A múlt hétvégén történt, hogy lementünk a birtokunkra. Nadrágszíj szélességű, de legalább változatos, mert a házunk előtt és mögött gyümölcsfás kertünk van. A hegyoldalunkon szőlő helyett most fűtenger húzódik egészen a felső útig. A hegy tetején még erdőnk is van. A házhoz vezető út előtt idén egy hatalmas tengernek látszó búzamező terült el.

A búzatenger szélén néhány napraforgó fürkészte a tekintetünket.

Gondolkodtunk rajta, hogy levágjuk őket, és a vendégváró asztalunk díszei lesznek, de megsajnáltuk őket.

Aztán jöttek a gépek, és mire a búzatenger széléhez értem a kombájnok már a búzával együtt a napraforgókat is levágták. Amennyiben az aratók 10 centiméterrel beljebb mentek volna, az napraforgók élete is tovább tartott volna.

A Városligeti fasort, a Bajza utcát két éve felújították. Sok helyen a csatornát is cserélték, de az esőelvezető csatorna fedlapokat csak kivették, és újra beépítették. Ezek a csatorna fedlapok nem mai darabok, mint ahogy a beléjük öntött gyártói felirat mutatja, még a Kellermann Vasöntödében készültek. A neten utánakeresve, aztán kiderült, hogy Budapesten még több városrészben szolgálnak hasonló korú és állapotú fedlapok.

„Érdeklődtünk is hát a szab. hivatalban és bizony előkerült egy 1943-ban kiadott szabadalmi leírás "vasbetonnal kombinált vasszerkezetekre", mely dokumentum Kellermann Lipót gépészmérnököt jegyzi a találmány tulajdonosaként. Lényege, hogy a vasszerkezeteket, s itt főként csatornafedlapokról van szó, vasbetonnal egészítik ki a kívánt vastagságra, s nem használnak fel hozzájuk annál több vasat, mint amennyi a megfelelő hordképességhez kell.

Ezek után fellapoztunk egy 1943-as telefonkönyvet, s abban megleltük Kellermann Lipót mérnök urat, ki a Pozsonyi út 32. szám alatt lakott. És, igen, ott állt vasöntödéjének és gépgyárának címe is: XIII. kerület Jász utca 39. Megleltük tehát a rejtélyes Kellermann vasöntödét. Sajnos a családról többet nem tudtunk kideríteni. A háború utáni első telefonkönyvben, az 1947-esben már nincsen benne. És a maiban sem találjuk Kellermann Lipót leszármazottait. „ Forrás: http://nol.hu/archivum/archiv-432017

Az egyik délután az utam a VI. kerületi Eötvös utcáján vitt keresztül. Ismerem én ezt az utcát, de mégis meg-megállok, és bámulom a házak homlokzatait. A homlokzatokról letekintő szobrok általában sokkal beszédesebbek, mint az utcán közlekedő emberek. A 32-es ház homlokzata nemrég tatarozott, és a homlokzatot díszítő szobrok jobbak, mint sok mai köztéri társuk. Én fotóztam a homlokzat díszeit, és a kapu rácsai között még a belsőről is készítettem egy képet. Amikor a kapunál fényképeztem, egy házba igyekvő hölgy megszólított, és felajánlotta, hogy megmutatja a ház belső udvarát is. A szíves invitálást elfogadtam, így néhány kép erejéig a belső udvarról is készítettem képeket. A vendéglátóm csak nemrég költözött a házba, így az egykor itt élt Kabos Edéről sem tudott információval szolgálni.

Itthon aztán hamar kiderült, hogy ebbe a házba Kabos Edéékhez sokat járt ebédelni Ady Endre is. Ady Ede Ilonka lányáról is írt verset, aki később nemzetközi hírű zongorista és zenepedagógus lett.  És ez a ház történetének csak egy ici-pici kis epizódja. Ha azok a szobrok mesélni tudnának, akkor én még mindig azokat hallgatnám.

