Az irodaházunk ablakából rálátni egy nagy iskolaépületre. Én sokszor jártam is a szemben levő papírboltban, de Kaffka Margit emléktábláját mégsem fedeztem fel. Az emléktábla a két utca közét elfoglaló kettő nagy iskolaépület hátsó bejáratánál van.

Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.) író, költő.

Ady Endre a „nagyon-nagy író-asszony”nak nevezte, a magyar irodalom egyik legjelentősebb női íróját, a Nyugat nemzedékének fontos tagját. Indulását nemcsak Kiss József és A Hét íróköre befolyásolta, hanem – saját vallomása szerint – Szabolcska Mihály is.

Apja Kaffka Gyula (1851-1886) főügyész volt, de korán meghalt, így a család szerény körülmények között élt. Anyja Urai Uray Margit (1860-1934)  Ösztöndíjasként tanult a szatmári irgalmasnővérek tanítóképző zárdájában, ennek fejében egy évet tanított Miskolcon. Ezután Budapesten tanult tovább és 1902-ben az Erzsébet Leányiskolában polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Visszatért Miskolcra, és a polgári leányiskolában tanított irodalmat és gazdaságtant; tanítványai imádták. Itt jelentek meg első írásai is, versek, novellák, és ekkoriban vált a Nyugat állandó munkatársává is. Szoros baráti kapcsolatban állt Kosztolányival, Babitscsal, Szabó Dezsővel, és Balázs Bélával is. 1905 január 5-én ment férjhez Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz. A következő évben született meg gyermekük, László. Férjét 1907-ben a Földművelődésügyi Minisztériumba helyezték, így Kaffka elszakadt az általa nem kedvelt Miskolctól, de a pár házassága néhány év alatt tönkrement, ezért elváltak. Budapesten 1910–1915 között tanárként dolgozott, közben 1914. augusztus 18-án Szegeden férjhez ment Bauer Ervin elméleti biológushoz, Balázs Béla testvéréhez. Az első világháború kezdetekor elhagyta a tanári pályát és csak a szépirodalomnak élt.

1912-ben jelent meg első (és talán legfontosabb) nagyregénye, a Színek és évek, amely az értékeit vesztett dzsentri társadalommal és a századfordulón élő nők sorsával foglalkozik. Másik nagy sikert aratott regényét, a Hangyabolyt – melyben a zárdában töltött éveket idézi fel – 1917-ben adták ki.

Az I. világháború után tizenkét éves fiával együtt a spanyolnátha járvány áldozatává vált. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaffka_Margit

Hoztam egy verset is tőle, és egy könyvkritikát, melyet az akkor igen népszerű Tormay Ceciléről írt.

A JÁTÉKSZER

TORMAY CECILE

Apró bűnök

Aranyoszlopos empire órák, Altwien-virágtartók, vékony lábú secretaire-ek, tifani vázák és tanagra szobrocskák között is „élet” élődik - akárcsak a piacon vagy a fűszerüzletben -, de az az élet bájosabb, illendőbb, finomabb és lengébb. Ez a könnyű és finom levegő érint meg a Tormay Cecile könyvéből.

Diszkrét és okos asszony írhatta - aki a látszólagosságok megett a roncsoló, túlfeszített életet - az ordító, vaskos, véres tragédiákat is meglátja - de érzi, hogy itt azok nem akarnak észre-vevődni - itt halkan kell beszélni, hogy fel ne rezzenjen valami szép kis burnótos, öreg dáma, hajporos régi arckép - az immár jó viseletű emlékek... Szalonokban ismerős az a jóságos és gyönyörűen értelmes fejmozdulat, hogy: „Légy nyugodt - nem vettem észre!”

- Diszkrét és okos asszony írta ezt a könyvet.

