A múltkori amarikáneres posztomra reagált levélben barátom. Az alábbiak jutottak eszébe a kézi fúróról.

Nagyon jó az új szerzeményed. Nekem ez az 1970-es évekbeli "modern" van. 20-25 évvel ezelőtt sok sérült Trabant karosszéria-elemeinek cseréjét csináltam. Nagyapám amerikánerével, de az sajnos már nincs meg. Az utcán dolgoztam, áram nélkül és akkus gépről nem is hallottunk. A duroplast elemek (olyan, mint a papundekli, csak nem ázott át) általában szegecselve voltak, amiket lecsavarozott alumínium lécek takartak ezeket meg gumicsíkok. Szóval sokat kellett fúrni. Egyszer szereztem hálózati gépet, amin nem lehetett szabályozni a fordulatszámot. Sokkal rosszabb volt. Mostanában (már sok éve) huzatópad, beállítva a gyári méretekre. Én még a deformálódott B oszlopot bakanccsal állítottam be úgy, hogy beültem a kocsiba keresztbe, háttal a másik oszlopnak és kitapostam. Jó, tudom, kell a fejlődés! Igény esetén-de csak ha szerény volt-fényezést is vállaltam szélcsendben. Laposecset. A trabi elemeket méretre kellett vágni! Ha felraktad az első, hátsó sárvédőt, akkor az ajtó borítása biztos, hogy nem fért be közéjük. Ha a bontóból szerezted, esetleg fél centi rés maradt. A képen az egykori Trabantom. Az Adrián kompra várva. A tető kivételével minden elem a bontóból. Itthon megkérdezte egy rendőr, hogy milyen színű az autó. Mondtam, benne van a forgalmiban: tört fehér. Jól mértem fel a helyzetet, mert vigyorgott.

Az alábbiakban, ha megnézhető a Youtobe-ról a Trabantgyártás. Barátom bakancsos módszere is látható. Nem tőlük másolta, mert nála ez ösztönből jött.

Korán reggel mentem a járdán. Mellettem az úttest is csendes volt nem indult meg a forgalom. Azt láttam, hogy egy kátyú szélén egy tábla töredéke hever. AUTÓKI….- hirdeti felirat. Én meg tovább gondolom, hogy egy ilyen kátyús útszakaszra milyen betűkkel folytatnám a tábla feliratát. Nyomdafestéket nem tűrő kiegészítés jut eszembe. Ide csak azt merem leírni, hogy „AUTÓKIKÉSZÍTŐ ÚTSZAKASZ KÖVETKEZIK” feliratú figyelmeztetést kellene ehhez az útszakaszhoz tenni. 

Annyi blogra kívánkozó témám van még, de mostanában nehezen jön össze egy értelmes bejegyzésre való. Hol fotó nincs, mert rossz az idő, nem  lehet jó fényképet készíteni az épületről.  A restaurálással nem haladok, mert nincs helyem és időm a befejezéshez. Így aztán a kevéske szabadidőmet nyelvtanulással és a szokott bolhapiaci nézelődéssel töltöm. Ezen a hétvégén szerencsémre nem egyedül, hanem régi barátommal mentem kalandtúrára, a bolhára. Barátom több nélkülözhetetlen apróságot vásárolt magának. Biztosan örülni is fog a felesége, ha meglátja a sok antik kacattal teli szatyrot a kezében. Én is megkaptam a szokásos fogadást itthon, és a szemrehányást, hogy megint fölösleges kacatot vásároltam. Én csak egyetlen szerszámot vásároltam, egy amerikánert. Sokan már nem is tudják mi az amerikáner. Mi általános iskolában már tanultuk: „kézi hajtású fogaskerék-áttételes fúró”. A fogaskerék nélküli kézi hajtású a furdancs nevet viselte. Az első fúró, pedig amivel gyakorlati órán fúrhattunk a cigányfúró volt. A gyakorlati foglalkozáson egy falikaros lámpát kellett készítenünk lemezből és vaspálcából. Elektromos gépeket nem használhattunk hozzá, így a lemezt amerikánerrel fúrtuk át. Ráadásul egy olyan hangulatlámpát készítettünk, amelyiken, a hengeres lemezen sok-sok különböző méretű lyuk volt, amin keresztül jött a fény. Megszenvedtünk a sok lyukkal. Kár, hogy már nincs meg az a negyven évvel ezelőtt készített lámpám. Most olyan szívesen megmutatnám.