KABOS EDE (1864-1923)

Vannak írók, művészek, szellemi alkotók, akikre sem a jelentékeny, sem a jelentéktelen jelző nem illik. Az ilyenek műveiből lehet a leghitelesebb képet nyerni egy-egy kor ízlésátlagáról. Kabos Ede pontosan ilyen jellemző középátlaga volt a századvég és a századforduló magyar naturalista irodalmi törekvéseinek. Nem volt igazán jó író, de nem volt rossz író sem. Nem volt olyan egyéni hangja, amelyből bármely írására ráismerhetünk, hogy ezt kétségtelenül ő írta, de még jelentéktelenebb műveiből is kétségtelen, hogy aki írta, azt részvét fordítja a szenvedők, az elesettek, a kisemberek felé, és jó szemmel veszi észre az élet jellemző apróságait. Justh Zsigmond rövid pályafutása és Bródy lendületes kezdeményezése után és Móricz Zsigmond porondra lépése előtt egy egész jóhiszemű és jó szemű írónemzedék igyekezett komor leltárba venni az élet nyomasztó mozzanatait. Akadtak köztük Petelei- vagy Thury-méretű nagy művészek, akadtak köztük Tolnai Lajoshoz hasonlatos, indulatokkal fűtött harcos haragvók, de az átlag olyan volt, mintha tudományos leíró igénnyel figyelné az élet egy-egy, néha igen szűk szeletét, hogy minél hívebb képet adva a valóságról vagy legalábbis érzékelhető felszínéről, túllépjen az eszményeket kereső romantika egyre inkább áleszményvilágán. Irodalomtörténeti jelentőségük kétségtelen: egy igényesebb realizmus előkészítői voltak... csak éppen legtöbbjük nem volt elég érdekes író. És ez éppen elég baj. Hiszen a legmagasztosabb mondanivaló is semmibe hangzik, ha nem vonzza eléggé az olvasókat. Vagy legföljebb pillanatokig vonzza, amíg színtelenségük újdonságnak hat. Ma már ennek a naturalista nemzedéknek alig-alig olvassuk a műveit, s aki mégis kíváncsian belenéz írásaikba, hamarosan el is unja. Legtöbb művével ilyen író volt Kabos Ede is. És mégis: aki csak visszaemlékszik rá, mindig a legnagyobb szeretet, olykor még a tisztelet hangján is idézi egykor volt lényét. Ő is azok közé tartozik, akiknek irodalmi jelentősége sokkal több, mint összes művei együttvéve. Ösztönző erejét és szerkesztői, szervezői munkásságát alighanem valóban irodalomtörténeti jelentőségűnek kell mondanunk.

Vidéki polgárcsalád fia volt, Nagykárolyból jött diákként Budapestre, hogy tanár legyen belőle. De hamarosan elragadta az újságírás, és nemcsak széles körű irodalmi műveltséget szerzett, hanem ízlése is korszerű volt. Egyforma biztonsággal fogalmazott magyarul és németül, jól tudott franciául, megismerte a nagy orosz realistákat is. Lelkesedett Zola, Turgenyev, később Dosztojevszkij iránt. Idegenkedve olvasta a kor epigon költőit, a petőfieskedőket ugyanúgy megvetette, mint Arany János nyomon követőit. Kitűnő ízlésére nagyon jellemző, hogy felismerte az életében szinte ismeretlen Vajda János költői nagyságát, és ifjú hódolóként szegődött a haragos-bánatos öreg poéta mellé. Estéről estére ott ült kávéházi asztalánál. Később a legelsők egyike volt, aki megértette és hirdette Ady összehasonlíthatatlan nagyságát, és már tekintélyes szerkesztőként a nála tizenhárom évvel fiatalabb Ady egyik legjobb barátja lett. Ady kevés embert tisztelt és szeretett annyira, mint az irodalomért önzetlenül rajongó Kabos Edét. Kabos ébresztette fel Ady és a nyugatosok érdeklődését, majd az elődnek kijáró tiszteletét az akkor már halott Vajda János iránt. Döntő része van abban, hogy az irodalom legalább utólag igazságot szolgáltatott Vajdának.

