Nemrég találtam rá Királyhegyi Pál emléktáblájára. Csodálkoztam azon, hogy-hogy csak most. Lakóhelyemhez nagyon közel, és igen gyakran sétálok is ezen a környéken. Sokat keresgélni sem kell utána, hisz olvastam én tőle sok-sok írást, és TV-ből is ismertem.
Királyhegyi Pál (Bp., 1909. dec. 27. – Bp., 1981. aug. 7.) író. Budapesten érettségizett, majd Amerikába került, ahol magyar lapoknál újságíróként dolgozott, de volt pincér, munkás és hivatalnok is. 1927-31-ben Hollywoodban statiszta, később forgatókönyvíró. 1931-ben hazatért, a Pesti Napló c. lap munkatársa lett, de rendszeresen írt az Új Idők és a Színházi Élet c. lapokba is. 1938-ban Angliába ment, ahol a Daily Telegraph c. lapnak dolgozott, és fordítással foglalkozott. 1941-ben ismét hazatért. 1944-ben deportálták. Hazatérése után a Ludas Matyi és a Képes Figyelő munkatársa lett. 1950-ben kitelepítették. Miután visszatérhetett Budapestre, alkalmi szellemi munkákból élt, mert nem publikálhatott. 1956 után ismét megjelenhettek írásai, kabarékban konferansziéként működött. Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/07923.htm
Az első kétszáz évem című önéletrajzi regényéből film is készült, három idézet a könyvből:
(Az Új Idők szerkesztőségében) A Pesti Naplóba írhattam, de csak mint külső munkatárs, mert volt valamilyen törvény erre is. Az Új Időknél Fodor szerkesztő úr lelkesen fogadott:
– Örülök Palikám, hogy hazajöttél, de nem tudom, dolgozhatsz-e nálunk, mert a rendelet szerint…
– Igen. Hallottam már róla. Gyerünk be a kegyelmes úrhoz.
A kegyelmes úr Herczeg Ferenc volt, az Új Idők főszerkesztője, akit én nagyon szerettem, bár felsőházi tag volt, és az a pletyka járta róla, hogy Horthynak is barátja. Azt is mondták, hogy ő írja Horthy beszédeit, de ha igaz volt a pletyka, nem sok dolga lehetett, mert Horthy keveset beszélt, és rosszul, és a nehezebb szavakat, mint asztal vagy szék, alig tudta kimondani. Hja, a német nevelés átka.
Bementünk a kegyelmes úrhoz, akinek több szava volt mindenben, mint Farkas Istvánnak, a tulajdonosnak, a kitűnő festőművésznek, akit később a nyilasok meggyilkoltak.
Fodor szerkesztő úr dadogni kezdett:
– Arról van szó, kegyelmes uram, hogy Királyhegyi visszajött Londonból, és hát emiatt… ugyebár most itthon van… ezért aztán most úgy van, hogy… – egyre jobban belezavarodott a mondókájába, mire kisegítettem:
– Arról van szó, hogy írhatok-e az Új Időkbe, mint azelőtt, minthogy zsidónak számítok, noha anyám is, apám is zsidó, sőt az a gyanúm, hogy még nagyapám is az.
Herczeg Ferenc elgondolkozott:
– Zsidó nem írhat az Új Időkbe, és nem is írt soha. Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Márai, Csathó Kálmán mind írók. Az, hogy zsidó valaki, nem elég. De ha a Királyhegyi eddig is írt, akkor író, s természetesen ezentúl is írhat.
A kihallgatás véget ért.
Néhány héttel később találkoztam Herczeg Ferenccel az Új Idők épületében, a folyosón.
– Tüstént fáradjon be, kérem, hozzám – mondta, és sietve előrement.
Én csodálkozva követtem, mert nem volt barátkozó természet, sohasem beszélgettünk, vele nem is lehetett beszélgetni, legfeljebb válaszolni volt szabad, ha kérdezett valamit.
