Én már hat éve elvittem a komáromi erődrendszerhez hetven kollégámat egy munkahelyi kirándulás keretében. A családomat nem sikerült bevinnem, mert a család nőtagjait nem különösebben érdeklik a katonás témák. Gimnáziumi fiú osztálytársaimmal kísérletet tettem arra, hogy megmutassam nekik az erődrendszer legfiatalabb tagját. Így esett, hogy Július második szombatján bevettük a monostori homokhegyet.  A legjobban felújított épületrészek – lőoktató terem és a dunai bástya – nem voltak látogathatóak. Így is vagy négy kilométert bolyongtunk a főbejáratnál kapott térképekkel, és leírásokkal a kezünkben. Aznap nem is vállalt be kis csoportunk több kulturális programot az én nagy sajnálatomra. A környéken még olyan sok érdekes látnivalót tudtam volna mutatni. Azért megígérték, hogy máskor is ellátogatnak a hétvégi házamba, és más látnivalókat is szívesen megnéznek velem.

A posztban levő dőlt betűs erődrendszer ismertetők az internetről származnak. Elsősorban azokról a részekről kerestem, és másoltam be ismertetőket, amelyekről a képek készültek.

A mohácsi csata után Komárom hadászati jelentősége szinte egyedülállóan fontos lett. A három részre szakadt országnak azon a helyén állt, ahol a török hódoltság és a királyi Magyarország területe találkozott. Komárom ekkor végvár volt, hiszen Buda már török kézre került. I. Ferdinánd felismerte a vár fontosságát - főként Bécs védelme szempontjából - és nagyszabású erődítési munkálatokba kezdett. Ekkor épült fel az ún. Óvár, amiről a várkapu fölött látható emléktábla tanúskodik.

1592-1649 között építik ki Komárom várának ellenerődjeit. A Duna jobb partján épült fel a Szent Miklós palánk (a későbbi Csillagvár), míg a bal parton a Szent Fülöp palánk (a későbbi Vág-hídfő).

1606-ban Rudolf magyar király és a török szultán kötött békét a város mellett, Zsitvatőnél (zsitvatoroki béke), majd 1627-ben a komáromi szigeten folytatott tárgyalások után kötötte meg a magyar király és a török szultán az ún. szőnyi békét.

A török háború idején Komárom az első ostrom 1527-ben élte át. Ettől kezdve egészen 1683-ig meg-megújultak a török rohamok. Például Pálffy Miklós kapitánysága alatt a török harminc támadást intézett Komárom ellen. Az egyre erősödő török támadások további erődítési munkálatokat tettek szükségessé. Ekkor épült fel az ún. Új-vár 1673-ban, Lipót császár uralkodása idején.

A napóleoni háborúk során ismét megnőtt a komáromi vár jelentőssége. I. Ferenc uralkodása alatt az Új-várhoz északi irányban új erődítményvonalat húztak.

Az építkezést 1809-ben fejezték be. Ekkor került föl a vár északnyugati bástyájára a Kőszűz a talapzatán az ismert szöveggel: Nec arte, nec marte.

Nem hiába készült el az újjáépített várerőd, mert az 1809-es győri csata után - Napóleon elől menekülve - Ferenc császár az egész udvarával Komáromba jött. Másfél hónapig időzött itt; július 14-től augusztus 22-ig. Ferenc császár ekkor elrendelte, hogy Komáromot tovább kell erősíteni, hogy az a Monarchia legerősebb támaszpontjává váljon, akár 200 000 katona befogadására is tegyék alkalmassá.

AZ ERŐDRENDSZER KIÉPÍTÉSÉNEK BEFEJEZÉSE

1850-ben most már az 1848/49-ben szerzett tapasztalatok birtokában - ismét előtérbe került a komáromi erődrendszer kiépítésének folytatása. Az időszak elterjedt gyakorlata volt az erődövek alkalmazása. Ennek az volt a lényege, hogy a központi vár köré - mindig a tüzérségének lőtávolságát figyelembe véve - erődöket építettek, létrehozva egy vagy több övet.