Az újságok szívesen látták Kabos írásait. Jó riporter volt, riportjainak nagy része érdekesebb, jellemzőbb képeket ad a hazai századvégről, mint azok a novellái, amelyekben ugyanezeket az észrevett mozzanatokat irodalmi igénnyel fogalmazza meg. De feltűntek novellái is, mert témáik - a napi gondokkal küzdő szegények problémái - újdonságnak számítottak még a hazai irodalomban. De a megfigyelt részletek mindig megragadóbbak, mint a körébük kerített történet. Nem volt vérbeli elbeszélő. Novellái inkább pillanatképek, mintsem igazi epikus művek. Ezért karcolatai jobbak, mint igazi novellái, és novellái jobbak, mint regényei, mert összefüggő, nagyobb cselekményt egyáltalán nem tudott megkomponálni. Közben valamennyi regénye sok érdekes dokumentumerejű riportanyagot hordoz magában. Drámát is szívesen írt volna, de ezek közül egy sem sikerült: az alakokat sem tudta mozgatni, dialógusai is érdektelenek voltak. Közben akit csak olvasott - és sokat olvasott -, az hatott rá. Zola, Bródy, Turgenyev, később Dosztojevszkij, néha Maupassant, olykor Petelei felváltva nyomja bélyegét bekezdéseire. És mintha maga is érezné a saját egyéniség hiányát, sohase akarta magát előtérbe tolni. Példás szerénysége még akkor is uralkodik irodalmi magatartásán, amikor a Budapesti Napló felelős szerkesztője, tehát afféle irodalmi hatalom. Írt vagy fél tucat újságba, a Pester Lloydba is, hiszen olyan otthonos volt a német nyelvben, hogy elmehetett volna német írónak is. Ő azonban inkább a magánál jobb íróknak ítélt kartársakat ajánlotta a budapesti német újságnak is; ha kellett, ő maga fordította le barátai cikkeit és novelláit. És az irodalom minden valamennyire haladó szándékú írója, költője jó barátjának és patrónusának tudta. Egy egész nemzedéket segített érvényesülni.

Szerkesztői tevékenységének legfőbb alkotása Az Érdekes Újság Dekameronja. Egy időben ennek az akkor népszerű képeslapnak is a szerkesztője volt. Itt valósította meg legkedvesebb eszméjét, hogy egy reprezentatív nagy műben sorakoztassa fel az egész élő magyar novellairodalmat. Tíz kötetben száz írót mutatott be úgy, hogy mindegyiktől azt a novellát kérte, amelyet az író legjobbnak vagy legkedvesebbnek tart életművéből. És minden novella elé egy önéletrajzot vagy önjellemzést kért. Ez a pompás gyűjtemény a századelő nagyszerű magyar novellairodalmának legpompásabb, valóban irodalomtörténeti értékű, máig is lebilincselően érdekes dokumentuma. A legeslegvégére, a tízedik kötet tízedik novellájával - mintegy mentegetőzve is a szerénytelenségéért - bemutatta magamagát is. Hát ez már túlzott szerénység volt, hiszen száz novellista sok egy nemzedékből és a gyűjteményben bőven akadnak olyan, ma már okkal-joggal elfelejtett írók, akik jelentéktelenebbek voltak Kabos Edénél. De olyan gyűjtemény ez, amely ma is alkalmas arra, hogy névsora nyomán elinduljunk század eleji irodalmunk mélyebb megismerésére.

Megalkuvás nélkül haladó volt. Adyval együtt egy pillanatig sem ragadta el az első világháború nacionalista uszítása. 1918-ban lelkesen fogadta Károlyiék polgári forradalmát és a Habsburgoktól végre elszakadó független magyar köztársaságot. A tanácsköztársaságban ugyan nem volt szerepe, amikor győzött az ellenforradalom, helyesebbnek tartotta az emigrációt, jól sejtve, hogy a Károlyi-párti és a kommunistákkal nem ellenszenvező író-szerkesztő élete is veszélyben foroghat az ellenforradalom vérengzéseinek közepette. Ady jó barátja sem várhatott semmi jót az Ady nevét is gyűlölő fehérterrortól. Bécsbe emigrált, haladó osztrák lapoknál dolgozott, várta, mikor lesz alkalom visszatérni, hiszen vád nem volt ellene, és Bethlen évtizedében lassanként kezdtek hazatérni a bécsi emigránsok is. Kabos Edének azonban erre már nem volt alkalma. Egészsége rég nem volt kielégítő. Szervezete gyönge volt, és mindig rengeteget dolgozott. 1923 nyarán Abbáziában nyaralt, ott érte a hirtelen halál. Még nem volt ötvenkilenc éves.

