Ezt sem gondoltam volna, hogy a budapesti bolhapiacon találom meg az ifjúkori gondolkodóhelyemről készített képet. Mégis megesett, hogy a kettőszázforintos képek között egyszer csak egy ismerős képet vettem a kezembe. Ez a kép nem más, mint a kökönyösi hegyoldal lépcsősoráról készült komlói panorámakép csillével. Sokszor álltam én meg - nem azért, mert elfáradtam -, a lépcsősoron, hogy visszatekintsek a városra. Tudtam, hogy vannak szebb városok is, de akkor ez a panoráma volt a legszebb. A képen látszik dédnagymamámék toronyháza, mellette gimnáziumi szerelmem toronyháza. Jól látszik a komlói víztorony, amit a mi dávidföldi házunk tetejéről is lehetett látni. A legfőbb látnivaló, hogy a képbe bejön egy csille, mely Anna aknáról szállít épp szenet a szénosztályozóba. Ilyen képi kompozíciót csak az én gondolkodó helyemről lehetett készíteni. Általános iskolában emlékezetből le is festettem ezt a látványt. A festményem már rég nincs meg, de ez a kompozíció, és ez a látkép sokszor jön elő ma is álmomban. Ha lemegyek alfába, akkor mindig erről a helyről indulok felfedező utakra. A múlt évben Komlón jártam. Elmentem gondolkodó helyemre, de már semmi sem olyan, mint akkor volt. A kötélpályát lebontották, az egész városkép mást mutat. Nem is csináltam panorámaképet.

Erre 2014-ben a PECSA bolhapiacán kezembe veszem ifjúkori gondolkodóhelyemről készült fotót. Agfa papírra készült, a hátán levő felirat szerint 1976-ben. Én még csak alkudni sem alkudtam, mint a piacon szokás. Az eladónak adtam a kettőszázforintost, és boldogan jöttem a szerzeményemmel haza. 

Mostanában sokat dolgozom, emiatt a blogomhoz az új képek készítése, és friss írások készítése elmarad. Mostani emléktábla bemutató képeimet még a nyár elején készítettem. Xántus Jánosról magamtól nem sokat tudnék írni, így ollóztam egy kicsit a neten olvasott életrajzából:

„Csíktaploczai Xántus János (az Amerikai Egyesült Államokban ismert nevén John Xantus de Vesey; Csokonya, 1825. október 5. – Budapest, 1894. december 13.) magyar természettudós, utazó, néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Növény- és állattani kollekciójával jelentősen gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét, ő volt a pesti Állatkert és a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának első igazgatója, négy kalandos útikönyv és több mint kétszáz ismeretterjesztő írás szerzője. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Xantus”. Több növény- és állatfaj tudományos neve állít emléket Xántusnak: az őszirózsafélék családjába tartozó Chaenactis xantiana, az állatvilágban a kolibrifélék közül a Hylocharis xantusii, a gekkófélék közül a Phyllodactylus xanti, sőt, a pikkelyes hüllők egyik családjának tudományos neve Xantusiidae.

Xántus a 15. században Erdélybe vándorolt görög család sarjaként született a Somogy vármegyei Csokonyán, háromgyerekes családban. Apja, Xántus Ignác (1788–1849) uradalmi jogtanácsos, majd 1828-tól Somogy vármegye főügyésze, anyja Wunderlich (Szidnay) Terézia (1808 körül – 1877), neje Steden Ilona volt. Az ifjú Xántus tanulmányait szülőfalujában és a győri bencés gimnáziumban, illetve a pécsi ciszterci gimnáziumban végezte, majd ugyanitt tanult jogot. Kaposvárott helyezkedett el mint aljegyző, s ügyvédi vizsgáját 1847-ben Pesten tette le. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharchoz önkéntes nemzetőrként csatlakozott, majd honvéd tüzérként többek között részt vett a pákozdi csatában és huszár főhadnagyként Komárom védelmében is. Egy kitörés közben 1849. február 8-án Érsekújvárnál elfogták. Hadifogolyként a königgrätzi táborba került, ahonnan 1850 júliusában szabadult. Később hazafias nyilatkozatai miatt Prágában ismét elfogták, és a hadbíróság börtönbüntetésre ítélte. Ebből a fogságból sikeresen megszökött, és a felelősségre vonás elől Németországon, Belgiumon és Franciaországon keresztül Londonba emigrált, majd 1852-ben áthajózott az Amerikai Egyesült Államokba.