Gyönyörű nyár volt. Herczeg szobájának az ablaka tárva-nyitva:
– Milyen szépen csicseregnek a madarak – kezdte. Én erre csak bólintottam, jelezve, hogy miattam akár csicseregjenek egész nap, nem zavar.
Elmúlt pár perc. Ekkor kopogtak az ajtón, és feldúlva, rémülten jelentette Tímár, a vállalat egyik dolgozója: – Kegyelmes uram! Két detektív van itt.
– Nem kell nekem egy se – mondta Herczeg, és becsukta az ajtót.
Később megint kopogtak, és Tímár most már nyugodtabban jelentette, hogy a detektívek elhagyták az épületet.
Kiderült, hogy razzia volt: írógyanús zsidókat kerestek. Ilyen hírek jelentek meg például az akkori újságokban: „Nóti Károly, Pásztor Béla és más, forgatókönyvírással alaposan gyanúsítható egyéneket internálták.” Herczeg tudta, hogy razzia van. Azért hívott be a szobájába, mert meg akart menteni, és tudta, hogy hozzá nem mernek bemenni.
(A koncentrációs táborban) Megkezdődött az új esztendő. A frontról egyre szívderítőbb hírek érkeztek, és a munka üteme egyre lassúbb lett a gyárban. A vak is láthatta, hogy nincs elég nyersanyag, és a németek egyre rosszkedvűbbek.
A koszt is romlott, a kenyéradagok napról napra kisebbre zsugorodtak. Kósza pletykák keringtek a levegőben arról, hogy elvisznek bennünket innen, mert a gyakori légitámadások miatt már csak föld alatti gyárban lehet zavartalanul termelni.
Nagyon féltünk attól, hogy elkerülünk Niederorschelből, mert akkor már tudtuk, hogy ez a legjobb koncentrációs tábor egész Németországban.
De elmúlt a január, és nem történt semmi. Egyforma unalomban múltak a napok, és állandóan csak ételekről beszélgettünk.
Tizenhárom évestől hetvenig képviselve volt minden korosztály, de senkit sem érdekelt más, csak az evés. Nőről szó sem esett, legfeljebb a családról tettünk említést néha, de igazából senki sem hitt már abban, hogy a családtagok közül valaki is életben maradhatott. Hír nem ért el hozzánk, és a régi életünk valahogy teljesen valószínűtlenné, elképzelhetetlenné vált, és már csak álomnak hittük, hogy valamikor szabad emberek voltunk, és a szabad ételek országában éltünk, ahol mi magunk határozhattuk meg a saját levesünket.
Dr. Feiner, egy magas, izmos, negyvenéves vegyészmérnök, akit nagyon szerettem, mindig arról álmodozott, hogyha egyszer kiszabadulunk, elmegy a piacra és vesz egy teljes kiló krumplit, hazaviszi, ő maga megfőzi, és a legnagyobb titokban, egy teljes vekni kenyérrel együtt megeszi. De voltak olyan optimisták is, akik még hittek a töltött káposztában, a paprikás csirkében, gyümölcsben, sőt meglepően nagy volt a főtt tésztáért rajongók szektája is.
Ebédidőben éppen a parizerről tartottam előadást hallgatóimnak, amikor arra jött a főtörzsőrmester, a barakk parancsnoka. Unottan ránéztem, de elfelejtettem köszönni neki, hiszen személyesen nem ismertem, soha nem beszélgettünk.
A köszönés kötelező volt, és a németek nagyon komolyan vették: vigyázzállásban kellett leemelni a sapkánkat, ha németet láttunk. Az őrmester még egyszer rám nézett. Nem hitt a szemének. Még mindig nem köszöntem neki, és fogalmam sem volt róla, miért olyan izgatott. Csak akkor kaptam észbe, amikor leütötte a sapkámat fejemről, és vad üvöltésbe kezdett. A többiek dermedten nézték a jelenetet, aminek az lett a vége, hogy a főnök intett, és én követtem.