Alakja, lelkes irodalomszeretete, szerkesztői jelentősége, összekötő szerepe Vajda és Ady közt sokkal inkább emlékezetben maradt, mint számos regénye és novelláskötete. És ez így meg is felel az irodalmi igazságnak. Riportjait indokoltabb lenne újra felfedezni, mint szépirodalmi életművét. De azért mégsem lenne teljes a magyar novellairodalom egyszer majd elkészülő nagy antológiája, ha nem sorakoznék ott kortársai közé egy Kabos Ede-novella is. De amíg az a nagy antológia el nem készül, addig a legjobb ilyen nemű gyűjteménynek azt Az Érdekes Újság Dekameronját kell tartanunk, amelyet Kabos Ede szerkesztett. Forrás: http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/kabos.htm

Ajánlott cikkek:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Kabos_Ede ; http://www.huszadikszazad.hu/1919-februar/kultura/kabos-ede-ady-endre-edes-anyja ; http://lfze.hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/kabos-ilonka/10192;jsessionid=BEE38A529AF22FD7FF9705F53471C56D

Idén is születésnapom volt szent László napján. Ez évben szerencsésen épp szombati napra esett. Feleségem kigondolta, hogy elvisz a Zsolnay negyedbe egy kis kulturális programra. Mióta megnyitott, azóta meg akartam nézni. Jó időzítéssel nyitásra oda is értünk, és megvásároltuk a kombinált jegyet, amelyik minden kiállításra érvényes. Egy fotójegyet is vettem, mert gondoltam majd írok a blogra is. Nem ez volt az első Zsolnay kiállítás, amit láttam, de egy kicsit csalódtam benne. Na jó,  a családtörténeti kiállítást élveztem, mert a kiállított tárgyak, családi emlékek, visszaköszöntek a Zsolnay lányok visszaemlékezéseiből,  amit olvastam. A rózsaszín Zsolnay első termében a sok rózsaszín tárolóedény nagyon látványos volt. A második teremben a szecessziós bécsi karszékbe ültem volna be olvasni. A Gyugyi gyűjteményen tényleg egy jó válogatás, bár csak ez lett volna Zsolnay családtörténeti kiállítás helyén, és itt a családtörténet, ahol valójában a család az „aranykor”-ban élt.

Még májusban történt, hogy én is beneveztem a ’Te Szedd„ mozgalomba. A munkahelyünkön szervezték meg önkéntesek, hogy egy péntek reggel a munkahelyünkhöz közeli egyik TESZEDD gyülekezési helyen reggel nyolc órakor önkéntes szemétszedéssel kezdjük a napot. Szerencsére jó időt fogtunk ki.

Amíg a hivatásos szervezőkre vártunk, én próbáltam a sziget műemlék víztornyáról képet készíteni.

A gyülekezési helynél már túlcsordult a szemetes kosár.

De nem szedhettük ám, akárhogy. Munkavédelmi oktatás után kezdhettünk dolgozni, és steril gumikesztyűt kellett húzni.

Volt, aki tudta, hogy zöld kardigánban kell jönni, mert az passzol a szemeteszsákhoz.

Akár CSI: helyszínelés verkfotója is lehetne.

Itt volt a legjobb fotózni, mert akácillat is járt hozzá.

Voltak makulátlan kinézetű piros padok.

Amelyik padból nem lett reklámhordozó, az úgy is nézett ki.

Még mókust is tudtam fényképezni, bár nem véletlenül.

A romoknál találkoztam a mozgássérült nyugdíjassal. Elmondta, hogy jelentkezett volna, ha tudna hajolni, és szemetet szedni, de így tolókocsiból láb nélkül csak a saját vásárolt dióit töri a sziget mókusainak.

