A Műegyetem mögött emléktáblák után kutattam. Ifjúkoromból tudtam, hogy sok híres ember élt a XI. kerületben a Műegyetem háta mögött. Az utca túloldaláról kiszúrtam, hogy a Papírbolt homlokzatában van egy márványtábla. Divald Kornél élt és dolgozott a Papírbolt fölötti lakóház egyik lakásában.

Édesapja, Divald Károly gyógyszerészetet tanult Bécsben, majd a svájci kezdeti évek után Eperjesre hazatérve feleségül vette Steinhübel György lőcsei könyvkötő leányát, Steinhübel Borbálát, majd Borbála halála után annak nővérét Rózát. Bártfai gyógyszertárát eladva Selmecbányán nyitott fényképészeti műtermet, Eperjesen pedig az első magyar fototípia intézetet állította fel. Második házasságból született Kornél és két húga, Emília és Mária. Divald Kornél már kisdiák korában megszerette az utazást, kirándulást, és megismerte a fotózás minden csínját-bínját édesapja mellett, akit gyakran kísért a Tátrába, természet-fotografálásra.

Korai diákéveiben a Felvidék más-más városaiban tanult, középiskolába az Eperjesi Királyi Katolikus Főgimnáziumba járt, ahol tanulmányait végig jeles eredménnyel végezte.

Eredetileg orvosnak készült. 1890-ben iratkozott be a budapesti egyetem orvosi karára. 1891 szeptemberében Rómában tett utazása során fordult érdeklődése véglegesen a művészettörténet felé. Ebben a tanévben átiratkozott a bölcsészettudományi karra, ahol a művészettörténet mellett magyar irodalmat és esztétikát tanult. Szerepet játszott a gyors döntésben, hogy ebben az időben már elkezdődött nála az a családjában örökletes hallóideg sorvadással járó betegség, amely néhány év alatt hallásának szinte teljes elvesztéséhez vezetett. Bölcsészeti tanulmányait nem tudta befejezni a betegség miatt. Klasszikus egyetemi végzettséget nem szerezhetett, tudását autodidakta módon gyarapította tovább.

1907-ben vette feleségül Dobránszky Ilonát, Dobránszky György eperjesi földbirtokos leányát. Házasságukból két fiú született, a vasúti mérnök György és az orvosi hivatást választó ifj. Divald Kornél.

Műkritikusként vált ismertté. Olyan szaklapoknak dolgozott, mint a Magyar Szemle, a Magyar Iparművészet, a Magyar Mérnök vagy az Építész Egylet Közlönye. A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa. Az egykori Felvidék régiségeit, szobrait, ötvösműveit, textíliáit, az iparművészet népi, polgári és egyházi kincseit mentette meg, szállította múzeumokba, gyűjteményekbe és dokumentálta fotográfiákon is. Az önmagát tréfásan "műtörténeti detektívnek" aposztrofáló Divald Kornél az utókor emlékezetében a Szentek fuvarosaként él tovább.

Művészettörténeti munkáit Divald Kornél, míg szépirodalmi kiadványokat, elbeszéléseit, novelláit -gyermekkorának kedves patakpartjára utalva - Tarczai György írói álnéven adta közre. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Divald_Korn%C3%A9l

Megpróbáltam keresni szépirodalmi művet is tőle. Alább olvashatjátok kedvcsinálónak Tőle az egyik regényének bevezetőjét.

A Gellérthegy tetején tompa puffogással eldördült az ágyú. A Duna innenső partján Szent Margit szigetétől Csepelig, mint megriadt hangyaboly, háborgó nyüzsgésre kelt a rengeteg embersokaság. A vásár megindult. Az ütött-kopott kis város: Pest két végében, a tíz-tizenöt sorban messzire elnyúló bódék és sátorok között pokoli riongás, ádáz tolongás kerekedik. A vásáros nép föl és alá hullámzó lármás áradatában dühös hallózással még mindig fölbukkan egy-egy fuvaros színültig megrakott társzekéren, csézán vagy kordén. A Rákoson elnyúló végtelen szekértábor felől egyre nagyobb csapatokban rajzanak a jövevények a sátorváros és a nagy vásártér felé. Ellepik a folyam menedékes partját, ahol még javában folyik a kirakodás. A gályák, bárkák, ladikok szinte a budai partig nyúlnak el a víz tükrén.