Bevitt a szobájába, egy tágas, jól fűtött helyiségbe, ami íróasztallal és egy írógéppel volt felszerelve. Vágyakozva néztem a gépet. Amióta elkerültem hazulról, még csak nem is láttam írógépet, és eszembe jutott az én kis hordozható Remingtonom, amit otthon hagytam, és amit azóta már biztosan kivégeztek a nyilasok, hiszen zsidó gép volt szegény.
Eszembe jutott a házmester is, aki azt mondta, hogy nem lesz semmi bajunk, csak dolgozni fogunk, és mindenki a saját mesterségét folytathatja.
Milyen szép lenne, ha ez az öreg őrmester abbahagyná ezt a reménytelen vitát a köszönésről, és megengedné, hogy regényt vagy színdarabot írjak a gépen, ami itt úgyis csak céltalanul díszíti a szobáját.
De az őrmester pofozni kezdett. Nagyon izgatottnak látszott, a halántékán kidagadtak az erek, az arca lila volt a méregtől, és komolyan kezdtem aggódni miatta. Úgy tetszett, hogy ezt a szerencsétlent itt minden pillanatban megütheti a guta, és akkor engem kivégeznek őrmestergyilkosságért, ami szigorúan tilos volt Németországban.
Néztem ezt a szegény, öreg őrmestert, mialatt vert. Nagypapa külsejű, jóságos, kék szemű ember volt, ha civilben látom, átsegítem a kocsiúton. Lehet, hogy már nem volt ereje, vagy nem akart komolyan megverni, de az ütéseit alig éreztem, csak a kiabálása idegesített.
– Bocsánat uram, hogy közbeszólok, de engedje megjegyeznem, hogy nem voltam katona, azt sem tudtam, hogy köszönni kell itt a sapkával, mert a németek nem szokták fogadni. Higgye el, nem udvariatlanság volt részemről, inkább túlzott lelkesedés.
– Miféle lelkesedés? – érdeklődött, de homlokán és halántékán kidagadtak az erek, és a keze remegett.
– Ételekről beszélgettünk, és a paprikás csirkénél elborul az agyam. Sajnálom, hogy így felizgatta magát. Az ön korában ártalmasak már ezek a felindulások.
Szünet.
– Igen. Nekem már ilyen istenverte természetem van. Mindjárt dühbe gurulok. Pedig alapjában véve nem vagyok rossz ember. Csak ha felidegesítenek. És már a harmadik voltál ma, aki nem köszönt. Úgyhogy jelentést is kell írnom a tábor fegyelmezetlenségéről.
Hallgattam.
Az őrmester leült a géphez, gyakorlatlan kezével berakott egy papírt, és írni kezdett. De már az elején elakadt. Az életét adtam volna azért, hogy odamehessek az írógéphez, és írhassak rajta. Akármit. Levelet valakinek, betűket, felkiáltójeleket, csak hozzáérni még egyszer egy írógéphez. Nem látszott reménytelennek a helyzet.
– Valami baj van a géppel. Szakember vagyok. Megjavítom, ha tetszik – próbálkoztam.
Az őrmester felnézett rám:
– Te mi voltál azelőtt?
– Író. Nagyon sokat gépeltem valamikor. Kitanultam a szakmát.
– Hát nem bánom. Nézd meg, mi a baj.
Féltem, hogy meghallja, mennyire dobog a szívem. Megsimogattam a gépet, mint a lovát a huszár. Német gép volt, de írógép mégis.
Alaposan szemügyre vettem:
– Akadozik – mondtam, bár már az első pillanatban láttam, hogy a gépnek nincs semmi baja.
– Hát, csak dolgozz rajta, itt a szobában. Ha elrontod, az szabotázs. Remélem, tudod, mi jár érte.
– Halál – mondtam szerényen, mint szabotázsszakértő.
– Nem kell visszamenned a munkába. Itt fogsz dolgozni ezen a gépen. Egy hét alatt elkészülsz?