Komáromban a Maly-féle terv szerint a jobb parti terület biztosítása három erődre támaszkodott: a Csillagsáncra, a homokhegyi erődre és a Nagyigmándi út mentén lévő magaslaton létesítendő erődre. Ezen erődöket egy folyamatos sáncnak kell összekötnie, melyet a térközben három köztes, kis erőd erősít meg. Az építkezés legfontosabb területe a Homokhegy, vagy más néven Monostor-hegy megerősítése volt. Az új erőd létesítésénél semmit sem használtak fel az 1849 nyarán felépített védműből, hanem azt a legkorszerűbb elvek alapján tervezték és valósították meg.

Az erődépítészet történetében mindenképpen egy új korszak kezdődött ekkor, és ezt jól szemlélteti e rendszer is. Elvei szerint az erőd alaprajza általában a hosszú, egyenes oldalakból álló zártsokszög volt, figyelembe véve a terep nyújtotta lehetőségeket. A hosszú oldalak kialakítását az indokolta, hogy így egy irányba több löveg állítható fel. A főfalon, vagy gáton - melynek vonalvezetése adta az alaprajzot - álló lövegek számára a mellvéd szolgált fedezékül, az ágyúk e fölött, vagy az ebbe vágott résen keresztül tüzeltek. Ez volt az erőd legfontosabb része, melyet az előtte húzódó árok védett, ez biztosította az ún. "rohammentességet". A főfal tulajdonképpen egy földgát volt, melyben falazott kazamatákat, csarnokokat, helyiségeket alakítottak ki. A már említett belső fal (escarpe) mögötti kazamatasoron kívül, az árok külső, szintén falazott oldala (contrescarpe) is kazamatázott volt, melyen ugyancsak lőrések biztosították a kilövést a gyalogság, illetve a sarkoknál a kisebb űrméretű lövegek számára.

A hosszú oldalak közepén az árokba többszintes oldalazóműveket (koffer) terveztek, melyek tökéletessé tették az árok teljes pásztázását, vagyis tűz alatt tartását. Az árok külső fala fölött futott körbe a fedett út, melyet az árokból a koffereknél kialakított lépcsőkön lehetett megközelíteni. A fedett utat általában a saroknál, az árok vonalvezetésének a törésénél, gyülekező helyekké szélesítették ki. Az erőd előterében itt is lejtőt alakítottak ki, mely fedezte a főfalakat és kizárta a holtterek kialakulásának lehetőségét. Az erőd belsejében laktanyákat építettek, melyeket szintén védőművekkel láttak el. Az itt felállított lövegekkel a főfalra feljutott ellenséget lehetett pusztítani. A védőműveket, épületeket több métert magas földréteggel borították, ezzel is növelve ellenálló képességüket. Szabadon, nyíltan álló falak, lehetőség szerint nem voltak, így az ellenség tüzérsége számára nem adtak közvetlenül lőhető felületet. Mindent igyekeztek föld alá süllyeszteni, a védelmet tehát nem a magas, erős falak, hanem az árok, a földtöltések adták.

A Monostori erőd az osztrák elvei szerint épült, védművei teljesen megfeleltek előírásainak. Klasszikus bástyák nélküli zártsokszög alaprajzú építmény, melynek legfontosabb eleme a főfal, mely elsősorban nyugati és déli oldalon biztosította nagyszámú löveg elhelyezését.