Pompás tavaszi nap van. A szabad ég alatt áruló fazekasok, kádárok, katlanosok és egyéb mesteremberek ingujjra vetkőzve sürögnek toronymagasságúra fölhalmozott holmijuk körül. Csáklyával kapják le a fazekakat, dézsákat a halom tetejéről, ha vevőjük akad. A portéka egyre fogy, a hajók mélyéből azonban rögtön ki is pótolják a deszkapallókon föl és alá járó vontatólegények. A hajóhíd mellől három fiatal lány nézi az őrült kavarodást. Budáról kerültek át vásárfiát venni. Ám, hogy ismét partra értek, moccanni sem mernek... Forrás: https://www.antikvarium.hu/konyv/tarczai-gyorgy-a-budai-gyar-felmult-idokbol-485453

Az élet úgy hozta, hogy a feleségem szülői házát eladtuk. Már hetek óta búcsúzunk a háztól, és mentjük belőle a számunkra nélkülözhetetlen bútorokat, tárgyakat, dokumentumokat. A legnagyobb összeállított dolgok egy kisebb teherautót töltöttek meg. Barátaink és rokonaink segítettek bepakolni. Amikor beültünk a felkészített teherautóba a vezetőfülke középső ülésén feleségem gyerekkori mackóját találtuk, szabályosan rögzítve a biztonsági övvel.

Így történt, hogy feleségem gyermekkorának Budapestre költöztetésében az NDK-s mackó Úrfi fontos szerepet játszott.

A következő rokoni ebéd után, kaptunk valódi falusi tojást is. A tojásokat már nem tudtuk hova tenni, ezért kerültek Mackó Úr lábai közé.

Budapestre érve a tojások közül egy sem törött össze. Így aztán Mackó Úrból most már Fővárosi medve lett.

Április elején az egyik barkácsáruházba mentem gyalog. A Mogyoródi úton mentem, amelyiken gyalog kevesen mennek, és rendszerint sok szemét is van az út szélén, és a kerítések tövében. Itt láttam meg a Kétfarkú Kutyapárt plakátjait. Gondoltam lefényképezem őket. Aztán megtaláltam az aktivisták által összegyűjtött szeméthegyet is. Szerencsére ezen kívül nem sok szemetet találtam ezen az útvonalon. Egy héttel később ugyanezen az útvonalon autóval közlekedve, a szeméthegynek, és a Kutyapárt plakátjainak sem volt már nyoma. A választási eredményekből megtudtam, hogy nem nyerték meg. A járókelők viszont nyertek egy kis vidámságot, és egy tiszta utcát.

Amikor harminchét éve Budapestre jöttem, még csak a Műegyetem alsó rakpartjának hívtuk, most amikor arra vitt az utam meglepődve láttam, hogy a rakpartnak már nem a Műegyetem lett a névadója, hanem Valdemar és Nina Langlet. A házaspár története megér egy posztot, ezért ide másoltam élettörténetüket. A róluk elnevezett alsó rakparton nem sok fényképezni való adatott, de a műegyetem Zsolnay kerámiás háztetőiről, egy-két nekem tetsző részletről. Az amúgy is színes életrajzi leírást még színesebbé teszik.  

Valdemar Georg Langlet vagy Waldemar Langlet [lan’lé] (Lerbo, Svédország, 1872. december 17. – Stockholm, 1960. október 16.) svéd író, újságíró, nyelvész, az első eszperantisták egyike. 1932-től a Pázmány Péter Tudományegyetem svéd nyelvi lektora, 1944-ben a Svédországi Vöröskereszt budapesti főmegbízottja, az embermentő akciók egyik irányítója. Az 1944 március és december vége közötti ez irányú tevékenysége a leghosszabb ideig tartott és a legeredményesebb volt: feleségével együtt több mint 20 000 embert mentett meg a deportálástól. 1965 óta a Világ Igaza. Emil Langlet építész és Mathilda Langlet írónő legkisebb fiaként született a család Spetebyhall-i birtokán (Lerbo). Édesanyja gyermek- és ifjúsági könyveket írt; egyik alapítója volt az Idun című kulturális női folyóiratnak. Apja tervezte többek között az oslói parlament (Stortinget) épületét, számos svédországi templomot, és részt vett az uppsalai dóm renoválásában is. Testvérei: Filip, Abraham és Alexander.

Valdemar Langlet általános iskolai tanulmányait Stockholmban végezte, majd 1886 és1890 között az uppsalai gimnázium tanulója volt. Ezt követően, 1890-től 1894-ig humán tárgyakat hallgatott az Uppsalai Egyetemen, s 1894-ben bölcsész diplomát szerzett. 1898 és 1905 között a Stockholm Dagblad konzervatív napilap munkatársa volt, majd 1905-ben és 1906-ban svájci és osztrák egyetemeken, valamint a Heidelbergi Egyetemen folytatott tanulmányokat.

