Könyvet rendeltem a neten. Mentem átvenni a könyvet, és az alábbi párbeszéd zajlott le közöttem és az eladó között.

G. József névre rendeltem könyvet. – mondtam az eladónak. Ő elkezdte keresni a G betűs polcon.

Az első kétszáz éve lesz? – Kérdezett vissza miközben tartotta könyvet.

Igen, az lesz az – Mondtam

Ezerötszáz forint lesz. – mondta, és beütötte a pénztárgépbe. Én fizettem, és mentem volna el a könyvvel, de még az eladó hölgy megjegyezte: - Legközelebb, ha jön a második kétszáz évéért, az nem lesz ilyen olcsó!Így jutottam a következő könyvhöz, amelynek szerzőjének emléktáblájáról írtam. Most néhány Kaján Tibor illusztrációt hozok a könyvből, és egy kis részletet. Hogyan próbálták eladni Hollywoodban az Ember tragédiáját.

Madách tragédiája

Körülbelül tíz esztendeje annak, hogy Zilahy Lajost szerződtették Hollywoodba szcenáriumírónak. Én az elsők között voltam, aki találkoztam vele Hollywoodon, sőt, neki köszönhetem azt is, hogy heti fizetéses állást kaptam a Paramount Stúdióban.

Zilahy természetimádó, és Hollywoodon aztán könnyű imádni a természetet, mert Kalifornia a föld legszebb része, és Hollywood még Kaliforniában is a leggyönyörűbb.

Minden van ott, amit az Isten jókedvében csak kitalálhatott: virággal leöntött hegyoldalak, tenger, tó, völgy, soha nem látott növények, mimózafák, és főleg ott van a narancsvirág is, amelynek olyan földöntúlian jó illata van, hogy nem is lehet elhinni.

Zilahy szenvedélyes halász, és Hollywoodon istenien lehet halászni is.

A filmgyártás akkoriban még nem volt olyan fejlett Amerikában, és különösen fejletlen volt Mike Levy, a Paramount Stúdió akkori főnöke, aki azóta elkallódott és ügynök lett belőle.

Ez a Mike, a főnök, feltűnően buta ember volt, az agilis buták fajtájából, akik tesznek-vesznek, rohannak, telefonálnak, intézkednek, hogy vérfagyasztó butaságukról ideig-óráig eltereljék a figyelmet.

Mike büszkén mesélte önmagáról, hogy soha életében még egyetlen könyvet el nem olvasott, mert „Szerencsére mindig olyan helyzetben voltam, hogy voltak embereim erre a célra.”

Zilahyval sokat beszélgettünk róla.

– Látja, itt van ez a Mike – mondta egy nap Zilahy –, ellensége is láthatja rajta, hogy buta ember. Mégis főnök. És az ilyen emberek ellenére is az a helyzet, hogy Amerikában csinálják a legjobb filmeket, és például Charles Chaplin csak Amerikában lehetett a színészek királya. Miért? Mert Chaplin zseni, és az a titka, hogy az egyetemi tanárnak is éppen úgy tetszik, mint a legigénytelenebb embernek. Persze más tetszik Chaplinben az egyetemi tanárnak, és mást lát meg benne a nép legegyszerűbb gyermeke, de a zseni közös nevezőre tudja hozni mindkettőjüket.

– No, mármost – folytatta Zilahy –, én arra gondoltam, hogy meg kellene csinálni angolul és Amerikában Az ember tragédiáját. Azt hiszem, ha elmondanám jól és értelmesen ennek a Mike-nak, ennek az ökörcsordának Madách remekművét, ő nem tudná, hogy remekmű, csak azt érezné, hogy itt van valami, hogy ez tetszik neki; megvenné és megcsinálná a filmet.

Zilahy lelkesedése magával ragadott. Megbeszéltük, hogy majd én fogom elmondani a darab tartalmát a főnöknek, mert jobban tudok angolul és főleg, mert jobban tudok hollywoodul, ami külön nyelv, és Mike csak ezen a nyelven értett igazán.

Példányt nem lehetett szerezni Az ember tragédiájából, ezért Zilahy elmondatta velem a darabot magyarul, segített, javított, ahol zökkenők voltak, szabályos próbát csináltunk, aztán főpróbát, végül Zilahy kijelentette, hogy most már jól tudom a leckét, kihallgatást kérhetünk Mike-től, a siker biztos.