Van viszont most ez az amerikánerem. Ilyet eddig még nem láttam. Nekünk az iskolában a lemezházas verzió volt, amelyben a hajtott fogaskerekek nem látszottak. Ennél a darabnál nagyon jól látszanak a fogaskerekek, és szépek is. Külön kuriózum, hogy a bakelit nyele üreges, így néhány fúrószár mindig van nálunk, ha fúrni viszem. Barátommal töprengtünk azon, hogy vajon hol készülhetett. Aztán a markolatának a végében a „Цена 4 рубля” nem hagyott kétséget, hogy ez az amerikáner csak a nagy Szovjetunióban készülhetett. 

Hétvégi programnak sem utolsó a bolhapiacon bóklászni, nézelődni, beszélgetni. Volt már olyan hét, hogy semmit sem vásároltam. Ezen a hétvégén egy képeslapot vettem. Csak azért vásároltam, mert a mozaik képeslapon a képecskék egyike: „Látkép a Kálváriával”. A kálváriavadászat nálam új keletű, mert Aranyos Fodorka egyik blogján Kálvária Keresőre hív minden érdeklődőt. Itt elolvasható: http://csendhegyek.blogspot.hu/2012/12/kalvaria-kereso-22.html

Én, azóta, hogy Aranyos Fodorka Kálváriakeresést beindította, magam is elkezdtem segíteni a munkában. A képeslapon ábrázolt Kálvária Dorogon van, ráadásul még eddig Aranyos Fodorka fel sem vette az országos listájára. Remélem ezért egy piros pontot is kapok érte.

A Kálvárián kívül, más is különlegessé teszi ezt a képeslapot. Ha megfigyelitek a hátlapot látszik, hogy az idei évben lesz éppen 70 éves. A hátlapon levő rögtönzött versike Dorogról egy kissé talán erőltetett, nem egészen normális:

„Elgyalogoltunk Dorogra,

Hej!

Csak a gyomrom ne korogna!

Úgy tűnik a költő a címzett Júliának, eredetileg, csak ezeket a rímeket akarta megörökíteni, és elküldeni. De aztán gondolt egyet és utána írta:

 „Jól vagyok, semmi bajom.

Csókollak Palkó”

A Kálvárián kívül a képeslap előlapján Dorog nagyközség egyéb nevezetességei is megörökítésre kerültek: Templom, Községháza, Bányaigazgatósági épület, Munkásotthon. Olyan nagy kedvet kaptam most Dorog eme régi nevezetességeinek fölkeresésére, hogy tavasszal Dorogon a Kálvária fotózásán kívül biztos, hogy ezeket a régi helyeket is fel fogom keresni, és lefényképezem.

Legalább is nem most akartam megjelentetni a Budapesti Szent István bazilikáról való írásom, hanem január 22-re terveztem. Azért ekkor mert ez egy nevezetes nap a Bazilika építéstörténetében.  Tudni illik 1868. január 22-én a már szerkezetileg majdnem kész bazilika felfalazott kupolája hatalmas robajjal összedőlt. Ez a bazilika építését késleltette, mert utána három évig csak a romok eltakarítását végezték. A felelősöket ugyan nem találták meg, így felhasznált kőre fogták. Azóta a „jól elbazilikáz(tam)tuk” kifejezést sokszor és sokan használjuk mi magyarok. A kifejezést szinte mindenki ismeri, de mégis azt tapasztaltam, hogy sokan nem tudják, hogy ez mondás miért került 1868-ban a magyar nyelvbe.

