A címet nem véletlenül választottam. A mai posztomban Hevesi Sándorról emlékezem meg, akinek az emléktáblája a róla elnevezett téren a Magyar Színház főbejáratánál található. Az emléktáblát modern Zsolnay eozin mázas - már amennyire ez így koszosan még élvezhető -, épületkerámiák veszik körbe. Hevesi Sándorról nem sokat tudtam, azon kívül, hogy néhány művét, és életrajzából néhány mozzanatot ismertem. Érdekes és fordulatokban gazdag életrajza van, melyből szokásomhoz híven néhány részlete itt is megjelentetek.

Életrajza: Édesapja tanító Nagykanizsán. Hevesi Sándor egész életében gondosan ügyel arra, hogy családjáról, gyermekkoráról, és egyáltalán magáról, mint magánemberről bármi is kiderüljék. Épp ezért érdekes az, hogy harmincéves kora körül egy felkérésnek eleget téve mégis beszél sokak által kevéssé ismert magánéletéről. Ezek a ritka, és eddig kevesek által olvasott sorok következnek tehát: "1873. május 3-án születtem Nagykanizsán, s az egyetlen dolog, amelyre egyáltalán büszke lehetek: születésem napja, mert Shakespeare ugyanezen a napon született. ...gyerekkori emlékeim közül kettőről kell szólanom, mert ez a kettő sohasem vált pusztán emlékké, hanem mind e mai napig úgy él bennem, mint eleven valóság. A városka valamennyi épülete között ugyanis csak kettő foglalkoztatott és érdekelt már ötéves koromtól fogva. A nagytemplom, meg a Nagyszálló. A nagytemplom tornyán az aranykereszt kezdettől fogva nyugtalanított és vonzott. A homályos bejárat mögött végtelen csudákat sejtettem. Néha belopóztam, és a sírás szorongatta a torkomat, sohasem tudtam, hogy miért. Sok esztendővel utóbb megtaláltam a nyitját. Egy probléma volt, amelyet magamban hordoztam. Akkor értettem meg először, hogy az élet milyen paradox. Sok-sok kérdésnek a nyitja nem egyéb, mint egy probléma, amelyet meg kellene oldani.

A Nagyszálló csak a nagyterme miatt érdekelt, ahol minden esztendőben egyszer vagy kétszer színészek játszhattak. Hogy a földíszített oltár és az összetákolt színpad között milyen mélységes és misztikus kapcsolatok és összefüggések vannak: akkoriban persze nem is sejthettem. Nekem csak jólesett az a tudat, hogy minden színes, tarka és furcsa játék valahogy Isten szeme előtt, vagy talán csak az Isten árnyékában játszódik le. Én összeéreztem a kettőt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy összetartoznak."

"...Mint a legtöbb gyereknek, olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kis gimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm, akinek vígjátékait majdnem betéve tudtam.

Tizennégy éves koromban olvastam először Shakespeare-t, Rómeót és Júliát, tizenhat éves koromban nagy családi jelenetem volt az apámmal, mert évzáró vizsga előtt állottam, és mindenáron Nórát akartam látni a Nagyszálló színpadán. És vizsgák előtt a kertben, ahol illatoztak a rózsák és szerelmes kacagás hallatszott a lugasból, én elfúló lélegzettel olvastam a "Kísértetek"-et, amelyet akkor a jövő zenéjének éreztem, olyan öreg voltam akkor, és amelyet most a múlt dalának érzek, olyan fiatal lettem azóta.

Hogy miért öregedtem meg olyan korán s miért lettem fiatal olyan későn: annak igen egyszerű a magyarázata. Tizenöt éves koromban én is fiatal voltam, sőt ráléptem a legfiatalabb pályára: titkos drámaíró lettem. Eszeveszett gyorsasággal írtam egymás után a színdarabokat, de már tizenkilenc éves koromban észbe kaptam, pedig akkor egy vígjátékomat a Garai-pályázaton elismerésben részesítették. Annyira belemerültem a drámairodalom tanulmányozásába, olyan szenvedélyesen olvastam a nagy drámaírókat és a nagy teoretikusokat, hogy minden bátorságomat elveszítettem. Rájöttem arra, hogy tanulnom kell, mielőtt drámát írhatok. Így lett belőlem kritikus. És így lettem öreg. Húsz évvel ezelőtt megjelent az első munkám "A dráma és színpad" (1901), amelyet Rákosi Jenő tekintélyes szava kiemelt a mindennapi termelésből s mindenkinek figyelmébe ajánlott."

"Tizenhét éves koromban leérettségiztem, s még nem töltöttem be a 18. életévemet, amikor a "Magyar Szemle" című hetilap hasábjain megkezdtem irodalmi működésemet mint színházi kritikus. Szegény apám, aki mint tanár, író és újságíró érthető ellenszenvvel viseltetett e hármas egység minden egyes eleme iránt, bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát, s éppúgy tanár, író és újságíró lettem, mint ő maga. Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés", rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!

