Az Eötvös utca 29. előtt sokszor mentem ár el, megcsodáltam a beugró homlokzatát. Az utca ezen a részen végig zártsorú beépítést kapott, ennek a háznak az U alakú beugró homlokzata kivétel. Az U két szára között egy csobogós kis kert is került. Éppen jöttek ki a rácsos kertkapun, én pedig beosontam. Így jól le tudtam fényképezni a Basilides-Péterfi házaspár emléktábláját.  Akkor még nem tudtam, hogy ennek a számomra alig ismert házaspár élettörténetének a kutatása egy hetemet fogja igénybe venni.

Basilides Mária Jolsván született 1886. november 11-én. Tanulmányait a budapesti Zeneakadémián végezte 1905–1911 között Sík József tanítványaként. 1911-ben debütált színpadon, az egykori Népoperában (később Városi Színház), Nouges Quo Vadis című operájában. Az operaház 1915-ben szerződtette, majd a társulat örökös tagjává választotta. Számos alkalommal vendégszerepelt külföldön, így Berlinben, Drezdában, Münchenben, Prágában, Bukarestben, Londonban, Koppenhágában, Bécsben, Antwerpenben, világhírű karmesterek – Richard Strauss, Bruno Walter, Erich Kleiber, Fritz Busch, Hans Knappertbusch, Hermann Abendroth – vezényletével. A színpad mellett énekelt a Filharmóniai Társaságban, az Ének- és Zeneegyesületben és a Palestrina kórusban is. Kiegyenlített, altregiszteres hangjának, valamint kiváló drámai érzékének köszönhetően a magyar operajátszás egyik kiváló egyénisége volt. Gazdag repertoárja Monteverdi, Händel és Gluck operáitól Verdin, Wagneren, Saint-Saëns és Erkel Ferenc művein át a Csajkovszkij-, Muszorgszkij- és Richard Strauss-operákig terjedt. Férje dr. Péterfi István (1884-1962) zenekritikus, ügyvéd volt. Budapesten halt meg 1946-ban. Hamvait a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Jolsvai családjáról szól Móricz Zsigmond Az isten háta mögött című regénye. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Basilides_M%C3%A1ria

Ebből a rövid wikipediás szócikkből indultam el. Móricz  Zsigmond Az isten háta mögött című regényét gimnazistaként olvastam, akkor nem nagyon tetszett. Most felnőtt fejjel ismét elolvastam, innét:  http://mek.oszk.hu/01400/01435/01435.htm. Egészen más. Olvasás közben a regény szereplőiről eszembe jutnak az én életemben előforduló hasonló tulajdonságú barátaim, ismerőseim.  Felejthetetlen élmény. hamarosan talán papíros könyv formájában is megveszem, és elvonulok olvasni az isten háta mögé.

A szócikkből kiderült, hogy a Péterfi István emlékezéseit gyerekeinek lediktálta, azok pedig halála után kiadták. Nekem az egykori lakóhelyüktől alig 100 méterre az Aradi utca antikváriumában sikerült is megvásárolnom egy példányt ebből a visszaemlékezés kötetből. Nagyon olvasmányosnak találtam, így aztán hamar kis is olvastam, Két rövid fejezetet ide is beleteszek, hátha más is kedvet kap az elolvasására.

HÁZASSÁGOM ELŐZMÉNYEI

Ezerkilencszáztizenkettő őszén a Szappanos-penzióban ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Basilides Máriával.

A Szappanos-penzió - Budapest egyik legrégibb penziója -a Damjanich utca 28/b és 28/a szám alatt három vagy négy átalakított lakásban volt akkor már több mint három éve. Á penziót Szappanos Vilma, egy erdélyi földbirtokoscsalád leánya vezette. Volt két társa is; az egyik Szász Erzsébet, Szász Béla kolozsvári egyetemi tanár leánya, a „nagy” Szász család tagja volt. A másik Ochlitz Jolán, a konyha vezérnője, akit valamilyen ajánlás alapján vettek magukhoz, ő azonban nem volt erdélyi. 