Először New Yorkban vállalt alkalmi munkákat (volt matróz, hírlapkihordó, könyvkereskedő, gyógyszerész, boltossegéd, gyógyszerész, zongoratanító, vasúti hivatalnok, mérnök, több nyelv tanára is). 1852-ben a Missouri folyón felhajózott Lexingtonig, és onnan lóháton indult a vadnyugatra, hogy részt vegyen Saint Louis – Kalifornia vasútvonal (Pacific vasút) nyomvonalának kitűzésében. 1854-ben Kansasban mérnökké léptették elő; először ebben az államban találkozott indiánokkal. Topográfiai felméréseket végzett Indiana államban, majd Texasban (1853). 1853-ban a New Orleans-i egyetemen vállalt oktatói állást. Az ottani magyar közösségben élt, majd 1854-ben ellátogatott az Iowa állambeli, szintén magyarok lakta New Budába. A környező prérit bejárva gyűjtötte be a később a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott növény- és állatgyűjteményének első darabjait. 1855 szeptemberében a kansasi Fort Riley erődjében vállalt szolgálatot, mint szanitéc őrmester – Vésey Lajos álnéven (innen nevének Nyugaton mindmáig használt változata, a John Xantus de Vesey).

1856 derekán kapta meg első nagyobb, önálló feladatát: az Arkansas folyó forrásvidékének feltérképezését. 1857-ben Washingtonba utazott, és ott a Smithsonian Intézet kaliforniai térképező munkákkal bízta meg. A munka elkezdése előtt még kirándult Oregonba, felhajózott a Columbia folyón, ellátogatott Sacramentóba és Stocktonba, megnézte az aranybányákat. Kaliforniában gyűjtött növényeket és állatokat a környéken, és ezt folytatta azután is, hogy átkerült a Fort Tejon katonai erődbe. 1858-ban hivatalos megbízásból bejárta az azidőtájt alig ismert Kaliforniai-félszigetet, és tovább délnek utazva eljutott La Pazba. A Magyarországra küldött gyűjtemények és beszámolók okán munkásságát egyre inkább elismerték, és ennek jeleként 1859-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.

1859 elején sikeresen kérte a katonai szolgálat alóli felmentését, s idejét és energiáját az amerikai prérividék természetrajzi feltérképezésének szentelte. Később a Coastal Survey megbízásából tengeráramlási megfigyeléseket végzett a Kaliforniai-félsziget csúcsánál, a San Lucas-foknál, ami alkalmat teremtett számára ahhoz, hogy a tenger élővilágát is gyűjtse. 1861 augusztusában kilépett a Coastal Survey alkalmazásából, s év végén visszatért Magyarországra, hogy 1862. január 22-én (más források szerint január 27-én) megtarthassa akadémiai székfoglaló előadását Adatok a tenger természettani földrajzához címmel. Az év derekán visszatért Amerikába, ahol előbb a washingtoni Tengerészeti Minisztérium titkára lett, majd elfoglalta az amerikai külügyminiszter által felajánlott állást, s 1864 júniusáig az Egyesült Államok mexikói konzulja volt Manzanillo állomáshellyel. Tisztségét feladva végül teljes természettudományi gyűjteményével Magyarországra költözött.

Hazatérve megromlott egészségi állapota miatt először Ótátrafüredre utazott gyógykezelésre, majd erdélyi körutat tett. Később indítványozta egy természetrajzi könyvtár megszervezését, valamint belgiumi és hollandiai tapasztalataira hivatkozva felvetette egy állami állatkert létrehozásának tervét, s közreműködésével nyílt meg 1866. augusztus 6-án a pesti Állatkert, melynek igazgatói tisztét is betöltötte. 1868-ban tisztségét feladva Kelet-Ázsiába indult egy osztrák–magyar expedícióval. Először Ceylonban, Sziámban, Kínában és Japánban végeztek gyűjtéseket, majd miután Xántus a kutatóút vezetőivel összekülönbözött azon, hogy a gyűjtött anyag a bécsi vagy a pesti múzeumba kerüljön-e, 1869-ben különvált az expedíciótól. Celebesz, Borneó és Jáva szigetén hatalmas állattani anyagot gyűjtött (ennek legnevezetesebb darabja egy preparált orangután volt), valamint 2500 darabos, párját ritkító borneói etnológiai gyűjteményéből alapították meg a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, a későbbi Néprajzi Múzeumnak az alapjait.