Hatéves koromban láttam Blahánét, tizenkét éves koromban hallottam Strakoscht és Lewinskyt mint előadóművészeket, tizenhat éves voltam, amikor Barbi Alice énekelt Kanizsán, s azon az estén az ő Schubert- és Schumann-dalain keresztül egyszer és mindenkorra rájöttem, hogy mi az előadó-művészet.

Ámbár a szőkék voltak az ideáljaim, beleszerettem Barbi Alice fekete szemeibe, villogó fogsorába, még sötét-sárga uszályos plüssruhája sem tudott kiábrándítani - még hajnali álmomból is felriadtam és zokogtam, amikor eszembe jutott, hogyan énekelte az "Armer Peters" harmadik strófáját, amelyre még ma is, majdnem ötven év után is úgy emlékszem, mint egy szépséges élményre, mely nem az agyvelőben raktározódik el, hanem a léleknek valami biztos, rejtett szögletében, s néha minden ok nélkül, nem mint halvány emlék bukkan fel az emberben, hanem mint forró, fényes könnycsepp a szemben. ...és közben folyton kritizáltam és újból öregedtem. Elvégeztem a jogot, elvégeztem a filozófiát, újságíróskodtam, nevelősködtem, belekóstoltam a tanárságba is, míg 1902-hen Beöthy László arra a meggyőződésre nem jutott, hogy mint rendezőnek a Nemzeti Színházban volna a helyem. Ezzel megkezdődött az életem második periódusa, amelynek talán leglényegesebb epizódja a Thália Társaságom három esztendeje."

Még egyetemi hallgató korában jelennek meg első cikkei és dramaturgiai tanulmányai Kaposi József "Magyar Szemle" című hetilapjában. Egy darabig újságíró, majd reáliskolai (általános iskolai) tanár, s közben kiadja "A dráma és a színpad" című könyvét 1901-ben. Néhány kritikája és elméleti munkássága hívja fel Beöthy figyelmét tehát, aki végül is a Nemzeti Színházhoz szerződteti.

A fiatal Hevesit 1902-ben tehát Beöthy László direktor szerződteti a Nemzeti Színházhoz. Első rendezései sorában egy darabfelújítást kap, amelyet azért nem túl nagy rizikó "megrendezni", legalábbis a színház számára. Dumas "fils Francillion"-jának próbáit vezeti, amikor a már korábban, sok-sok éven át játszott darab egyik szövegfordítási hibáján megakad a figyelme, megszakítja a próbát, és a hiba okára próbál rájönni. Helvey Laura adja Smithnét, akinek egy mondata végén a csíz mint madárhasonlat hangzik el: "Mit szól a fiamhoz? Valóságos csíz!" Hevesi buldog-elszántsággal megfejti, hogy a francia eredetiben szereplő "scrin" valóban jelent madárfaj nevét, csízt, de átvitt értelemben mamlaszt és tökfilkót is értenek alatta. Márpedig itt ez utóbbi szükségeltetik. A színészek joviális elnézéssel közlik vele, hogy tizenöt évig minden előadáson jó volt így a szöveg, és sohasem sértette senki fülét, legyen egészen nyugodt, most sem lesz belőle semmi baj. Hevesi azonban átíratja a szövegfordítást, több ponton is javítva a megszokottat, és ettől fogva elvárja, hogy az új szöveggel menjen a darab. Ez a történet kellően lemodellezi, és előrevetíti a jövőt is egyben, reprezentálva azt az alaposságot és minden részletre kiterjedő figyelmet, amellyel Hevesi egy darab színpadra állítását végzi. Valamint azt is jól példázza, hogy a megrögzült, és néha nem túl előnyös hagyományokon miképp lépdel át, és következetes igényességét milyen elszántan képviseli, kizárólag a szakmai szempontokat respektálva.