Felhívtuk a stúdióból a főnök titkárnőjét, délután négy órára rendelt be minket. Keveset beszéltünk addig, lámpalázunk volt mind a kettőnknek, sokszor néztük az órát, végül elérkezett a négy óra, és mi bevonultunk a főnök hatalmas irodájába.

A főnök asztalán millió telefon hevert a legnagyobb rendben, és a telefonok fölött volt egy „hangos telefonja”, amelyhez nem járt hallgató, csak egy gombot kellett megnyomni, és karosszékében kényelmesen hátradőlve beszélhetett, a hangerősítőn keresztül pedig hallotta a vonal másik végén levő beszélőt is.

A telefon másodpercenként csilingelt, a főnök nagyon elfoglalt ember volt, ami kicsit idegesített bennünket, de most már nem lehetett visszavonulni.

Belekezdtem.

– Van egy isteni story, Madách Imre írta, és nagyon jó lenne filmre. Szeretném elmondani.

Megcserdült a telefon, és Mike ezt mondta:

– Százezer dollár a végső ár. Többet nem lehet adni – és megnyomta a gombot, hogy a vitát elkerülje.

Rágyújtott, figyelt.

Én belekezdtem Az ember tragédiájába, közben a telefon folyton csilingelt, néha három telefonon beszélt a főnök egyszerre, de látva idegességünket, legyintett.

– Csak folytassa. Én négyfelé is könnyen tudok figyelni.

Folytattam. Ha a sok telefon miatt belesültem, Zilahy súgott. Egyre nagyobb lendülettel meséltem a darabot, voltak pillanatok, amikor már hiába szólt a telefon, Mike kikapcsolta, figyelt, ámuldozott, és én a sikertől felbátorodva, egyre lelkesebben folytattam. Végre elérkeztem odáig, hogy Ádám öngyilkos akar lenni, de Éva közli vele, hogy anyának érzi magát, és az utolsó pillanatban megszólal az Úr hangja: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”

Megálltam, vártam.

Mike idegesen sürgetett.

– Na és?

– Vége – mondtam. – Ez a darab vége.

Mike vészjóslóan nézett minket, aztán kis szünet után megszólalt, nem törődve a telefonnal.

– Mondjátok, fiúk – szólt egyszerűen –, ez a Medocs, ez itt dolgozik nálunk?

Hallgattunk. De Mike félremagyarázta megdöbbenésünket.

– Nézzétek, gyerekek, teljesen felesleges itt megvédeni a kollégátokat, én percek alatt úgyis kinyomozom, és azonnal kirúgom innen. Ilyen ember nem dolgozhat nálunk! – mondta olyan hangon. hogy nem szerettem volna e pillanatban Madách bőrében lenni.

Nézett minket, válaszra várt. Lehajtottam a fejem.

– Madách Imre nem dogozik a stúdióban. Meghalt.

Mike fellélegzett.

– Nem csoda. Ilyet írni! Megáll az ember esze! Ír egy mesét, amelyből kiderül, hogy a tudóst megcsalja a felesége, ami nem is igaz, mert nincs rá bizonyíték, aztán azt írja, hogy a hadvezérség sem fizetődik ki, az orgia sem jó, szóval ennek a Medocsnak semmi sem jó, csak idegesíti szegény Ádámot és a feleségét. Amikor aztán megmutatja, hogy minden rossz, hogy nem ér az élet semmit, akkor Ádám öngyilkos akar lenni, de úgy akarja kiforszírozni a happy endet, hogy Éva kisbabát vár. Ez egy happy end?

Hát miből fogja eltartani a gyereket és a feleségét? No, most erre jön az Úr szava, hogy csak szenvedjen tovább, bár ennek semmi értelme nem lesz. Ahelyett, hogy valami állást, vagy pénzt szerezne neki. Borzalmas! Még egyszer szépen kérlek benneteket, mondjátok meg, itt dolgozik-e ez a szerencsétlen szcenáriumíró nálunk, elvégre én nem ismerhetek minden alkalmazottat.

Zilahy az eset után szerződése felbontását kérte, és két hónappal a szerződés lejárta előtt otthagyta Hollywoodot, a virágos hegyeket, a kitűnő halászterületet, és rohant haza, Pestre.