Nyelvzseni volt. Megbízható források szerint élete során 11 nyelvet sajátított el. Nagyon korán elkötelezte magát az eszperantó nyelv mellett. 19 évesen lett elnöke az újonnan alakult Uppsalai Eszperantó Klubnak, amely Svédországban az első, a világon a második volt. 1895-ben egy társával megalapította, Lingvo Internacia címmel, a világ első eszperantó nyelvű folyóiratát és 1897-ig a két szerkesztő egyike volt. Ő lett az elnöke az 1906-ban megalakult Svéd Eszperantó Szövetségnek, mely tisztséget 1909 húsvétjáig, az ido nyelvvel való végleges szakításig tartott meg. Mindent megtett az eszperantó propagálása érdekében. 1895-ben leveleihez olyan borítékot nyomattatott, melynek első oldalára nagybetűkkel ráíratta: „Lingvo internacia Esperanto”, a hátoldalára pedig svéd nyelvű szöveget az eszperantó lényegéről, valamint a feladó és az uppsalai eszperantó klub címét.

Kétszer házasodott, 1899-ben vette el a Turkuból származó finn eszperatistát, Signe Blomberget (1876-1921), majd annak halála után, 1925-ben az orosz származású Nyina Nyikolajevna Borovkovot (1896-1988). Első házasságából két fia született: Emil és Lars.

Valdemar Langlet úti beszámolói révén vált igazán ismertté, miután több kelet-európai és kis-ázsiai körutat tett. Nyelvtehetségének köszönhetően gyorsan megtanult oroszul. Első oroszországi útjáról 1895-ben a Lingvo Internacia-ban is beszámolt. A második útján szerzett élményeit, melynek során meglátogatta Lev Tolsztojt is Jasznaja Poljanában, Lóháton Oroszországon át című könyvében tette közzé, 1898-ban. A könyvet testvére, a festőművész Alexander Langlet illusztrálta. Ezt több utazás követte még; így – miután 1899-ben összeházasodott első feleségével – nászútjukon, Szibérián át Szamarkandig jutottak. Az útra elkísérte őket Alexander is.

Langlet 1907 és 1909 között a svéd Touring Club alkalmazottja lett, ahol számos könyve jelent meg. Közben írogatott a Svenska Dagbladet című napilapba, amelynek 1909-ben a vezércikkért felelős főszerkesztője lett.

Második oroszországi utazása során – Zamenhof segítségével – összeismerkedett egy fiatal odesszai eszperantista házaspárral, akik segítettek neki a környék megismerésében. Az asszony éppen várandós volt. 29 évvel később, amikor a jobboldali svéd újságírók közül Langlet elsőként utazhatott be a Szovjetunióba, ez az addigra már felnőtté cseperedett leánygyermek, Nina, az ő segítségével jutott ki Svédországba, zenei tanulmányainak folytatására, majd lett az akkor már 53 éves Langlet második felesége.

Valdemar Langlet több kirándulást tett Magyarországon. Első alkalommal 1895-ben csak átutazott Budapesten, de a következő évben, a millenniumi ünnepségek alatt hosszabb időt töltött itt. 1902-ben ismét visszatért; az akkor megalakult Magyar Eszperantisták Egyletét látogatta meg, majd a Hortobágyon tett egy lovas kirándulást. Másodszor 1931-ben jött Magyarországra, hogy lovas túra keretében keresztül-kasul beutazza az országot. Élménybeszámolója Lóháton Magyarországon címmel jelent meg előbb svéd,[6] majd angol nyelven. Itt-tartózkodása alatt megszerette hazánkat, azidőtájt lényegében azonosult azzal az érzelmi megközelítéssel, amelyet az irredenta propaganda sugallt a trianoni békeszerződést követően. Ennek hangot adott hazánkról írott könyvében, de egy magyar újságcikkben is.

Egy rövid Dubrovniki tartózkodás után, feleségével együtt 1932-ben Budapestre költözött, és le is telepedett. Először az Eötvös Collegiumban, később a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán tanított svéd nyelvet, s lett az egyetem nyelvi lektora, felesége pedig zongoraleckéket adott. Kiváló magyar nyelvtudásra tettek szert. Langlet több magyar irodalmi alkotást fordított svéd nyelvre. Részben aktív társadalmi életük, részben eszperantista ismerőseik révén kiterjedt kapcsolati körrel rendelkeztek.[10] Mindez hozzájárult, hogy egyre több ismeretet szerezzen hazánk lakosságáról, politikai rendszeréről, társadalmi, gazdasági viszonyairól, művészeti életéről. Bejáratos lett a magyar „felsőbb körökbe”.