A Nemzeti Színházban eleinte nem érzi otthon magát. Alig kezdi el lobogó lelkesedéssel és nagyra törő tervekkel a munkáját, máris konfliktusba kerül számos nagy öreggel. Egyebek mellett magára haragítja éppen azt, akit az élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül, Jászai Marit. Közös munkájuk egyik első állomásaként - Jászai Lucrécia Borgiát alakítva - egy éjszakai jelenet beállításán különböznek végül is össze. Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi pedig ugyan nagyon sok mindent megtenne a neves tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Éles vita alakul ki közöttük, amelyben a nagy hírű színésznő a vastag sértések mellett egyszer csak egy vastag szerepköteget is a kezdő ifjú Hevesi felé hajít. Aki csak látja a jelenetet, ebből az incidensből egy életre szóló haragot sejt, Hevesi szakmai értelemben vett halálával egyetemben. Jászai azonban nem csak színésznő nagyság, hanem jellemében is igaz, később nem röstelli bevallani tévedését. Idővel rájön arra, hogy Hevesi valamiért, vagy valami ellen harcol, küzdelmének soha sincsenek személyi okai. Nemcsak hogy megbékél Hevesivel, de egy este egészen a szívébe zárja. Azon az estén a Várszínház épületében játszik Jászai, Hevesi pedig az ügyeletes rendező ugyanott. Hevesi az előírásnak megfelelően másfél órával az előadás előtt elfoglalja helyét, ám esemény nem túl sok. Nem szereti a semmittevést. Hirtelen észrevesz egy félreállított zongorát, s játszani kezd kedvtelésből. Az időközben megérkező Jászai elhelyezkedik az öltözője előtt, és végighallgatja Hevesi játékát. A zongorajáték végén hosszas beszélgetésbe fognak, amelyben Hevesi Mozartról beszél, és olyan meggyőző erővel, hogy Jászai nem csak az ifjú és költőlelkű rendezőt, hanem Mozartot is egy életre szívébe zárja. Későbbiekben barátjának vallja egy riport kapcsán Hevesit, ami pedig ritka, és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Hevesi Sándor kezdeményezésére Bánóczy László, Benedek Marcell és Lukács György megalapítják a Thália Társaságot, amelynek Hevesin kívül Márkus László és Moly Tamás is rendezői lesznek. Benedek Marcell pontosabban így emlékezik vissza a kezdetekre: "1903 őszén vetette fel Lukács György egy modern színpad megalakításának a tervét, akkori elgondolása szerint a bécsi Dramatischer Vereinnek a mintájára. Bánóczy Lászlóval együtt hárman foglalkoztunk a tervvel, mely alighanem a többi diáktervek sorsára jut, ha kapcsolatba nem kerülünk Hevesi Sándorral, a Nemzeti Színház fiatal rendezőjével, aki elfogadtatta velünk a maga sokkal érettebb művészi elgondolásait, és akinek már akkor is jó csengésű neve módot adott nekünk arra, hogy társadalmi úton, egyesület alapításával, összegyűjtsük a magyar "szabad színház" szerény anyagi szükségleteit" - mondja tehát 30 évvel később, 1934-ben Benedek Marcell a "Századunk"-ban. Maga az alapötlet egy margitszigeti hajókiránduláson vetődik fel a három fiatal egyetemista, Bánóczy, Benedek és Lukács György fejében, amelyet ifjúi lelkesedéssel karol föl a Nemzeti Színház akkor némiképp háttérbe szorított játékmestere, Hevesi Sándor. 1904. április 20-án tartják meg a Thália Társaság alakuló közgyűlését, amelynek elnökéül végül is Bánóczy Lászlót választják meg, közülük a legfiatalabbat, mert senki sem kíván közszereplést vállalni, és jobb híján az akkor 20 esztendős Bánóczy mond határozott igent a felkérésre, bár sokakat megkeresnek, a tisztség betöltésére alkalmasabbat, de senki sem vállalja. Az elnök egyik feladata, hogy előteremtse a társaság működéséhez szükséges anyagi alapot. Az induláshoz négyezer korona szükséges, amelyet fáradtságot és időt nem kímélve a tagok gyűjtenek össze végül is.

A Thália Társaság jelmondatául ezt választják: "Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban!"

1904 és 1908 decemberéig, a csonka évadig 142 előadást tartanak, 27 szerző 35 művét előadva. 15 egész estés, azaz többfelvonásos darab kerül bemutatásra, és 20 egyfelvonásos mű. Magyar szerzőtől öt premier van ez időben, amely közül Lengyel Menyhért darabja az egyetlen háromfelvonásos bemutató. Legtöbbet Hejermans "Remény" című drámáját adják 25 előadásban, Hebbel "Mária Magdolna" című drámáját pedig 22 előadásban. Számos egyszer játszott darab is kerül az előadások közé, mint például Ibsen "Solness építőmester"-e, vagy Mende Béla és Kassowitz Bruno művei. 46 vidéki előadást tartanak 12 városban. Az előadások túlnyomó részét Hevesi Sándor, a Thália művészeti igazgatója és rendezője jegyzi, helyesebben szólva nem jegyzi, merthogy nem szerepelteti magát a címlapokon. A Thália társulatának teljes névsora: Balázs Béla, Balogh Vilma, Bálint Lajos, Bánóczi László, Bánóczi Dezső (a Társaság elnöke, rendező), Bardócz Krisztina, Barna Margit, Báthori Giza, Batízfalvy Elza, Benedek Marcell (a Thália alapító tagja és alelnöke), Boroviák Lajos, Dajbukát Ilona, Déry Gizella, Dobi Ferenc, Doktor János, Forgács Rózsi, Forrai Róza, Forró Pál, Garas Márton, Gellért Lajos, Herczeg Jenő, Hevesi Sándor, Huszár Károly, Judik Etel, Karczag Marcsa, Kárpáti Sándor, Kelemen Mária, Király Gizi, Kürthy György, Kürti József, Kürti Sári, Lukács György (mint alapító tag), Márffy Károly, Márkus László (mint dramaturg), Mészáros Giza, Mohácsi Jenő, Moly Margit, Moly Tamás, Olasz Pál, Sándor József, Sándor Miklós, Somlár Zsigmond, Somlay Artúr, Szabados Gizella, Szénásy György, Tihanyi Géza, Törzs Jenő, Vajda Ernő, Vámoss Hugó és Verő Margit. A társulat tagjai nem egy időben, egyszerre voltak tagok, erre felhívnám mindenki figyelmét.

