A Hernád utcában találtam Erdős László emléktáblájára. Egy újabb József Attila díjas író, akire ma már kevesen emlékeznek. Lehet az emlékét leporolni. Valójában még rá se szállt a por. A mi könyvtárunkban van is kötete, de biztosan más családok is találnak a könyvespolcukon Erdős kötetet.

VADÁSZ FERENC: Lázadt az igazságtalanság ellen; Erdős László emlékezete

Az író, aki húsz kötetét hagyta az utókorra, 1913. július 20-án született, a 20. századi magyar történelem egy sokrétű vonulatának, históriájának tudója, tragikus eseményeinek átélője volt. Most rá emlékezőn megrendülten arra kell gondolnunk, hogy 1997 márciusában bekövetkezett halálakor tapasztalatai egy részét elvitte magával. Igaz, sokat feltárt, ismerté tett ezekből az élményekből, titkokból, de korántsem mindent nyújthatott át az olvasónak, amit elmondandó lett volna. A szocialista demokratikus törekvések és azok képviselőinek kíméletlen üldözése nem a nyilas rémuralommal vette kezdetét, hanem már jóval több, mint két évtizeddel korábban. Sok minden akadályozta erről szóló műveinek gyarapítását: szabadsághiány, szegénység, tilalmak, börtön, betegségek.

    Állapota már aggodalomra adott okot, amikor az egyik szokásos kedd délutánon ott ültünk az Írószövetség klubhelyiségében, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság tagjaitól, az Ezredvég néhány szerzőjétől körülvett asztalnál, s õ megfáradtan, zihálva kínlódva is képes volt még időszerű kérdésekről vitázni. Hiányoltuk néhány hetes távollé-tét, s mikor ennek okáról kérdeztük, két szóval válaszolt: majdnem meghaltam! Aztán rövid hallgatás után visszatértünk gyakori témánkhoz, az akkori bonyodalmaktól a régmúlthoz.

    Vajon, nem a magyar történelem része, elidegeníthetetlen és kihagyhatatlan fejezete-e mindaz, aminek Erdős László fiatal évei óta szenvedélyes odaadással önfeláldozással küzdő, minden szenvedést vállaló résztvevője volt? Ezt valóban csak elfogult, kirekesztő szándékú gyűlölködők próbálhatják kétségbe vonni, tagadni, elhallgatni. Erdős művei hitelesen tanúsítják: bennük dobban a magyar munkásmozgalom, a dolgozó kisemberek és az értük küzdők szíve. Könyvei ott sorakoznak városokban és falvakban a könyvtárak polcain, teljes számban ritkán, de az E jelzés mögött egy-két példány csaknem bizonyosan, s aki bármelyikbe belelapoz, az eltelt évtizedek harcos, győző vagy elbukó, boldog és boldogtalan, reménykedő vagy reményvesztett embereinek sorsával szembesül.

    Az alkotó a vele történteket a maga érzéseit, gondolatait gyakran átadja elbeszélése, regénye egy-egy alakjának, olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket, amilyenekkel rokonszenvez, vagy amelyeket megvet. Ritka az olyan dokumentumnak számító önvallomás, amilyen a Tények és tanúk sorozatban 1984-ben megjelent műve. Ebben több mint 500 oldalon át nyomon követhetjük viszontagságos életének eseményeit, születése színhelyétől, a pesti Murányi utcától az 1945-ös szabadulásig. A testben-lélekben meggyötört, életét újrakezdő író maga mögött hagyva csendőr-nyomozó inkvizítorok kínzókamráját, az élete fogytáig fegyházra ítélt fegyenc zárkáját, az elpusztításra kijelölt munkaszolgálatosok pokoljárását, a náci koncentrációs tábor túlélőjeként szép álmokba ringató meséket ír gyermekének "A kínai császár elefántja" címmel. Később regényhőse, a latin-történelem szakos Tacitus tanár úr már nem mesét, hanem torokszorító megtörtént dolgokat mond el diákjainak, a kéjjel ölő Sturmführerről, az SS-legényekről, az évszázad infernójáról.

    Hadd mondjak néhány szót Erdős Lászlóról, személyes kapcsolatainkról. 1941-42-ben a szegedi Csillagbörtönben egymásra néztek zárkáink ablakai. Ő és társai a VKF/2 (a vezérkari főnök különbíróságának) elítéltjei, jómagam Komáromból a győri királyi törvényszék ötös tanácsának elítéltjeként töltöttem fegyházbüntetésemet. A két párhuzamos épületrész közötti udvaron ablakaink alatt olykor akasztófát ácsoltak, kivégzések folytak. A rácsozott, bedeszkázott ablak mögött raboskodó Erdős Lászlóval akkor még nem ismertük egymást, évekkel később derült ki egykori szomszédságunk.