Idővel a budapesti svéd konzulátus munkatársa lett, majd 1938-ban, miután régóta szervezett svéd kulturális esteket és összefogta a Magyarországon élő skandinávokat, a Svéd Királyság akkor felállított követség fizetés nélküli kulturális attaséjának nevezték ki.

Az 1930-as években megmutatkozott jószívűsége, az elesettek, bajbajutottak megsegítésére való elhivatottsága. Gyakran segített ki anyagi gondba került diákokat, vagy támogatásra szoruló turistákat. Már 1931-ben felfigyelt az antiszemitizmus egyre nyilvánvalóbb jelenlétére, melyet mélyen elítélt. A demokrata érzelmű Langlet-nak sokszor kellett védelmet nyújtania zsidó származású tanítványainak a keresztény diákok túlkapásai ellen. 1944 március 19-én, Magyarország német megszállása és a háborús politikát ellenezők tömeges letartóztatása megkezdésének napján Langlet-ék ismerősi köréből sokan voltak kénytelenek elhagyni otthonukat. Április elejére Lónyai utca 3. szám alatti lakásuk már annyira megtelt menekülőkkel, hogy ők maguk is ismerősöknél voltak kénytelenek meghúzni magukat. Kiterjedt zsidó, illetve keresztény származású ismerősi köre jó hátteret biztosított ahhoz, hogy a már 72 éves Langlet saját szakállára kiterjedt embermentő humanitárius mozgalmat indítson el.

Mivel családja és ő maga is közel álltak a svéd királyi családhoz, sikerült elérnie, hogy 1944 májusában Károly svéd királyi herceg, aki a Svédországi Vöröskereszt elnöke volt, kinevezze őt a szervezet magyarországi főmegbízottjának. A cím valójában semmire sem jogosította fel, azonban határozott fellépése, jó magyar és német nyelvtudása, széles körű ismeretsége és kiváló kapcsolatainak köszönhetően kellő mozgásteret és elfogadható hatékonyságot biztosított számára. Ő találta ki a Svéd Vöröskereszt és a svéd követség által „védett házak” intézményét. Lakásokat, házakat kutattak fel és béreltek a menekültek részére, vagy vettek át kezelésre otthonaikat elhagyó családoktól. E „védett” státusznak sem volt ugyan nemzetközi jogi alapja, de a magyar hatóságok többnyire respektálták. A segélyakció keretében a legfontosabb ténykedése az volt, hogy oltalomleveleket (Schutzbrief) állított ki a „svéd állampolgárságra váró” személyeknek. A magyar és német nyelvű fényképes dokumentumok igazolták, hogy az illető személyekhez svéd érdekek fűződnek, s felhívták a hatóságok figyelmét, hogy nevezettek a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt állnak. Ennek az igazolványnak ugyancsak nem volt nemzetközi jogi értéke, de kapcsolatain keresztül Langlet elérte, hogy a csendőrök és a német járőrök elfogadják. Eleinte naponta csak egy-két dokumentumot állítottak ki, de ahogy terjedt a híre, az igény tömegessé vált. Langlet eredetileg négyszáz oltalomlevél kiadásáról állapodott meg a hatóságokkal, valójában azonban annak tízszeresét állította ki, sőt az egyszerű papírra nyomtatott iratból számtalan hamisítvány is készült. Az oltalomlevél birtokosaiknak több esélye volt arra, hogy ne bántalmazzák, ne fogják el, s ne deportálják őket. Előfordult, hogy Langlet menetszázadokból emelt ki embereket, s az is, hogy egy egész munkaszolgálatos századnak osztott ki oltalomleveleket.