Talán már esett szó arról, hogy magánéletét sohasem tekinti olyasvalaminek, amelynek a legcsekélyebb mértékben is előtérbe kellene helyeződni. Eleinte édesanyjával és húgaival él, akik gondosan ügyelnek válogatott öltönyeire, örökké tiszta és frissen vasalt ingeire, de Hevesi valamilyen veleszületett kamasz fiús zavarodottsággal pillanatok alatt képes összerombolni a női szemmel leggondosabban felépített imázst. Untig elegendő valakivel találkoznia, egy régi jó baráttal, netalántán egy tháliás ismerőssel, és kedvenc helyére, a Baross kávéház előtti bal szélfogó melletti törzsasztalához lehuppanva máris a mocskos hamutálak egyikét-másikát markolássza beszélgetés közben. Azután? Elegendő egy hajigazítás, egy izzadságcsepp a homlokon, és máris felveszi a széken ülve pihenő kéményseprő-ábrázatot, amiről ő tudomást sem vesz, míg környezete rendre ezen derül. Ha netalántán még az inggallérján is igazít, az összkép tökéletessé lesz, pusztán a falhoz támasztott hosszú drótos pamacsot hiányolhatjuk.

Hevesi - mint mondják - nem egy hódító jelenség. "Foga toldozott-foldozott volt, arcszíne sápadt, egészségtelen, mint olyanoké, akik sohasem járnak szabad levegőn, mint ahogy - azt hiszem - írja Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház későbbi főrendezője - önkéntesi évét leszámítva nem is járt soha, legfeljebb valamely szabadtéri előadás alkalmával." Kiterjedt, hatalmas baráti köre van, de bizalmas barátai nincsenek, az egyetlent, Ódry Árpádot leszámítva. Nőkhöz fűződő kapcsolatai is eléggé szerencsétlenül alakulnak. Az 1912-es év körül kölcsönös szerelem alakul ki egy nálánál némiképp idősebb színésznő és közte. Afféle viharos, nagy szerelem. Ám a boldogság nem tart sokáig, mert a hölgy (aki elvált asszony két gyermekkel) megbetegszik, és az orvosok elárulják azt is, hogy menthetetlen. Haláláig ápolja, hűséggel. Egyedül Ódry tudja ezt a titkot róla, és ez az a szál, ami kapcsán Ódryhoz egy életre szóló barátság köti. Ódry vigasztalja és tartja benne a lelket, amikor a tragédia bekövetkezik. Hevesi élete végéig gondoskodik a hölgy két gyermekéről éppúgy, mint Ódry halála után Ódry leányáról.

Később, közvetlen katonai bevonulása előtt megházasodik, egy finom és bájos özvegyet - bizonyos Országh Magdát - vesz el feleségül, akinek első házasságából egy fiúgyermeke van már addigra. Mindenki csodálkozik ezen a házasságon, mert Magda civil, nem színházi ember, és Hevesi elfoglaltságát ismerve senki sem tudja, miképp alakulhatott úgy Hevesi élete, hogy egyáltalán megismerkedhessen egy nem színházi emberrel, ráadásul, hogy abból házasság is legyen. Később meséli el Hevesiné, hogy egy neves operaénekesnő ötórai teáján ismerkedtek meg. Ott mutatták be neki mint főrendezőt, aki az első pillanattól fogva tágítani sem akart Magda mellől. A kapcsolat hamar elmélyül, Hevesi Sándor agglegényből férj lesz, mégpedig nagyon jó férj. A házassága minden korábbi balsikerű próbálkozása ellenére is kitűnő lesz, és sokan ennek a házasságnak tudják be, hogy Hevesi otthon ülővé válik, színházában - a korábbihoz képest - félgőzzel dolgozó ember, akinek a felszabaduló szellemi energiáit sikerül az elméleti kutatások irányába terelni, és erre az időre tehető, hogy Hevesi elkészíti egyik legnagyobb nemzetközi sikerét is biztosító munkáját "Az igazi Shakespeare" címmel.

