tudtak megmenekülni. Ezután Szabó János feloszlatta a csoportot.

Felesége, aki a Műszaki Egyetem bölcsődéjét vezette, az intézmény pincéjében bújtatta. Kérte, hogy menjen vidékre vagy külföldre, de Szabó bácsi hajthatatlan volt, bízott, hogy azok az ÁVH-sok, akiket elengedett a harcok idején, most megmentik a hóhér kezétől. Fekete Lajos, az egyetem portása azonban elárulta, és 1956. november 19-én letartóztatták. Az SZKP Elnökségének küldöttsége Dudás József mellett őt jelölte ki az azonnal hadbíróság elé állítandók közé. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével 1957. január 14-én halálra ítélte, bár az eljárás alatt nyilvánvalóvá vált, hogy emberségesen bánt az ÁVH-s és pártfunkcionárius foglyaival. „Tiltakozom azon vád ellen, hogy én a nép ellen, a néphatalom ellen, vagy a szocializmus megdöntése vagy annak megsemmisítésére törekedtem volna” - írta a főügyésznek. A négy nap múlva összeülő kegyelmi tanács tagjai közül sem emelt szót senki mellette. Mivel fellebbezésre nem volt lehetőség, másnap, január 19-én végrehajtották az ítéletet. Élet és irodalom, 2002. október 18. Forrás: http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:tanulmanyok/1956/szabo_bacsi

Mióta autópályán juthatunk le Baranyába egy nap alatt több programot is letudhatunk ott. Budapestről indultunk hajnalban, aztán meglátogattuk szeretteink sírját, és tíz órakor már Geresdlakon voltunk a gőzgombóc fesztiválon. Mi otthon csak „Héveknédli”-ként ismertük, és gyerekkorunkban édes tésztaételként fogyasztottuk lekvárral, akkor is, ha a család többi tagja babfőzeléket evett hozzá. Szóval ezt sváb gasztrofesztivált sem hagyhattuk ki.  

Néhány évvel azelőttről egy kis ismertető a gőzgombócról: A közép- és délnémet nyelvterületek lakóinak jellegzetes tésztaétele a Hefeknödel, szószerinti fordításban ’élesztős gombóc’. Elnevezése, elkészítési módja és felhasználása tájanként változó. Így pl. Hessenben, mindenekelőtt Fulda környékén és a Rhön-hegységben, amely átnyúlik Thüringia déli és Bajorország északi részére is (Würzburg irányába), Hefeknödel és Hefeklöße néven ismert. A hagyományos változatát itt általában cukor nélkül készítik, gőzön főzik, főtt szárított gyümölccsel, kompóttal vagy szilvalekvárral főételként tálalják (Baumgart 1990: 59-60, Scherenberg-Stier 1994: 97). Heidelbergben és környékén a gőzgombóc neve Dampfnudel és édes kelt tészta az alapanyaga; tálalás előtt vanília- vagy csokoládésodóval öntik le és általában desszertként fogyasztják. Ausztriában Germknödel (Germ = élesztő) néven ismert az étel, gőzben vagy forró vízben főzik ki, szilvalekvárral töltik és fogyasztás előtt a gombócokat vanília öntettel vagy olvasztott vajjal öntik le és porcukros mákkal hintik meg a tetejét. Főételként és desszertként is kínálják (Pohl 2008: 43).

Geresdlakon és a környező településeken a gőzgombóc hagyományos, gőzön főtt és főtt szárított gyümölccsel vagy az ebből készült mártással fogyasztott változata megegyezik a hesseni Fulda város környékén és a tőle délkeletre fekvő Rhön-hegységben még ma is ismert régebbi változatával. Ez nyilván nem a véletlennek köszönhető. Nyelvjárási, néprajzi és településtörténeti kutatásokból is ismert (Wild 2003: 14 ff., Wild 1996: 7-10, Seewann 2012: 120-126), hogy a Fulda környékéről és a Rhönből a 18. században érkezett német telepesek a Mohács és Pécs közötti térség mintegy 25 falvában találtak új hazát, így Geresdlakon is. Ők a Fuldai Apátság területéről jöttek, ezért az elnevezésük Stift Fuldaer, vagyis ’Fuldai Apátságiak’. A kifejezés német nyelvjárási megfelelője, a Stiffoller elnevezés, a mai napig megőrződött (szalámi specialitásuk neve Stiffollder, azaz ’stifolder’).

A fuldai eredetű németek, a Stiffollerek konyháját is a német hazából hozott és az itt élő más etnikai csoportok, elsősorban a magyarok konyhájából átvett elemek összeolvadása, keveredése jellemzi. Megőrizték származási területeik jellegzetes ételeit, mindenekelőtt a lisztből (pl. gőzgombóc), babból és burgonyából készülteket, valamint a húsfeldolgozás hagyományait. Általában olcsón elkészíthető és laktató ételeket fogyasztottak, ezért étrendjükben a tésztás ételek hangsúlyos szerepet töltöttek be. Hetente kétszer-háromszor is fogyasztották őket, elsősorban különböző gombócok formájában. A gombócok „királynőjét”, a gőzgombócot (Heweknell, Hefekliaß) régebben minden pénteken, néha még szerdán is készítették és elsősorban babfőzelékkel, de főtt szárított gyümölccsel is tálalták (Wild 1992: 56, 62-65).

Napjainkban, ahogy ez a geresdlaki fesztiválokon is látható volt, a gőzgombóc felhasználása sokoldalú. Különböző gyümölcsmártásokkal és befőttel is kínálják. Fogyasztják húsételekhez is, mint gulyásleveshez, pörkölthöz, továbbá sült húshoz fokhagymamártással, párolt káposztával és sült oldalassal.

A gőzgombócnak több változata ismert. A hagyományos gőzgombóc vastagabb falu lábasban kevés vízzel és zsírral gőzön főzve készül. A kissé édesebb tésztájú gombócot közepesen forró sütőben tepsiben sütik. Az fent említett fesztiválon zsírban, ill. olajban sült gombócot is láthattunk.

Ugyancsak a német hazából hozott recept alapján készül a ’gőzgombóc párolt káposztával’ (Krauthefeknödel, Dampfknödel mit Kraut). A gombócokat lábasban párolt káposztára helyezik és lassú tűzön tovább főzik. Önálló ételként is fogyasztható. Forrás: http://itthondeldunantulon.blog.hu/2012/10/09/de_honnan_is_ered_a_gozgomboc_keszites_hagyomanya

Mi remekül éreztük magunkat. A gőzgombóc versenyre benevezett csapatok a fesztivál alatt kínálgattak is bennünket, így éhesek sem maradtunk. A színpadról változatos kultúrműsort kaptunk, A helyi óvodások kezdték, aztán a magyarországi német iskolások, ének zene és táncegyüttesei is bemutatkoztak. A fesztivál hangulatot németországi együttesek is színesítették.