Langlet hálózata kizárólag önkéntesekből állt, s rövid idő alatt akkorára nőtt, hogy békeidőben is nagy civil szerveződésnek számított volna. Az önkéntesek 16 részlegben dolgoztak, 12 autóval, köztük 2 teherautóval rendelkeztek, volt szerelőműhelyük, sőt benzinkútjuk is. Az embermentő munkába be tudott vonni két szerzetesi és hét apácakolostort, ahova főleg gyermekeket és csecsemőket rejtett el anyákkal együtt. Az Apostoli Nunciatúrával közösen oltalmazták a Schlachta Margit által vezetett Szociális Testvérek Társaságát, valamint a Szent Szív Társaság (Sacré-Cœur) kolostorát, ahol december végén néhány napra Langlet-ék is rejtőzködtek a nyilasok elől. Vidéki vöröskeresztes „fiókok” létrehozásával is próbálkozott: Ludason, s különösen Pécsett ért el sikereket, ahol a szervezetnek kórháza, véradó intézete, gyermekotthona és népkonyhája is volt, azonban a vidéki zsidóság gyors deportálása ezt a vállalkozást hamar ellehetetlenítette. Újpesten ugyancsak több száz gyermeket ellátó ingyenkonyhát üzemeltetett.

Feleségével, Ninával együtt óriási munkabírással és találékonysággal dolgoztak. Munkájukat önállóan, irányítás nélkül végezték: a Svéd Vöröskeresztnél nem nagyon ismerték tevékenységük részleteit, arról inkább csak a jelentéseiből utólag és hiányosan értesültek; Carl Ivan Danielsson svéd követ pedig inkább csak eltűrte, mint támogatta ténykedésüket, noha eredményeiket kényszeredetten elismerte. Valójában még feltárásra vár, miért nehezítették meg Langlet-ék munkáját az akkor még kormányhivatalként tevékenykedő Svéd Vöröskereszt, a németbarát svéd bürokrácia és a követ egyes intézkedései. A követségen Per Anger titkár támogatta maradéktalanul munkájukat, már amennyire azt a követ ellenében tehette.

A budapesti Zsidó Tanács június második felében Langlet-nak is átadta az Auschwitz-jegyzőkönyvet, amit ő azonnal svédre fordított, hogy felterjessze közvetlenül a királynak. A követ azonban, azzal, hogy a jegyzőkönyv hitelessége kérdéses, nem továbbította, ezért Langlet a követségi titkár segítségével, kerülő úton küldte azt haza. A késedelem miatt pár nappal később ugyan, de XII. Piusz pápához és Roosevelt amerikai elnökhöz hasonlóan, V. Gusztáv svéd király is tiltakozó levelet írt Horthy Miklós kormányzónak. A levelet személyesen kézbesítő követségi titkárt elkísérte az audenciára Valdemar Langlet is, hogy részletes szóbeli kiegészítést tegyen. Személye és az általa elmondottak mély benyomással voltak Horthyra.

A növekvő nemzetközi nyomás és az időközben megváltozott európai hadszíntéri helyzet hatására Horthy kormányzó 1944. július elején végre elszánta magát a zsidó deportálások leállítására és ezzel párhuzamosan szuverenitásának visszaszerzésére. 6-án megtiltotta, és fegyveresen megakadályozta a további transzportok indítását.

A nagyszámú vöröskeresztes oltalomlevél kibocsátásával a helyzet kezdett ellenőrizhetetlenné válni. A követségen attól féltek, hogy a Langlet által kiállított ál- és hivatalos dokumentumok mennyisége eléri azt a kritikus mennyiséget, amikor már egyszerűen hiteltelenné válnak. Langlet azt javasolta, hogy a helyzet kezelésére a Svéd Vöröskereszt diplomáciai tapasztalatokkal is rendelkező, nagytekintélyű vezetője, gróf Folke Bernadotte (1895-1948) utazzon Budapestre, de a svéd külügyminisztérium – más megfontolások alapján – végül a diplomáciai és humanitárius munkában tapasztalatlan, magyarul nem beszélő, de a svéd nagytőke és az amerikaiak támogatását élvező Raoul Wallenberg mellett döntött. Megérkezése után Langlet részletesen tájékoztatta Wallenberget, aki azonnal elfogadta javaslatait, és újfajta, immár hivatalos állami dokumentumokat, elvileg „svédországi beutazásra” is feljogosító, úgynevezett védőútleveleket kezdett kiosztani. Mindeközben Langlet, akinek sikerült kijárnia, hogy az ő korábban kiadott oltalomlevelei továbbra is érvényesek maradjanak, Wallenbergtől függetlenül dolgozott tovább és folytatta a vöröskeresztes oltalomlevelek kibocsátását.

Az október 16-ai nyilas hatalomátvétel után Langlet elérte Szálasi külügyminiszterénél, hogy a Svéd Vöröskereszt kirendeltségét a követségtől független, önálló diplomáciai képviseletnek ismerjék el. Tovább üzemeltették az oltalomlevél-gyárat, folyamatosan nőtt a feltűnő jelzésekkel ellátott „védett” házak és lakások száma. A fokozódó veszély miatt lakásukat már csak rendkívüli esetben vették igénybe, így egy ideig nála húzódott meg Ujszászy István vezérőrnagy, az Államvédelmi Központ vezetője is.