A háború kitörése okán - hazafias példamutatástól vezéreltetve - gróf Bánffy Miklós kormánybiztos lemond, beáll katonának, hogy - mint mondja - "tudását a haza szolgálatába állítsa", és rövidesen Hevesi Sándornak is be kell vonulnia a hadseregbe mint tartalékos gyalogos tiszt. Mielőtt kiindulna a frontra, és mielőtt még ő is hősiesen megállná a helyét a lövészárkokban, a színházak újból megnyílnak Budapesten.

Bánffy kormánybiztos lemondását követően az Operaház berkein belül kialakuló változások egyértelművé teszik Hevesi számára, hogy oda visszatérnie lehetetlen. Ekkor Tóth Imre, a Nemzeti Színház direktora fogalmaz keresetet a minisztérium felé, és - mint a Nemzeti Színháznál nélkülözhetetlen személyt - katonai szolgálatai további teljesítése alól felmentik. Így kerül vissza a háború alatt, közel egyesztendős katonaság után Hevesi Sándor a Nemzeti Színházhoz, ahol ez idő alatt azért komoly művészi munkáról nem lehet szó a heti három engedélyezett előadás keretein belül. Premier megtartására is igen korlátozott lehetőség van, elsősorban reprízek, felújítások kerülnek előtérbe.

A háború befejezését követően Tóth Imrét Ambrus váltja fel az igazgatói székben, amely Hevesire nézve annyi változást eredményez, hogy Ambrus inkább a műsor irodalmi jellégére figyel elsősorban, és bizonyos darabokat, színészeket favorizál, másokat, szerzőket és színészeket pedig értelemszerűen háttérbe helyez. A kiválasztott darabok tekintetében viszont teljesen szabadkezet biztosít Hevesinek, aki így az elméleti munkásságát folyamatosan tudja átültetni és kipróbálni a valóságban is, természetesen mindig a józanság határain belül maradva. Ettől lesz igen értékes és érdekes ez az alkotói szakasza. Lassan ráébred, hogy nem elégséges lerombolni a régi beidegződéseket, a régi pátoszt, helyébe újfajta stílust, újfajta pátoszt, új hagyományt is kell teremteni és a színpadra hozni, mert az örök drámák csak így éledhetnek fel és elevenedhetnek meg a színpadon. Ráerez arra is továbbá, hogy a színház a tisztán kiejtett beszéd temploma.

Lassan ötvenesztendős, amikor kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójának. Akkor sem volt a Nemzet első színházát igazgatni egyszerű dolog, talán ma sem az. Nehéz és küzdelmes hivatal ez, hisz a hivatalos körök gyakorta illetéktelen beavatkozási kísérletei vagy épp "nem kísérletei" keservessé teszik a munkát. Hevesi Sándornak az első esztendőkben azonban szerencséje van az igazgatást illetően, mert anyagi vonatkozásban rendben mennek az ügyek, így a hivatal nem avatkozik a színház életébe, és talán ennek is köszönhetően a Nemzeti Színház egyik fénykorát éli. Játékrendje és előadásai a legmagasabb színvonalon állnak, ráadásul ez párosul a közönségsikerrel is, amely folytán a nézőtér mindig tele. A közönség szeretete övezi a színházat és színészeit egyaránt, ráadásul a szakmai kritika is magasztalja az előadásokat. Az előadások hátterében azonban korántsem mennek ilyen simán az ügyek, rengeteg aprónak tűnő elhárításra szoruló probléma merül fel menet közben, ám Hevesi sorra rendezi az ügyeket. Probléma van például Molnár Nemzeti színházbeli bemutattatása kapcsán, a minisztérium el is áll - a tárgyalások előrehaladta ellenére is - bármilyen Molnár-premier elől, az "Ébredő Magyarok" várható ultrajobboldali tüntetései miatt. Botrány kerekedik egy utolsó pillanatban lefújt Szomory- (Nagyasszony) premier kapcsán is... stb. Közben egy kitűnőnek tetsző lehetőség kísérti meg egy felajánlott magánszínház formájában, de Hevesi ellenáll a csábításnak. Pedig igen erős a kísértés, hogy legyen végre egy olyan színháza, ahol a maga ura, kamatoztathatná tudását, hírnevét, és nem utolsósorban a maga hasznára jelenne meg a bevétel is... ezzel együtt sem vállalja tehát. Ezzel majdnem egy időben európai hírnévre tesz szert azzal, hogy eleget tesz a londoni King's College meghívásának, és négy előadást is tart ott a magyar irodalom főbb alakjairól, és ugyanakkor tart egy előadást a londoni Shakespeare Társaságban, "Shakespeare Magyarországon" címmel. Talán mondanunk sem kell, mindezeket angol nyelven teszi. Az előadás nagy siker külföldön, és ennek hatására itthon is. (Mert, mint mondják, itthon csak a külföldi elismerés imponál, de az nagyon - teszi hozzá Csathó Kálmán.) Az elismerések ekkor bőven érik itthon is, külföldön is, amelyekre - mint mondják kollégái - édeskeveset hederít.

