Régóta készülök, hogy fényképezzek, és írjak az Országházról. Nehéz dolgom van, mert a legtöbbet fényképezett magyarországi épület. Zsolnay kerámia mániámból kifolyólag kihagyhatatlan, mert szinte megszámlálhatatlanul sok Zsolnay műtárgy van rajta és benne. Igencsak nehéz dolga volt Múltmentőnek, mert ha kívülről csak tisztes távolból engedik fényképezni, belülre is csak jegy ellenében és szigorú ellenőrzés után lehet bejutni. Volt időszak, amikor ingyenes belépőm volt a Parlament épületébe. Az igazsághoz tartozik, hogy az épület egy nagyon kicsi részébe, a könyvtárába volt engedélyem belépni, és ott kutatni. Már könyvtárlátogató koromban rájöttem, hogy a parlament belső terei, udvarai, és belső homlokzatdíszítései, azok apróbb részletei jobban megfognak, mint a sokat fényképezett neogótikus külső homlokzat.

Az alkalom eljött. Családi rokonlátogatásra érkeztek sógoromék, szombati programnak a Parlamentlátogatást választották. Engem választottak kísérőnek. Belépéskor, én voltam az egyetlen, aki fennakadt az Országházi belépő rendszeren. Az oldaltáskámat átvilágították, és egy fegyvernek látszó tárgy - a négy centiméter pengehosszúsági svájci bicskám – miatt húzódott el a Parlamentbe történő bejutásom. Szerencsére a fényképezőgépem nem minősült fegyvernek, így tudtam fényképet készíteni a bloghoz.

A kupolacsarnok kivételével mindenütt lehetett fényképeket készíteni. Ez a tény nagyon nem lombozott le, mert a kupolacsarnokról és a koronázási ékszerekről szinte megszámlálhatatlan mennyiségű kép van a neten. Így legalább nem rontottam a színvonalat az én amatőr képeimmel.

Régóta megvan nekem a Képzőművészeti Alap által kiadott fotósorozatom a hatvanas évekből. Sokszor gondoltam rá, hogy ezt a sorozatot is bemutatom itt a blogon, most itt az alkalom, mert így látható, hogy ha az Ország háza építészetileg nem változott, de a benne levő termek elnevezése egy kicsit különbözik.

 Itt van a Kongresszusi ülésterem. Nekem nem sikerült ilyen üresen lefényképezni ezt a termet.

A bejárathoz bemehettünk, és befényképezhettünk. Bemenni csak VIP-eseknek lehetett, de ők a levezető elnök helyét is kipróbálhatták, és készültek a fényképek. Megtudtuk, hogy most ezt a termet nem használják, de valaha ez volt felsőházi ülésterem.

A felsőházi ülésterem folyosóján még ott vannak a szivartartók, amelyekben egykor ott füstölgött a képviselők szivarja, amíg az ülésteremben a szónokot hallgatták. A szivarokat nem illet eloltani, ezért, ha sokáig tartott az beszéd a drága Havanna szivar is hamuvá lett. Megtudtuk, hogy innét származik a szólásunk, hogy „Ez a beszéd egy Havannát is megér.”.  

A társalgó kényelmes ülő alkalmatosságait kipróbáltuk. Jól esett rajtuk az ülés. A Zsolnay pirogránit szobrok csodálatosan szépek, kár hogy nem tudtam jó képeket lőni róluk.

Az országház makettje. Jól látszik, hogy a térről alagút megy a házhoz. Az alagút végén levő kutakba jeget hordtak, és innét áramlott nyáron a hűs levegő az Országház tereibe, hogy a képviselők nehogy hőgutát kapjanak.

A Hernád utcában találtam Erdős László emléktáblájára. Egy újabb József Attila díjas író, akire ma már kevesen emlékeznek. Lehet az emlékét leporolni. Valójában még rá se szállt a por. A mi könyvtárunkban van is kötete, de biztosan más családok is találnak a könyvespolcukon Erdős kötetet.