A penzióban nagyon kedves, családias hangulat uralkodott. Én meg a bátyám ott „házifiúk” voltunk, annál is inkább, mert Szappanos Vilma már évek óta a bátyám barátnője volt, s tulajdonképpen a Szappanos-penzió alapítása is annak köszönhette a gondolatát, hogy Vilma fel akart jönni Budapestre, mert a bátyám is Pestre került tanársegédnek, a Bonctani Intézetbe.

Itt tehát igen jól éreztük magunkat, többnyire ide jártunk ebédelni, vacsorázni is. A társaság eleinte csaknem kizárólag erdélyiekből állott, és teljesen családi tónus uralkodott. Később aztán néhány más vidék is bekapcsolódott, így sokan voltak Szatmár-vidékiek, aradiak, de később az országnak minden tája felől jöttek a vendégek ide. Néhányan itt is lakiak, évekig. Közben a penziót nagyobbítani is kellett. Az a rész is, ahová a feleségem költözött, egy depandance volt a 28/a-ban.

Basilides Máriával egymás mellé ültettek bennünket az asztalnál, s mi hamarosan összebarátkoztunk. Azt azonban nem mondhatom, hogy még csak flörtölni is kezdtem volna Basilides Máriával, pedig kolozsvári jogász-szokás szerint ezt szinte kötelességszerűnek éreztem. Inkább családi körülményeinkről, az otthoni (ő gömöri volt, én meg erdélyi) dolgokról beszélgettünk. Máriában sohasem tapasztaltam semmiféle primadonnái allűröket, pedig neki már akkor is országos neve volt, hiszen még növendék korában feltűnt a tehetsége, és már a Zeneakadémia utolsó évfolyamáról az 1911-ben alakult Népoperához szerződtették. Oly sokat írtak róla már az első szezonban, mint másról még hosszú esztendőkön át sem. 

Basilides Mária igen szép nő volt, és tetszett is nekem, de mindig annyi nőügyem volt, hogy ezt az esetet az első perctől kezdve nem tekintettem úgy, hogy itt én valami komolyabb udvarló lehessek. Bizonyosra vettem, hogy egy ilyen neves primadonnának s szép, fiatal nőnek ki tudja, micsoda nagy ügyei vannak, meg aztán arra is gondoltam, hogy egy jelentéktelen külsejű, névtelen fiatal ügyvéd nem is jöhet nála semmiféle vonatkozásban számításba. Együttléteink azonban mindjárt a kezdettől fogva igen kellemesek, kedvesek voltak, mert Mária nagyon természetes, egyszerű, értelmes nő volt. Kis, néhány esztendős unokahúgáról olyan rajongással, annyi gyermekszeretettel tudott beszélni, mint én az én nővérem gyermekeiről. Igazi falusi, úgynevezett dzsentri-leány modora tükröződön egész magatartásában. 

Néhány nappal karácsony előtt mi, a penzió belső tagjai, valami mulatságon voltunk együtt. Akkor táncoltunk is Máriával, és egy kicsit összemelegedtünk, mert én őmellé kerültem a vacsora alatt is. De annyira nem volt semmiféle jelentős mozzanat a mi ismeretségünkben, hogy én még egy levelezőlapot sem küldtem neki Kolozsvárról, és az apám prédikációinak a hatása alatt (hogy tudniillik házasodjunk már meg, mert ő unokákat akar) egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy talán Basilides Mária lehetne az én feleségem. Egyébként is tudtam jól, hogy apám célzásai csakis a bátyámra vonatkoznak, csak úgy odafoglalt engem is, hogy ne legyen olyan kínos az, hogy csak a bátyámnak prédikálja a megházasodását. A bátyámra vonatkozóan is tudtuk: a háttérben az van, hogy apám ellenzi, hogy elvegye Szappanos Vilmát, aki egyébként mintegy nyolc évvel idősebb is volt a bátyámnál. Már évek óta rossz szemmel nézték szüléink a bátyámnak ezt a kapcsolatát.