A legnagyobb port akkor, a vizsgálatok idején mégis "A házi tündér" ügye veri fel. Dickens "Akinek tücsök szól a tűzhelyén" című kisregényének színpadi változata a Kamaraszínház egyik elbájolóan szép sikere, Hevesi átdolgozásában és színpadra alkalmazásában. A vizsgálók által feltett kérdésekre nyíltan válaszolva, minden kertelés nélkül megmondja Hevesi, hogy a darabot valóban ő írta Dickens novellája nyomán, csak a szintén akkoriban bemutatott Mikszáth és Jókai dramatizálása miatt nem szerette volna, ha neve túl gyakran, sokszor szerepel a címlapokon, azért inkább Taylor nevét íratta a plakátokra. Szerzői tantiemet valóban felvett a darab után, de miután egy novellából írt önálló színpadi produkcióról van szó, amely korábban nem létezett, mint szerző jogosan járt el. Minthogy a darabból mindenkinek csak haszna volt, mind a színháznak, mind a szereplőknek, sőt, kára senkinek sem keletkezett, és törvény sincs arra vonatkozólag, hogy az igazgató saját művét elődassa, úgy érzi - mondja Hevesi a vizsgálóbiztosoknak -, hogy őt gáncs nem érheti. Miért kellett akkor a fordítást Huszár Imrére fogni? - kérdi a bizottság.

"Azért, mert akkor a színháznak fordításért is fizetnie kellett volna, ez pedig jelen esetben csalás lett volna, mert akkor nem csak a szerzői tantiemet vettem volna fel, ami engem megillet, hanem egy díjazást el nem végzett munkáért is. Ezért választottam hát egy régi halott műfordítót, mert abban az időben még örök áron vették meg a fordításokat, most pedig százalékot fizetünk érte..." - mondja Hevesi a vizsgálat során. A Hevesit támadó sajtó, és vádlói nagy zajt csapva szigetelik el mind a szakmai, mind pedig körülötte, a privát szférájában is a levegőt.

A cukorbeteg Hevesi pedig árnyékbokszolást folytat, arctalan ellenséggel vív csatát. Valós és nem létező érvekkel szemben érvel, ellenérvvel, és védekezik, meg védekezik, s lassan szétforgácsolódik, felőrlődik az évekké nyúló hajszában. Lassan aztán már nem illik szeretni Hevesit, barátai, kollégái, pártfogoltjai elfordulnak tőle. Korábbi hívei pedig árnyékba húzódnak, nehogy rájuk is jusson egy-két forgács. Hevesi ez alatt úgy tesz, mintha nem fortyogna körülötte a katlan. Például a kormányzó által pártfogolt és a Városi Színházban zajló ifjúsági előadásokat szeretné felkaroltatni, és ez ügyben pártfogókat keres a kormányban.

A sajtó egyöntetű ellenszenvétől kísérten kerül sor utolsó évadjára, ezen belül is Herczeg Ferenc "Bizánc"-ának bemutatójára, valamint új hazai szerzőként Babay József "Veronika" című színművének premierjére. A visszhang azonos. "Ásító széksorok, és üresen tátongó páholyok színtere" a Nemzeti. Úgy tűnik, a támadások vihara kitombolta magát lassan már. Egykori minisztere és támogatója, Klebersberg Kuno súlyos beteg, lemond, és halála megpecsételi Hevesi sorsát végleg. Miniszteri utódja szerint Hevesinek mennie kell, ám Karafiáth halogatja a döntést, tart a közvélemény túlreagálásától, amelynek már egyébként is lassan elege van a számára legkevésbé sem érthető támadáskomplexumból.

1932. október 1-jén hivatalba lép a Gömbös-kormány. A politikai élet átcsoportosulása nyomban nyilvánvaló lesz. Karafiáth szándékosan elhalasztott döntését a Hevesi-ügyben (hogy ne az ő nevéhez fűződjék...) már utódja, a korábbi Nemzeti Múzeum főigazgatóból lett kultuszminiszter, Hóman Bálint hozza meg. Hóman jegyzeteiben utólag sem kertel: "Hevesi elbocsátása", írja az aznapi jegyzetei közé, mint egyik napirendi pont.