A Monostori erődben két teljesen egyforma koffer épült, ami viszont nem oldotta meg a teljes árok védelmét. A déli falszakasz keleti lezárásánál ezért egy kétszintes oldalazó - féltornyot építettek, míg az erőd keleti oldalán egy szintén kétszintes oldalazótorony fedezte azt a területet. Az erőd északi - Duna felöli részének a védelmét ezzel szemben teljesen másként alakították ki. E falszakasz nyugati, 145 méter hosszú falszakaszán 10-15 löveget állíthattak fel. Ezen oldal közepén épület az a háromszintes védmű, mely legjobban hasonlít egy hagyományos bástyához. A nagyméretű, belső udvarral rendelkező építmény több rendeltetésű volt. Fő feladata a Duna felé nyúló, északi félköríves arcvonalán elhelyezett lövegek tüzével szükség esetén a folyó hajóforgalmának a lezárása, a Nádor-vonal déli szárnya előtti területek pásztázása volt. Innen oldalazták az északi oldal nyugati árokszakaszát is és biztosították az erőd Duna felőli bejáratát. Az épület hátsó helyiségei a tüzérek és a tüzérségi anyagok elhelyezését biztosították. Békében itt tárolták azokat a lövegeket, melyeket az ostromállapot kihirdetésekor a falakra vontattak. Az erőd keleti oldalának kialakításánál figyelembe vették az erődrendszer kiépítésének további tervét is. Eszerint a Monostori erődöt a többi erőddel egy folyamatos fal köti majd össze, hasonlóan, mint a Nádor-vonal esetében.

A Monostori erőd létesítésével egyidőben megkezdődött a jobb parti rendszer keleti elemének, a Csillagsáncnak a felújítása is, mely az átépítések ellenére megőrizte eredeti alakját. Megmaradt bástyák homlokzata, feltehetően egyrészt szintén anyagi okokból, másrészt, mert itt a védelmet jelentősen segítette a mocsaras talaj. A bástyák belsejében kazamaták voltak, melyekbe lövegeket helyezhettek el. Ezen lövegek a szomszédos bástyák előterét pásztázták. A főfalra állított lövegeket itt széles vizesárok védte. Az átépítés az erőd belsejét érintette, ahol egy belső udvaros bombabiztos épületet emeltek, amely a sáncok felé csak lőréseivel néz.

A sánctábor legdélibb eleme, az osztrák erődítési rendszer tipikus överődjének számító Igmándi erőd volt, melynek építése csak 1871-ben, a Monostori erőd befejezése után kezdődött. Ennek az erődnek az építése - a pénzszűke ellenére - feltétlenül szükség volt, ezt jól mutatta az 1866-os porosz-osztrák háború is. Az ekkor még beépítetlen magaslatot sáncokkal erősítették meg, hogy egyáltalán kialakuljon egy védhető terület a hídfő és a központi várak biztosítására.

A szovjet csapatok 1945 március 28-án foglalták el Komáromot.. Észak-Komárom 30. án került az északkeleti irányból támadó, ugyancsak a 46.szovjet hadsereghez tartozó alakulatok birtokába. A szovjet csapatok mindkét oldalon azonnal elfoglalták a stratégiailag fontos pontokat, így az erődöket is megszállták. A második világháború lezáró békeszerződés ismét két részre szakította Komáromot. Egy dolog azonban továbbra is összekötötte a két várost: az erődökben a következő évtizedekre szovjet csapatok rendezkedtek be. A szovjet csapatok 1991-ben hagyták el Komáromot. Kiürítették a lőszerraktárként használt Monostori erődöt, a mellette lévő laktanyát és elhagyták a volt Frigyes laktanyát is. Ettől kezdve a város több száz éves katonajellege végleg megszűnt.

Dőlt betűs részek forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kom%C3%A1romi_er%C5%91drendszer

Ez a történet 35 évvel ezelőtt kezdődött. Apámmal gombázni mentünk a Komló melletti birkalegelőre. Visszafelé a sturc (meddőhányó) mellett jöttünk el. Apám a meddőhányóra kihordott sok kő tetején meglátott egy faládát.

De jó kis láda ez, hazavisszük. – Mondta, és hazavittük a gombaterméssel együtt.

Ezt a ládát aztán semmire sem használta apám. Csak porosodott a szerszámos műhelyében. Nekem is akkor jutott eszembe, hogy ez a láda a sturcról származik, amikor apám hagyatéka között rendezgettem. Hogy miért őrizte meg ezt a ládát 35 éven keresztül, úgy hogy semmire sem használta? Már azon gondolkodtam, hogy a lomtalanításkor a ház elé kiteszem. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy ne dobjam ki.