Ennek a kis történetnek az ad aktualitást, hogy levelet kaptam Amerikából, mely szerint az egyik stúdió meg akarja csinálni filmre Az ember tragédiáját.

Szegény Mike! Béke poraira!

Forrás: https://olvassbele.com/2016/10/12/kiralyhegyi-pal-nem-fer-a-borebe-reszlet/

Február utolsó napjára jótékonysági süteményakciót szerveztek a munkahelyemen. A recept nagyon egyszerű. Egy teadélutánra összehívják a dolgozókat. Akinek kedve van, az előtte nap süteményt készít. Aki adakozni akar az sütős kedvű kollégák által készített süteményért fizet. A becsületkasszában összegyűlt pénzt egy gyermekjóléti egyesületnek adjuk.

Aki rendszeresen olvassa a blogom tudhatja, hogy én a sütők táborát szaporítottam. Az alábbi recept szerint készítettem a süteményt.

Hozzávalók:

A tésztához

A töltelékhez

A lisztet, zabpelyhet, a nádcukrot, citrom reszelt héját összekeverem. Beleteszem a kockára vágott vajat és tésztává morzsolgatom, majd meggyúrom.

Amíg a tészta pihen addig a tölteléknek valót a citrom facsart levével és az olvasztott vajjal összekeverem. Részletesebben nem is írnám le, mert a készítésről készített képeim jól bemutatják a folyamatot.

Az elkészült süteményeket hármasával celofánzacskókba csomagoltam. Egy hármas csomag ajánlott fogyasztói ára volt 300 Ft, azaz kb. 1 euró. Az asztalokra kikészített süteményeknek nevet kellett adni. Én nem tudtam eldönteni, hogy a három felmerült név közül melyik legyen.

A sütemény mellé tett lapon szavazásra tettem fel a névválasztást. A sütemény akció végén aztán meglepve tapasztaltam, hogy mindegyik név mellett három strigula volt. Ezen kívül egy negyedik javaslat is került a lapra: Csomagolt csoda.

Aranyosfodorka hívta fel a figyelmem az Élőkép Színház Angster re-generációk című előadására. Közelünkben van a színház, és a kedvem is megvolt hozzá, hogy az előadásra elmenjek. Gondoltam, hogy ha már elmegyek, készítek képeket is az előadásról. Érdeklődtem a fotózás lehetőségéről. A színházi előadás alatt fotózni nem lehetett, de előtte a főpróbára a színházi világ fotósai bemehettek. Én is bejelentkeztem, és be is engedtek. A főpróba előtt már gyülekeztek a fotósok, mindenkinél előkészítve az állvány, és a profi fényképezőgépek félméteres teleobjektívvel. Az én oldaltáskámban egy egyszerű kompakt turistagép lapult. Amíg el nem kezdődött a főpróba, és le nem kapcsolták a terem világítását, elő sem mertem venni a kis amatőr gépemet. Amikor elkezdődött a darab, akkor meg annyira magával ragadott az előadás, hogy még a kattintgatásra és a pozícionálásokra sem tudtam odafigyelni.

Így esett, hogy a képeim nem adják vissza azokat a szenzációsan jó beállításokat, és élőképeket, amelyeket a rendező és a szereplők produkáltak.

Mintha egy jubileumi családi találkozóra jöttünk volna. Pezsgős poharakkal vártak bennünket és ott szereplőkkel és nézőkkel koccintottunk is. A színpadon a szereplők az Ansgter család tagjait játszották, a nézőtéren az Angster család valódi tagjai nézték. Az orgonagyár alapítót alakító szereplő úgy beszélt, mint annak idején a valódi életben Angster Szepi beszélhetett. Nekem nagyon tetszett, mert az én nagyszüleim is hasonló akcentussal beszélték a magyar nyelvet. Idősebb Angster Józsefet alakító Grégory Chevalier a valóságban is akcentussal beszéli a magyart, hisz francia az anyanyelve. Telitalálat volt Grégory választása, különösen erre a szerepre.

Az előadást egy szünet osztotta két részre.

Vajon mi lesz még a szünet után? Befejezett a történet az Angster gyárról? – Kérdezte feleségem. Valóban a beharangozó ajánlásban igért történetet megvolt az első részben. Az orgonagyár alapító gyermekkorától az orgonagyár megszűnéséig minden felidéződött.