Hevesi mellett azonban kiáll a nemzetközi szakma. Kitüntetések sorát kapja ekkor. A Francia Becsületrend lovagja lesz, és igen jelentős olasz kitüntetést is kap egyebek közt. Szabadságának lejártát követően pedig Hevesi a Magyar Színházhoz szerződik.

A vádak tehát szép lassan összeomlanak, s mindenki azt várja ezek után, hogy Hevesi fényes elégtételt fog kapni, de nem így történik. Még az angol Shakespeare Társaság Hevesi Sándort magasztaló nyilatkozata sem akadályozza meg feletteseit, hogy fel ne áldoznák az ő fejét a politika pillanatnyi érdekeiért. Tanúságképp: ma kevés képviselőt tudunk említeni az akkori magyar parlament tagjai közül, míg Hevesi neve ma is ragyog (és nem csak a Hevesi Sándor téren állva - ez egy rossz bonmont, pardon). A Nemzeti Színház új igazgatót kap Márkus László személyében.

Azt gondolnánk, hogy ezzel itt véget ér a történet, de korántsem. A vizsgálat lezártát követően Hajdút rehabilitálják, és visszaveszi a színház azt, aki korábban színháza ellen vall, iratokat másol titokban és csempész ki, most, a határozat végén visszahelyeztetik állásába. Mindezt persze rút anyagi megokolásból, mert a színház szigorú nyugdíjintézetének törvénye előírja, hogy csak az a nő kaphat férje után nyugellátást, ha aktívan még két esztendőt él vele annak tagsága során, tehát a hölgy, Hajdúné nem nyugdíjképes, ha férje nincs a színháznál. Emiatt veszik vissza hát Hajdút, hogy a hosszú, sokesztendős szolgálat után ne veszítse el nyugdíjképességét. Hajdút a Nemzeti Színház könyvtárában helyezik el, a színház statisztikai adatain dolgozik nyugdíjaztatásáig. Hevesi pedig, aki először játszatja Magyarországon Ibsent, aki megteremti a Shakespeare- és Moliere-ciklust, és aki épp akkoriban kap magas rangú francia és olasz kitüntetést, kereshet új színházat...

"Ha nem Magyarország szűkös viszonyai közé születik, világhíresség lett volna, nagyobb minden addig ismert szakmabeli nagyságnál, mert rendezői tehetségén és színpadi tudásán kívül széles körű és főleg irodalmi műveltségével, mélyreható alaposságával és írói tehetségéből eredő dramaturgiai érzékével túlszárnyalta valamennyi kortársát - írja Csathó Kálmán, majd így folytatja. - Csak két dologban tudták őt felülmúlni: nagyobb anyagi lehetőséget tudtak teremteni elgondolásaik megvalósításához, és főleg, hogy jobban tudták fújni saját dicsőségük reklámharsonáját."

Attól fogva, hogy Hevesi a Nemzeti Színházat otthagyni kényszerül, a Magyar Színházban rendez. Néhány nagy siker teszi emlékezetessé ottani működését, amelyek közül különösen kiemelkedik "Az Úr katonái", a teljes "III. Richárd", és "A néma levente" rendezése. A szakma legjelentősebb munkájának és sikerének a "III. Richárd"-ot tartja. Utolsó bemutatójára 1939 áprilisában kerül sor. Heltai Jenő "Az ezerkettedik éjszaka" című művét rendezi, viszont kedvelt és hűséges tanítványa, Bayor Gizi ebben a darabban már nem szerepel. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor színre kerül a Kamaraszínházban Herczeg Ferenc "Az utolsó tánc" című darabja, ugyancsak Hevesi rendezésében. Vita támad Herczeg Ferenc, Bayor Gizi és Hevesi között a darabok bemutatóját illetően. Bayor Gizi és Herczeg kérik, hogy a Heltai-bemutatót tegyék át őszre. Hevesi azonban ragaszkodik a tavaszi premierekhez, mert attól fél, hogy "ősszel már késő lesz" - érvel végül is.

Egészségi állapota kezd aggasztóvá válni, különösen felesége váratlan halála után. Összeköltözik ismét húgaival, akik igen nagy szeretettel gondoskodnak róla. Hevesi folyamatosan dolgozik, csakúgy, mint azelőtt. Ír, dramatizál, fordít, tanít, ez utóbbit igen szenvedélyesen, mert ezt hivatásának érzi, afféle küldetéstudata bontakozott ki a következő generáció kinevelése ügyében. A fiatalok tisztelik, és ünnepi alkalomnak tekintik, ha szóba áll velük, ám ő inkább a sérelmeit tartja számon. A kedvenc kávéházi asztalánál ülve üdvözli például régi munkatársát, Rab Antalt, és megköszöni, hogy nem kerüli el őt. Beletörődött, és ugyanakkor kicsit méltatlan a szituáció. Hevesi már ekkor munka közben is szokatlanul fáradékony, levert. Nem tudja magát túltenni a történteken. Állandóan dolgozik benne a támadások lelket mérgező légköre, amelyet a politikai helyzet rosszabbodása is súlyt. Ám cukorbetegsége egyre inkább elhatalmasodik. Ő maga - korábbi metódussal - nem törődik vele, húgai annál szigorúbban betartják a diétás étrendjét, ő pedig a szokott módon fütyül a bajra. Időnek előtte bekövetkező halát is ez a cukorbaj okozza.

Hevesi életösszegzése

"1902 óta vagyok a Nemzeti Színházban, rendező, dramaturg, főrendező voltam. 1904-1907-ig mellékesen még a Thália majdnem valamennyi előadását beállítottam és rendeztem, 1902-1914-ig az Operaház helyettes igazgatója voltam, ...ahol Shakespeare és Ibsen helyett Mozartot és Verdit próbáltam a mai színházlátogató fölfogásába beilleszteni, ... s rendeztem és átrendeztem 22 operát és balettet. 1922-től kezdve 10 és fél éven át a Nemzeti Színház igazgatója is voltam, s megteremtettem a Kamaraszínházat. Írtam, átdolgoztam és fordítottam körülbelül 150 darabot, fordítottam 10 regényt és több mint ezer novellát, három nyelven írtam esszéket, elméleti könyvem 6, az eddig megjelent cikkeim száma meghaladja a 2000-et. Budapesten kívül előadásokat tartottam Bécsben és Londonban, persze németül és angolul, s budapesti premierjeim összevéve sem voltak olyan izgalmasak, mint első előadásom a Londoni Egyetemen, ahol a többi között másfél tucat egyetemi tanár ült velem szemben és én meg voltam győződve, hogy olyan fiaskót fogok vallani, amelyet nem lehet túlélni. Azóta nem volt részem hasonló izgalomban (a második előadásomon már úgy éreztem magamat, mintha pestieknek beszélnék magyarul) - aminthogy már 63. évemben járok -, nem is lesznek már ilyen kritikus perceim - írja négy esztendővel a halála előtt Hevesi, majd így folytatja. - A munka nem mindig nemesít, de a narkotikumok között mégis a legjobb, s nincs az az autó, amely úgy tudná nyelni az időt, mint a szellemi munka, amely jólesik. Szeretem az életet, de élni csak addig szeretnék, amíg jól érzem magamat az íróasztalom mellett."

Hevesi Sándor nincs többé

A sajtó néhány nappal a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 10-én ad hírt haláláról. A Magyar Színház, mely utoljára biztosít számára szereplési alkalmat, éppen nem működik, karácsonykor nyit ki ismét egy "világvároshoz méltó varieté-revüvel". A bezárt Magyar utolsó premierje egyben Hevesi utolsó rendezése is.

A nekrológok megbékélnek Hevesivel. Még a szélsőségesnek számító lapok egynémelyike is 20-22 sorban emlékezik meg a "nagy tanítóról", Kárpáti Aurél is háromhasábos, megható cikkben búcsúzik tőle. "Már talán igazát sem tudná megvédeni e mostoha korban" - írja, és "csodálatos virágzás"-ra emlékszik vissza, mely a "közönség és a kritika elismerését egyaránt kivívta". Megállapítja utólag, hogy akkor, "igazgatása alatt kezdődött a színház fénykora". Magyar Bálint megemlíti, hogy Kárpáti Aurél Hevesi első igazgatási idején milyen lehúzó kritikákat írt, mind a színházról, mind pedig Hevesiről. "Ennél gyengébb és kevesebb eredményre hivatkozhatót igazán bajos lenne produkálni"... és hogy (Hevesinek) "évről évre lankad a művészi heve". Majd később, utólag erről az időszakról kiderül mégiscsak, hogy aranykor volt.

"Amíg Hevesi a jelen, addig bírálói csak munkája salakját látják. Amint a múlt lesz belőle, csak az értékeit. Minden kép egyoldalú. Hogy a hazugságot - mely olyan szomorúan általános - elkerüljük, a kettőt gondosan egybe kell vetnünk." (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között)

In memoriam Hevesi Sándor

"Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek ott a Magyar Színpadán utoljára láttam, egy törékeny testű, simára borotvált arcú, finom öregúr jelenik meg előttem - botra támaszkodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan lobogó, és hite a művészet, de főleg a színház mindenekfölött-valóságában éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz szakállú ifjúé volt a Pannónia kávéházban először. És szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. A jó barát szeretetével és a tanítvány hálás kegyeletével ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája elejéről az egyiket, végéről a másikat. Ami kettő közé esik, az méltó rá, hogy aranybetűkkel jegyezze föl a magyar színművészet története" - emlékezik rá Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője. Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/f-j/hevesielet.htm