Az idei évben Pusztamarótot, mint kihalt magyarországi német települést látogattuk meg. Tipikus erdőírásos település volt. Nehezen tudtuk megközelíteni a murvás bekötőúton. Sokszor tengelyig érő pocsolyákon mentünk át, hogy dokumentálni tudjam a még megmaradt temetőt. Az egykori német lakóházakból ma már csak földkupacok maradtak. Az erdőgazdaság a falu helyét kiránduló és történelmi emlékhellyé alakította.

A település a 13. században jött létre. Birtokosai eredetileg a Tardos nemzetségbeli Maróti nemesek, a 14. században a Bajóti család volt. Ezt követően királyi tulajdonba került, majd Zsigmond király 1388-ban az esztergomi érseknek adományozta, és a 20. századig érseki birtok maradt. A 14. század végén az érsek vadászkastélyt építtetett a település közelében, a völgyben pedig halastavakat létesítettek.[2]

A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és az ország déli részéből menekülők a települést körülvevő, hadászatilag megfelelőnek tűnő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, egyesek 20 - mások 25 ezer főre teszik az áldozatok számát. Ez a történet jelenik meg Dobozi Mihályról és feleségéről, Farmos Ilonáról szóló mondában.

A települést az 1945 utáni kitelepítésekig sváb anyanyelvű lakosság lakta kis számban, majd helyükre bányászokat telepítettek be, kik lassanként hagyták el otthonaikat, beköltözve a közeli Tatabánya vagy Oroszlány bányászlakótelepeinek egyikébe. A falu az 1970-es években néptelenedett el végleg, emlékét temetője őrzi. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pusztamar%C3%B3t

Csak egy napot töltöttünk az Újhartyáni sváb fesztiválon, de már ez a negyedik fotósorozatom az eseményről. Biztosan unjátok már, de ugyanakkor nem akartam kihagyni, ezt a remek Újhartyáni tájházat. Nem is csak tájház, mert az egykori sváb parasztház udvara és az alatta levő pince már kulturális eseménynek is helyet tud adni. A pincében festménykiállítás, és annak megnyitója volt. Most a fényképekhez nem írok semmi aláírást. Úgy gondolom ezek a képek cím és szöveg nélkül is, magukért beszélnek.

Itt a végén ígérem, hogy a legközelebbi poszt már nem Újhartyánról szól.

A kiállítás megnyitó után, jól elvoltunk a képek megtekintésével. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a kiállító teremben hárman maradtunk. A nézők java ment felvonulni.

Ezek után mi is mentünk a főtérre a színpadhoz. A felvonulást vezető tűzoltóautó már elindult, és a felvonuló élcsapatnak a hátát láttuk. Ezért aztán lefényképeztem a zenekar után vonuló hátsó csapatot. Miután mindenki vonult, én a járdán igyekeztem a felvonulók élcsapatát utolérni.

Sikerült beérnem, a tűzoltók által vezetett élbolyt. Ezek után nem volt kérdés, hogy minden felvonuló intézményt lencsevégre kaptam.

Ceglédberceli településről érkezettek népviseletben.

Itt éppen az felvonuló fényképezi a felvonulókat. Én meg mindkettőt.

Itt épp a falu főutcáján húzzák – helyesen belváros, merthogy már városi rangot kapott Újhartyán -, adják a kísérőzenét.

Íme az élcsapat. A külföldi delegáció egyenruhában.

A német tűzoltók fegyelmezetten, de vidáman lépdelnek.

Itt az önkéntes városi tűzoltók majdnem egyenpólóban.

Az Újhartyáni gyerekeket az óvodás kortól a középiskolásig rá lehetett venni, hogy egyenruhában felvonuljanak.

Egy kis diskurzus, nem egyszerre lépés előfordult ugyan, de fényképezni ideális volt.

A sereghajtó belvárosi baglyok csapatának két tagja be is állt nekem a fényképhez. Igazi portréfotó a transzparenst tartó emberről.

Itt a látszat nem csal, ez valóban a madárijesztő kalapja. A tulajdonosa minden évben kalapban szokott felvonulni, és ezeket mindig ellopták. Most elvette a madárijesztőjét. Reménykedik benne, hogy jövőre is megmarad.

Itt a menetet vezető tűzoltóautó. Mint kiderült a németországi testvértelepülés ajándéka az Újhartyániaknak.

Az Újhartyáni egy napos látogatásunkról csak egyetlen posztot akartam írni, de aztán olyan sok impulzus ért bennünket, amelyből legalább trilógia lesz. Miután a vendéglátó sátraknál csillapítottuk étvágyunkat és szomjunkat a városi könyvtár kiállítótermébe mentünk képzőművészeti kiállítás megnyitóra.

