Minden hétköznap reggel a Jövő belvárosa felé igyekszem, mert most éppen ott dolgozom. Az Arany János utca felé szeretek menni, mert ott van egy irodaház, és amellett visz el az utam, illetve mehetnék másfele is, mert talán ez még néhány méterrel hosszabb is, mintha a Kossuth tér felől közelítenék. Ettől a háztól mégis mindig egy kicsit elérzékenyülök. A ház vakolatán domborművek sorozata. Az elsőn, bányászok, akik munkába igyekeznek, a másodikon bányászok, akik a szénnel megrakott csillét tolják, és a legvégén bányászfeleség gyermekével, aki aggódik, hogy vajon az aznapi műszak alatt mi történhetett a férjével. Egy kicsit elérzékenyülök, mert én is bányász családba születtem, nagyapám és apám is bányász volt, aztán a fiúkból meg? Talán jobb lett volna, ha a családi hagyományt folytatom, akkor most fúrhatnám a négyes metró alagútját. Szénbányában már nem nagyon dolgozhatnék, pedig bizony ez az épület annak idején a Salgótarjáni Szénbányák Részvénytársaság Budapesti központjának épült az előző századfordulón. A bejárat felirata még büszkén hirdeti, hogy annak idején mi is volt az épület. Sajnos ma már bányászati tevékenység nem nagyon folyik falai között, mert bankszékház lett belőle.

JÓ SZERENCSÉT!