Tizenegy éves voltam, amikor ajándékba kaptam életem első fényképezőgépét, Szmena 8M. Fényképeztem  én vele családi eseményeken, és csak úgy magam kedvére is. Az első nagy önálló fotósorozatomat tizenkettő évesen készítettem, amikor budapesti osztálykirándulásra mentünk. Végig csoportosan jártuk a múzeumokat, aztán a Margitszigeten kaptunk egy kis szabad időt. Én nyakamban a fényképezőgépemmel a sziget bejáratához mentem, mert kíváncsi voltam a budapesti emlékműre. Az emlékmű ott állt magányosan, virágokkal körülvéve. Senki sem volt a tövében. Mindenki a mögötte levő szökőkút körül hűsölt a rekkenő hőségben. Nekem nagyon tetszett a kívülről puritán, de formájával és nagyságával meghatározó emlékmű. Sok időt töltöttem az emlékmű belsejében, hogy alaposan megnézzem a sok belső domborműveket. Mint a bolhapiacon, van ott benne minden mi a múltunkból megőrzendő. Emlékeztet arra, hogy mi minden is történt Budapesten, miután összevonták Pestet és Budát.

Amikor felavatták, és én megkaptam az első fényképezőgépem, akkor voltam tizenegy. Azóta eltelt pontosan négyszer tizenegy év. Én születésnapomra megkaptam életem negyedik fényképezőgépét. Jó még a harmadik is, de mindig panaszkodtam, hogy nem szeretem ezt a modern gépet, mert nem lehet nyakba akasztani. Nincs nézőkéje, csak LCD kijelzője a hátlapon. A családom kiválasztott egy olyan fényképezőgépet, mely ugyan modern, de úgy néz ki, mint egy régi fényképezőgép. Képzeljétek, amikor az exponáló gombot lenyomom, ugyanúgy kattan, mint a régi fényképezőgépem. Nagy volt az öröm. Az első adandó alkalommal, hova máshova mehettem volna a gépemmel fotózni, mint a Margitszigetre. A rekkenő hőség ugyanúgy megvolt, mint negyvennégy éve. A szökőkút környéke zsúfolásig megtelt. Én meg az emlékmű környékén egyedül voltam, aki megpróbált egy fotósorozatot készíteni, arról az emlékműről, melyről az első gépével is próbált, de akkor nem sikerült.

"Centenáriumi emlékművet avattak a Margitszigeten Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulója alkalmából szombaton délben a margitszigeti szökőkút előtti téren centenáriumi emlékművet avattak. A vöröses ragyogású, ég felé törő fémszirmokat hatalmas embergyűrű övezte: az ünnepségre hivatalos volt mindenki, aki munkájával hozzájárult a főváros gazdagodásához, gyarapodásához. A meghívottak sorában ott volt Fehér Lajos, a kormány elnökhelyettese és Németh Károly, az MSZMP budapesti bizottság első titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára, dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese, dr. Trautmann Rezső, a budapesti népfrontbizottság elnöke, továbbá a főváros politikai és kulturális életének számos más ismert személyisége...." Források: Dolgozók Lapja, 1972. szeptember 24. vasárnap (27. évfolyam, 226. szám)

Az emlékmű ma is a sziget egyik emblematikus dísze. Érdekes olvasni a Mai magyar művészet sorozat kis könyvében leírt méltatást a "szimbolikus megfogalmazású plasztikai alkotásról" (megjelent 1974-ben!):

"Ha az emlékmű mellé állunk, a felfelé kígyózó spirál csúcsa már nem is a határtalan térbe, hanem a határtalan időbe tör, s miként az egymást átható két spirál tér-idő-változásaiban, bennünk is hirtelen élőként beszél a múlt, s távolodó hangját sem halljuk már tisztán: a felgyorsuló, teljes létezést kívánó jelenből mindenhonnan a jövő rohan felénk." Források: Kovács Gyula: Kiss István (Mai magyar művészet sorozat; Képzőművészeti Kiadóvállalat, 1974.) Dőlt betűs idézetek forrása: https://www.kozterkep.hu/~/3135/Centenariumi_emlekmu_Budapest_1972.html