Nemrég barátomnál voltam, aki hasonló cipőben járt. Apja műhelyét számolta fel, ahol sok-sok kacat között láttam meg ezt a műhelylámpa maradékot.

Nekem ez tetszik. El tudnám képzelni olvasólámpának a hétvégi telken. – mondtam. Barátom erre odaadta nekem ezt e szerelőlámpa vázat a születésnapomra.

Ezek után a ládának és a lámpának sem kellett sokat várni, hogy megújuljon. A ládát alaposan letisztítottam. A fölösleges szögeket kihúztam. Ahol nem volt felirat rajta azt lecsiszoltam. Az egész ládát favédő szerrel kezeltem, majd selyemfényű falazúrral kentem le. Végül az egyik oldalára műanyag talpakat csavaroztam, hogy még véletlenül se sértse fel a padlásszobánk padlóját.

A lámpa vázát drótkefével tisztítottam, és RO55-el passziváltam. A lámpa vázát lámpazöldre fújtam. Miután készen lettem és minden megszáradt, íme, a kész éjjeliszekrény, a hétvégi házunk tetőterében. Amennyi időt és pénzt a felújítására költöttem, vehettem volna új éjjeliszekrényt, és lámpát is. Én így szeretem, mert ennek az éjjeliszekrénynek múltja van, és az én kezem munkája. Pont abba a szobába való, ami eredetileg a présház szénapadlása volt. 

Amikor kezembe akadt a most bemutatásra kerülő árjegyzék, nem tudtam megállni, hogy azonnal el ne olvassam. Az 1938-ban kiadott árjegyzék, és a kiadó ajánlása ihlette a posztom régies címadását.

 A benne levő termékek milyen ismerősek. Még mindig találkozhatunk velük régi lépcsőházakban, lakásokban.

Ilyen réz virágpermetezőket ma már csak a bolhapiacokon lehet vásárolni.

Ezen az oldalon szereplő drágább konzervnyitó és az olcsóbb diótörő a nagyszüleink konyhájában mindig használatban van.

 A dédszülők innét vásárolták a lombfűrészkészletet a nagyobbik fiúknak, aki később ezeket sokáig használta, és készített szebbnél szebb dísztárgyakat.

A neten szinte semmit nem találtam Mittler Bernát lakat és fémárugyáráról. A gyár címe ma is létező, és nincs is messze a lakásomtól. Vasárnap gondoltam egyet és meglátogattam a Budapest VII. kerület Wesselényi ucca 65-öt.

Tipikus historizáló stílusban épült sarokház.

A kapubejáratot itt is modernre cserélték az IKV-s időkben.

Az alagsorba vezető vasajtó mögött lehetettek egykor a gyár műhelyei.   

A sarkon volt a gyár mintaboltja. A bolt bejárata fölötti erkély biztosan a Mittler Bernát lakásának az erkélye volt.

Az üzlet egykori kirakata, most talán lakásként szolgál.

Csak kettő sarokra van a Rózsák Tere, templomának kettő nemrég felújított tornyát ide látni. 

Feleségem egyik nagynénje hagyott ránk doboznyi régi könyvet, iratot. Egy régi Ludas Matyi is volt közte. Én elkezdtem olvasni, és meglepődve tapasztaltam, hogy karikatúrái, és a benne található írások kortalanok. Akár manapság is készülhettek volna.

Aki szeretné tudni, hogy mikor íródott, annak itt az újság fejléce. 

Hitted volna, hogy 33 éves lapból szemezgettem?

