„Túl mindenen…” a címe annak a festménynek, melyet festőművész barátom készített. Megkaptam tőle a képgalériáját, melyből kiválasztottam ezt a nekem legjobban tetszőt. Ez a kép, mintha rólam szólna. Gyerekkori töprengéseimet ábrázolja, amikor elmentem sétálni Komlón dávidföldi kiserdő helyére emelt meddőhányóra, ahogy annak idején hívták „sturcra”.

Amikor a Kaszánya patak völgyében Dombóvár felől a hetvenes években beérkeztünk a városba, szemből a szénosztályozó nagy fekete épületét és a hőerőmű tömbjeit láttuk. Balra a dombon családi házak és Gesztenyés színe háztömbjeit nézhettük, jobb oldalon vörösesbarnán virított a meddőhányó. Amikor ezt a képet megláttam, ez a Komló kép jutott eszembe róla. Ez ifjúságom színhelye. Ha nem ebben a városban születtem volna, biztosan nem tetszene. 

A képen ábrázolt napról József Attila verse jut eszembe:

„Ily kormos, nagy szívet

az látott-hallott, ki napot látott

füstjében fulladni meg,

ki lüktetését hallotta a föld

sok tárnás mélyeinek! „ ( József Attila: A város peremén című verséből)

A komlói hőerőmű füstjéből előbukkanó nap is ilyen volt annak idején. Természetesen ma  már minden más. A meddőhányót lefedték termőfölddel, és már nagyerdő van a helyén. A régi források  újból megjelentek az egykori meddőhányó tövében.

Most nyugdíjas bányászok kiskertjei vannak ott. Barátom kiskertjéből fotóztam ezt a néhány képet, melyek azt hivatottak képviselni, hogy mit is látnánk, most arról az egykori gondolkozó helyről.

Erről a gondolkodó helyről lehet a komlói víztornyot is látni.  Nagyon érdekes volt, hogy az idei évben Miki barátom a bolhapiacon felfedezett egy Komlói víztornyot ábrázoló emlékérem szerűséget. Nem valódi érem, mert csak az egyik oldala dombornyomott, és három kis rögzítő lába is van. Talán valamikor egy műbőr mappát díszített. Ezt a kis emlékérmet kaptam az idei évben ajándékba tőle. Mintha tudta volna, hogy pont erre vágytam. Így most, ha felnézek az asztalom fölé a „Túl minden…” képet látom, ha lenézek az asztalomra ott meg azt a komlói víztorony képét.