Néhány napi kolozsvári karácsonyi tartózkodás után visszatértünk hát Budapestre. Arról volt szó, hogy a szilvesztert együtt töltjük a penzióban. Ez elmaradt, újév után azonban, mivel a Népoperában híres külföldi vendégek, közöttük Lydia Litkows-ka is szerepelt, mindennap elmentünk az előadásra. A január negyediki előadáson az egyik szünetben, amikor a Népopera büféjéből a lépcsőn feljövet a karomat nyújtottam Máriának, szembe jön velünk Haraszti Emil - aki különben akkor tanár és zenekritikus volt Budapesten, nekem pedig gyerekkori, kolozsvári ismerősöm, Basilides Máriának meg tisztelője - és tréfásan, csodálkozó mozdulatot tesz arra, hogy mi karonfogva járunk. Meg is kérdezte, hogy mit jelent ez, mire én viccesen azt feleltem:

-           Hát nem tudod, hogy mi jegyesek vagyunk?

Basilides Mária, aki „vette a lapot”, szintén így felelt:

-           Hát maga ezt nem tudta, Haraszti?

Haraszti persze tréfának tekintette a feleleteinket, mi viszont karonfogva maradtunk egészen a szünet végéig.

Ez után a bevezetés után a vasárnapi ebédet követően délutáni sétára mentünk együtt a szép, téli, friss, havas időben. A kissé síkos járdán a karonfogás szinte magától értetődött. . . S mi mind kijjebb, kijjebb mentünk a Ligetbe . .. Mindketten lelkesedtünk a természetért, s gyönyörködtünk a csillogó, fehér világban. Témáinkat és a jövőnek a képeit, amelyeket én úgy távolról érintettem, szokott optimizmusommal csillogóknak láttam. Basilides Mária igen kevésbeszédű volt. Tekintetében akkor is, talán még inkább, mint később, kissé melankolikus vonások voltak; de válaszaiból éreztem, hogy szívesen hallgatja beszédemet. Beszédemben semmiféle szubjektivitás nem volt, és korántsem volt semmi szerelmi vallomás látszata.

Késő délután érkeztünk vissza a penzióba. Mária átment az ő lakásába, én pedig látogatásokat tettem. Este, a vacsoránál aztán ismét találkoztunk. Vacsora után pedig egy barátommal együtt átmentem a depandance-ba. Barátomat (Burghardt Istvánt) mindjárt áthívta a szomszéd szoba lakója. így én egyedül maradtam Máriával . . . Hellyel kínált, leültünk, beszélgettünk, vártuk, hogy a társaság többi tagja is ide jön majd.

Ekkor azonban én, szinte minden meggondolás nélkül, ezt mondottam neki:

- Nézze Mária, most, hogy így egész napon át együtt voltunk, és ahogy magát mindjobban megismerem, azt gondolom, hogy ilyen feleséget kívánnék én magamnak. Házasodni akarok, gyermeket szeretnék. Úgy látom, hogy maga is éppen úgy szereti a gyerekeket, mint én.

