Amikor a Dózsa György út és Benczúr sarkán megtaláltam és lefényképeztem Balázs Samu emléktábláját, azt hittem majd csak a net segítségével találok róla emlékeket. Aztán nem sok kellet, hogy rájöjjek, hogy filmekből és a színházból is ismerősek egykori alakításai. Jó szerepekben játszott, de a név számomra mégsem csengett ismerősen.

A legelső film, amiben emlékszem alakítására, az a Liliomfi volt. Szilvay professzor szerepét nagyon jól játszotta.

Dajka Margit (Camilla), Balázs Samu (Szilvay professzor), Krencsey Marianne (Mariska), Darvas Iván (Liliomfi) a Liliomfi című filmben (1953)

Balázs Samu

Született: 1906 május 18. Bánffyhunyad, (Bánfihunyad) Magyarország ma Huedin, Romania

Elhunyt:1981 szeptember 25. Budapest, Magyarország

A Színművészeti Akadémiát 1928-ban végezi el, majd a kolozsvári Magyar Színházhoz szerződik. Tíz éven keresztül tagja a színháznak, ahol többnyire hősszerepeket játszik: Bánk bán (Katona József; címszerep); Ádám (Madách Imre: Az ember tragédiája).

"... Huszonnégy éves voltam, s nem kaptam huszonnégy éves szerepeket, csakis öregebbeket. Magyarázták: egy ilyen hosszú, sovány fiatalember nem lehet hős - mondja Balázs Samu egy interjúban a kolozsvári esztendőkre emlékezve, majd így folytatja - ...de én a Színiakadémián Bánk bánnal és Ádámmal vizsgáztam. Vártam hát... s megkaptam Ocskay brigadérost. Olyannyira hős voltam, hogy a második előadásra teljesen berekedtem. Aztán Földényi László helyett mégis beugorhattam Ádám szerepébe... Bajor Gizi jött le vendégszerepelni, az Azrában, a partnere lettem. Hamletet alakítottam Brassóban, szabadtéren... Vállaltam rendezést is: nagyon küzdelmes volt kevés próbával sokat produkálni. Vállaltam dramaturgfeladatot, de micsoda szerep volt ez is: ha magyar szerző darabját elutasították, rám hivatkoztak... Aztán feljöttem Pestre. Pedig Kolozsvárott már befutott színész voltam..."

Különösen nagy kitüntetés számára, hogy visszakerülhet az anyaországba, és a főváros vezető színháza ajánl fel állást. Sas Györgynek, az újságírónak megmutatja személyi igazolványát. Munkáltató neve: Nemzeti Színház. Munkaviszony kezdete: 1938. szeptember 31.

"... akkortájt történt. Nem hívott senki, nem várt itt senki. Gondolnom sem lehetett rá, hogy azokban a nehéz években, Hóman kultuszminisztersége idején, új státus nyíljék meg a Nemzeti Színházban. Csak egyre gondoltam: ha az ember tehetséges, ki kell, hogy jöjjön... Vagy ha nem? Akkor jobb is, ha belepusztul. Egy kis epizódszerepet mégis kaptam a Nemzetiben, egy lengyel darabban felvonásvégre jöttem be. - Doktor úr, doktor úr! - kiáltott értem a főszereplő. S én bejöttem fehér orvosi köpenyben, fejemen cilinderrel. Az ügyelőt megkértem, adjon rám fehér fényt. Egy mondatom volt csak: konstatáltam a főszereplő halálát. Feltűnést keltett az alig perces megjelenésem a színpadon: azt mondták, messze túlléptem az orvos figuráján. Én voltam a halál szimbóluma."

Itt a sok nagy név között rá korántsem kerül akkora fény (az ügyelő ellenére sem... bocsánat), mint azt korábban Kolozsvárott megszokhatta, csak néhány mondatos epizódszerepekben mutatkozhat be akkor. Igazi tehetsége azonban csak 1945 után bontakozik ki, amikor is feltűnik fanyar humorával, és klasszikus darabok méltóságteljes alakjainak ábrázolásával.

Nagy formátumú jellemszínész, alkatának megfelelően, fanyar méltósága és kesernyés okossága elsősorban szatirikus és intrikus figurák alakítására predesztinálja. Minden játékon túl azonban érezni a bölcs fölényét szerepeiben, "ítélj, egyszersmind ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne kötelezd el magad".

Ezt a semlegességét mind színész, mind a magánember vonatkozásaiban érvényre juttatja. Nem jár el kollégáival éjszakai, előadások utáni ünneplésekre, vagy ha épp kikerülhetetlen az ottléte, akkor is a mértéktartás jellemzi...

Magánéletéről nem szeret beszélni. Egyenesen visszariasztja, ha saját személyében kell valahol előállni, szerepelni. Autogramot sohasem ad. Minek? Micsoda nevetséges dolog értéket tulajdonítani egy odafirkantott névnek: Balázs Samu? A színész személye érdektelen, csak akit életre kelt, az a fontos. Meztelennek érzi magát civil emberként a közönség előtt. Kikerül minden olyan kérdést az évek során, amely a privát Balázs Samura vonatkozik. Kiköti a riportok előtt például, hogy az intimebb magánéletére vonatkozó kérdéseket még csak föl se tegyenek neki, mert ezzel ő befejezettnek tekinti a felkészületlen újságíróval a beszélgetést.

Feljegyeztetett Molnár Gál Péter által, hogy nyáron üdüléskor, az ebédlőben, az akkor néhány esztendős fiát, Ádámot magázva figyelmezteti. Kívülállóként megmosolyogni való, azonban ismerve Balázs Samut, a magázás szinte természetes...

"Azonosulj és ítélj. Ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne add fel magad."

E mögött a nemritkán kínos semlegesség mögött húzódik egyfajta védekezés, különösen az ötvenes évek táján. Tudni való, hogy "...Majláth Máriához, színésznő feleségéhez keménykezű sógora, a belügyminiszter, Erdei Ferenc adta hozzá" - már ahogy Molnár Gál mondja Balázs Samuról írott összefoglalójában. Érdekes felállás már eleve a rendíthetetlen, angol hidegvérrel és objektív kívülállással ("...Még az ördögtől is megtartva a három lépés távolságot" - MGP) apolitikus Balázs Samu, és a politikus, igen rámenős, lobbanékony Majláth Mária házassága. Tetézve a számos miniszteri tárcát időszakosan birtokló, sőt, az 1944-ben újjáalakult magyar kormány egyik alapító miniszterével való rokoni viszonya, ismert a színházában is, amely talán egyfajta védettséget jelent rövid ideig, abban a zűrzavaros időben.

Nem így Majláth Mária... A szakmában szóbeszéd, hogy Major Tamással való tettlegességig fajuló konfliktusa (állítólag arcul ütötte direktorát?!) idején Erdei Ferenc sem tudja megvédeni a vidéki (fegyelmi) áthelyezéstől Majláthot, igaz akkor a hatalmi játszmák okán már Erdei leváltott tisztségviselő...

Balázs Samu viszont talán inkább tudásával, tiszteletet parancsoló megjelenésével vívja ki színházában, hogy sem politikai okból "nem piszkálják", és művészi szempontból sem merül fel ellene semmilyen koncepció. Egyszerűen békén hagyják, s ő ezt maximálisan kihasználva, töretlenül teszi a dolgát. Egy róla írott cikkben így fogalmazza meg önmagával szemben megkövetelt színészi parancsát: "Azonosulj és ítélj. Ne mozdulj ki a színpadi figura világából, de ne add fel magad."