    Barátunk fel-le többször megjárta a munkásmozgalom harctereinek zegzugos útvesztőit, emelkedőit és lejtőit. Érettségije után nyomdászinas, aki verseket ír a Népszavába, a jogi egyetem elvégzése után fegyenc, majd Dachau foglya. Hazatérve propagandista, lapszerkesztő, filmgyári igazgató, nyomdavezető, írószövetségi tisztségviselő. Ha meg-megismétlődő betegségei olykor pihenni kényszeríttették, akkor is talált magának nap nap után szellemi foglalkozást: sakkozott, rejtvényt fejtett, zenét hallgatott, különböző tudományágak új felfedezéseiről szóló publikációkat tanulmányozott, matematikai feladványok megoldásával múlatta az időt. A fizikai szenvedések közben is munkára fogta az agyát. Mindez aligha volt véletlen, mert nem akármilyen szellemi felkészültségű családnak volt a tagja. Fivérét, Pétert, mint a modern közgazdasági gondolkozás megújítóját, nemzetközileg ismert akadémikust tartották számon. Fia - Erdős L. Péter - ma már a matematika kiemelkedő tudósa, német, holland és más egyetemek vendégprofesszora.

    Maradandó tanulságokat mond el mindaz, amit Erdős más írásaiban, köztük a két alkalommal József Attila-díjjal jutalmazott Veszélyes művészet, majd Lelkiismeret című regényében mondott el. Aztán, mint a Magvető kiadó egyik szigorú ítéletű főszerkesztőjével, találkozhattak vele írótársai. Nem akarok nagy szavakat használni, mégis megkockáztatom az állítást: az igazi író mindig túléli halálát tíz-húsz évig és ki tudja meddig, míg a papír elporlad, szólhat az olvasóhoz. Ott, ahol kötetei közül valamelyik valakinek kezébe kerül. Szólhat koráról, sorsáról, álmairól, kalandjairól az utódoknak.

    Erdős László második élete máris elkezdődött. Olvashattuk az Ezredvégben, a többi közt, A Szeverjáncz-legenda című regényének részletét. Ebben - idézem - Kis Dezső egy Szabolcs-megyei zsidó szabócska ötödik, posztumusz fia, akit édesanyja csak szépre, jóra és az ideálok szeretetére nevelt, elmondja élete egyik megrendítő emlékét.

    "Hogy hányunkat kergettek a mezőre, azt csak hozzávetőlegesen tudom, mintegy kétszázan lehettünk. Hogy hányan maradtunk életben, azt már pontosan: tizenheten; közülük kilenc súlyosan sebesült. Mint az okos ember már a számokból sejtheti: aki ott járt, isten segedelmében sem reménykedhetett... Az aknamező megtisztítását vezénylő főhadnagy a hadművelet sikeres befejezését jelenteni akarván feljebbvalójának strammul odavágta talpát egy földdarabra, amelyet eddig mindnyájan sikerrel elkerültünk, s ennek következtében több darabra szakadt. Egyik karja egy kis vállrésszel az őrnagy elé repült, aki nem tudván megállni átbotlott rajta, és alighanem megrántotta a bokáját, mert hozzánk is elhallatszott a káromkodása... Az őrmester az életben maradt munkaszolgálatosokat elvezényelte a fölöttesek szeme elől, álljt és pihenjt vezényelt, aztán megengedte, hogy leüljenek az árok partjára. Adott nekik egy-egy cigarettát és odadobta a gyufás dobozát, hogy rágyújthassanak. Végül szétterpesztett lábbal megállt előttük és nagyot sóhajtott. - Ilyen az élet, bizony az élet ilyen - mondta. - Jegyezzék meg maguknak, az őrmester úrnak is lehet szíve."

    Bizony az élet ilyen. Ilyen volt.

    Az író szelleme tovább él és hat, mert hitelesen vallott arról a tragédiáktól terhes, iszonyatos korról, melyben élnie adatott.

Forrás:http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0308-9/0308-93.html#vf 

 Erre a gyerekversére emlékeztem. Most megtaláltam, még mindig tetszik.

Erdős László: Fordított világ

Vers forrása: http://www.operencia.com/versek/versek-emberekrl/1695-erds-laszlo-forditott-vilag