1870 novemberében hazatért és gyűjteménye feldolgozásába kezdett. 1872. március 5-én a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának első őrévé (tkp. igazgatójává) nevezték ki. Ugyanebben az évben Rómer Flórissal összeállították a bécsi világkiállításon szereplő első magyar néprajzi gyűjteményt. 1872-ben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, amelynek 1890-ben alelnöke lett.

1894 tavaszán súlyos tüdőgyulladáson esett át, s az Adriai-tenger partjára ment gyógyulni, de hamarosan elborult elmével került haza, s meghalt. Sírja a Kerepesi temetőben található.” Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/X%C3%A1ntus_J%C3%A1nos_(etnol%C3%B3gus)

Amikor a család megmaradt romos varrógépét elhoztam feleségem szülői házából felújításra, meséltek egy jobb családi varrógépről is. (Ennek a felújításáról, és átalakításáról már írtam posztokat: http://multmento.blog.hu/2010/03/29/singer_varrogep_lelet_a_szuterenbol ; http://multmento.blog.hu/2014/01/01/vegre_egyutt_ugy_ahogy_elkepzeltem )

Mesélték róla, hogy nagyobb, és jobb volt, mint ez a Singer. Az akkor érvényes öröklési rend szerint a feleségem édesanyjának kellett volna örökölnie, de mégsem lett az övé. Meséltek róla, hogy mennyivel szebb, és megbízhatóbb volt a miénknél, de én ezt nem nagyon hittem. Egyszer aztán előkerült a sokat emlegetett varrógép eredeti használati utasítása.

Nekem annyira tetszett, hogy le sem tudtam tenni. Azt illusztrációk is nagyon jó rajzok. Nézzétek, még a névjegyén is rajta van, hogy jobb, mint a Singer.

A varrógép Rast & Gasser gyártmány. Magyarországon inkább a Monarchia hadseregében rendszeresített forgótáras pisztolyáról híres (http://en.wikipedia.org/wiki/Rast-Gasser_M1898), de szép számmal akad a gyár által gyártott varrógép is.

Néhány nekem nagyon tetsző részletet is betettem a használati utasításból.

Ezek az oldalak azért tetszettek, mert éppen ezen próbálkozott kialakítani rá jellemző aláírását lányaim dédnagyapja. A dédnagyapát lányaim már nem ismerhették, de aláírását innét már megismerhetik.

Itt egy hasonló megmentett R&G varrógépről olvashattok:"Egy varrógép útja Békésszentandrásról Torontóba, (közzétéve: 2013.07.28) Bagi Gábor két hónapja felkereste Zomborszkí Zsolt (czs) gyűjtőtársunkat egy Rast & Gasser varrógép felújítása tárgyában. Zsolt próbálta lebeszélni a költséges vállalkozásról, de a családi hagyományok, emlékek erősebbnek bizonyultak. A gép a nagypapa műhelyének munkaeszköze volt és túlélte nemcsak az évtizedek, de a háborúk viharait is. Az 1913-as évjáratú varrógép Békésszentandrás - Budapest - Nyíregyháza - Torontó útvonalon került megérdemelt helyére, melyről a tulajdonos így ír a restaurálást végző Zsoltnak:"Azt mondtam Neked, hogy fő helyre fog kerülni a R&G.  Miután egy laza mozdulattal kipenderítettem a TV-t a nappaliból, most már úgy érzem, hogy a megfelelő helyre került.  Csatolom a fényképet, hogy tetszik az elhelyezés?" Azt hiszem mindannyiunknak tetszik!  Forrás: http://mgyt.weebly.com/koumlzeacuterdek369.html

Akit érdekel a teljes használati utasítás, annak ide feltettem mind a 28 oldalát:

http://indafoto.hu/multmento/rastgasser/slideshow/1/21467793-6c8dc158

Piros padokat mentem fényképezni a Városligetbe.  Az Internet előtti világban ezeket az asztalos piros padokat ritkán lehetett üresen látni. Az ilyen asztalos padokat a ligeti sakkorzók használták előszeretettel. Amikor fotóztam, akkor tűnt fel, hogy a padok mögött számomra új és ismeretlen emlékmű együttes van. Ahn Eak Tai emlékműve. Az emlékmű előtt kitaposott fű, ezek szerint többen látogatják.

