Január másodikán mozdultam ki otthonról, hogy egy karácsonyra megrendelt ajándékot átvegyek. Az Üllői út és Nagykörút sarkánál levő téren mentem át, ahol is egy fémből készült papírrepülő látható. Először azt gondoltam, hogy csak egy egyszerű modern térplasztika, de a repülőn levő idézet elolvasása után már tudtam, hogy ez Angyal István 56-os mártírnak az emlékműve. Nem igazán értettem, hogy a hetvenedik évforduló után nem sokkal, miért van ilyen elhanyagolt állapotban a tér, és miért nincs friss dekoráció. Aztán otthon utána olvasva kiderült, hogy ez az emlékmű még a múlt évezredben az ötvenedik évfordulóra épült. Ha elolvassátok az általam összeollózott Angyal István ismertetőket, gondolom, Ti sem csodálkoztok.
Angyal István vasbetonszerelő volt, aki a sztálinista rendszerből korán kiábrándult, azonban továbbra is rendületlenül hitt a marxi-lenini, alulról szerveződő demokratikus társadalomban. Angyal naivitása a harcok alatt nyilvánult meg igazán, mivel szinte végig reménykedett abban, hogy tárgyalni lehet a szovjetekkel. November 7-én az októberi szocialista forradalom tiszteletére a Tűzoltó utca környékén a nemzeti lobogó mellé kitűzette a házakra a vörös zászlót is (a szovjeteket azonban természetesen nem hatotta meg ez a „gesztus”). Angyal november 8-tól a Péterfy Sándor utcai kórházban Csongovaival együtt folytatta a forradalmi tevékenységet: röpiratok, felhívások szövegezését, sokszorosítását, terjesztését. Többször próbált meg kapcsolatba lépni Kádár Jánossal, hogy számon kérje rajta korábbi megállapodásaik megszegését. Angyal a forradalom és szabadságharc alatt még erősen bízott Kádárban, röpcéduláiban ellenben a politikai vezetők közül leginkább őt tette felelőssé a kialakult tragikus helyzetért, és a forradalom leveréséért. Egy általa terjesztett röpcédula felirata:
„Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre Őt és gazdáit...”
November 16-án reggel az új karhatalomhoz tartozó egységek Angyalt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra vitték. November végén és december elején megírta önvallomásait, a kihallgatások során meg sem kísérelte félrevezetni a hatóságokat, mivel úgy gondolta, hogy az igazság feltárása hasznára válik a forradalom utóéletének. Két évig tartó fogság után, 1958. december 1-jén kivégezték. Forrás: http://napitortenelmiforras.blog.hu/2015/11/04/1956_szabadsagharcosai
Angyal István (1928–1958) Auschwitzból, ahol elvesztette édesanyját és nővérét – ez utóbbi nem átlagos „zsidó halál”-lal halt meg, hanem kötélen végezte lázadás miatt – kommunistaként tért haza Budapestre. A kommunizmus sztálini válfajából hamar kiábrándult, 1949-ben fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét a vécéjébe, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. A Bölcsészettudományi Karra iratkozott be, de nem végezte el az egyetemet, hanem elment Sztálinvárosba (Dunaújváros) építésvezetőnek.
Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled. Forrás: http://beszelo.c3.hu/cikkek/angyal-istvan-bucsulevele