Mária úgy nézett rám, mint aki nem is érti, hogy mit beszélek. Hiszen mindössze hat hete ismertük egymást, és nyilván, ahogyan eddig nekem sem, neki még kevésbé jutott eszébe, hogy házastársak legyünk. Ő nem is felelt, de nagyon melegen nézett rám. . . Néhány pillanat múlva láttam, hogy mondani akar valamit - azt sem tudom, hogy igent-e vagy nemet, energikusan ránk nyitották az ajtót, és Burghardt Pista meg Simayné, a szomszéd szoba lakói bejöttek és leültek. Én ebben a szituációban - szokásom ellenére - annyira zavart voltam, hogy azt sem tudtam, mitévő legyek. így hát csak annyit jegyeztem meg, hogy már nem várhatok tovább, el kell mennem, s mindjárt el is köszöntem. Erre Basilides Mária is felállt, azzal, hogy ki akar kísérni. Kint, az előszobában én gyorsan vettem a kalapomat, nem is tudtam hozzá sem szólni, s ő sem vette fel a beszéd fonalát. Amikor aztán az ajtóhoz értünk, én megfordultam, átöleltem és magamhoz szorítottam őt, s hosszasan összecsókolóztunk. Ezután én szó nélkül kiléptem. Amint kiértem az utcára, elárasztott a boldogság érzése, úgy hogy gyors léptekkel gyalogosan indultam hazafelé a Damjanich utcából a város másik végébe, a Tűzoltó utcába. De azt sem tudom, hogy meddig rohantam, amíg végül is letértem a Nagykörútra és itt a Bodó-kávéházban ültem le, hogy tisztázzam önmagámmal, mi történt. Mondhatom, hogy gyermekkoromtól kezdve annyi állandó flörtölésben és annyi szerelemben voltunk mi, testvérek mind a hárman, hogy én még ekkor sem voltam tudatában annak, hogy tulajdonképpen most házasságot fogok kötni. Igaz ugyan, hogy a csók, amellyel a beszélgetésünk egyetlen szó nélkül végződött - igent jelentett, de énnálam meg a kérdés feltevése is az volt, hogy én ilyen feleségre gondolok. Egyenes megkérés azonban mégsem történt. Őnála nyilván a rokonszenvet jelentette a csók és az egész magatartása, határozott választ azonban mégsem adott.

Nyugodtan aludtam és reggel, amikor felébredtem, még annak sem láttam szükségét, hogy mielőtt elmegyek, a bátyámnak, akivel egyébként a lehető legbizalmasabb viszonyban voltam, s akivel kölcsönösen mindent tudtunk egymás dolgairól, beszámoljak a történtekről.

Délben, amikor az ebédnél találkoztam Máriával, a szokott módon asztalhoz ültünk. Ő ezzel kezdte:

 -           Tudja-e, hogy én egész éjszaka nem aludtam, és azon törtem a fejemet, amit maga tegnap mondott? Komolyan és meggondoltan mondta azt nekem?

-           A legkomolyabban - válaszoltam. Ő ezután nem felelt, s mivel a hosszú asztalnál ülő többi vendég is figyelt beszélgetésünkre, több szót nem váltottunk.

Ebéd után bementünk Szappanos Vilma és Szász Böske közös szobájába, s ott vártunk a feketére. Ekkor Böske tréfásan megjegyezte: 

-           Úgy látom, itt megint Péterfi-féle udvarlás kezdődik, mert Pisti olyan szerelmesen néz Máriára, hogy se nem lát, se nem hall.

 Vilma is megszólalt erre:

-           Én is úgy veszem észre!

Erre én, félig tréfásan, odaszólok nekik:

-           Jogom van így nézni, mert mi jegyesek vagyunk!

Vilma hitetlenkedett:

-           Nem igaz! 

Ezután Böske feláll és fejünket gyöngéden egymáshoz akarja ütni, mire Máriával átöleljük egymást és összecsókolózunk . . .

A penzióban óriási szenzáció „tört ki”. Egyrészt a penziónak amúgy is az „Ámor” penzió nevet adták, mert a szerelmi ügyek - s néha kisebb botrányok, szakítások, féltékenységi jelenetek is napirenden voltak, és a legjobb kosztnál is (ami egyébként igen zamatos erdélyi koszt volt) még szívesebben „ették” ezeket a pletykákat. Egy ilyen eset, hogy egy nagynevű új lakó és a „házifiú”, a kényúr Tibor öccse itt estek szerelembe, házasságba, igen nagy szenzáció volt, s akár a futótűz, úgy terjedt el. Ami különben annál könnyebben ment, mert hiszen Böske egyik szobából a másikba rohangált a hírrel.