Amikor épült Zsolnay kerámia nem került rá, de aztán. Az 1930-as években a szentély- karéj külső domborműveit és az oszlopfők egy részét, majd az 1990-es években az oszlopfőket Zsolnay mázas kerámiára cserélték. Az időjárásnak, és a környezetszennyezésnek ez sokkal jobban ellenáll, mint az eredeti puha mészkő. A templom orgonája a pécsi Angster József gyárának terméke már az átadás óta. Forrás:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Istv%C3%A1n-bazilika

India étteremben jártam munkaebéden. A délelőtti oktatás éppen ebédszünetben ért véget. Barátom, aki ismerős volt a környéken mondta, hogy nem messze van egy Indiai étterem, melyet már régóta ki akar próbálni, de még nem akadt vállalkozó kedvű társ. Én sem ettem még India étteremben, de egyéb nemzet konyháját már többször próbáltam ki, így könnyen kapható voltam egy kis különleges indiai ételkóstolóra. Szó szerint kóstolóra sikeredett, mert azt a kétszemélyes tálat választottuk, amelyikben az étterem specialitásai közül mindegyikből van kettő-kettő darab kis kóstoló. Amikor kihozták érdekes volt a kóstoló tál, mert úgy nézett ki, mint egy festett tál. A zöldség alapon a húsok közül, kettő hófehér, kettő élénkzöld, és kettő élénkpiros hús volt. Barátom megjegyezte, hogy ilyen színeket szerinte csak fűszerezéssel nem lehet előállítani, kell ehhez más is. Az indiai étkeket elfogyasztottuk. Rosszat nem mondhattunk rá, mert mindkettőnknek ízlett. Aztán jött a desszertválasztás. Hosszas gondolkodás után aztán az indiai pisztáciás és mangós fagylaltkehely mellett maradtunk. Mielőtt leadtuk a rendelést a felszolgálótól megkérdeztük, hogy a fő fogásban mitől voltak olyan élénk színűek a húsok. A felszolgáló szerint a szakács spenótos és paradicsomos fűszerkeverékétől voltak azok az élénk színek. Barátom azért finoman célzott rá, hogy ő gyanakszik egy kis ételszínezékre. A felszolgáló éppen ment a fagylaltunkért, amikor a barátom halkan megjegyezte: „Remélem ebben nem lesz olyan zöld és piros ételszínezék!”

A felszolgáló ugyan úgy tett, mintha ezt nem hallotta volna meg, de én hallottam, hogy halkan magának megjegyezte: „Ebben nem lesz, mert ez barna.”

Valóban, biztosan állíthatom, hogy zöld és piros ételszínezék a desszertben nem volt.

Mindez miért jutott most eszembe?

Egyszerűen, csak azért mert ma éppen ecetes céklát készítettem. Az idei évben már harmadszor. Nagyon szereti a családom. Én készíteni szeretem, mert jólesik, hogy dicsérik. Nem volt ez mindig így. Évekkel ezelőtt nem dicsérték, pedig akkor is ugyanígy készítettem. A receptem már huszonöt éve ugyanaz, de csak egy éve dicsérik, és kell sokat készítenem. Rájöttem ám, hogy miért lesz jobb két éve, mint korábban volt huszonhárom évig.

Kíváncsiak vagytok a nagy titkomra? -- A következőkben tudom elmesélni. Két éve előszedtem a képeken látható régi 5 literes befőttes üveget. Ezt a befőttes üveg már negyven éve a család tulajdonában van. Én még arra is emlékszem, hogy hogyan került hozzánk. A nagymamám kapta a munkahelyén az üzemi konyhából. Ott eredetileg exportból visszamaradt őszibarackbefőtt volt az üvegekben. Exportra szánt voltát az bizonyítja, hogy az üvegen egy öntött „H” betű látszik. Legalább is ezt mondták rá akkoriban. Haza pedig azért hozhatta az üveget nagymamám, mert kibontáskor az üveg pereme kicsorbult. Csorba széle miatt már a konzervgyár nem vette vissza.

Szerintem az én ecetes céklám, csak azért megunhatatlan és finom, mert ebben a csorba szélű befőttes üvegben készítem.

Hogy jön a magyar céklához az indai étel? -- Csak azért, mert erről biztosan állíthatom, hogy nincs benne ételszínezék.