Az Angster orgonaépítés titka fog kiderülni. Rövidebb lesz, mint az első rész. – mondtam sokat sejtetően. A szünet után aztán két rövidfilm levetítésével kiderült mindenki számára, hogy az Angsterek a rendszerváltozás után közreműködtek a pécsi orgona manufaktúra beindításában. Megtudtuk, hogy az orgonasípok hangjának tudományos vizsgálatát ifjabb  Angster József szorgalmazta, és lánya volt aki azt végre is hajtotta. A tudományos kutatás azt is kiderítette a mérésekkel, hogy az Angster orgonák különleges egyedi hangzását mely síp tulajdonságok adják.  

Az Angster emlékest utolsó mozzanata az volt, hogy az első felvonásban díszletként szereplő orgonasípok felhasználásával a szereplők felépítették a pécsi Angster emlékmű színpadi változatát.

Az előadás után a közönség szinte abba nem maradó tapsa is jelezte, hogy egy kiváló felejthetetlen színpadi élményben volt részünk.  

Terézvárosból már annyi emléktáblát mutattam be, hogy azt hittem nem fogok újakat találni. Erre a vasárnapi rendszeres utamon - ami szinte mindig a Liszt Ferenc téren át halad – megpillantottam Harangozó Gyula emléktábláját. Nem a kapubejárat mellett van - ahol az emléktáblák szoktak lenni -, hanem a földszinti étterem két ablaka között. Az emléktábla alatt még kis szív alakú koszorút is láttam. Születésnapja még sokára, halálának napja már rég elmúlt, így a koszorú azt jelzi, hogy még nem felejtették el.  

Harangozó Gyula (Budapest, 1908. április 19. – Budapest, 1974. október 30.) Kossuth-díjas magyar táncos, koreográfus és balett igazgató.

A huszadik századi magyar tánc egyik legjelentősebb művésze, táncos, koreográfus, balett igazgató. Autodidakta statisztaként dolgozott az Operaházban, amikor 1928-ban Albert Gaubiert felfigyelt rá, és szerepeltette A háromszögletű kalap című balettben. Ettől az évtől az Operaház magántáncosa lett. Koreográfusi tevékenységét 1936-ban kezdte, a Csárdajelenet című egyfelvonásossal. 1950 és 1960 között az Operaház balett együttesének igazgatója volt. Legjelentősebb koreográfiái: A csodálatos mandarin (1945, 1956; az Öreg gavallér szerepét maga táncolta), Térzene (1948), Coppélia (1953; Coppélius szerepét maga táncolta), Seherezádé (1959). Fia ifj. Harangozó Gyula, balettművész, koreográfus. Állandó asszisztense, balettjei későbbi betanítója felesége, Hamala Irén volt (1921–1997). Harangozó Gyula címmel portréfilmet készített róla a Magyar Televízió 1965-ben, Banovich Tamás rendezésében.

Az emlékére létrehozott Harangozó Gyula-díjat évente március 15-én adják át. 2008. április 19-én és 20-án a Magyar Állami Operaház kétrészes emlékműsort rendezett a tiszteletére, amelyen A csodálatos mandarint, valamint a Johann Strauss zenéjére készített vidám és ironikus Térzenét mutatták be. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangoz%C3%B3_Gyula_(t%C3%A1ncm%C5%B1v%C3%A9sz,_1908%E2%80%931974)

Gyerek és ifjúkorom iskolai ünnepségein a klasszikus táskája nagyon tetszett. Igazán praktikus volt a rekeszekre osztott belső térrel, és könnyen kicsatolható, de mégis pormentesen záró tetővel. Már negyven éve álmom. Egy komoly fotófelszerelés, és ahhoz megfelelő fotós táskám. A múlt évben megkaptam a retró kinézetű digitális fényképezőgépem. Kis tokot is kaptam a gépemhez, de a tokba már a tartalék akku, és a hozzávaló töltő nem fért be. Elhatároztam, hogy én megvalósítom régi álmom és veszek egy nagy fotós táskát. Rengeteg újat árusítanak, de olyan praktikusat, kemény falut, mint régen egyet sem találtam a kínálatban. Már egy éve, hogy keresek hetvenes évekből fotós táskát.