VADÁSZ FERENC: Lázadt az igazságtalanság ellen; Erdős László emlékezete

Az író, aki húsz kötetét hagyta az utókorra, 1913. július 20-án született, a 20. századi magyar történelem egy sokrétű vonulatának, históriájának tudója, tragikus eseményeinek átélője volt. Most rá emlékezőn megrendülten arra kell gondolnunk, hogy 1997 márciusában bekövetkezett halálakor tapasztalatai egy részét elvitte magával. Igaz, sokat feltárt, ismerté tett ezekből az élményekből, titkokból, de korántsem mindent nyújthatott át az olvasónak, amit elmondandó lett volna. A szocialista demokratikus törekvések és azok képviselőinek kíméletlen üldözése nem a nyilas rémuralommal vette kezdetét, hanem már jóval több, mint két évtizeddel korábban. Sok minden akadályozta erről szóló műveinek gyarapítását: szabadsághiány, szegénység, tilalmak, börtön, betegségek.

    Állapota már aggodalomra adott okot, amikor az egyik szokásos kedd délutánon ott ültünk az Írószövetség klubhelyiségében, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság tagjaitól, az Ezredvég néhány szerzőjétől körülvett asztalnál, s õ megfáradtan, zihálva kínlódva is képes volt még időszerű kérdésekről vitázni. Hiányoltuk néhány hetes távollé-tét, s mikor ennek okáról kérdeztük, két szóval válaszolt: majdnem meghaltam! Aztán rövid hallgatás után visszatértünk gyakori témánkhoz, az akkori bonyodalmaktól a régmúlthoz.

    Vajon, nem a magyar történelem része, elidegeníthetetlen és kihagyhatatlan fejezete-e mindaz, aminek Erdős László fiatal évei óta szenvedélyes odaadással önfeláldozással küzdő, minden szenvedést vállaló résztvevője volt? Ezt valóban csak elfogult, kirekesztő szándékú gyűlölködők próbálhatják kétségbe vonni, tagadni, elhallgatni. Erdős művei hitelesen tanúsítják: bennük dobban a magyar munkásmozgalom, a dolgozó kisemberek és az értük küzdők szíve. Könyvei ott sorakoznak városokban és falvakban a könyvtárak polcain, teljes számban ritkán, de az E jelzés mögött egy-két példány csaknem bizonyosan, s aki bármelyikbe belelapoz, az eltelt évtizedek harcos, győző vagy elbukó, boldog és boldogtalan, reménykedő vagy reményvesztett embereinek sorsával szembesül.

    Az alkotó a vele történteket a maga érzéseit, gondolatait gyakran átadja elbeszélése, regénye egy-egy alakjának, olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, amilyenekkel rokonszenvez, vagy amelyeket megvet. Ritka az olyan dokumentumnak számító önvallomás, amilyen a Tények és tanúk sorozatban 1984-ben megjelent műve. Ebben több mint 500 oldalon át nyomon követhetjük viszontagságos életének eseményeit, születése színhelyétől, a pesti Murányi utcától az 1945-ös szabadulásig. A testben-lélekben meggyötört, életét újrakezdő író maga mögött hagyva csendőr-nyomozó inkvizítorok kínzókamráját, az élete fogytáig fegyházra ítélt fegyenc zárkáját, az elpusztításra kijelölt munkaszolgálatosok pokoljárását, a náci koncentrációs tábor túlélőjeként szép álmokba ringató meséket ír gyermekének "A kínai császár elefántja" címmel. Később regényhőse, a latin-történelem szakos Tacitus tanár úr már nem mesét, hanem torokszorító megtörtént dolgokat mond el diákjainak, a kéjjel ölő Sturmführerről, az SS-legényekről, az évszázad infernójáról.

    Hadd mondjak néhány szót Erdős Lászlóról, személyes kapcsolatainkról. 1941-42-ben a szegedi Csillagbörtönben egymásra néztek zárkáink ablakai. Ő és társai a VKF/2 (a vezérkari főnök különbíróságának) elítéltjei, jómagam Komáromból a győri királyi törvényszék ötös tanácsának elítéltjeként töltöttem fegyházbüntetésemet. A két párhuzamos épületrész közötti udvaron ablakaink alatt olykor akasztófát ácsoltak, kivégzések folytak. A rácsozott, bedeszkázott ablak mögött raboskodó Erdős Lászlóval akkor még nem ismertük egymást, évekkel később derült ki egykori szomszédságunk.