Amikor már a diplomáciai védettség egyre kevesebbet ért, s a nyilasok a követségről is hurcoltak el embereket, a svéd kormány beszüntette a külképviselet és a Vöröskereszt tevékenységét. Az addig kiépített embermentő hálózatot és annak infrastruktúráját Valdemar Langlet áthelyezte az általa még a nyáron megszervezett Svéd-Magyar Társaság irányítása alá, azonban ekkorra már valójában nem sokat tudott tenni, sőt az utolsó hetekben, mivel elfogatóparancsot adtak ki ellene, neki is bujdosnia kellett.

Budapest ostromának befejezése után a szovjet hatóságok felszámolták a budapesti svéd diplomáciai képviseletet, tagjait március végén Bukaresten és Moszkván keresztül utaztatták vissza Svédországba. Noha a külügyminisztérium és a Vöröskereszt is hazatérésre szólította fel, Valdemar és Nina Langlet úgy döntött, maradnak és folytatják humanitárius tevékenységüket, továbbra is szervezik az élelmiszer- és gyógyszer-szállítmányok elosztását. Langlet orosz segítséggel elutazott Debrecenbe, ahol az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal tárgyalt. Sikerült elérnie, hogy szervezete folytathassa a munkát, sőt, a külföldi segélyeket is hozzá irányítsák, s ő szervezze meg azok szétosztását. Egészségi állapota azonban a túlfeszített munka, az éhezés és a hideg következtében 1945 májusára annyira megrendült, hogy képtelen volt folytatni a megerőltető munkát. Úgy döntött, hazatér. A házaspár 1945. május 26-án hagyta el Budapestet. A háborús állapotok miatt rövid isztambuli kitérővel, 14 évi külföldi, nagyrészt magyarországi tartózkodás után, mindenükből kifosztva, 1945. szeptember 2-án hajóval érkeztek a göteborgi kikötőbe.

Hazatérésüket követően – V. Gusztáv hathatós anyagi támogatásával – Langlet-ék segélybizottságot hoztak létre, és adományokat kezdtek gyűjteni Stockholmban és Lerboban a Magyarországra küldendő segélyhez.

Odahaza azonban sem a Vöröskereszt, sem a német-szimpatizánsokkal tovább dolgozó külügyminisztérium nem méltányolta érdemeiket. A túlzottan büszke Langlet nem kilincselt, nem kért segítséget. Mivel Magyarországon minden vagyonuk megsemmisült, vagy eltűnt, Svédországban pedig nem maradt semmijük, a nincstelen házaspárt a külföldön élő svédek szövetsége ruházta fel. Előbb a lerboi plébánián, majd egy nehezen fűthető vidéki nyári lakban húzhatták meg magukat évekig. Mindezek ellenére Valdemar szorgalmasan dolgozott, írt. Jellemző, hogy a Munka és élet Budapesten című könyvéből származó bevételeit a magyar segélyakciónak utalta át. Ninának Louise trónörökösné szerzett munkát: zongoraórákat adott. Később Valdemar némi kárpótlást is kapott Budapesten elvesztett vagyonáért. 1955-től Stockholmban laktak.

Erkölcsi elismerése viszont késett. Amikor már mintegy hetven ember kapott kitüntetést Stockholmban a „Magyarországon végzett svéd humanitárius segítségéért”, a mélyen felháborító igazságtalanság ellensúlyozására Tildy Zoltán miniszterelnök a „Magyar Köztársasági Érdemkereszt” kitüntetést adományozta Langlet-nak. 1946. január 2-án Nina és Valdemar is megkapta ugyan a vöröskeresztes érdemérem ezüst fokozatát, de ezt sem a szervezet kezdeményezésére, hanem úgy, hogy Károly svéd királyi herceg, a Svéd Vöröskereszt elnöke személyesen vetette fel őket a kitüntetettek listájára.

1948-ban felmerült Raoul Wallenberg Nobel-békedíjra jelölésének gondolata, majd ehhez kapcsolódva 1949-ben az a javaslat is, hogy a díjat Langlet és Wallenberg megosztva kapja. A Wallenberg-lobbi azonban hallani sem akart a megosztásról, inkább visszatáncolt a javaslattól. Pedig e javaslatot az Eszperantó Világszövetség (Universala Esperanto-Asocio) is támogatni tudta volna. 1949 június 4-én végül hivatalos svéd elismerésben részesült: megkapta a Királyi Sarkcsillag-rend (Nordstjärneorden) lovagi fokozatát.