 A rendszeresen etetett mókusok már fényképezni is engedték magukat.

Jó kis, csendélet, és később a dióhéj is a szemétzsákban köt ki.

A kis óvatos mókus, figyel. Nem az emberektől, hanem saját fajtársaitól tart, hogy elkergetik a diós táltól.

A szigeti tónál még a tavirózsák is virágoztak.

A titokzatos tó mélye, mintha titkokat rejtene.

Itt, mintha szellő is besegített volna a fényképezéshez.

Én már végeztem a szemétszedéssel, amikor a tó közepén a vadkacsa még épp aludt.

A Bajza és Damjanich utcasarki háztömbjén levő Janikovszky Éva emléktábla fölött egyszer csak megjelent egy újabb emléktábla. Bozzai Bozzay Margitnak és fiának az emléktáblája számomra sokat nem jelentett, névről egyiket sem ismertem, eddig. Ez után már nem tartom kizártnak, hogy fogok én még Bozzay Margit regényt olvasni.

Bozzay Margit (Kemenesszentpéter, 1893. jan. 3. – Bp., 1942. márc. 17.): író.

Cikkei, versei és novellái könnyed olvasmányosságukkal nagy népszerűségre tettek szert a nőolvasók körében. 1939-ig a Pesti Napló asszonyrovatát vezette, aztán a Reggeli Magyarország belső munkatársa és a Kincses Újság főmunkatársa. – M. Regényei: Tizenötéves feleség (Bp., 1936); Kenyér és szerelem (Bp., 1937); A lecke vége (Bp., 1939); Egy pár selyemharisnya (Bp., 1940); Bécsi randevú (Bp., 1941).

Bozzay Margit írásait a feledés homálya fedi. A nehéz sorsú írónő, a legmélyebben átélt életet írta meg regényeiben. Három regényében, a (Tizenöt éves feleség), a (Kenyér és szerelem) és a (Lecke vége) a saját életét írja meg.  A Tizenöt éves feleség-ben, leírja gyermekkorát, szülei rossz házasságát, és hogy e rossz, veszekedésekkel sűrűn tarkított családból menekül tizenöt évesen az első férfivel, akit megismer, a házasságba. A férfi jóval idősebb nála, mint kiderül később, iszik és szerencsejátékos. A fiatal feleséget apósa zaklatja, és mikor ezt elmondja férjének, ő nem hisz neki. Viszonyuk egymással egyre rosszabb, a férj erőszakos és veri feleségét. Míg nem sok nehézségen át, sikerül két fiukkal Pestre menekülnie. A Kenyér és szerelem a Pesti élet döcögős kezdeteit meséli el. Pénz, munka és kilátás nélkül. Már az öngyilkosság határán menti meg egy állás ajánlat egy újságnál, ahol elfogadták cikkét. Innentől újságírásból tartja el két gyermekét, nem túl fényűzően, de megélnek. A szerelem ismét kopogtat az írónő ajtaján, de ismét sok gyötrődést és szenvedést okoz.

A lecke vége a már felnőtt gyermekeivel való megromló kapcsolatáról szól, őszintén elismerve saját hibáit, tisztán látja, és saját magát nem kímélve írja meg elrontott lépéseit. További regényei még: Egy pár selyemharisnya, melyben egy fiatal, szép, álláskereső lány hányattatását írja le a férfitársadalomban. Akit el akar csábítani főnöke, tudván, hogy szüksége van az munkára. A Vörös köd és a Bécsi randevú regényeiben szintén a korabeli nők nehéz sorsát írja meg. Témaválasztásai, és mély érzelmekben gazdag, de nem csöpögősen érzelgős stílusa véget első sorban a női olvasók körében volt népszerű. Talán ennek köszönheti, hogy igazán sosem ismerték el, és nem emelték őt a méltán megérdemelt helyre, a szépirodalom feledhetetlenei közé.

Rengeteg nő fordult hozzá tanácsért házassági problémákban; az alábbi “szerkesztői levélben” is e témában értekezik, maga a mondanivaló ma is megállja a helyét. Az is kiderül, hogy az írónő kedvenc írásjele a három pont volt…

Bozzay Margit: CSAK...