    Barátunk fel-le többször megjárta a munkásmozgalom harctereinek zegzugos útvesztőit, emelkedőit és lejtőit. Érettségije után nyomdászinas, aki verseket ír a Népszavába, a jogi egyetem elvégzése után fegyenc, majd Dachau foglya. Hazatérve propagandista, lapszerkesztő, filmgyári igazgató, nyomdavezető, írószövetségi tisztségviselő. Ha meg-megismétlődő betegségei olykor pihenni kényszeríttették, akkor is talált magának nap nap után szellemi foglalkozást: sakkozott, rejtvényt fejtett, zenét hallgatott, különböző tudományágak új felfedezéseiről szóló publikációkat tanulmányozott, matematikai feladványok megoldásával múlatta az időt. A fizikai szenvedések közben is munkára fogta az agyát. Mindez aligha volt véletlen, mert nem akármilyen szellemi felkészültségű családnak volt a tagja. Fivérét, Pétert, mint a modern közgazdasági gondolkozás megújítóját, nemzetközileg ismert akadémikust tartották számon. Fia - Erdős L. Péter - ma már a matematika kiemelkedő tudósa, német, holland és más egyetemek vendégprofesszora.

    Maradandó tanulságokat mond el mindaz, amit Erdős más írásaiban, köztük a két alkalommal József Attila-díjjal jutalmazott Veszélyes művészet, majd Lelkiismeret című regényében mondott el. Aztán, mint a Magvető kiadó egyik szigorú ítéletű főszerkesztőjével, találkozhattak vele írótársai. Nem akarok nagy szavakat használni, mégis megkockáztatom az állítást: az igazi író mindig túléli halálát tíz-húsz évig és ki tudja meddig, míg a papír elporlad, szólhat az olvasóhoz. Ott, ahol kötetei közül valamelyik valakinek kezébe kerül. Szólhat koráról, sorsáról, álmairól, kalandjairól az utódoknak.

    Erdős László második élete máris elkezdődött. Olvashattuk az Ezredvégben, a többi közt, A Szeverjáncz-legenda című regényének részletét. Ebben - idézem - Kis Dezső egy Szabolcs-megyei zsidó szabócska ötödik, posztumusz fia, akit édesanyja csak szépre, jóra és az ideálok szeretetére nevelt, elmondja élete egyik megrendítő emlékét.

    "Hogy hányunkat kergettek a mezőre, azt csak hozzávetőlegesen tudom, mintegy kétszázan lehettünk. Hogy hányan maradtunk életben, azt már pontosan: tizenheten; közülük kilenc súlyosan sebesült. Mint az okos ember már a számokból sejtheti: aki ott járt, isten segedelmében sem reménykedhetett... Az aknamező megtisztítását vezénylő főhadnagy a hadművelet sikeres befejezését jelenteni akarván feljebbvalójának strammul odavágta talpát egy földdarabra, amelyet eddig mindnyájan sikerrel elkerültünk, s ennek következtében több darabra szakadt. Egyik karja egy kis vállrésszel az őrnagy elé repült, aki nem tudván megállni átbotlott rajta, és alighanem megrántotta a bokáját, mert hozzánk is elhallatszott a káromkodása... Az őrmester az életben maradt munkaszolgálatosokat elvezényelte a fölöttesek szeme elől, álljt és pihenjt vezényelt, aztán megengedte, hogy leüljenek az árok partjára. Adott nekik egy-egy cigarettát és odadobta a gyufás dobozát, hogy rágyújthassanak. Végül szétterpesztett lábbal megállt előttük és nagyot sóhajtott. - Ilyen az élet, bizony az élet ilyen - mondta. - Jegyezzék meg maguknak, az őrmester úrnak is lehet szíve."

    Bizony az élet ilyen. Ilyen volt.

    Az író szelleme tovább él és hat, mert hitelesen vallott arról a tragédiáktól terhes, iszonyatos korról, melyben élnie adatott.

Forrás:http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0308-9/0308-93.html#vf 

 Erre a gyerekversére emlékeztem. Most megtaláltam, még mindig tetszik.

Erdős László: Fordított világ

Vers forrása: http://www.operencia.com/versek/versek-emberekrl/1695-erds-laszlo-forditott-vilag

Egy nagyobb képeslapcsomagban kettő 1948-ban feladott tábori levelezőlapot kaptam. A képes oldalát nézve elcsodálkoztam, hogy ezek 1948-asok. Én harminc évvel később voltam katona, de emlékeim szerint a kantinban még ilyen, vagy nagyon hasonló grafikájú képeslapokat akkor is lehetett vásárolni.