A zeneszerzőről: „Ahn Eak Tai 1938-41 között Budapesten élt, 1939-től két évig a Zeneakadémia hallgatója volt. Zeneszerzést Kodály Zoltántól tanult, akit egyik mesterének említenek. A magyar állam ösztöndíjasa volt, a híres Eötvös Collegiumban lakott, ezt a lehetőséget csak a nagyon tehetséges diákok kapták meg. A hazai zenei élet más kiválóságai is felfigyeltek rá, így Bartók Béla és Dohnányi Ernő. Velük már első budapesti útja alkalmával találkozott 1936-ban, amikor meghívást kapott, hogy vezényelje a Rádió Szimfonikus Zenekart. A második világháború előtt később is többször járt Magyarországon, vendégkarmesterként saját műveit is játszotta, többször a Rádió Szimfonikus Zenekar élén.

Ahn Eak Tai leghíresebb műve a Koreai Fantázia, mely nagyzenekaros, nagykórusos, koreai népzenei motívumokat is tartalmazó szimfonikus mű. A Koreai Fantázia befejező részébe a művész beépítette az Aegukga-t, a koreai himnusz zenéjét.  Ebben szinte kitör a koreai nép szabadságvágya, hazaszeretete és hite, mely túlvezet a tragikus történelmi múlton.

Ahn vezényelte a világ vezető zenekarait. Így többször a Bécsi, a Berlini Filharmonikusokat, de vezényelt Rómában, Madridban, Londonban, Barcelonában és Dublinban; Európán kívül az Egyesült Államokban is, több zenekar élén. Ekkor saját művei is műsoron voltak. 1946-ban alapította meg a Mallorca Szimfonikus Zenekart, melynek haláig vezető karnagya volt. A Szöuli Filharmonikusoknak 1955-ben lett karmestere. Sírja Szöul Nemzeti Sírkertjében van.”  Forrás:

http://budapest.hu/Lapok/Felavatt%C3%A1k-Ahn-Eak-Tai-szobr%C3%A1t-a-V%C3%A1rosligetben.aspx

Az emlékműavatásról egy videó:

Európa fekete levese - volt egyszer a vendéglátó-ipari múzeumban a kávétörténeti kiállítás alcíme. Ez a kiállítás nekem és barátomnak nagyon tetszett. Főleg azért, mert a kiállítás rendezőjének személyes vezetését élvezhettük. A kiállításon ismertem meg a karlsbadi kannát, mely egy évszázadon keresztül Európa legelterjedtebb kávéfőzője volt. Én már sok ilyet láttam, hisz a bolhapiacok gyakori résztvevője a kanna zománcos, kerámia, porcelán, alpacca, vagy éppen réz kivitelben. Az eladók sokszor nem is tudják, hogy kávéfőzőt árulnak.

Az évekkel ezelőtti kiállításon fogalmazódott meg bennünk, hogy ki kellene próbálni a kávéfőzést karlsbadi módra. Találtam én a bolhapiacon komplett és használható karsbadi kávéfőzőt, de ezeket olyan pénzekért árulták, hogy inkább feladtam. Egyszer aztán az egyik régiségkereskedés turkálójában ráleltem egy Zsolnay a kávéfőző maradékra. A kávéfőzőből a lelke maradt meg, a szűrő rész. A kanna sajnos hiányzott, de gondoltam, majd csak találok hozzávaló stílszerű méretes kannát.

Jó sokáig tartott, míg egy használható konfigurációt összeállítottam a régi porcelán eszközeimből. Egy kissé szedett-vedettre sikerült. A kanna részt pótoltam egy Drasche hasas bögrével, a fedő egy Melitta márkájú kávéskanna teteje.