Még meg is ijesztett engem, mert amilyen szülőtisztelő voltam, s amennyire az édesanyámat imádtam, el sem tudtam volna képzelni, az életemnek egy ilyen nagyfontosságú eseményét ne ővele közöljem elsőnek. Nyomban aggódni is kezdtem, hogy tekintettel Basilides Mária ismert nevére, valami úton-módon az újságokba kerül a hír, és Kolozsvárott csak a lapokból tudják majd meg. Ezt a legnagyobb megbántásnak tartottam volna szüleimmel szemben. Az ő engedélyük nélkül nem is gondoltam volna arra, hogy házasságot köthetek.

Elhatároztam tehát, hogy azonnal hazautazom és kikérem engedélyüket, hozzájárulásukat. Alig vártam, hogy bátyámmal találkozzam, ám tudtam, hogy nincsen otthon. így hát előbb bementem a Metropol-szállodába: anyai nagybátyámhoz, akit én apámként szerettem, s elmondtam az öreg agglegénynek az esetemet. Nagybátyám örömmel fogadta a hírt, és mélyen meghatott azzal a kijelentésével, hogy amennyire ajánlja, hogy mindjárt, haladék nélkül közöljem édesanyámmal házasodási szándékomat, annyira biztat engem arra, hogy elhatározásomból semmiképpen se engedjek. S elmondta, mennyire fájlalja - bár az édesanyját rendkívül szerette -, hogy az édesanyja kedvéért elállott a házassági szándékától olyan valakivel, akit ő nagyon szeretett és akiről most is azt hiszi, hogy vele nagyon boldog élete lett volna. Engem nagyon meghatottak nagybátyám szavai és még az utamon is gondoltam rájuk, hiszen én is olyan rajongással szerettem anyámat, mint ahogyan nagybátyám az övét. A bátyám otthon volt, amikor későn hazaértem. Feküdt az ágyban. Az ágya szélére ültem, s sorjában beszámoltam neki a történtekről. Nagyon meglepte ez a hirtelen fordulat, de kijelentette, hogy a maga részéről nagyon örvend az elhatározásomnak s hogy neki igen szimpatikus a választottam. Azt mondta, hogy ő velem utazik haza, hogy segítségemre lehessen és megfelelően alátámaszthassa bejelentésemet, ha esetleg otthon valami ellenzésbe ütköznék kívánságomat illetően a szüleimnél. Erről lebeszéltem, s abban állapodtunk meg, hogy a bátyám levélben megírja a dolgokat, s azt, hogy ő is igen helyesli elhatározásomat, én pedig a levelet magammal viszem.

Másnap este, miután napközben vagy ötven-száz fényképet - Basilides Mária különböző szerepeiből - összeszedtem, haza is utaztam. De hiába váltottam hálókocsijegyet, az izgalomtól a szememet sem tudtam lehunyni. Aggódtam, hogy az apám, aki kiszámíthatatlan temperamentumú ember volt, s aki még csak nem is sejthette, hogy én ilyen gyors házasodási tervet forgatok a fejemben (mert hiszen csak néhány nappal azelőtti ott tartózkodásom során ilyen szándékomról a legtávolabbi célzást, említést sem tettem és nem is tehettem), s főképp, hogy színésznőt készülök elvenni, esetleg helyteleníteni fogja. Apám pedig olyan súlyos tekintély, sőt elnyomó, zsarnoki akarat volt a családban, hogy engem egyszerűen kétségbeejtett volna, ha dilemma elé állít.

Reggel korán érkezett meg Kolozsvárra a gyorsvonat, de anyám már ébren volt, s nagy csodálkozással látta, hogy néhány nap után váratlanul visszajövök. S még jobban csodálkozott, mikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Neki, szegénynek, az volt az első ijedt szava:

-           Mit fog szólni édesapád?

Azt feleltem, hogy az lesz a legjobb, ha neki egyenesen megmondom. S elővettem a fényképeket. Én leendő feleségemet gyönyörűnek tartottam és valóban igen szép is volt. Anyám az ő rövidlátó szemével igen alaposan megnézegette, de sokáig egyetlen jó szót nem szólt, csak talán úgy a tízedik percben jegyzett meg annyit:

-           Te, nem öregebb ez nálad?