Elsápadtam. Hazudjak neki? A gépnek semmi baja. Isteni lenne az undok fúrás helyett egy hetet tölteni teljes biztonságban, az őrmester szentélyében, az írógép közvetlen szomszédságában. És ha bejön valami német szakértő, és megállapítja, hogy a gép hibátlan, csak az őrmester akadozik? Habozásom csak egy pillanatig tartott. Legjobb az egyenes út. Hazudni kell.
– Két hét alatt megjavítom. De egy új szalag is kellene – mondtam, hogy eltereljem figyelmét a két hétről.
Bólintott. – Majd beküldök a városba új szalagért. Te csak dolgozz szorgalmasan.
Indult kifelé, aztán megtorpant. Megállt az egyik szekrény előtt, kinyitotta kulccsal az ajtaját, kivett egy egész vekni kenyeret, és odaadta nekem:
– Ez a tied. A többieknek erről nem kell tudni.
– Hálásan köszönöm, de volna egy szemtelen kérésem.
Az őrmester mosolygott:
– Los. Ki vele.
– Dr. Feiner. Vegyészmérnök. Nagyon tehetséges ember. Szeretném vele megfelezni ezt a mérhetetlen nagyságú kenyeret. Én már elszoktam a nagy evésektől, és ő nagyon tudná élvezni ezt a kenyeret. Remekül beszél németül. És mindig éhes.
Az őrmester akkorát üvöltött, hogy majdnem összeestem:
– Majd felhozatom azt a gazembert. Aztán dolgozzatok, mert széttaposlak benneteket.
Öt perc múlva a kápó már hozta is Feinert, aki halálsápadt volt a félelemtől. Egy perc múlva magunkra maradtunk. Feiner alig tudott beszélni, amikor a kenyeret velem együtt meglátta:
– Hát te még élsz? Azt mondták a fiúk, hogy agyonvert az az állat.
– Dehogy. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk.
– Velem úgy üvöltött, azt hittem, akasztani visznek. Miről van szó?
– Egyél. Ez itt a mi kenyerünk.
Feiner rávetette magát a kenyérre.
– Ezt a gépet kell megjavítanunk.
– Helyes. De nem értek hozzá. Vegyész vagyok.
– Hülye vagy. A gép jó. Két hétig elpiszmogunk rajta. Azalatt történik valami.
Feiner könnyei potyogtak evés közben.
– Miért sírsz?
– Hogyne sírnék, amikor olyan jó meleg van itt, és én Ausserkommandón dolgoztam. Csak meg ne haljon ez az őrmester gépjavítás alatt.
(Kitelepítésben) Azon a nyáron Adács hernyótermése világrekordot ért el. Mindenütt csak úgy nyüzsögtek ezek az undok férgek, és gyakran megtörtént, hogy mentem az úton, fa sehol a közelben, mégis a fejemre esett három-négy ilyen szörnyeteg. Isten tudja honnan.
Egyre jobban kedvemet szegték a hernyók, és amikor már bágyadt kis levesünkben is akadt belőlük, elhatároztam, hogy hadat üzenek nekik és kiirtom őket a faluból, vagy legalábbis a tanyánk környékéről. Némi levelezés után Gombaszögi Ellától kaptam egy jó adag finom, jó ízű, hatásos svájci mérget, odaadtam a kulákomnak, aki szakszerűen felhígította, és beletöltött belőle egy monumentális adagot a puttonyába, amiből öntözni lehetett a rovarokat.
Vállamra vettem a szerkentyűt, és kipróbáltam a hatást. Szereztem egy magányos hernyót (nem volt nagy fáradság), és óvatosan ráfröccsentettem néhány cseppet. A hatás minden képzeletemet felülmúlta. Pillanatok alatt megdermedt, összehúzódott, majd elhunyt. Erre aztán nekiláttam a gyilkolásnak. A fák kopárok voltak miattuk, nem volt nehéz meglátni őket, minden egyes hernyóra ezer halál jutott.