Bejárhatta Itáliát - amit látott, megnézte jól, és bár nem takarta bele a lelkébe, hogy azon át ragyogóbban újraszülessenek a tájak, az utcák és piazzák - de visszaemlékszik minden színre, alakra és... névre. Ő tudja, merre van a Santa Maria Formosa temploma és a Della Salute - ismeri Sienát, és tudja, merre kell a caminói campagnát megkeresni - vagy másutt valahol a Torre del Orelogiót. Valahogy egyformán festenek ezek mind - színre és alakra -, talán a Desdemona palotája körül van egy élő és fájdalmat okozó, tehát igazi mondat. De hisz ezek csak az „elhitetés eszközei”.

Ha festő lenne, bájos, hű és jelentéktelen képeket alkotna - így azonban jelentékeny és figyelemre méltó novellista. A mennyiségre sem fukar, szép kis fehér könyvben sok érdekes történetet mond el, és - csodálatos - mindegyikben igazán, becsületesen, érdemlegesen történik is valami. Van köztük egynéhány - jó néhány -, amikről semmit sem lehet és nem kell írni - olvassa és élvezze ki-ki magának, mert egyszerűen... nagyon szépek. A legszebb talán a Maestro - és ilyen az Utolsó tavasz - a Virágzó hantok - és még egynéhány. Csodálatosan ismeri és elismeri a cselekvések apró, hajszálfinom indítékait, amik mint a delejtűt rezgetik a lelket - látszólag tévelygőn és mégis csalhatatlanul biztosan. Ezek azok a lelki átalakulások, amikkel a törvény látói szembekacagnák a védőügyvédeket, és mégis, vagy épp azért, ezek a legigazabbak.

De tán épp mert olyan nagyon finomak, őt magát is megtévesztik néha; ilyen megtévelyedés van egy kicsit mindjárt az első novellában is. Nem az „apró bűnei” miatt szerették azt az asszonyt - hanem... szerették. És nem azért lett hűtlen a gavallér, mert az asszony leszokott a kedvéért a hibáiról - hanem mert már... elég soká szerette. Az asszony megadta magát - jó volt, nem ingerelte a féltékenységét, nem szabta meg az együttlét idejét -, és mindenféle szerelem vége ebben a mondatban kulminál: „Az asszonyok rettenetesen egyformák.” - Akkor is így végződik vala a regény, ha hölgye történetesen a megadás után is feltűnő színeket visel és cigarettázik. Ilyen megtévesztődés egy kicsit a Kísértet vagy a Piros cipő.

Bámulatos biztossággal és objektivitással ismeri az asszonyokat - nemcsak önmagát, hanem sok-sok típust -, hisz például a Gyűrű asszonya körülbelül szerepet cserél az Apró bűnök férfiával. Van ilyen asszony is - zsarnok, szeszélyes, változékony - éppúgy, mint hű, áldozat-kész, odaadó -, és Tormay Cecile nagyon sokfajta asszonyt ismer. Hogy itt azért csupa tisztességes asszonyok vonulnak fel, az... bizony, nagyon jólesik az embernek.

A gyermekeket, az öregeket - főképpen az egyszerű, paraszti népeket nem ismeri olyan jól. - Nem éli és nem érti a világukat, és rendesen annyi pátosszal és ünnepélyességgel veszi körül őket, hogy a prózából a kötött formába kívánkoznak. A vén cigány az útszéli keresztnél így beszél:

- Küld az Isten mindig valakit - ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám.

A hátulsó udvari szoba lakója, a szegény és egyszerű vénasszony így szól:

- Abban a percben a lelkem minden érzése a fiam után halt. A sok puskagolyó összetépte a szívével az enyimet is... nem maradt egyéb, mint hősi emléke.

Az útszélen, a szérűn, a hátulsó udvari lakásban nem sokat forgott ember az Apró bűnök írója - de hisz az mindegy is. Tibetben és Patagóniában sem vagyunk ismerősök, és nem is erőltetjük az igaz és emberi történetekhez a patagóniai színeket. Az ember mindenütt egyforma, nagyjában, de csak biztos ecsetkezeléssel lehet jó képet festeni róla. Hál’Istennek, Tormay Cecile ritkán válik hűtlenné a bájos, törékeny, finoman illatos szalonokhoz, amiknek Altwien-vázái és tanagra csecsebecséi közt is - lám - igazi élet élődik.

1905 Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00710/