Azt feleltem, hogy nem öregebb, bár lehet, hogy úgy hat. Viszont az igazság az, hogy mindössze három évvel fiatalabb nálam. Majd azután anyám, talán a huszonötödik, egy Mignonkép megtekintése után, ahol Mária leeresztett hajjal volt lefényképezve, ennyit mondott:

-           Ha saját haja, szép hosszú haj...

Apám is felébredt, s örömmel vette tudomásul, hogy ismét hazajöttem, azt gondolta, hogy hirtelen valami sürgős ügyvédi dolgom akadt Kolozsvárott. Én pedig, alighogy apám leült a reggelijéhez, előálltam, s elmondtam, hogy miben járok. Ö egészen barátságosan hallgatta meg a hírt, én boldog voltam és feloldódtam a lelki nyomás alól, amikor ezt mondta:

-           Hát, fiam, te tudod, mit csinálsz. Megfontolt fiú voltál ez ideig, s én nem állok útjába az elhatározásodnak. Előbb azonban felutazunk anyáddal együtt Budapestre és megnézzük személyesen is a választottadat.

Ezután elolvasta Tibor bátyám levelét, aki olyan gyönyörűen, annyi melegséggel, oly sok szeretettel ajánlotta a menyasszonyomat, hogy ez valóban megkönnyítette helyzetemet. Az a körülmény azonban, hogy leendő feleségem színésznő, s a színházi világban él, aggodalmat keltett bennük, mert hiszen ez a világ ismeretlen volt a mi családunkban. Generációk óta majdnem mindenki diplomás, értelmiségi volt még a család legtávolabbi ágaiban is, és az úgynevezett bohémvilágtól igen távol voltak. A bátyám azt írta fő érvnek a levélben, hogy a menyasszonyom egy derék falusi leány, akinek csak annyi a köze ehhez a színházi világhoz, hogy szép a hangja, természete azonban távol áll tőle. Ám a szülők csak a jó fivér szolidaritását érezték ki ezekből a sorokból. Az a körülmény azonban, hogy az apósom polgármester és hogy a menyasszonyom testvérei jó anyák és jó vidéki háziasszonyok, mégis valamelyes megnyugvást szerzett nekik.

Azután, amikor én az egynapi kolozsvári tartózkodásom után, tehát még aznap, hazautaztam, előzőleg egy' sürgönyt adtam fel a menyasszonyomnak:

„Minden a legnagyobb rendben. Estére érkezem.”

A nővéremet azonban még gyorsan felkerestem és sógorommal is, aki igen bölcs ember volt, beszéltem. Szándékom az ő helyeslését is megnyerte, úgyhogy mindezek után boldogan utaztam fel Budapestre. A pályaudvaron várt Basilides Mária Szappanos Vilmával együtt. Vilma arcán némi fájdalom is borongott, hiszen Tibor bátyám is hasonlóan járhatott volna el vele kapcsolatban.

MÓRICZ ZSIGMONDRÓL

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy Móricz Zsigmonddal mikor ismerkedtem meg személyesen. Nyilván még jóval az első világháború előtt. Kapcsolatunk azonban hamarosan melegebb lett a szokásos szerkesztőségi vagy kollegiális kapcsolatnál, azzal, hogy az ő első felesége, Janka jolsvai volt, mint az én feleségem.

Móricz Zsiga nem nagyon szerette a Basilides családot. Gőgösnek tartotta őket, éppen ahhoz az osztályhoz valóknak, amelyeket olyan szigorúan, szerintem is nagyon igazságosan, ostorozott. írásaiban több helyen meg is emlékezik a Basilides családról és apósomról, Basilides Gusztávról is. Róla azonban a legtöbbször nem nagyon kedvező képet fest, kivéve egy novelláját, ahol kedves humorral kezeli. Azt írja le, hogy az öreg József főherceg különvonaton utazott Jolsvára, hogy mint a honvédség legfőbb felügyelője, az odavaló helyőrséget ins-piciálja. Az apósom mint polgármester, a notabilitások élén, díszmagyarban várta az előkelő vendéget az állomáson. Minthogy nagy nyári kánikula volt és a vonat igen sokat késett, elhozatta a lakásáról a szalmakalapját, és mert nagyon szórakozott volt, a fején felejtette, amikor a főherceg megérkezett. Ez persze, aztán évekig szóbeszéd tárgya volt. Az egész vidéken közismert Guszti bácsi szórakozottsági története. Móricz egy másik novellája pedig szintén az öreg Basilides furcsaságait figurázza ki.