Megelégedetten feküdtem le, de másnap több volt a hernyó, mint valaha. Amikor emiatt panaszkodtam a kulákomnak, egykedvűen idézte néhány évvel azelőtt megjelent regényem címét: – Mindenki nem halt meg.
Nem nyugodtam, szorgalmasan öntöztem őket tovább, de be kell vallanom, a hernyók győztek. Egyre jobban untam Adácsot; szabadulásom érdekében írtam egy levelet a Szabad Népnek, amelynek a főszerkesztőjét jól ismertem, de később kiderült, hogy mire a levél megérkezett, már régen más volt a főnök.
Levelem úgy kezdődött, hogy idéztem a Szabad Nép egyik cikkét, amelyben azt írta, hogy jó helyre ütöttünk, feljajdult a külföld, holott Magyarországon csak főhercegek és nyilas tábornokok vannak kitelepítve, de egyetlenegy kisember vagy értelmiség sem szerepel a listán.
Ezek után így folytattam: „Ma Magyarországon nincs senki, aki a Szabad Nép jóhiszeműségében kételkedni MERNE, de a jólinformáltságában nem hiszek én, aki szemre is kisember vagyok, értelmiségi, mint a levelemből is láthatják, és sem apám, sem anyám nem volt katona, főherceg sem szerepel a családunkban, nyilasokról nem is beszélve. Nem igaz, amit a Szabad Nép ír, hogy jó körülmények között élnek itt a deportáltak, hiszen ez a lakás, amiben lakunk, azelőtt magtár volt, azért látogatják olyan lelkesen az egerek és patkányok, mert magot keresnek, de csak két Krauszt és egy Királyhegyit találnak.
Nem igaz az sem, hogy csak fő- és alhercegek vannak kitelepítve, hiszen én a Ludas Matyi belső munkatársa voltam, és ezt a lapot nem az jellemzi, hogy nyilasok és főhercegek szerkesztik.
Kérek sürgős intézkedést, valamint becses soraimnak lapjukban való közlését.
Ui. Most már tudom, hogy él Marci Hevesen. Ne irigyeljék.”
A levelet elküldtem a Blaha Lujza térre, a Szabad Nép főszerkesztőjének. Mint később kiderült, a szerkesztőség munkatársai kézről kézre adták, és nevetve vitték be a főnöknek, aki úgy érezte, hogy igazam van. Kiadta egyik munkatársának a dolgot nyomozásra, és a vizsgálat megerősítette azt, amiket írtam.
Később alkalmam volt olvasni Gábor Andor véleményét az ügyről. Ezt írta: „Királyhegyi nem ellenség, hanem humorista…”
Azt hiszem, ez döntötte el a dolgot, vagyis azt, hogy tizenhét hét múlva hivatalos értesítést kaptam Cziráky elvtárs aláírásával, amelyből megtudtam, hogy elhagyhatom Adácsot és visszaköltözhetem Pestre, de régi lakásomat nem foglalhatom el.
Maradéktalanul boldog voltam. Nem érdekelt a lakás, csak az, hogy újra a sima aszfalton járhatok, találkozhatok a barátaimmal, és nem kell nyakig sárban rónom az adácsi utcákat. Kétszer mentem ki az állomásra, hogy elhiggyem, szabad vagyok újra, és amikor felszálltam a pesti vonatra, még mindig szédültem a boldogságtól.
Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem K.u.K. Kiadó, Budapest, 2015 Forrás:
https://olvassbele.com/2015/09/03/kiralyhegyi-pal-elso-ketszaz-evem-reszletek/
Ajánlott írás róla: http://www.origo.hu/kultura/kotve-fuzve/20151226-kiralyhegyi-pal-evfordulo-auschwitz-holokauszt-irodalom.html
Az életrajzi regényéből készült Maár Gyula (1986) film meg is nézhető itt:
