Második világháború előtt népszerű, de azóta elfeledett íróktól sokszor vettem könyvet, hogy újra felfedezzük őket. Tormay Céciletől soha nem olvastam, és az igazat megmondva nem is szándékoztam könyvet venni. Szélsőjobb oldali elkötelezettségéről olvasva, nem voltam kíváncsi rá. Aztán feleségem mondta, hogy ő kíváncsiságból szívesen olvasna tőle. Ezek után elkezdtem keresni tőle könyveket. Nem volt nehéz, hisz újabban megint kiadják műveit, de korábban kiadott műveiből is van még felhozatal. Elsőként megvettem feleségemnek a Korinthoszi szerelem című elbeszélésgyűjtemény-ét. Feleségem a görög mitológia és irodalom jó ismerője, ezért gondoltam ez az elbeszélés-gyűjtemény lesz a legjobb elsőként.
Mielőtt átadtam volna én is beleolvastam. A kötetet elektronikusan is megtaláltam, és a Teremtés hajnalán című elbeszélést ide is másoltam. A szöveg közi képek a múlt évben a vidéki birtokomon készültek.
Életrajza: Tormay Cécile ősei mind apai, mind anyai ágon német származású polgárok voltak. Anyai dédapja Spiegel (Tüköry) József építési vállalkozó, Széchenyi István munkatársa a Lánchíd építésében. Apai nagyapja, Krenmüller (Tormay) Károly honvédőrnagyként vett részt az 1848–49-es szabadságharcban. A Tormay család a 19. század végén kapott nemességet, Nádudvaron vásároltak földbirtokot. Édesapja Tormay Béla mezőgazdasági szaktekintély, az MTA tagja, államtitkár. Édesanyja Barkassy Hermin. Iskolai tanulmányait magántanulóként végezte. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozta a világirodalmat. 1900 és 1914 közötti külföldi utazásai elősegítették nemzetközi ismertségét.
Első könyvei az Apródszerelem (1899) című novelláskötet és az Apró bűnök (1905) elbeszéléskötet. Első sikeres regénye az Emberek a kövek közt (1911), amely egy horvát pásztorlány és egy magyar vasutas fiú tragikus szerelmét beszéli el. Megjelent angol, német, olasz, francia és svéd nyelven is. A régi ház (1914) családregény, a biedermeier kori Pest ábrázolása. Ezzel a regényével a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját nyerte el, amellyel a legjobb történelmi regényeket díjazták. Ez a könyv is számos nyelven megjelent: németül, svédül, dánul, angolul, finnül, hollandul, olaszul, észtül és franciául. Bujdosó könyv (1920–1921) című naplószerű regénye az 1918. október 31-étől 1919. augusztus 8-áig terjedő időszakról (őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság) szól. Német, angol és francia nyelven is megjelenve világsikert aratott. Klebelsberg Kuno felkérésére latinból magyarra fordította középkori legendáinkat Magyar Legendárium (1930) címen. Útiélményeiről szólnak a Firenzét bemutató A virágok városa (1935), és a Szirének hazája (1935) szicíliai útirajzok. Az ősi küldött című regénytrilógiája a tatárjárás korában játszódik: a Csallóközi hattyú (1933) és A túlsó parton (1934) után A fehér barát (1937) az írónő halála következtében félbeszakadt, azt végül Kállay Miklós író fejezte be.
1923-tól haláláig szerkesztette a Napkelet című folyóiratot. Bujdosó könyv című művében leírt több gondolata kifejezetten antiszemita meggyőződéséről árulkodik.
1919 januárjában létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, amelynek célja Károlyi Mihály ellenzékének (főképp Bethlen István új pártjának) támogatása az 1919 tavaszára tervezett választásokon. Később a szervezet hivatalosan is támogatta a numerus clausus fenntartását, és 1932-ben „Magyarország asszonyai nevében” az írónő személyesen köszöntötte, üdvözlő beszéddel és ajándékkal, Benito Mussolinit és az olasz fasizmust. Magáról kijelentette, hogy ő már Mussolini előtt fasiszta eszméket vallott.
Zichy Rafael (1877–1944) válása után, 1925-ben megvádolta, hogy leszbikus kapcsolatot tartott fenn volt feleségével, Pallavicini Eduardina grófnővel (Pallavicini Ede lányával). A kapcsolatot részletesen tárgyalta a korabeli baloldali sajtó. A botrány kirobbantója ellen végül a két nő rágalmazási pert indított. A bíróság – Horthy Miklós kormányzó személyes közbelépésére – nekik adott igazat, Zichyt másfél év börtönbüntetésre ítélte. Radikálisan jobboldali beállítottsága sajátos ellentmondásban volt leszbikus irányultságú magánéletével.
Tormay életében nem a grófnő volt az egyetlen nő: a háború előtt tizenöt évig fűzte gyengéd viszony egy Francesca Orsay nevű olasz nőhöz; élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval közösen vásárolt villájukban Mátraházán éltek.
1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben egyhangúlag választották a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába, a Marie Curie halálával megüresedett székbe. Az év július 16-ai megnyilatkozásában síkraszállt Trianon igazságtalanságai ellen. 1936-ban Hankiss János, Horváth János, Pap Károly és Pintér Jenő, 1937-ben ugyanez a négy ajánló és Fredrik Böök jelölték a Nobel-díjra.
A teremtés hajnalán
A teremtés hímpora fenségesen ragyogott még az ifjú, szép mindenségen, hamvasán, érintetlenül fénylett a föld virányain, mert nem törölt le belőle az idő, a századok nehéz keze, a szenvedés egy vonalnyit sem. Csak tegnap vetette az Úr lángoló gondolatát, a napot az űrbe, melynek először pirkadó hajnali világánál ékesítette fel a földet fákkal, füvekkel, tarka, hímes virágokkal; küldött szárnyaló madarakat a légbe, ezüstpikkelyes halakat a vizek hullámai közé, állatokat a rengetegek zöld homályába, s adott urat mindennek az emberben, kit saját képére alkotott. És mégis kies, vigasztalan maradt szép remekműve, hiányzott valami a Tigris és Eufrátesz tündér völgyében, valami, amiben testet kellett vennie a vigasznak. Így hát még egyszer, utoljára hozzáfogott az Úr a teremtéshez, s megalkotta saját és a lenge réti virágok formájára, napsugárból, illatból, a tenger lágyan rengő hullámaiból az asszonyt, s nekiadá minden eljövendő korokra az uralmat a virágok felett. A férfi pedig, mivelhogy szép szelíd társa vala az utolsó, ki a Teremtő kezei közül kikerült, így legközelebb maradt hozzája, Istenének utolsó alkotó leheletét sejtette meg benne.
Boldogan, ártatlanul mosolygott fel a föld az asszony, a szerelem jöttekor, s azt a mosolyt tavasznak nevezték… Vigasság vala az egész világon, mert sem bú, sem zivatar, sem a halál nem létezett. És aranyhálójában a nap mámorosan ringatta álomba a természetet.
…Ekkor vétkeztek az emberek, s vétkük nagy, terhes árnyékából született a halál… Ráborult a földre az első alkonyat; a kék égbe viharos felhőket fújt a szél, a fák elhullatták lombjaikat, munkába görnyedt az ember, s hervadni kezdtek a virágok, hervadni az asszony. A föld kebléből, a völgyekből felsóhajtott a szél, széthordva Isten átkát, amely átok pusztulást vitt magával, hervadást mindenekre, s így a föld első rózsabokrára is, melynek fehér virágai a hegyek zöld hullámtorlatának ártatlan tajtékjaként hajlongtak a lejtős rét felett. Bágyadtan, betegen bújtak össze a virágok, ijedten rejtőztek a vihar elől a levelek alá… A nap leszakadt az égről, estében bevérezve a láthatárt... Elterpeszkedett szerte a földön, az első éjszaka, mely sötét, baljóslatú szárnyaival letörölte a vérző alkonyi ég piros színét… És a rémes sötétségben zokogva sóhajtott a világ, mert ekkor kétszerte nagyra nőttek szenvedései.
