Ez a téka kisebb kihagyásokkal végigkísérte egész életemet. Eszmélésem első pillanatától kezdve ott volt nagyszüleim ráckevei horgásztanyájában, szép fényes pirosra festve, egy polcra állítva (és nem falra szerelve). Konyhaszekrényként használták. Nagyanyám erről vette le a csorba pöttyös bögrét, amiből a teát ittam (horgásztanya lévén ide kerültek a háztartásból a „kidobni kár” holmik, a hatvanas években ez egyáltalán nem volt ritkaság). Néhány évente újrafestették, és akkor ismét szép pirosban pompázott.

Nagyszüleim halála után egy időre szem elől vesztettem, talán a padláson porosodott, vagy másik nagyszüleim sufnijában? Ki tudja?

Aztán egyetemre kerültem, kellett valami a lakásba, ami konyhaszekrénynek jó, és akkor eszembe jutott a téka. Előkerestük, leporoltuk, és én átfestettem szép fehérre, mivel sose vonzott túlságosan a piros szín. Már akkor derengett valami, hogy ez nem olyan farost-lemezből fabrikált dolog, és mintha minták is lennének rajta. De akkoriban nem érdekelt túlságosan a dolog, egyetemista voltam, fiatal és bohó, volt valami a konyhában, amin tarthattam az edényeket, és ennyi elég is volt.

Utána férjhez mentem, jöttek a gyerekek, a téka pedig ismét eltűnt egy időre, ám amikor új lakásba költöztünk, kicsit nagyobb konyhával, eszembe jutott, hogy milyen jól mutatna a falon egy natúr fa téka. Legott megkerestük, és elhatároztam, hogy majd én megtisztítom. Vettem hőlégfúvót, kromofágot, és nekiestem a munkának. Kapirgáltam, kapirgáltam a festékrétegeket, először a fehéret, utána rengeteg pirosat, végül némi zöldet. És akkor ért a meglepetés: a téka tetején egy minta kezdett kibontakozni.

Ezt már nem mertem bevállalni, így aztán szekértő kezekbe, egy bútorrestaurátorhoz került.

Aki szétszedte, megtisztította és adott neki egy kis antik pácot. A téka azóta is konyhám éke – valószínűleg most már örökre. :-)