A "Csongor és Tünde" okos Tudósa, Lucifer a "Tragédia"-ban, a "Tanner John" sofőrje, Jan Six Rembrandt városának polgármestere, a "Lyuk az életrajzon" című darabban Sümeghy, a lecsúszott egykori államtitkár. Gomböntőként elmondott súlyos szavait soká hordozza a közönség, az akkori "Peer Gynt"-ből. A "Pygmalion" Pickering ezredeseként elegáns, kedves és lehengerlően angol úr, aztán ismét egy klasszikus szerepben, professzorként a "Ványa bácsi"-ban. (1960) A "Ványa bácsi" professzorát egyébként megosztva játssza direktorával, Major Tamással.

A "Ványa bácsi"-előadás zsakettes Szerebrjadov professzora-alakításáról így ír a korabeli kritikus:

"... egyszerre játssza el az üres pozőrnek a leleplezését és egyben a tragédiáját is. Bizarr önirónia suhintja meg játékában a sikeres, áltudós figuráját. Súlya és jelentősége van a színésznek, ezért olyan súlytalan és jelentéktelen ez a Szerebrjadov, akit Balázs Samu hallatlan pontossággal, sajátosan eredeti művészettel életre kelt" - írja róla Demeter Imre a kritikájában (Film Színház Muzsika, 1960. március 4.)

Malvolio Mészáros Ági mellett a "Vízkereszt"-ben. Gellért Endre utolsó rendezése egyébként ez az előadás. A premiert megérte, a róla megjelent kritikát már nem. Közben Gellért már elindítja következő darabjának, a "Sok hűhó semmiért"-nek a próbáit is, de ennek a próbasorozatnak az elején "kivonul" a próbákról, a színházból, örökre... Balázs Samu darabbeli partnerei még: a játékával oly nagyszerű Gózon Gyula, a bölcs szépségű Lukács Margit, aki tiszta és tündökletes alakításával teszi a darabot örökre emlékezetessé.

Vörösmarty "Csongor és Tünde", a Balázs Samu alakította Tudósa kapcsán pedig valahogy rá is nagyon illenek a Tudós sorai:

"... tudni kell viszont felejteni is. Most például Sartoriust játszom "A szerelem árá"-ban. Valamikor Rátkay Márton játszotta, de milyen nagyszerűen. Mégis el kellett felejtenem, hiszen az én alkatom szerinti Sartorius egészen más. Én Cokane-t játszottam akkor, most Major Tamás játssza; az én Cokane-emet is el kellett felejtenem... A szerepformálás nemcsak alkotás; gyakran bonyolult és tudatos elvetés, elvonatkoztatás is."

"... Oly jó és megfiatalító együtt játszania a mai harminc körüliekkel... Törőcsikkel, Sztankayval, a többiekkel... akkor Balázs Samu hatvanéves, de a harmincévesekről beszél. És kifejti: művészi kockázatvállalás nélkül nem volna szabad egyetlen mai színésznek sem átlépnie a harmadik évtized küszöbét."

Tirestasként meghajol a hosszan tapsoló közönség előtt. Az Oedipus tragédiáját megjövendölő jós kicsit olyan, mint az "V. Szimfónia" sorsmotívuma. Hányszor is volt Balázs Samu ilyen drámai sorsmotívum? Az átal-útnál megjelenő Gombkötő szerepében, aki Peert be akarja olvasztani, mert nem tudja kifejezni önmagát. S milyen sorsmotívum Ben is, "Az ügynök halálá"-ban, Willy Loman bátyja, aki 17 éves korában bement a dzsungelbe, és 21 évesen, gazdagon jött ki onnan, s aki végül elővéve az óráját figyelmezteti Willyt, hogy induljanak, mert lekési a hajót.

- Hívnom kellett őt - mondja Balázs Samu nagyszerű kollégájáról, Timár Józsefről - Nem tudom, megértik-e, mit jelentett, hogy hívnom kellett, amikor láttam a szemében, hogy tudja, nemsokára valóban elmegy. Volt néhány előadás, amikor bizton tudták... Timár érezte, hogy valóban meg kell halnia. Láttam, amint egy utolsó előadáson csendesen elbúcsúzott a Lindát játszó Somogyi Erzsitől.

Willy a darabban egy régi ügynök hatalmas temetéséről beszél, akit rengetegen kísértek útjára. Nos, egyre inkább úgy éreztem, hogy előadásról előadásra szubjektívebbé válik, s önmagáról beszél.

Ha színpadra lép, sokáig csak gonosznak, intrikusnak nézik, afféle örök Lucifernek.

"... egyszer aztán egy magyar darabban jó szándékú embert játszottam, S minden kelléket felhasználtam, hogy annak is látsszam. Ettől még gyanúsabbá váltam a nézők szemében. Ahá, álcázom magam. Várták, mikor ölök meg valakit, mikor robbantom fel a színházat..."

Talán az első fordulat művészi pályáján a "Vízkereszt" Malvoliója. Aztán a sok jól ismert sikeres szerepe után eljut az "Oppenheimer-ügy" humanista Evans bírójáig. Később a Déry Tibor-darab pocakos vendéglős-szerepét játssza, és Fábri Zoltán akkor készülő filmjének egyik főszerepére is felkérést kap. Annyi epizód jellegű filmszerep után először Fábri-filmben főszerep... és lassan eltelt életéből hatvan esztendő, és mégis jön akkor egy új lehetőség valami újra. "... az évek nem számítanak - mondja. - Csak az ember fantáziája ne fakuljon el..."

Talán mindig akkor jegyezhető meg egy-egy nagy színpadi pillanat, ha a színész érezhetően megpróbál társszerző lenni. Balázs Samu pedig tetten érhetően több ízben is tud "társszerző" lenni, mint például Reginald Rose "Tizenkét dühös ember" című darabjában, vagy Pickering szerepében. Dénes György, az egykori nagyszerű Henry Higgins csodálkozva ül be az egyik előadásra, mert nem hiszi, hogy ebben a szerepben valakinek egyáltalán sikere lehet. Különösen nem a második felvonásban, ahol az ezredesnek alig öt mondata van. Nos, Balázs Samu, amikor Pearcené bejött Higginset figyelmeztetni, hogy milyen illetlen szót ne mondjon Elisa előtt, s ez az illetlenség már ott is lebegett a nyelve hegyén, elpirulva hol egy képet kezd nézegetni, hol egy könyvállvány mögé készül bújni, vagy kisurranni a szobából, s így fakaszt nevetést. A teázó jelenetben pedig megpróbál úgy viselkedni, hogy akár képet is lehetett volna róla festeni ezzel a címmel: angol úriember teázik.

"Persze - mondja Balázs Samu -, ez a pickeringi etikett csak a középosztályra kötelező. A valódi angol úriember nyugodtan lehúzhatja cipőjét társaságban."

Az azonosulásról és ítéletről beszél egy másik riportjában Nagy Juditnak. "Azonosulni Malvolio szerepével, e figurával - egyben az ítélkezést is jelenti. Shakespeare a korabeli puritánokat akarja kicsúfolni, az álerkölcsöt, szerepem csúcspontjának azt jelölték meg, amikor Malvolio elolvassa az Oliviának tulajdonított szerelmes levelet és felkiált: "Mosolyogni fogok! Mosolyogni!" Én, ott a színpadon - ez, úgy tudom, nincs a szövegben - előbb elcsodálkoztam a mosolygás gondolatán, és ott a helyszínen megpróbáltam arcom redőit nevetésre igazítani - életemben először".

Megbetegszik. "Egy-két év óta nehéz operációkon estem át, s le kellett mondanom néhány kedves szerepemről. Sajnos! Ennyit szeretnék a magánéletemről mondani. Ugye, kikapcsoljuk az olyan kérdéseket, hogy szeretek-e sakkozni? Vagy hogy mit csinálok szabadidőmben?" - nyilatkozza egy ízben. A Katona József Színház Pygmalion-előadásán már nem ő játssza az angol úriemberek mintapéldányát, Pickeringet. "Az ember tragédiája" prágai képében, Rudolf császár szerepében is már egy idő múlva más leckézteti meg Ádámot. Malvolio botja viszont tétlenül hever a kelléktárban, a "Vízkereszt"-et leveszik a műsorról.