Az Úr megbánta szigorú, irgalmatlan büntetését, felküldte a holdat az égre, hogy nyugalmas ezüstarcával világítson, biztassa, vigasztalja az embert, s mindazt, amit ő a diadalmas napfényben megalkotott. Azután pedig visszaemelte a sötét éjszakából a mennyboltra a napot, s aranyglóriás világánál lepillantva szomorú pusztulást látott mindenütt… Felsóhajtott, és enyhülést ígért.
Az embernek jövendőt adott, s összekötözte boldogságának megszakadt szálait, az égről lesöpörte a fellegeket, melyek hűs cseppeket szórtak a tikkadt erdőkre, a réti virágokra, a termő aranykalászos rónákra; a kínjukban megrepedezett szirtekre bársonyos mohát borított, s fehér vízi virágokká változtatta a zúgó folyók habos tajtékját. Behegesztett minden sebet, s nagylelkű bocsánatában fellélegzett az egész világ. Megújult minden,csak a rózsabokornak jött későn a harmat, az Isten kegyelme, csak ő, a földnek legbájosabb virágja csüggeszté le fáradtan, haldokolva sziromfejét. Nem mosolygott, nem illatozott többé, s megadóan lekonyuló kelyhéből bánatosan csordult ki a legelső könnycsepp, amelyet idelenn elsírtak. És mikor a mindenható nagy Isten szomorúan nézett reá, haldokló virágja felsóhajtott:
„Nem vétkeztem semmit, és mégis én leszek első halottja a földnek. Ó! Uram, könyörülj meg rajtam, adj még egynapi életet, még csak egy napot engedj élnem itt a napsütötte domboldalon; légy irgalmas, hisz oly szép, oly rövid volt a tegnap.”
De mielőtt a Teremtő teljesíthette volna a vadrózsa kérését, a szellő lekapta fehér szirmait, s játszódva, szeszélyesen lebbent velük tova a lejtő virágai felett.
– Egy nap, csak ennyit kértél, szép, szelíd virágom, ám legyen. A szellő most lecsapott a rétre, azután szeszélyesen táncolva iramodott vissza a domboldalon, s ártatlan forgatagában két lengő szirom talált egymásra, olyaténképpen, mintha mámorosan csókolództak volna. Isten jóságosan egy aranyos napsugárra fűzte őket, összebogozta az égi fonalat, azután elvágta, s útra bocsátotta a szirmokat, hogy dévajon, boldogan szálljanak fel a napfényben, vissza, elhagyott bokruk felé… És így történt, hogy a hímporos szirmokból szárnyak lettek, az első hervadt rózsából: pillangó. Sok pillangó született még Isten keze alatt, s szélben sodródó, fehér szárnyas virágokként csapongtak a mezők felett. Amint a nap reájuk sütött, néhánynak sárga aranyos lett színe, mikor meg a mély, kék tavak felett libbentek tova, s játszódva csaptak le a habok közé, hűs permetében azúr színét adta nekik a víz, a hajnali ég pedig piros hamvát szórta szárnyaikra, s így minden adott valamit szépségéből a rózsapillangóknak.
Minden adott nekik valamit, nekik, a virágok szerelmes, szállongó postásainak, hogy legyenek szépek, színesek, mert hiszen oly rövid az életük, egy nap, s az alkonyat halva találja őket virágtestvéreiknek illatos ölén. Forrás: http://staub-site.honlapepito.hu/tarhely/staub-site/dokumentumok/letoltesek/konyvpdfmegtek/tormay_cecile___korinthoszi_szerelem.pdf