Hej, az a katonaév, amit a seregben szolgáltam éppen harmincöt éve ért véget. Még szerencse, hogy előfelvételisként voltam katona. Nem három évet szolgáltam, mint az akkor szokás volt. A ranglétra alsó fokán voltunk,  legfiatalabbak, és a legrövidebb ideig katonáskodók. Nem bántak velünk, kesztyűs kézzel, és a katonai szlengben csak a táposnak szólítottak bennünket a többiek. Volt, aki később katonai szleng szótárt készített, itt olvasható is annak elektronikus változat: http://mnytud.arts.klte.hu/sorozat/katszl/ ,

Mi az egyetemi elvégzésekor a ballagó magazinunkban örökítettük meg a katonaság alatt történt vicces történeteinket. Az alábbiakban közreadom a magazinunkban megjelent katonatörténeteinket. Így harminc év után visszaolvasva, érdekes kortörténeti emlék.

Ha Gerecse hegy tövében levő nyaralónkba vendégeink jönnek, azokat szokás szerint  majki kirándulásra viszem. Én Majkot nem tudom megunni. Most ráadásul azt olvastam, hogy befejezték a főépület renoválását, és ismét látogatható. Majkon kiderült, a fele sem volt igaz. A munka nagy részét elvégezték, csak a műemlék melletti parkolón volt még igazítani való. A használatbavételi engedélyt a felújított épület, még nem kapta meg, így látnivaló annyi sem volt, mint 2011-ben. Majkról ismertetőt most nem írok, mert többet nem tudnék, mint négy éve. Aki nem emlékszik rá, annak ajánlom a korábbi posztom itt: http://multmento.blog.hu/2011/06/22/majki_kirandulas_i

A képek alig kéthetesek, így látható, hogy a környezetben mi újult meg.

Harminc éve annak, hogy feleségem megkapta a diplomáját. A szakjukon együtt végző kis csoportjuk azóta is minden évben egy hétvégére találkozik. Az idei kerek évfordulóra mi láttuk vendégül a kis csapatot.

A kis csapat német szakon végzett, ezért a dekorációhoz igyekeztünk az anyaország – Ausztria, Németország -, színeit megjeleníteni. A színkódok nem sikerültek a legjobbak, de a napsugárzásra fogtuk.

Az asztal közepére a telkünkön szedtem vadvirág csokrot. A csokrot a présházzal örökölt szilkében helyeztem az asztalra, látszik rajta hogy sokszor merítették rézgálic oldatba.

Sikerült mindenféle éppen virágzó vadvirágot összeszedni, még a rovarlátogatók is velünk voltak.

Kétféle süteményt sütöttünk. Az egyik a Véméndi olajos kuglóf, ami feleségem szülőfalujának a specialitása. Ha valaki el akarja készíteni, nem túl bonyolult. Recept innét: http://www.nosalty.hu/recept/vemendi-olajos-kuglof.

A meggyes mákos süteményünket már öt éve sütjük, egy akkor kapott RAMA receptfüzetből. Eredetileg marcipánnak készülne, de mi egyszerűen helyettesítettük magozott meggyel.

A hétvégi találkozás nemcsak az evésről szólt, így legközelebb azt is megmutatom, hova kirándultunk.

Aranyosfodorka írta: Barátnője egy kisebb csomag régi képeslapgyűjteményt akart kidobni, de sajnálja őket, mert régiek, és több érdekes is van köztük. Én jelentkeztem rá, hogy szívesen válogatok belőle nekem kedveseket. Amikor a képeslap csomagot kibontottam a legfelső egy 1951-es Komlói képeslap volt. Hiába, aki olvasta a két évvel ezelőtti szerzeményemről -  http://multmento.blog.hu/2013/05/10/uj_kepeslap -, az gondolhatta, hogy a sorozat második darabját is szívesen fogadom.

Így aztán lett egy legújabb Komló képeslapom, mely most a legrégibb. A postabélyegző szerint 1951-ben adták fel Komlóról. Érdekes kis magyarázkodó üzenetet őrzött meg az utókornak ez a néhány grammnyi papírdarab.

Nekem meg eszembe jut, hogy a képeslapon lefényképezett épülő Kossuth bányaüzemi bejáratnál a keskeny nyomtávú vasúti vágányokon éppen a népes áll. Egy ilyen népessel vittek le bennünket is 38 éve a bányalátogatásra, hogy megtapasztaljuk, hol miképpen dolgoznak apáink.