Beléptünk, a terembe és a szemközti falon ismerős táj és utcaképeket pillantottunk meg. A kiállítás megnyitó előadásán megtudtuk, hogy a legutóbbi alkotótáboruk Baranyában volt. Ezek után nem volt csoda, hogy ismerősek voltak a helyszínek.

„Az alkotásokat Radóczy Károly válogatta ki, aki az ún. Magyarországi Német Festőműhelyt vezeti. Az első művészeti táborukat 2015 nyarán Újhartyánban rendezték meg, ahol a diákoknak régi fotókat kellett színesben rekonstruálni. A kiállítás bizonyítja, hogy remek ötlet a fiatalok identitását festészettel erősíteni. Az iskola fontosnak tartja, hogy a „Magyarországi Német Festőműhely” ötletét országszerte sok oktatási intézmény megismerje.” http://www.zentrum.hu/hu/2017/03/ujhartyan-a-nagyvarosban-mutatkozott-be-a-kisvaros/

Az előbbi idézetet egy fél évvel ezelőtti Budapesti kiállításukról írták, de erről a kiállításról ugyanúgy elmondható volt.

Ezt a képet feleségem kérésére fényképeztem, mert nyugdíjas korunkban egy ehhez hasonló Baranyai házban szeretne élni, alkotni….

Ezt a képet én választottam utolsónak. Ne kérdezzétek miért, mert nem tudom szavakkal megmagyarázni.

Amikor megláttam a nyitó plakátot, tudtam, hogy erre a fesztiválra a feleségem el kell vinni. Pest megyében van még, és autópálya matricánk is van. Így aztán elindultunk megtapasztalni egy újabb magyarországi sváb gasztrofesztivált.

Amikor megérkeztünk tájház tárt bejárati kapuval, és ezzel udvarán ezzel a facsacsival találkoztunk. A ház zárva, és nem találkoztunk senkivel. Feleségem aztán hátul az udvarban talált néhány ünnepre készülődött, akitől meg tudta, hogy majd a főtéren kezdődik a műsor déltől, és a tájházban majd háromtól lesz kiállítás-megnyitó, és műsor.

Délelőtt addig sem unatkoztunk, és végigjártuk, fényképeztük a város emlékműveit. Itt a Málenkíj robot emlékművét láthatjátok, néhány képben.

A Grassalkovics téren a betelepülés emlékművei tekinthető meg. Az Ulmi gálya makettje. A valóságban sokkal nagyobb volt, hisz a betelepülő családokat szekerestül, háziállatostul szállította Magyarországra.

A betelepülés szoborcsoportjáról ezt írják: A betelepítés 250. évfordulójára Rizmajer Róbertet kérték fel egy betelepülő családot ábrázoló emlékmű elkészítésére. A szobrászművész örömmel vállalta a megbízást, hiszen ő maga is az egykori betelepülő sváb családok leszármazottja. Az emlékmű egy sváb családot ábrázol, akik éppen megérkeznek az új hazájukba. A kompozíció központi alakja a családanya, aki bizonytalanul és kérdően néz a férjére. Az apa egy nyugtató kézmozdulattal átöleli hitvesét és igyekszik meggyőzni, hogy jó helyre érkeztek, arcáról magabiztosság és a családja iránti felelősségérzet árad. A két gyermek még nem érti a sorsdöntő helyzet drámaiságát, pajkos mozdulataikból, huncut arckifejezéseikből a szülők iránt érzett korlátlan bizalom árad: Forrás: https://www.kozterkep.hu/~/23897/Betelepitesi_emlekmu_Ujhartyan_2014.html , és fogadott, bennünket.

A szoborcsoport feleségemnek nagyon tetszett. Egy tárgyi tévedést tartalmazott csak: A betelepülő német családapák akkortájt nem jöhettek csizmában, mert nem is igen ismerték. A csatos cipő, vagy klumpa lett volna a korszaknak megfelelő lábbeli.

A város első Málenkíj Robotos emlékművel felújítva.

A hátoldalán látható a rendszerváltás körül készült eredeti – akkor még óvatosan fogalmazó -, felirat.

Az emlékmű fényképezések után aztán bejutottunk a főtérre. Igen változatos sváb gasztrocsoportok kínálták portékájukat.

A hólabda. Itt nagy tételben árusították. Ezt a süteményt magyar ismerőseim nem nagyon ismerik. Elkészítéséhez egy különleges eszköz is szükséges, melyről a sokszor a sváb tájházakban sem tudják, hogy mire való az eszköz. Aki el akarja készíteni, ezen a blogon megtalálja a receptjét:  http://pekeskifli.blog.hu/2009/11/24/holabda_schneeball

Az utolsó kettő fotón Ceglédberceli mutatta be, hogy milyen a lakodalmas kalács, és milyen bárányos tortát szoktak készíteni keresztelőre.