Öt évvel halála után, 1965-ben Izrael Állam a Világ Igaza kitüntetésben részesítette, és fát ültettek emlékére a Jad Vasem kertjében. Az ünnepségen jelen volt özvegye is. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Valdemar_Langlet

Miki barátom újabb fényképeket küldött mechanikus számológépekről. Működésképtelenek voltak, de szerencsére barátomnak újabban annyi szabadideje van, hogy utána tud olvasni, járni a gépek javításának. Ajánlom, olvassátok, hogyan lett a barátomból mechanikus számológép gyűjtő és felújító.

A jelenlegi munkám mellett az átlagosnál több a szabadidőm és évek óta vásárolok 50-100 éves tárgyakat, az olcsóbb kategóriából. Minden relatív, olcsó: átlag pár ezer forint. Szeretem a régi mechanikus szerkezeteket (játék, mérleg, számológép stb.) és ezek közül is inkább olyanokat keresek, amelyek sérültek, hiányosak,nem működnek. Jó szórakozásnak tartom a javításukat és ilyen állapotban viszonylag fillérekbe kerülnek.5-6 bolhapiacra, pár régiségboltba járok rendszeresen és figyelem az internetet. Többnyire jól mérem fel a várható munkát,10-ből 8-9 sikeres. Ezeknek a javításával már csak nagyon kevesek foglalkoznak, de ők igen drágán.

Megtetszett egy kurblis kukoricamorzsoló. Vas öntvény 8-10 kiló. Sok dolgom nem volt vele és hamar kiderült, nem tudom hová rakni. A kisszobában nemrég szereltem fel egy sok méter hosszú polcrendszert, de már a padlóra is pakoltam. Elcseréltem egy szintén tekerős számológépre. Calcorex típusú, Irodatechnika Vállalat által a '60-as évek elején gyártott darab. A net szerint magyar-jugoszláv kooperáció. 

A boltos már rég lemondott róla, az üzlet egyik távoli sarkában volt a földön. Garantáltan nem mozdult rajta semmi, pedig egy ilyenben több száz apró mozgó alkatrész van, amik többsége egyszerre kellene, hogy mozogjon. Négy alapműveletet tudna, ha működne. Itthon leszedtem a burkolatát, ez nem volt nehéz és láttam a benne lévő 50 éves beszáradt zsírba tapadt szöszöket, koszokat, meg sok rozsdát. Kiszedtem, amit tudtam és befújtam rozsdaoldóval többször is.

Pár nap próbálkozás után sem mozdult semmi. Találtam egy hirdetést, hogy régi irodagépeket is javítanak. Elvittem. Összeget nem akart előre mondani, de tisztáztam, ha nem kérem a javítást, akkor nincs fizetni valóm. Több hét múlva hívott egy tízezres ajánlattal, amit én nem kértem. Vissza is kaptam, de darabokban. Szerintem magában mosolygott a szerelő. Elég sokáig nézegettem itthon, végül sok mindenre rájöttem és a neten találtam szétszedett állapotáról képeket. Szerencsére nem volt nagyon apróra boncolva, de mivel még addig sosem láttam ilyet, pár napom elment vele.

Sikerült összeraknom az eredeti működésképtelen állapotát, de már ennek is örültem. Egy öreg ismerősöm adta az ötletet, aki az '50-es években műszerész volt, hogy pár napra tegyem bele az egészet egy vödör benzinbe és időnként óvatosan próbáljam mozgatni a rengeteg skálát, tengelyeket, karokat. Nem volt egyszerű, mert dohányzom, lakótelepi erkélyes lakásban lakom és a szomszédok is dohányoznak. Vigyáztam, minden baj nélkül sikerült, még a szagát sem érezték meg. Próbából érdeklődtem az egyik szomszédnál a liftben, hogy én mostanában olyan benzinszagot érzek, de megnyugtatott, ő nem. Így lett egy tökéletesen működő öreg számológépem. Közben kitapasztaltam a használatát is. Elsőre tűnik nagyon bonyolultnak, telefonban, vagy írásban nehéz lenne elmagyarázni, élőben egyszerű, gyorsan megérthető. Utoljára a '60-as években gyerekként játszottam ilyennel egy irodában, ahol a mamám dolgozott, de csak akkor, ha senki nem volt bent. Nekem tetszett, hogy zörög, csattog, néha még csönget is. Persze nem tudtam vele számolni, talán még iskolába sem jártam.