Már a múlt hónapban meséltem arról, hogy házassági évfordulónkra Vogel Eric grafikát adtam ajándékba a páromnak. Amikor utána néztem Vogel Eric életrajzának akkor olvastam, hogy született Budapesten 1907 június. 22-én, azaz pont a mi évfordulónk napját követően. A szülői háza nincs is messze lakhelyünktől, így rögtön ki is találtam, hogy Eric születésnapján elmegyünk és megtekintjük azt a híres és nevezetes szülői házat. Úgy olvastam, hogy Eric annyira ragaszkodott a szülői ház lakásához, hogy haláláig megtartotta a tulajdonjogát, még akkor is, amikor már Budán élt.  Az élet aztán úgy hozta, hogy a nevezetes napon nem jutottunk el a házhoz, hanem egy héttel később. Azon a hétvégén, a területen lomtalanítás volt, így az utcakép eléggé lelombozó, de azért fogadjátok szeretettel a születésnapomon készített fotókat Vogel Eric szülőházáról és emléktáblájáról.

Ráadásképpen, hogy ne maradjatok Vogel alkotás nélkül bemutatok néhány aprónyomtatványt, melynek címlapját Vogel Eric rajzolta.

Cirkuszi műsorfüzet 1972-ből. Nem lehet melegük a jégtáncos hölgyeknek ebben a lenge öltözékben.

A Kamara Varieté műsorfüzete 1947-ből.

A Cirkusz és Varieté Vállalat Budapest Varieté villamos plakátja. Szerencsés vételem volt, mert még új állapotban van, azaz soha nem volt a villamosban kiragasztva. Mostanában nem divat már a villamos belsejébe kis plakátot ragasztani.    

Alpár Ágnes: A kabaré / A fővárosi kabarék műsora 1945–1980 című művének borítója és ebből a könyvből egy oldal a Budapest Varietéről.

Munkába menet több eperfa mellett vezet az utam. Én többször állok meg az olyan fák alatt, melyen elérhető érett gyümölcsök szedhetőek. Meg is ettem néhányat. Nem csalódtam. Pont olyan, mint gyerekkoromban volt.

Meséltem kollégáimnak, hogy epret ettem a fáról. Mindenki ismerte, és rögtön elkezdték énekelni a jól ismert műdalt.

Kicsiny falum ott születtem én,

Nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény,

Házunk előtt vén eperfa áll,

Engem anyám mindig haza vár...

Megírom majd jó anyám neked,

Ne várj haza, többé nem megyek,

Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,

Anyám, mondj el értem egy imát!

Forrás:http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/7803/mulatos-dalok/kicsiny-falum-zeneszoveg.html

Többek szerint igazi nemzeti fafajta. Volt, aki emlegette, hogy régen milyen finom valódi pálinkát főztek belőle. Ezt a felhasználási módját én is ismertem. Nagymamám mesélte, hogy szüleim esküvőjére összeszedték az út menti eperfák alól az érett gyümölcsöket, és abból lett a cefre. Édesanyámtól azt hallottam, hogy az ötvenes években az eperfa leveleit szedték a selyemhernyóknak. Én meg egyetemista koromban, Szabolcsban eperfa hordóban érlelt szilvapálinkát ittam. Azóta sem ittam jobb pálinkát.

Ilyen előélettel, akár Hungaricum is lehetne az eperfa. Ki kell ábrándítanom az olvasóimat. Közép Európában nem őshonos növény az eperfa. KözépÁzsiából származik. Nem is engedéllyel jött, hanem a legenda szerint ellopták a selyemhernyó petéivel együtt.

A hittérítők botja: 552 fontos dátum a selyem európai történetében, ugyanis Justinianus bizánci császár ebben az évben bízott meg két Kínában járt nesztoriánus szerzetest, hogy ázsiai térítő útjuk során csenjék el a kínaiaktól a selyemszövés technikáját. A szerzetesek a dél-kínai Yunnanban ki is derítették a titkot, miszerint a magból eperfa nő, a hernyó pedig tavasszal tojást rak, eperfaleveleket eszik, majd gubót köt maga köré. A prédikátorok végül a botjukba rejtett eperfamagokkal és selyemgubókkal felszerelkezve tértek haza, ám összekeverték az előállítás lépéseit, és a gubókat ültették el a földbe, míg a magokat igyekeztek meleg helyen tartani, így nem érték el céljukat. Forrás: http://www.konfuciuszintezet.hu/index.php?menu=muveltseg&almenu=8&cikkszam=56