Majd ismét játszani kezd. Látjuk Loxias szolgájaként, mint Tiresias színre lép az "Oedipus király" előadásán. A hangja ismét a régi, a legmélyebb regiszterben szólal meg az előadás koncertjében. Szolgának vallja ugyan magát, de valójában Apolló földi helytartója, Oedipus ellenfele, aki eljött, hogy megjósolja a végzetét a diadalában és boldogságában teljes királyra.

" ...vállalom, hogy zárkózott vagyok - mondja egy interjúban Balázs Samu -, nem szeretek autogramot adni. Ha vége az előadásnak, nem jövök ki a színházból, míg a közönség el nem megy. Képtelen vagyok a közönséggel találkozni. Nem szeretek "meztelenül" mutatkozni. Előfordul, hogy megy egy film, amelyben játszom, én véletlenül a mozi közelében járok, s felismernek. Ez nekem kellemetlen. A színpadon? A színpadon a közönség sem "meztelen". Ott élnek velem, velünk a darabban. A színésznek pedig az a kötelessége, hogy a rá kiosztott szerepet, jól vagy rosszul, sértődötten vagy boldogan, de eljátssza, legjobb tudása szerint. "Dobni" a szerepet, vagy unatkozni a színpadon - szerintem fegyelmi bíróság elé tartozik. A közönséget nem szabad dezilluzionálni."

"Kilencéves kolozsvári színi pályafutásom alatt történt. Jártuk az erdélyi városokat. Anyaszínésznőnk akkor hatvanéves lett, épp, mint most én, és a tiszteletére tartott előadás előtt a színpadon a társulat, s a város előkelő vezetői rövid szónoklatokkal köszöntötték fel. Az ünnepelt is felkészült a meghatott válaszadásra, de csak az elfúló megszólításig jutott el. A többi szöveget elfelejtette. Könnyekben tört ki. Nagyon kínosan éreztük magunkat; a függönyt le kellett bocsátani. A közönség azonban a félbeszakadt jelenetre tomboló ünneplésben tört ki. A siker láttán turnénk további állomáshelyein már tervszerűen így zajlott le a felköszöntés: szónoklatok, meghatott köszönet a megszólításig, elfúlás, könnyek, függöny, tomboló taps..."

A fals érzelmek irtózata színészi magatartásának egyik legfőbb építőeleme.

"Hogy elfeledkezhet-e a színész önmagáról a színpadon? Igen. És teljesen mégsem lehet. A színésznek át kell lényegülni, de teljes átlényegülés nem létezik. Az egyéniség - amely egy jellemet átél -, ez adja a színpadi feszültséget" - mondja Balázs Samu.

Teljes mértékben magáénak vallja Shakespeare sorait a "Hamlet"-ből: "No meg, aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki, mert vannak azok közt is, akik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen, ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata forog is fenn. Ez gyalázatosság és igen nyomorult becsvágyat mutat a bohóc részéről, ki e fogással él." És nemcsak hogy magáénak vallja, hanem eszerint is cselekszik.

Abban az öltőzőben "él", amelyben egykori nagy kollégája, Pethes Imre is. A régi 7-es. Pethes nem írta ki a nevét. Egy jelszót írt ki csupán: "A színjátszás átélés nélkül kutyakomédia". Mindenki tudta ezt akkor, miért írta, ki írta ki ezt mégis? Lehet, hogy ma is tudja sok színész. És mégis, talán újra ki kellene írni...

"Megemlíthetjük két modorosságát is - mondja Molnár Gál Péter. - Nevezzük inkább stílussajátosságnak. Saját színészi kalligráfiának.

Az egyik különös járása. A legsimább terepen is holdkórosan imbolygott. A leghétköznapibb úton is csillagok között bóklászott. Végül Ronyecz figyelte ki, mitől annyira kísérteties Balázs Samu járása. A kilépő lábbal ellentétes karját lendíti előre minden ember. Balázs azonban párhuzamosan jártatta kezét-lábát. Kóros bábfiguraként közlekedett. Középkori csodadoktor vagy kegyszerárus járt így a vásárban.

Másik modorossága orrának-szájának egyszerre mozgatása, összehúzása. Úgy hívták ezt a színházban: "Samu nyuszizik". Elugrani kész, gyanakvó nyúl tétováz ilyen pillogó-szimatoló összpontosítással. Ezt a mimikai fortélyt Balázs egyaránt alkalmazta tragédiában, komédiában és középfajú drámában. Egyformán használta tragikus és vidor eszközként. Talán annak a hamleti sornak arcjátéki megfelelője volt, hogy "valami bűzlik Dániában..." Arcán jólneveltség temperálta finom undor futott végig. Halvány gyanúja: elromlott itt minden. Szagot kapott az ígéretes kikelet."

Nem szeret ünnepelni. Ebben nem ismer tréfát. Olykor a sors is furcsa tréfát űz vele. Amikor például Kossuth-díjjal tüntetik ki (1951), épp operáción esik át. Egy napon kapják meg a Kossuth-díjat: ő és a híres orvosprofesszor, aki őt operálja. Ezt hallva, miután tudvalevőleg Balázs Samu nem kedveli még színpadon sem a "színpadias", érzelgős hatásokat, az embernek önkéntelenül is az a groteszk kép jut eszébe, és szinte látja, amint az orvos és a beteg meleg kézszorítással gratulál egymásnak a műtőasztalon. Persze bornírt ötlet, és rögtön el is vetem. Az viszont tény, valóban nagyon nem szeret ünnepelni.

Betegségen esik át a hatvanas évek közepén is, amelyből sikeresen felgyógyul. Azután a jó egészség, az életkedv sem ragadják érzelmes hangulatba. Racionális elme. "... a modern tudomány kitolta az emberi átlagéletkor határát - mondja. - ...de jó! Sok még a mulasztásom, be kell pótolni őket." A tudományban bízik. Az értelemben.

Nyugdíjazása után (1970) már, jobbára csak szerepekre szerződve, a Madách Színházban lép föl. Korábban az ifjúság oktatásával is foglalkozott, hisz 1946-tól 1952-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán beszédművészetet és színészmesterséget tanított.

Azután egyre ritkábban látni alakját, csontos és kemény szálfatermetét a színházak környékén, s a gondolkodó főt a színfalak előtt, amely a színpadon megszólaltatott szó minden hangzójával oly tisztán és világosan értelmezi az adott szerepet. S hány új figurát tud magára ölteni, és hányat tud magáról levetni, ha kell... Néha kamerák elé áll még. Ferenc Józsefet alakítja például a "Csontváry" című Huszárik filmben. Utoljára viszont Firsz szerepében láthatja a közönség, Csehov "Cseresznyéskert"-jének televízió változatában. Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/a-e/balazsselet.htm

Ráadásképpen a kommentelők közül, annak aki kéri felajánlom az itt bemutatott képeslapot. Szerintem a képeslapon Liliomfi van ábrázolva a magyar tenger partján. A képeslapra írt szövegből kiderül, hogy Liliomfi szerepében Feri az egyszeri katona Budapestről. Az kapja, aki kommentben jelzi, és megindokolja, hogy miért kéri. Magyarországra küldés esetén a postaköltséget én állom. Amennyiben több igény érkezik a lapra, sorsolással döntöm el, hogy ki kapja.