Móricz Zsigmondnak Az isten háta mögött című korai regénye egyenesen Jolsváról szól. (Természetesen anélkül, hogy a várost megnevezné.) Ebben a művében sincs kedvező színben feltüntetve a polgármester, sem pedig a családja. A Basilides családtól egyébként úgy tudom, hogy ezeknek nem volt semmiféle alapja, hanem csak írói fantáziájával gondolta ki. A leányairól is mint gőgös kisasszonyokról emlékszik meg - valószínű, hogy inkább Mária testvérnénjeire célozgatott, mert hiszen Janka is jócskán idősebb volt az én feleségemnél. Móriczné Holics Janka különben nem tartozott az úgynevezett „első dzsentri” társasághoz. Móricz Zsigmond pedig, bár már akkor neves író volt, korántsem imponált úgy, mint mondjuk, egy fess huszártiszt vagy egy szolgabíró. Ez a közös kapcsolat azonban bennünket közel hozott egymáshoz, valamint az, hogy Móricz Zsiga is, én is nagy gyermekbarát voltam, úgyhogy amikor eljártam hozzá Leányfalura, majd megette a kisfiámat, és én is nagyon szerettem az ő gyermekeit.

Móricz gyermekei közül Virág és Gyöngyi már nagyobbacskák voltak, de Lili még kisgyermek volt akkortájt. És különösen sűrűn jártam hozzájuk 1919 késő nyarán és őszén, az ellen-forradalom első hónapjaiban. Egyrészt azért jártam ki, mert örültem, ha elmenekülhettem Pestről, másrészt Zsigának is mindenféle kellemetlensége volt a kommün után. Ezeket sokan megírták, sokféleképpen. Én nem is akarok itt kitérni olyasmire, ami nem közvetlen élményem. Arra azonban nagyon emlékszem, hogy nekem akkor frissiben elmondta a Szentendrére való bekísértetését, de később is mindig beszámolt a körülötte folyó akciókról.

Móricz Zsigmondékkal — feleségemmel és gyermekeimmel együtt — tehát elég szoros kapcsolatban voltunk. Inkább én találkoztam vele az Otthonban vagy a Fészekben, de néha el is jártunk egymáshoz. Különösen emlékezetemben maradtak azok az idők, amikor kisfiam csonttuberkulózisban megbetegedve, Leysinben (Svájcban) feküdt csaknem három éven keresztül. Mindig felolvastatta velem fiam leveleit, s néha igazán meglepett, hogy mennyire elérzékenyülve hallgatta a levél szavait. A feleségem elmesélte, hogy a húszas évek elején, amikor néhány éven át (1921, 1922, 1923) Ózdon nyaraltunk, ahol Móricznak egy sógora is lakott (Holics), és ahol Móricz is elég gyakran megfordult, milyen sok szeretettel játszott el gyermekeimmel; kisleányomat az öléből el sem engedte, s még tizenöt év múlva is úgy kérdezősködött a kislányom után, ahogy akkor hívtuk: „Mit csinál a kis Ci?”

Feleségem rajongott Móricz Zsigmond Írásaiért, és mi valamennyien igen nagy érdeklődéssel olvastuk, különösen azokat az elbeszéléseit, melyek valamilyen viszonyban voltak a gömöri eseményekkel, ottani emberekkel. No meg, amelyek az ő családi körülményeire vonatkoztak.