A karlsbadi kávéfőzés módszerét az internetről lestem el:

 „A Karlsbadi kanna használata: 

1.) Forraljunk frissen vizet. Kb. 1 dl-t öntsünk a kanna alsó részébe, hogy előmelegedjen, 2 dl-t pedig mérjünk ki egy kiöntőben, hogy legyen ideje visszahűlni, kb. 90 °C-ra. 

2.) Őröljünk szemcsésre világosabb pörkölésű 16 g 100% arabika kávét. 

3.) Öntsük ki a kannából a forró vizet. 

4.) A szűrőt helyezzük rá a kanna alsó részére. 

5.) Szórjuk a szűrőbe az őrleményt. A szűrőre ráhelyezzük a kanna következő tartozékát, a vízelosztó tárcsát. 

6.) Lassan elkezdjük felönteni forró (kb. 90°C) vízzel, először csak kb. 50 ml-nyit. Várjunk 30 mp-et, ez idő alatt az őrlemény megszívja magát. 

7.) A várakozási idő leteltével lassan folytatjuk a feltöltést (kb. 1 perc), amíg a porcelán szűrő rész meg nem telik. Ezt onnan tudjuk, hogy a vízelosztó tárcsában megjelenik az őrlemény. 

8.) Ha maradt valamennyi víz a kiöntőben, kb. 1 perc várakozás után azt is utántölthetjük. 

9.) Végül helyezzük rá a tetőt és hagyjuk lecsepegni a kávét. Ha jól végeztük dolgunkat, kb. 7-8 perc múlva elkészül kb. 150 ml kávé. 

10.) Leszedjük a vízelosztó tárcsát, beletekintünk a szűrőbe, és ha már nem látható víz az edény alján összegyűlt zacc felszínén, leemeljük a szűrőt és egy csészealjra vagy a mosogatóba helyezzük. A fedőt ráhelyezzük a kanna tetejére, az elkészült kávéitalt 2 előmelegített csészében szervírozzuk.

Az így elkészült kávé könnyű és rendkívül tiszta ízű, gyümölcsösen savas, "teaszerű" ital. Kávétejszínnel ízesítve gyönyörű narancsos árnyalatot kap, csepp mézzel vagy nádcukorral különösen finom” Forrás: http://www.kavehazak.hu/kave_akademia/content.php?id=994

Én már őrölt Omnia kávét használtam hozzá. Az eredmény megérte, nekem sokkal jobban ízlett, mint az olaszosan lefőzött kávé. Az igaz, hogy reggel a kávéfőzésem háromnegyed órát vett igénybe. Ha időm engedi, máskor is hasonló módon főzöm meg a kávémat. 

Két éve, hogy a hétvégi házunkban nem fogadtunk vendéget, és a családunk sem használta egy-egy rövidke napnál tovább. A házba csak reggel mentünk, és este jöttünk. Gondolhatjátok, hogy hogyan nézett ki.

Kettő napra vonultam le, hogy kitakarítsak, és négy vendégem számára három napra lakhatóvá tegyem az épületet. Amikor reggel leértem reménytelennek tűnt két nap alatt lakhatóvá tenni a házat. A házat is nehéz volt átszellőztetni, mert kint felhősödés, és többszöri zivatar volt jellemző. A bútoroknak, matracoknak és ágyneműknek jól jött volna a friss levegő és napsütés.

A házból kitekintve alig vártam, hogy kimehessek és az előttünk elterülő napraforgótáblában gyönyörködjek.

Amikor kimentem, hogy virágokat gyűjtsek az asztali dekorációhoz, alig találtam szabad leszedhető mezei virágot. Szinte mindnek lakója volt.

Azért sikerült egy vendégfogadó asztalkát összeállítanom az ablak alá. Egy réges régi varrógép öntöttvas lába, rajta egy régi szüretelő kád tölgyfa aljának deszkája. A virágok köcsöge eredetileg a rézgálicos permetezéskor szolgált a permetezőszer kimérésére. Igazi szőlőhegyi hangulatkép.

Jól is érezték magukat a vendégeim. Legalább is ezt mondták, amikor magamra maradtam, hogy eltüntessem a vendégeskedés nyomait a házban.