Nemrég aztán az egyik webáruházban rátaláltam ifjúkori kedvenc fotós táskámra. Kinézete tökéletes, de méretek nem szerepeltek a hirdetésben. Aztán a hirdetőtől megkérdeztem a méretit. A belső méreteit megtudva, otthon lemértem minden táskába szánt fotós kiegészítőmet. A leghosszabb táskába szánt fotós kiegészítőm a stativ állvány, ami 25 cm-es hosszra összecsukható. Fontosnak tartom ezt a kis állványt, mert szeretek virágokat rovarokat fényképezni a fényképezőgépem makró funkciójával. Kézből fényképezve sokszor bemozdul, de a kis állvány éppen jó hozzá. Makrózni a régi kompakt fényképezőgépemmel szeretek, mert azzal jobbak lesznek a képek, így annak is a táskában kell elférnie. Szerencsére a „Fotós táska, retró, vese alakú”-ként hirdetett táska legnagyobb belső hossza: 26 cm. Így bátran leütöttem a neten.

A leütés után, az eladó házaspárral hosszan leveleztünk az átadás átvétel lebonyolításáról, aztán sikerült megegyeznünk abban, hogy barátom megy érte, és elhozza nekem. A barátom így mesélte el az átadást.

Egy 50 körüli férfi hozta le nekem a ház elé. Könnyes szemmel nyújtotta át. „Az Ifjúságom ez a táska.” – mondta hozzá kísérő szövegnek. Hosszasan nézte, amint barátom elrakja autójába, és elhajt vele.

Az eladónak az ifjúságát, most itthon kézbe vettem. Alaposan kitisztítottam, és a saját fotós felszerelésemmel belaktam. Ezzel az ifjúkori vágyam vált valóra, és hétvégenként megvalósíthatom fotós kalandjaim.

Terézvárosból most sok művész és íróember emléktáblája után következzék egy mérnök, kereskedő motorversenyző emléktáblája a Hunyadi térről.

Urbach a húszas évek legendás motorversenyzője, majd a Mátra kismotorkerékpár konstruktőre és gyártója volt. Az államszocializmus évtizedei alatt Urbach László részt vett a Dongó, kerékpárra szerelhető segédmotor és a Berva mopedek tervezésében is. Az Eperjesen született Urbach 1923-ban szegődött el Majláth Mihály budapesti motorkerékpár-kereskedőhöz. 1929-ben kilépett a Majláth cégtől. Egész pontosan a Majláth cég Hunyadi téri üzletét igazgatta a továbbiakban, míg Majláth a gróf Zichy Jenő utcában folytatta pályafutását.

Az 1930-as években jelentősen megnőtt a motorkerékpározás iránti érdeklődés. Különösen keresettekké váltak az ún. segédmotoros kerékpárok, melyek vezetéséhez nem szükségeltetett jogosítvány. Urbach, aki Európa sok országában megfordult, egyre inkább hajlott arra, hogy maga is foglalkozzon kismotorok gyártásával.

Mivel a külföldi gyártókkal folytatott tárgyalásai nem vezettek sikerre, így idővel – a kereskedelemben és a versenyzésben korábban szerzett tapasztalatai felhasználásával – saját fejlesztésbe kezdett. Ennek eredményeként 1938 végére elkészült a Turul, melyet 1939 tavaszától Mátra néven kezdtek el forgalmazni. A Mátra az akkori legmodernebb építési elveket követte, a jármű kiválóságát a keresettsége és a kiemelkedő versenyeredmények is mutatták. A Mátra gyártása a háború miatti megszakításokkal együtt az 1949-es államosításokig tartott.

Urbach a második világháború viszontagságait a Horthy Miklós kormányzó fiaival ápolt barátsága miatt sikeresen vészelte át. Szerencsére ez a kapcsolat később nem számított fekete pontnak, így a pártállam időszakában is számítottak szakértelmére. 1945-ben egyik alapítója volt a Gépjármű Roncsgyűjtő Központnak, majd rá egy évre utódának, a Magyar Országos Gépkocsi Üzemi Rt.-nek, közismert nevén MÖGÜRT-nek.

Az 1950-es években részt vett a Székesfehérvári Vadásztölténygyárban gyártott Dongó, kerékpárra szerelhető segédmotor és az egri Finomszerelvénygyárban készült Berva mopedek tervezésében is. 1977 augusztus 18-án hunyt el. Forrás: http://magyarjarmu.hu/emberek/urbach-laszlo/

Ajánlott cikk: http://totalbike.hu/magazin/2013/01/08/matra_a_magyar_motor/