Szeretem, ha olyan művészek emléktábláját találom meg, akiket hallgattam, vagy hallgathattam őket. Nagyszüleim kortársa volt Szabó Miklós operaénekes is. Szeretem, amikor a neten rákeresve felvételeket találok róla. Olyan jó ezeket visszahallgatni. Tudom, színházban nagyobb élmény lenne. Ez nekem nem adatik meg, de nagyszüleink, és szüleink megtehették.  

Szabó Miklós (Székesfehérvár, 1909. november 27. – Budapest, 1999. május 22.) magyar operaénekes.

Szabó Miklós Székesfehérváron született 1909. november 27-én. Már a ciszterci rend gimnáziumának tanulójaként felfigyeltek kiváló énekhangjára és rendszeresek voltak fellépései. Zenei képzését a budapesti a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–német–olasz szakára beiratkozva is folytatta, elsősorban Max Herzbergnél, aki a tehetséges ifjú hangját 1927–1930 között honorárium nélkül képezte. Alapos felkészültségének, kiváló énektechnikájának köszönhetően hosszú aktív pályát futott be; 1937-től hatvanéves koráig, 1969-ig állt szerződésben vezető énekesként neves társulatoknál. Nyugdíjba vonulása után is sokáig vállalt – elsősorban jótékonysági – fellépéseket, emellett elsősorban műfordítással, irodalommal és fiatal, tehetséges énekesek – általában honorárium nélküli – oktatásával foglalkozott. 1999. május 22-én hunyt el Budapesten.

Magánénekesi pályafutásának állomásai: a Városi Színház 1937–1938, a Magyar Rádió 1939–1941, a Magyar Állami Operaház 1941–1946, a Vígopera 1946–1948, az Országos Filharmónia 1948–1957. 1957-ben Vaszy Viktor hívására szerződött a Szegedi Nemzeti Színházhoz, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig a társulat vezető tenoristája volt. Pályafutásának ebben a termékeny időszakában volt t. k. a Tosca Cavaradossija, a Manon Lescaut Des Grieux lovagja, a Pillangókisasszony Pinkertonja, a Don Pasquale Ernestója, a Traviata Alfrédja, Carl Orff A Hold című művének parasztlegénye, a Hunyadi László V. László királya; ez utóbbi szerepét és a Bánk bán Ottóját rendkívüli sikerrel énekelte a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, melynek hatezer fős nézőtere előtt, pályája végén, nyolcvanesztendősen énekelte Altoum császár szerepét Puccini Turandotjában.

Kiváló zenei képességei a koncertpódiumon, elsősorban oratóriumok (t. k. Bach: János passió, Verdi: Requiem, Bartók: Cantata Profana, Honegger: Dávid király) tenor szólóinak világszínvonalú előadásában, illetve kortárs művek (t. k. Sugár Rezső Hősi ének című oratóriuma, Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond című operája) bemutatásában és sikerre vitelében is megmutatkoztak. Nem idegenkedett a könnyű műfajtól és a magyar nótától sem; igényes előadása széles körben népszerűvé tette.

Bölcsész végzettsége, több nyelv magas szintű ismerete és irodalmi tehetsége lehetővé tette, hogy a magyar nyelv szerelmeseként – a kor zenei gyakorlatának megfelelően magyar nyelvű előadások számára – igényes, prozódiailag mintaszerű, kiválóan énekelhető, az eredeti szöveg költőiségét és zeneiségét megtartó műfordításokat alkosson. Huszonnyolc opera, oratórium és operett teljes fordítása mellett dalokat fordított az olasz és német mellett spanyol, francia, orosz, szlovák, finn és svéd nyelvből. Műfordításain túl önálló szövegkönyvet írt dr. Vasady Balogh Lajos Stuart Mária című színpadi művéhez és alkotott más kortárs szerzők (pl. Fényes Szabolcs, Ribáry Antal) számára is. Értékes költői termése számtalan vers és versciklus. A Móra Ferenc Könyvkiadónál megjelent Erdélytől Floridáig című történelmi–ifjúsági regénye nagy sikert aratott. A magyar jakobinus mozgalom témájában írt regénye egyelőre kiadatlan. Számos dalt komponált klasszikus és kortárs magyar költők verseire, ezen kívül komponált népies műdalokat és sanzonokat is (pl. A Múzeum-kert előtt várlak én). Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Mikl%C3%B3s_(%C3%A9nekes)