„Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye.
De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe se jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.
Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt, megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgysincs kinek. Bérért ápolni a sír virágait – fagyasztó gondolat.
. .
De ennek a balatonudvari temetőnek se emlékköve, se virága, se erdeje. Ez a tökéletes sivatag alant is, fönt is. Alant a porladó tetem, fönt a hervadó tenyészet. Se kerítése, se kapuja, még gyalogút sincs benne. Azok a kis halmok is szabálytalanul heverésznek egymás mellett. Hiányzik a feszület is. Egyszerű lélek, magyar kálvinista szív nem ültet feszületet temetőjébe.
De sírköve mégis van vagy harminc. Az se olyan, mint másutt. Se nem márvány, se nem gránit. Hol venné itt azt a költséges követ a szegény ember? De a sírkőnek még alakja is más, mint ahogy szokás. Ily alakú sírkövet én sehol se láttam. Nem is hiszem, hogy volna valahol.
Volt Balatonudvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sírkövet szív alakúra kell faragni. Legyen lába, amelyet elültessenek a sírban nyugovó fejéhez, de ami kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szíve. Arra jöjjön rá az írás.” — Írta Eötvös Károly a XIX. század végéna Balatonudvari temetőről. Ennél szebben én sem tudnék erről a temetőről írni, így inkább csak nézzétek a róla készített képeimet.