Mindjárt itt az új tanév. Elmúlt a nyár. Úgy látszik nem véletlenül vitt az utam a Hernád utca felé, ahol egy utcában egymáshoz közel kettő szecessziós jegyekkel rendelkező iskolát is fényképezhettem.

Az egyiken sajnos az eladó tábla van. Az épület eredetileg iskolaként működött, ezért a kialakítása elsődlegesen oktatási intézmény működtetését teszi lehetővé.Forrás: http://www.bfvk.hu/ingatlanok.php?id=50

Hatalmas méretű, mintegy másfél régi emeletnyi magasságot átfogó, igen feltűnő dombormű, témája szerint alighanem a tanítás, a tanulás allegóriája, tartalmilag is, a szereplők felsorakoztatásával is az épület kezdeti funkciójára utal. Az épületet eredetileg elemi iskolának emelték, de az intézmény már legelső tanévétől kezdve leányok számára fenntartott polgári iskolaként működött; iratai a főváros levéltárában az 1904-es évtől maradtak fönn. Korábban Klauzál Gábor Műszeripari Szakközépiskola- és Szakiskola működik a falai között.

A Peterdy utcára néző homlokzat bal szélén lévő dombormű alkotója azonosítatlan. Voltaképpen az anyag is bizonytalan, elképzelhető, hogy gipszről van szó, elképzelhető a mészkő is. Sajnos, az épület legutóbbi tatarozásakor a szokásos megoldást választották, a domborművet bekenték a nivelláló szemcsés festékbevonattal (melyet egyébként a homlokzatok különféle felületein sehol másutt nem tudtak alkalmazni, mivel az épület nagy része dísztéglával borított), és ez végképp homályban hagyja az épületdíszhez felhasznált anyagot.Forrás: https://www.kozterkep.hu/~/19520/Az_egykori_Peterdy_utcai_polgari_leanyiskola_homlokzati_dombormuve_Budapest_1904.html

A másik hasonlóan nagy múltú iskolában az idei évben is lesz tanítás.

"Az iskolánk Bárczy István főpolgármester iskolateremtő korszakában épült 1910-ben Kismarthy Lechner Jenő tervezésében. Alighogy benépesült az elemi népiskola, az első világháború kitörése megpecsételte sorsát. Hadikórházként működött 1914-1918-ig. Szerepét először a Murányi utcai elemi iskola, majd a Dob utcai fiúiskola vette át. 1918-1930 között erdélyi menekültek otthonává alakult át. Csak 1930-ban kerülhetett vissza eredeti helyére a Hernád utcai elemi iskola. 1942-ben a Hernád 3. számú iskolába költözik át, hogy helyére a Damjanich Polgári Fiúiskolát helyezzék el. 1948-ban az intézmény Általános Leányiskolaként működik, melynek vezetését Darvas Vilmos látja el 1957-ig. 1957-től a szomszédos Hernád u.3.sz. iskola igazgatója dr. Kiss Gyula vezeti tovább a Leányiskolát 1964-ig. 1960-tól válik koedukálttá. A gyermekek létszáma ekkor eléri az 1250 főt. Urr József igazgató veszi át az intézmény vezetését 1975-ig. Délelőtt és délután is folyik a tanítás. Az 1975-76-os tanévet Rejtő Károly megbízott igazgató irányítja. 1976-tól 1983-ig Józan Gáborné lesz az igazgató. Őt követi Kiss Zsuzsanna egészen 2000-ig. Az ő vezetése alatt veszi fel intézményünk Baross Gábor nevét 1996. január 1-jén. 2000-2001-ig Doncsev Antonné megbízott igazgatóként látja el az iskola vezetését. Nevéhez fűződik a németországi Obrigheimben található testvériskolai kapcsolat kialakítása, mely 10 éven át működött töretlenül. 2001. novembere óta az iskola igazgatója Futás Béláné. Működése alatt 2010-ben kezdődött meg az iskola teljes körű felújítása." Forrás: http://egykor.hu/budapest-vii--kerulet/nepkozsegi-elemi-iskola/3624 

A múltkor írtam már, hogy egy kisebb képeslapgyűjteményt kaptam, amiből már bemutattam itt a blogon néhányat. Íme, a gyűjteményből a kedvencem. „Egy jó kislány viselt dolgai” című képeslapsorozat Kozma Lajos tervezte képeslap sorozat egyik tagja. Nagy kedvencem Kozma Lajos, akitől már egy illusztrált mesekönyvem is van. Szép lassan összejön egy Kozma Lajos gyűjteményem.

Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: "... Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak - mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. ... Elmerültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan formáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztának érzek képzeletemben. ..." Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/epiteszet/kozma.html

Ha már kezembe került ez a Kozma Lajos képeslap, gondoltam elmegyek és lefényképezem az ötödik kerületben található Kozma Lajos tervezte épületeket. Az üvegházat, amely eredetileg kereskedelmi és raktárépületnek készült, ma zömmel lakások találhatók. Az épület kevéssé emlékeztet az eredeti tervekre, de legalább emléktábla van rajta.

 A Budapesti Műhely bejárata

1913-ban Kozma Lajos az Iparrajziskola vezető tanára lett. Grafikus tehetségét az iskola Lakberendezés és Fémmunka Tervezési Tanszékének készített plakátokkal kamatoztatja. Mégsem a tanári állás az, ami miatt ez az év meghatározó erővel bír Kozma életrajzában. 1913 egyben a Budapesti Műhely megalapításának is az éve.

Ez volt Magyarország első iparművészeti műhelye, ahol a közönség megtekinthette az alkotók munkáit. A berendezett kiállításokat hétfőtől szombatig ingyenesen lehetett látogatni. Kozma figyelembe vette a látogatók különböző társadalmi helyzetét; az alsó szinten gazdagabban berendezett lakásbelsőkkel találkozhattak a látogatók, míg a felső szinten a szerényebb körülmények között élők találhatták meg a megfelelő alkotásokat. Természetesen kiállításra kerültek Kozma Lajos-tervezte munkák is; bútorok, ajtók, ablakok.

A Műhely megnyílását hazai művészek, írók, költők mellett az európai sajtó is örömmel fogadta. Kozma célja az volt a Budapesti Műhellyel, hogy megmutassa az igényes, magyar iparművészetet az embereknek.

A Műhely impozáns bejárata is ezt a célt szolgálta. A Kozma által tervezett kapuzat két oldalát az ismert növényi motívumok és a szakmák jelképei uralták. Sajnos ez a nagyszerű műve is tűz áldozata lett. Forrás: http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/kozmalajos/iparmuveszet.htm

Szerencsére az eredeti fényképek alapján a bejáratott újrafaragták, így néhány fényképet készítettem is róla.

Életrajza: Kozma Lajos (sz. Fuchs) (Kiskorpád, 1884. június 8. – Budapest, 1948. november 26.) építész, iparművész és grafikus, műegyetemi tanár.

Kozma Lajos 1902 és 1906 között a József Nádor Műegyetemen tanult. Mestere Jánszky Béla volt. 1909–1910 között ösztöndíjasként Párizsban Henri Matisse mellett tanult festeni. A fiatal építészek népies szecessziós irányú, a Kós Károly törekvései nyomán alakult szellemi körének – Fiatalok Társasága - volt a tagja. Kós Károllyal, Györgyi Dénessel, Jánszky Bélával és másokkal igyekeztek korszerű, egyben nemzeti jellegű építőművészetet megvalósítani. Somogy és Erdély tájairól gyűjtötték a népi építészet, a pásztor-faragóművészet díszítő motívumait. Vázlatokat, rajzokat, metszeteket készítettek a falusi épületekről, templomokról, kapukról és e stílusjegyeket beépítették terveikbe.

1910-1913 között Lajta Béla tervezőirodájában dolgozott, irodáját vezette. 1911-ben grafikáival, illusztrációival és bútorterveivel szerepelt a KÉVE kiállításon. A Lajta tervei alapján épült Rózsavölgyi-ház - azóta elpusztult – biedermeier belsőépítészeti munkáit 1912-ben kivitelezte. Ekkor indult el iparművészeti munkássága. Más Lajta épületek külső díszítése is - Erzsébetvárosi Bank, Vas utcai iskola – nevéhez fűződik. Használati és berendezési tárgyakat készített a New-York kávéház részére is.

1913-ban az Iparrajziskola tanára lett és megalakította a Budapesti Műhelyt, amelynek a lakásművészet reformálása volt a célja. Bútortervei a 20-as években "Kozma barokk" néven váltak fogalommá, bútoraiért 1925-ben Iparművészeti Nagy Aranyéremmel tüntették ki, de stílusa már az art déco irányába mutatott. A Tanácsköztársaság ideje alatt a Művészeti Direktórium tagja volt, majd a Műegyetemen 1919-ben induló Lakásművészeti Tanszék tanárává nevezték ki. Ezt a posztját azonban rövid idő múlva elvesztette, és csak 1947-ben kapta vissza.

Grafikusi tevékenysége is jelentős volt, pályája kezdetén könyvillusztrációkat készített. (Utolsó ábrándok, 1908, Ady illusztrációk, Csáth Géza, Móricz Zsigmond könyvcímlapok stb.) Szoros kapcsolatot alakított ki a híres gyomai Kner nyomdával, ahol szecessziós könyvgrafikákat tervezett (Kner Klasszikusok, Monumeta Litterarum). 1925-ben Kozma tervezte Gyomaendrődön, art déco stílusban Kner Imre lakóházát, ami ma Nyomdaipari Múzeum. A harmincas években egyre inkább az épülettervezés felé fordult. 1930-ban a Divatcsarnok újjáépítését tervezte meg, később számos bérlakást épített. Letisztult formavilágú, gondosan tervezett családi házai, villái épültek többségében Budapest második kerületében. Ezek már az avantgárdhoz való csatlakozást mutatják. (Bimbó út 39-67, Berkenye u. 19. Csopaki u. 10., Hermann Ottó u. 10., Napraforgó u. 6-8., Trombitás u. 13. stb.). Legjelentősebb munkái: az ÁTRIUM ház, a Margit krt. 55. alatt, alsó szintjein filmszínházzal. Egyik legismertebb munkája a maga számára épült. Lupa szigeti nyaraló. Az évente kétszer megrendezett Budapesti Nemzetközi Vásárokon számos modern kísérleti jellegű pavilonépületet tervezett: Magyar Ház (1932-33,) Textil pavilon tornya, Idegenforgalmi pavilon (1936), Textilpavilon (1937) Magyar Lajos Gépszíj és Bőrárugyár Rt. pavilonja (1939, 1940) Tungsram pavilon, Weiss Manfréd Acél és Fémművek Rt. pavilonja (1940) Tungsram – Orion. "A fény pavilonja" (1941).

1941-ben, Svájcban jelent meg Das neue Haus című könyve, amelyben nemcsak a már elkészült épületeit közölte, hanem számos új szellemű tervrajzot is bemutatott. Utolsó jelentős munkáját, a Gyöngyösi és Ránky utca sarkára tervezett általános iskola épületét már halála után 1949-ben fejezték be. 1945-től a Magyar Művészeti Tanács Építőművészeti Szaktanácsának és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja. 1946-tól az Iparművészeti Főiskola tanára és igazgatója volt. 1947-ben visszakapta katedráját a Műegyetemen. Az 1946-ban létrejött baloldali építészeket tömörítő Új Építészet Körének elnöke volt. A kör legjelentősebb munkája az 1948-ban a Nemzeti Szalonban megnyílt Új Csepel kiállítás volt. A kiállításon Kozma a csepeli általános iskola tervével szerepelt. 1948. november 26-án halt meg, Budapesten. Hamvait a Kerepesi temető 34/2-2-1 sírjában helyezték örök nyugalomra.

Kozma Lajos házait sem kímélte meg az idő, legnagyobb részüket átalakították, emeletet építettek rá vagy lebontották. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kozma_Lajos_(%C3%A9p%C3%ADt%C3%A9sz)

A Városligeti fasor 33-ra a barátaim legtöbbször rámondják, hogy tipikus Kós Károly ház. Tévednek, mert ezt a házat Vidor Emil tervezte és építtette.

A Vidor-házat az építész saját családja számára tervezte. Az alagsorban rendezte be irodáját, ő azonban nem élt ebben a házban. A magasföldszinti és az emeleti részeken a lépcsőházból megközelíthető külön álló lakásokat alakítottak ki. Az épület külseje magas tetőszerkezete és hátsó homlokzatának faszerkezetes zárt és nyitott erkélyei miatt a hegyvidéki építészet formavilágát tükrözi, amely art nouveau ornamentikával egészül ki. Az épület összetett, aszimmetrikus külső homlokzatának egyes részei nem a belső tér funkcióját követik, hanem maguk is ornamentális elemként vesznek részt a felület formálásában. Az épületben jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Kollégiuma működik. Forrás, és további képek: http://gyujtemeny.imm.hu/virtualis-kiallitas/vidor-haz-budapest-varosligeti-fasor-33/689/2

A ház önmagában is érdekes, de híres lakói és látogató közül ma Szilárd Leóról szedtem össze egy kis visszaemlékezést. Leó számára ez sokat jelentett, mert ez volt az első és sokáig egyetlen lakása, amit sajátjának tudhatott. Életének nagy részét szállodai szobákban töltötte, mint az a rá emlékezőktől elhangzott. Az első beszédet születésének 100, évfordulóján, és hamvai egyharmadának Budapesti temetésén mondta Marx György az Eötvös Társulat elnöke: Szilárd Leó mondotta volt, hogy "jók a gyökerek, de ha nem lehetnek gyökereim, akkor szárnyakat használok." Élete első rövid harmadát élte Magyarországon, azután kényszerűségből - továbbrepült. Bécsben, Berlinben, Londonban, New Yorkban, Washingtonban, Chicagóban, Kaliforniában dolgozott. Saját otthona azonban csak itt a közelben, a Városligeti fasorban volt, majd élete utolsó éveiben La Jollában. Magyar gyökereit azonban nem tudta eltépni. Amikor egy bizalmas washingtoni ülésen elfogyott a türelme, kicsúszott a száján egy-egy erősebb magyar kifejezés, amit nem a jegyzőkönyvnek szánt.

Mint Csoóri Sándor mondta, legnagyobb hatással "Az ember tragédiája" volt rá. Élete alkonyán is az eszkimó-jelenetet idézte, amikor fogytán az energia meg a fóka, de sok az ember. Az emberek ezért támadnak egymásra. Tudjuk, e századvégen is a háborúkat inkább az olajért, mint az emberi szabadságjogokért vívják.

Szilárd Leó a nagy Emberi Tragédiában Ádám szerepét játszotta. Amikor Lucifer megmutatta neki a jelen hibáit, ő akkor a jobb jövő lehetőségeit kutatta. Mindig a holnapra irányította tekintetét. Ember volt, a világ polgára. Egyszer egy héja megelőző csapást sürgetett a Szovjetunió ellen, hogy drága amerikai életeket mentsen meg. Ekkor mondotta: - Uram, biztos Ön benne, hogy Isten szemében az oroszok nem emberek?

1960 táján Bécsbe tervezte egy biológiai intézet létrehozását és könnyes szemmel nézte a burgenlandi magyar falvakat. 1963-ban Wignernek jelezte, hogy talán hazalátogat. Betegsége erre nem adott időt.

La Jollából most szimbolikusan mégis hazajött. Ezek az ünnepélyes napok és órák azt hívatottak bizonyítani, hogy Szilárd Leó szellemében itthon, Magyarországon is él. Számunkra jelkép, hogy porai a Csendes óceán partjáról hazarepültek a Duna partjára. Mi, magyarok most azért gyűltünk itt össze, azért jöttek el a fiatalok is, tanítványaink, hogy az ő irányítását érezve nem a múltba, hanem Ádámként a jövőbe pillantsunk. Szilárd Leó ma a magyaroknak nagyon fontosat ad: hazajött, hogy általa szívünk mélyén mi is többek, felelősségtudatosabbak, jobbak legyünk.

- Mondottam: Ember küzdj, és bízva bízzál!

Elhangzott Szilárd Leó temetésén a Kerepesi temetőben, 1998. február 11.Forrás: http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz9804/marx.html

 A második Palló Gábor és Marx György telefonbeszélgetése Zeisel (Striker) Évával és lányával, Jeannievel.

Striker (asszonynevén Zeisel) Éva az iparművészet kilencvenegy éves amerikai nagyasszonya. Kerámiái a new yorki Museum of Modern Arts díszei. A híres Polányi család leszármazottja. Édesanyja, Polányi Laura pedagógus, történész volt, a világhírű kémikus és filozófus Polányi Mihály és a nem kevésbé híres közgazdász, Polányi Károly testvére. Striker Éva adta az élményanyagot Koestler Artúr "Sötétség délben" című világhírű művéhez, miután az 1930-as években férjével, a fizikus Alex Weissberggel, Tisza László egykori kollégájával, néhány évet Harkovban töltve, minden ok nélkül bebörtönözték. Striker Éva Polányi Mihály révén Németországban és Amerikában kapcsolatba került a legnagyobb magyar természettudósokkal, így Szilárd Leóval is.

Milyen kapcsolatban volt egymással a Szilárd és a Striker család?

Leó édesapja fiatal mérnökként az én nagyapám vasúti mérnöki irodájában dolgozott Magyarországon. Édesapja a nagymamámat is ismerte fiatal lány korában.

Mikor látta először Szilárd Leót?

Pontosan emlékszem. 1927-ben, amikor elmentem Magyarországról Németországba, Leóval Berlinben találkoztam. Polányi Mihály környezetében történt. Csak arra emlékszem, hogy szép esőkabátja volt, és nagyon gyorsan mozgott. Amint elkezdtünk beszélgetni, mindjárt átvette a parancsnokságot. Azonnal megmondta, mit kell csinálnom. Egyáltalán: mindig mindennek azonnal átvette a megszervezését. Azt mondta, Hamburg veszélyes hely egy 21 éves lánynak, ezért nekem az ő nővéréhez, az éppen Hamburgban lakó Rózsihoz kell mennem, és átadta a címet. Sőt azt is pontosan megmondta, melyik vonattal, melyik busszal menjek, hol szálljak föl, hol szálljak le. Nem tűrt ellentmondást. Csak racionális szempontokat lehetett mérlegelni. Akivel csak találkozott, rögtön elkezdte az életét szervezni.

Többször találkoztak Berlinben?

Én tehát Hamburgba mentem, és ott is maradtam. Így azután csak később találkozhattam vele újra, amikor átköltöztem Berlinbe.1929 és 32 között Berlinben laktam, Leó is ott élt. Egészen természetes volt, hogy összejöttünk. Gyönyörű nagy lakásom volt, amiben együtt laktam bátyámmal, Striker Mihállyal. Ő szabadalmi ügyvivő volt, később New Yorkban sikeres szabadalmi irodát működtetett. Leó gyakran meglátogatott engem vagy Mihályt. Rendszeres társadalmi kapcsolatban álltunk. Akkoriban gyakran rendeztem nagy vendégségeket. Szilárd szinte mindig hivatalos volt ezekre a vendégségekre, de vele kapcsolatban nem emlékszem különös esetekre. Nagyon bonyolult időszak volt ez Berlinben. Sokat politizáltunk; a nácizmus javában erősödött. Nagy társasági élet zajlott, sok barátom járt hozzám, ő volt az egyik. A lakásom valójában művészeti stúdió volt, Berlin közepén, egy kávéház közelében. Könnyen lehetett csak úgy feljönni hozzám. De igazi kapcsolat csak később, New Yorkban alakult ki Leó és közöttem.

A berlini műteremben rendezett partikra kik jártak?

Nem nagyon emlékszem. Sok híres fizikus, művész kollégák és a Polányi-nagymama, a híres Cecil mama is gyakran eljött hozzám. Neki mindig sok barátja volt.

Arthur Koestler is eljárt?

Koestler nagyon közeli barátom volt. Édesanyám iskolájába járt. De nem emlékszem, hogy Leóval különösebb kapcsolata alakult volna ki. Persze jól ismerték egymást.

A berlini társaságban hogyan viselkedett Leó?

Nem nagyon emlékszem, mit csinált ebben az időben. Egyike volt a társaság tagjainak, akik mind érdekes dolgokról társalogtak. Gyakran jött, mindig megkérdeztem, hozzám jött-e vagy a bátyámhoz. Hol nálam vacsorázott, hol meg a bátyámnál.

Neumann Jánossal is találkozott?

Arra emlékszem, hogy Neumann Jánossal egyszer itt New Yorkban találkoztak az én lakásomban. Sohasem fogom elfelejteni, hogy egyszer itt nálam az önmagukat reprodukáló számítógépekről beszélgettek 1940 körül. Azt hittem, megbolondultak, hiszen nem is léteztek számítógépek, ők meg azt vitatták, hogyan tudják önmagukat reprodukálni! De Leó New Yorkban sem velem állt igazán közeli kapcsolatban, hanem a lányommal, Jeannie-vel, aki 1940-ben született.

Ez különös egy agglegény esetében.

Agglegény maradt, semmiképpen nem akart kicsi családi lakásban élni. Később, mielőtt Washingtonba költözött volna, nem akart rendes lakásban lakni, csak hotelben. Én viszont 1949 körül lakást akartam venni. Segített keresni. Egyszer a Central Park Westen találtunk egy nagyszerű, hatalmas, sok szobás nagypolgári lakást. Azt mondta, nagyon szeretne ő is ott lakni, a nagy lakásban remekül elférnénk együtt. Az egyik részében ő lakna Trudéval. A lakásban éppen a bejáratnál volt egy nagyon nagy szoba. Azt mondta, itt fog ülni, a sok fiatal ember erre fog mindig bejönni, ő pedig majd beszélgethet velük. A szállodák halljaiban is szerette nézni az embereket, ezért nem akart normális lakásban lakni. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta nekem, azért akart volna abban a nagy lakásban lakni, mert emlékeztette volna a régi budapesti házukra. Ott is hatalmas család lakott együtt egy szép nagy házban. Végül New Yorkban mégiscsak túl nagynak találtuk a lakást, és nem ide költöztünk. Azt mondtuk, túlságosan sok rézkilincs volt benne, nehéz lett volna pucolni őket. Nem lett a dologból semmi, de ő szívesen vette volna, ha körülötte fiatal emberek jöttek, mentek volna.

Valakitől azt hallottuk, Szilárd fiatalabb korában tetszett a lányoknak, de őt nem nagyon érdekelték a leányok.

Én nem láttam, hogy különösebben érdeklődött volna a lányok iránt. Trudinak, későbbi feleségének mindennap írt levelet. Trudival az én bátyám lakásában ismerkedtek meg Bécsben, sok évvel a háború előtt. Viszont nagyon szerette a szépet. Amikor előadásokat tartott itt New Yorkban és meghallgattam, utána mindig azt mondtam neki, hogy milyen szép volt. És ennek nagyon örült. Egyszer le is rajzoltam, és ez a grafika valahogy elterjedt. Sok helyen jelent meg nyomtatásban is. Ha nincs meg önöknek, adok egy példányt. Az előadásokat egy College-ban tartotta. Talán kétszer hallgattam meg. Az atombomba betiltásáról beszélt. Ezek nem tudományos, inkább politikai előadások voltak. Egyszer később, az ötvenes években, meglátogattam Leót itt a közelben, a Kings Crown Hotelben, ahol mindig lakott New Yorkban, és nagyon deprimáltnak találtam.

Ennek politikai vagy egészségi okai voltak?

Határozottan politikai okai voltak. Úgy érezte, mindenki elfelejtette őt. A szemein látszott. Az volt az érzésem, hogy büntetni akarja magát az eszközért, amit feltalált. Néha felhívott telefonon, aggódtam miatta ebben az időben. Nagyon magányos volt. Bemutattam egy közeli barátomnak, de nem segített azon, hogy úgy érezte, elfelejtették. Ez az ötvenes években történt. Viszont nagyon közel került a lányomhoz, amikor a leányom körülbelül 13 éves lehetett, és az édesapja nagyon sokat volt távol, mert Chicagóban dolgozott. Jeannie apapótlék-félének tekinthette. Minden héten legalább egyszer meglátogatott bennünket. Gyakran ebédeltünk együtt. A leányomat nagyon érdekelték az állatok. Azt tervezte, hogy Londonba megy olyan iskolába, ahol az állatokat tanulmányozhatja. De Leó azt mondta, ne az állatokat tanulmányozza, hanem a gyerekeket, ráadásul Londonban élt Anna Freud, akit nagyra tartott. Egyszer adott a lányomnak egy könyvet, hogy olvassa el H.G. Wells könyvét, aminek "The World Set Free" a címe. Ebben Wells előre leírta az atomháborút. Érdekes módon a lányom fizikailag is jobban emlékszik Leóra, mint én.

Volt valami különleges tulajdonsága?

Két dolog. Az egyik, hogy könnyen elpirult. Nem tudom, miért. A másik pedig, hogy nagyon szerette a szépet. Emlékszem egy nagyon elegáns, drága kabátjára. Mindig megnéztem, milyen szép, sőt meg is jegyeztem, és nagyon örült neki. Esztétikailag nagyon érzékeny ember volt. És persze nagyon fontos, mennyire érdekelték a gyerekek.

Kedves Jeannie, az édesanyjával az imént beszéltünk telefonon Szilárd Leóról. Budapesten most fogjuk ünnepelni Szilárd századik születésnapját. Zeisel Éva azt tanácsolta, hívjuk fel magát, mert olyan közel állt Szilárdhoz és olyan élénk emlékeket őriz róla. 

Ez bizony igaz. Úgy érzem, mindig ismertem, kétéves korom óta, vagy még régebben. Olyasminek tekintettem, mint egy nagyon kedves nagybácsi. Egészen a haláláig jól ismertem. De én gyerekként másképpen láttam őt, mint a többiek. Az emberi oldalát ismertem: elsősorban emberi kvalitásait és humorát. Mint gyerek nem láttam semmit az arroganciájából, amiről olyan sokan beszélnek. Számomra mindig könnyen elérhető volt. Úgy emlékszem rá, mint aki nagyon félénk, és könnyen elpirul.

Tudta, hogy nagy ember?

Mindig tudtam, hogy fontos dolgokat fedezett fel, de ez számomra nem jelentett sokat. És ő nem viselkedett fölényesen, nem tartott távolságot. Azt hiszem, hogy közmondásos arroganciája nem a nagyságával függött össze, hanem a félénkségével, amit örökké leplezni akart.

Hogyan figyelte meg gyerekként, hogy félénk?

Sokat voltunk együtt. Más emberek is gyakran eljöttek hozzánk. Láttam, hogy bizonyos helyzetekben nem tud mit mondani. Néha egyszerűen nem tudta pontosan, mit is kell ilyenkor beszélni. Zavarban volt. Úgy éreztem, félénk, kicsit gátlásos. Nem tudott könnyen társalogni. Ha pedig valami kedveset mondtak neki, valami bókfélét, azonnal elpirult. Ha például azt mondta volna valaki, milyen szép ma a haja, azonnal a feje búbjáig elpirult volna. Nagyon könnyen elpirult. De nagyon, nagyon aranyos volt. Sohasem volt a számunkra távoli. Az volt a terve, hogy ha ledobják az atombombát, a bátyámat, Johnt, és engem Mexikóba visz. Megmondom, miben volt félénk: saját érzelmeinek kifejezésében. Azt hiszem, hogy az arroganciája tulajdonképpen maszk volt, amivel félénkségét leplezte. Mert ez az arrogancia rendszerint összekeveredett a vicceléssel. Azt hiszem, ez a keverék segítette, hogy legyőzze a félénkségét.

Magukkal nyilván nem volt olyan félénk.

Nem, soha. Teljesen oldott volt, az apámmal is. Szinte családtagnak tekintettük. Családunkat egészen fiatal kora óta ismerte. Itt lakott a közelben és magányos volt. Nem sok barátja akadt New Yorkban, ezért jött olyan gyakran vacsorázni hozzánk, és vált nagybácsivá. De Chicagóban, ahol apám élt, ők is éppen olyan közel kerültek egymáshoz, ugyancsak familiáris módon. Apámmal is biztosan a Polányi-családon keresztül ismerkedett meg, de nagyon, nagyon régen. Apám szociológusként a Chicagói Egyetemen tanított, és Leó sokáig szintén ott dolgozott.

Tudná illusztrálni a humorát?

Szavaiban mindig ott bujkált egy kis csípős, pajkos humor. Például amikor középiskolába jártam, tv-műsorban szerepeltünk, és interjút kellett készítenünk egy híres emberrel. Egy magas rangú politikust, Harold Stassent kellett meginterjúvolnunk, aki éppen leszerelési tárgyalásról jött haza a Szovjetunióból. Én tiszta hülyének éreztem magam; fogalmam se volt, mit kérdezzek. Mondom neki: "Leó, mit kérdezzek Harold Stassentől?" Azt válaszolta: "Kérdezd meg, mi okozott magának több bajt a tárgyalásokon az oroszok vagy az amerikai külügyminisztérium?" llyen féle humora volt. Sose fogom elfelejteni az ironikus szemhunyorítását.

Játszott vele vagy elvitte fagylaltozni?

Emlékeimben inkább az él, hogy otthon beszélgettünk, és mindig érdekelte, mit csinálok. Emlékeimben mindig otthon vagyunk, ahova sokan jöttek vacsorázni, és ő is velünk volt. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy játszottunk volna. Beszélgetni szeretett. Mindig kíváncsi volt, mit csinálunk éppen. Számunkra soha nem volt távoli.

Állítólag szeretett beleszólni mások dolgaiba.

Inkább tanácsokat adott. Iskolás koromban egyszer szerepeltem egy színdarabban. Jó messze, valahol vidéken történt, mégis eljött, hogy megnézze, hogy játszom. Valami amerikai darabot adtunk elő, az "Édenkert"-et. Utána odajött hozzám, és azt mondta, a Yale drámaiskolájába kell jelentkeznem, de rendezőnek. Később valóban a Yale drámaiskolájába mentem, de végül mégiscsak színész lettem.

Megindokolta a tanácsait?

Meg se kérdeztem. Nem magyarázta meg. Soha sem magyarázgatott. Mindig váratlan dolgokat mondott. Nem használt szóvirágokat. Nagyon tömören, röviden fejezte ki magát, és sohasem tekintettem ezt sértésnek. Egyszerűen csak így beszélt. És örökké mosolygott.