(1920.)

Forrás: http://kerettelen.blogspot.hu/2014/07/bozzay-margitra-emlekezve.html

Bozzay Dezső által formatervezett villamoson egykor sokat utaztam, de általa tervezett rádiót is hallgattam már. Aztán a három évvel ezelőtti emlékkiállításáról készült fényképeket nézegetve, megdöbbenve láttam, hogy az általa tervezett zöld csíkos kávédarálóból egyet már sokáig kezemben tartottam egy bolhapiacon. A zöldcsíkos kávédaráló annyira tetszett, hogy ha az eladó engedett volna az árból talán már a mi konyhánkat díszítené.

Bozzay Dezső 1912-ben született Répceszentgyörgyön. Tulajdonképpen autodidakta formatervezőnek tekinthető, hiszen az Országos Magyar Iparművészeti Iskolában 1937-ben építész szakon végzett. Már hallgatóként is tervezett rádiót a Magyar Philips gyárnak (első terve az 1936-os Olimpia rádiókészülék volt), majd diplomája megszerzése után is folytatta a nekik végzett munkát. Emellett dolgozott a Siemens magyar leányvállalatának, később a Magyar Adócsőgyárnak, majd az Ipartervnek.

A Kaesz Gyula-tanítvány Juhász Lászlóval együtt a kezdetektől részt vett az 1954-ben létrejött, a tömegtermeléssel előállított tárgyak esztétikai minőségének javítását célzó Iparművészeti Tanács munkájában. Munkái nem csak itthon voltak sikeresek, kiválóan szerepeltek például az 1958. évi brüsszeli világkiállításon. Ilyen például a Csepel Gyárnak tervezett légpárnás köszörű, a BHG-nak tervezett nevezetes Körtelefon, és számos rádió- és telefonmodell az Orion Gyárnak. A kor olyan neves tervezőivel dolgozott együtt, mint Kaesz Gyula vagy Hornicsek László.

Bár ekkoriban már súlyos betegséggel küzdött, a hatvanas években is tovább dolgozott – 1966-ban született meg például a Ganz-MÁVAG kétcsuklós villamos terve. Élete utolsó éveiben visszatért az építészethez: a fővárosi Duna-part közlekedésére és a Nemzeti Sírkert rendezésére készített terveket. 1974-ben hunyt el Budapesten.

„Bozzay Dezső nem celeb, álhős vagy művésszé avatott nem művész volt – és pont az ilyeneket szokták elfelejteni” - foglalta össze a kiállításmegnyitón Fekete György, aki saját elmondása szerint sokat tanult az általa kedves, kellemes emberként jellemzett tervezőtől. „A leendő Designmúzeum anyagát egészen biztosan nem lehet majd összegyűjteni a nevéhez fűződő tárgyak nélkül. Rengeteg poézis volt a munkáiban, a rádióterveken sem a kemény műszaki oldal kerül előtérbe.”

Termékeny alkotóról van szó, hiszen 2500 körüli terv és több száz megvalósult termék fűződik a nevéhez. Az általa tervezett tárgyak sok kézműves vonást hordoznak, a nagyipari termelésbe átültetve a kézműves tárgyalkotó kultúrát. „Ez maga a vérbeli formatervezés” - véli Fekete György.

Bozzay Dezső a magyar ipari kultúra első jelentős alkotója volt, munkássága egybeesett a hazai modernizáció két jelentős korszakával: az első a 30-as évektől indult ipari fellendülést, majd a 2. világháború után az államosításokig tartó korszakot jelenti, amelynek jellegzetessége a már említett kézműves kultúra és a nagyipari termelés ötvözése. A második periódus az 50-es évek derekán kezdődött, az új életszínvonal-politika meghirdetésével, amikor a tömegtermelésben ismét előtérbe kerülnek a minőség szempontjai. Ekkor született meg a korszerű ipari formatervezés, amelynek hőskorszaka az 1954-74. közötti időszak. Forrás: http://hg.hu/cikkek/alkotok/14843-100-eve-szuletett-az-elfeledett-magyar-tervezozseni