Kedves epizód jut most eszembe a sok közül. A harmincas évek elején, aznap, amikor a Röhm-puccs híreit vártuk, még a szokottnál is többen ültünk a Fészek kertjében, olyanok is, akik rendszerint nem szoktak ilyen késői órákig a Fészekben tanyázni. Egy asztal körül ültünk akkor ott: Elek Artúr, Hunyadi Sándor s még sokan, közöttük Móricz Zsigmond is. Kis beszélgető csoportok alakultak ki, és valamilyen témával kapcsolatban én Zsigáról a Kerek Ferkó című regényének -amely kulcsregény - egyik alakjáról, illetve annak valódi nevéről kérdezősködtem, hogy tulajdonképpen mi lett azzal. Erre Móricz tágranyílt szemmel rám néz néhány pillanatig és szinte rám kiált:

-           Honnan tudod te, hogy ez „az” Pl...

-           Hogyne tudnám, hiszen én is odavaló vagyok - feleltem. Móricz erre szinte indulatba jött:

-           Hát te odavaló vagy?

-           Hát persze! Ha nem is éppen Kisújszállásra, de a szomszédos Fegyvernekre. Ott is születtem!

Erre Móricz elfordult tőlem, az asztalt kezdte kezével ütögetni, és az egész társaságnak, hangosan ezt mondta:

-           Ez a Péterfi Pista a legegzotikusabb ember, akit én valaha is ismertem!

Nagy nevetés fogadta ezt a bejelentést és várakozás, hogy most mit is fog mondani, mert hiszen én a társaság valamennyi tagjával hosszú idő óta jó ismeretségben voltam, nyilván kíváncsiak voltak, miért lehetek én olyan nagyon egzotikus. Erre Móricz elmondja, hogy ő velem már évtizedek óta jóbarátságban van, de mindig, különböző hosszú időszakok után legnagyobb meglepetésére jön rá arra, hogy' egészen máshová tartozom, mint ahová ő addig sorozott. Elmondta, hogy először dzsentrinek tartott, mert amikor a házassági jelentésemet olvasta és azután velem is találkozott, ide sorolt, és egy darabig nem is látott semmi okot arra, hogy ezt a véleményét megváltoztassa. Azután egyszer Erdélyből, Marosvécsről volt szó, éppen akkor, amikor nagy erdélyi regényén dolgozott, és ő maga többször is járt ott. Akkor valamivel kapcsolatban arra a kérdésére, hogy én honnan ismerem olyan jól az erdélyieket, azt feleltem neki, hogy hát hiszen én magam is erdélyi vagyok, csak véletlen, hogy nem ott születtem, azonban nemcsak a gyerekkoromat, hanem az egész ifjúságomat ott töltöttem el, elemitől kezdve egészen a doktorátusig. Hát most már aztán ebben is megnyugodott, gondolván, hogy tehát nem gömöri, hanem erdélyi vagyok. Erre most itt, tíz perccel ezelőtt kiderül, hogy én tulajdonképpen - az Alföld kellős közepére valónak vallom magamat.

— De ez még semmi sem lenne - mondta -, mert hiszen voltam már vele úgy, hogy azt hittem, hogy nagyon szegény ember, nem volt úgy; azt hittem, hogy gazdag ember, ez sincsen úgy; azt hittem, hogy dzsentri, akkor meg az derült ki, hogy bolsiságáért ült. Mikor pedig belenyugszik az ember, hogy hát ő bolsi, s valamilyen okból felkeresi a lakásán, akkor meg kiderül, hogy palotában lakik, óriási lakosztálya van.

Harsány derültség közepette, olyan mulatságosan részletezett engem, hogy külön mulattató volt aztán, hogy most már a többiek is, akik pedig szintén hosszú idő óta ismertek, egy csomó kérdéssel kezdtek ostromolni: hogy tulajdonképpen ők is mindenféle mást tartottak rólam, de azt például, hogy bejegyzett budapesti ügyvéd vagyok, akkor már több mint húsz éve, egyik sem akarta elhinni.

Milyen jó lenne, ha Móricz Zsiga még élne — mi mindenféle egzotikumot tudna még mesélni rólam ...