A beszélgetésekben nem játszott domináns szerepet?

Nem. Amikor beszélt, rövid volt és vicces. Keveset beszélt. Tudja, azért hívtuk olyan sokat, mert magányosnak látszott, mi pedig gyakran tartottunk vendégséget. A többiek művészek, a mamám diákjai, az én barátaim voltak. Sokan. Köznapi, normális, nem híres emberek. Leó mindig érdeklődött az iránt, amit az emberek beszéltek. Kérdéseket tett fel, és főleg azt szerette hallgatni, amit mások mondanak, nem ő akart szerepelni. Sokat kérdezett, a válaszokhoz persze megjegyzéseket fűzött, amelyek általában viccesek és tömörek voltak. Közben gyakran elpirult, és kacsintott. Nagyon kedves volt. Maguk a beszélgetések nem voltak különösebben érdekesek: csak olyan mindennapi beszélgetések. De ilyenkor is gyakran adott tanácsot.

Édesanyja mesélte, hogy együtt mentek az állatkertbe, és Leó azt mondta, inkább a gyerekek iránt kellene érdeklődnie, nem az állatok iránt.

Igen, azt akarta, menjek Londonba, és Anna Freudnál tanuljak. De ez nem az állatkertben történt, hanem azután, hogy befejeztem a középiskolát, vagy valamelyik iskolai vakáció idején. Már nem tudom. Mindenesetre az állati viselkedést tanulmányoztam, sőt el is mentem egy évre Konrad Lorenzhez tanulni. De Leó úgy érezte, az állatok viselkedése helyett a gyerekeket kellene tanulmányoznom.

Miért?

Nem tudom. Nem magyarázott. Talán azért mondta, hogy tanuljak Anna Freudnál, mert az emberi oldal mindig jobban érdekelte, mint akármi más.

Az ember azt gondolná, egy ilyen megrögzött természettudós nem ismeri Freudot.

Óriási tévedés: mindenről tudott. Persze, hogy olvasott Freudot. Mindent elolvasott, és hihetetlenül sok mindennel foglalkozott komolyan, nem csak fizikával, biológiával és hasonlókkal. Ezek az európai emberek, köztük apám is, megdöbbentően műveltek voltak. Nagy tudósok és nagyon művelt emberek.

Szilárd New Yorkban egyedül élt, Trude Weisstől, évtizedes barátnőjétől több ezer kilométeres távolságban. Sohasem vetett szemet másra?

A mi családunkhoz mély barátság fűzte. Beszélt Inge Feltrinellivel, aki Olaszországban él?

Nem.

Pedig ő volt az, akibe Leó nagyon beleesett. Nagyszerű, gyönyörű fiatal lány volt, talán húsz vagy huszonegy éves, de lehet, hogy csak tizenkilenc. Inge fantasztikusan kedves, sugárzó teremtés volt. Nálunk ismerkedtek meg és Leót valósággal elbűvölte. Mi tudtuk, hogy a kapcsolat plátói maradt, Leó nyilvánvaló vágyakozása nem teljesült be. Nyilván a félénksége miatt. Szerintem Trudén kívül senki nem volt az életében. De nagyon sokat voltak együtt Ingével. Öregedő gavallérként Leó főleg kínai vendéglőkbe és moziba vitte és csodálta. Lanouette, amikor a könyvét írta Leóról, Trudéval együtt meglátogatta Ingét és beszélt vele. Furcsa kapcsolat volt, az biztos.

Vajon miért nem élt együtt Szilárd Trudéval?

Nem tudom. Trude mindig máshol dolgozott. És ő sem volt a világ legmézesmázosabb, legkönnyebb embere. Ráadásul rettentő sokat dohányzott, Leó meg nem cigarettázott. Trude tüdőrákban halt meg. Kicsit talán maszkulin nő volt. Leó élete végén, amikor La Jollában, a Salk Intézetben dolgozott, mégiscsak összeköltöztek. Szép lakásuk volt, és nagyon jól érezték magukat együtt. Nagyon meghatott, amikor Trude elmesélte, hogy elmentek együtt vásárolni, és Leó vett neki kalapot. Ez olyan házias, férjes és Leóra egyáltalán nem jellemző dolog: kalapot venni a feleségének. Triviális, személyes és nem tipikus. Nem megható?

Még a temetése is különleges volt.

Leó halála után Trude szomorúan mutatta, milyen sok fontos ember írt neki kondoleáló levelet, például Kennedy-család és sokan mások. Azt mondta, Leó kérése a temetésére vonatkozóan az volt, hogy a hamvait vigyék fel egy ballonnal az égbe, és szórják szét az óceán fölött. Az emberek a temetéseken általában lefelé néznek. Ő pedig azt akarta, hogy nézzenek fölfelé. Forrás: http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz9802/szpar.html

Volt időszak, amikor tudtam annyit inni, hogy magyar nótára fakadtam. Nem szoktunk dicsekedni vele, mert évtizedekig csak megtűrt műfajként létezett. Édesapám nem szégyellte, és sokszor hangosan bekiabált az udvarról, hogy ne felejtsék el behívni, ha kezdődik a nótaműsor a tévében. Az egyik kedvenc előadója Vörös Sári volt. Én Vörös Sári egykori otthona előtt gyakran megyek el, ezért nem hagyhattam ki, hogy lefényképezzem azt a társasházat, ahol évtizedekig élt.

A ház, amelyikben 1938-tól haláláig élt a XIII. kerületben a Róbert Károly körúthoz közel van. Nem egy felkapott környék. Szokás úgy hirdetni, hogy dinamikusan fejlődő környéken helyezkedik el, ezzel is igyekeznek növelni a lakások irodák forgalmi értékét. Ahhoz képest, hogy Vörös Sári nótaénekei az „Önök kérték” műsorban még mindig népszerűek, nem sok információt találtam a neten róla. A születésének 100, évfordulójára készült filmösszeállításának reklámanyagában olvasható néhány sor az összes életrajzi ismertető a legtöbb, melyet találtam: „Vörös Sári legendás nótaénekes, dalénekes volt. 1910. június 7-én, Budapesten született. A rádióban, a televízióban és a nótahangversenyeken a közönség egyik kedvence volt. Hosszú éveken keresztül nevelte, oktatta, - az OSZK stúdióban - a ma is pályán lévő számos nótaénekest. A műsorban a nótaéneklés egyik koronázatlan királynője Vörös Sári legszebb felvételeiből válogatunk.” Forrás: http://www.mediaklikk.hu/2014/10/27/az-a-szep-voros-sari/

Találtam a Youtube-n több nótafelvételét. Az alábbi nótájának van a legtöbb megtekintése. Úgy gondolom, ilyen sok ember nem tévedhet. Remélem olvasóimnak is tetszeni fog.  

Munkába menet, és munkából jövet szeretem változtatni az útvonalaim, mert így még több, szebb és érdekesebb házat, kapualjat, találok. Amennyiben kedvem úgy hozza – és a fényviszonyokat is jónak tartom -, még fényképeket is készítek. A Benczúr utca 29, az egyik kedvenc kapualjam.

Ezen a házon még megvannak a Tardosi vörös mészkőből faragott kerékvetők, és a kapuján a kedvenc virágos ajtómotívumom van.

Erről a virágos motívumról, azt hittem, hogy ilyen virág nincs is, amiről ezt mintázták. Aztán egyszer Franciaországban az egyik öreg ajtón egy szárított virágot láttam, amely úgy nézett ki, mint a kedvenc faragott virágmotívumom. Azt hittem, ilyen virág csak Franciaországban terem, és ez a virágmotívum onnét jött Budapestre.

Aztán utánanéztem, és kiderült, hogy ez a virág Magyarországon is őshonos, és nem más, mint a Szártalan Bábakalács.