Ezen felbuzdulva már tudatosan kerestem hasonlót. Kiszúrtam a neten egy sokkal régebbinek látszót. Az eladója egyre lejjebb ment az árával, amikor úgy éreztem, ettől már csak az ajándék kategória lehet olcsóbb, felhívtam. Szerintem, csodálkozott. Tudomásom szerint ez egy Facit T modell, svéd gyártmány és 1932-36 között készült. Az interneten nézelődve sok információ található róla, nem mindegyik egyforma. Lehet egy múzeum oldala, vagy magánhirdetés, külföldi, vagy itthoni. Próbáltam kiválogatni az ellentmondásokat, nekem ez jött ki. Szintén nem mozdult semmi. Leszedtem a burkolatát, olyan volt belül, mint az előző, de ebben még inggomb és aprópénz is volt. Következett a fürdő, majd pótoltam egy csomó hiányzó csavart, összeraktam pár szétesett dolgot. Olyanokat, ami különösebb ismeret nélkül is egyértelmű volt. Pl.: egymás mellett két kar, az egyiken lyuk, a másikon egy abba passzoló tengelycsonk stb.. Össze is állt, elkezdtem vele számolni.

Ment egy darabig szépen, majd művelet közben megakadt. Abban biztos voltam, hogy nem az a megoldás, ha valami nagy pajszerral feszegetem. Sokáig nézegettem, nem jöttem rá. Közben több hirdetésben láttam nagyon hasonló darabokat. Kinyomoztam, az '50-es években, ennek az addigra már rég nem gyártott svéd számológépnek készült szovjet változata. Elég sokáig, a'70-es évekig gyártották, VK 1 néven. Kikerestem a legolcsóbbat és megvettem. Ez a darab talán az utolsóak közül való, a ráragasztott címke szerint 1975-ben az Irodagéptechnika Vállalat még javította. Szerencsém volt, hibátlan darab egészen kis tisztítás után tökéletesen működött.

Burkolatát leszedve a svéd mellé tettem, hogy összehasonlítsam. Nem ikrek, de testvérek az biztos. Tekergettem, hogy lássam a működését, aztán ez is elakadt. Beugrott egy gyári piros hibajelző, ami biztos, hogy a svéden is megjelent volna, de arról ezt valaki már rég leszedte. Lett két gépem, egyformán elakadva. Nem örültem, de nem adtam fel. Találtam egy harmadik műszerészt, aki már telefonban mondta, nyugodtan hozzam, tudja miről van szó. Ingyen segített, megmutatta hol van egy pici kar, amivel fel lehet oldani ezt a zárat. Az egészet én okoztam mind a kettőnél, amikor számolás közben megváltoztattam a tekerés irányát. Ilyenkor a károsodás elkerülése végett lezár a szerkezet és kapsz egy piros hibaüzenetet. Régen is gondoltak rá, hogy vannak hülyék is. Amúgy lehet és kell is visszafele tekerni, csak a teljes fordulat befejezése után. Még beszélgettünk egy kicsit a gépekről, gratulált a benzines fürdőhöz és a testvér géppel való hasonlításhoz. Ő is így csinálja,ha olyat hoznak,amiből van neki is működő.

Most számológépből van három darabom: magyar-jugoszláv, svéd és szovjet. Egészen addig, amíg el nem cserélem valami érdekesebbre. Az összéletkoruk 170-190 év és legalább 20 kiló.

A következő kettő videón valós szorzás látható, 253x124.

Az áprilisi német nemzetiségi kirándulásunk, egyik célja az volt, hogy magyarországi németekkel kapcsolatod emlékműveket látogassunk meg. A terv szerint a Kápolnapusztai emlékhelyet koszorúztuk volna meg. Az emlékhelyet aztán a kisbusszal nem tudtuk megközelíteni.  Egy kilométer gyaloglás után a temetőben jutott eszünkbe, hogy a koszorú a kisbuszban maradt. A végén aztán Vértesbogláron koszorúztuk meg a kitelepítési emlékművet.

Vérteskozma: Az ide látogatók egy olyan skanzen jellegű településre érkeznek, amely tökéletesen megőrizte az ősi falvak, az ősi építészet jellegzetességeit. Ez nem is véletlen, hiszen az építési szabályok szigorúak, a falukép megőrzése érdekében Községvédő Egyesület működik, és lakói is gondos odafigyeléssel őrzik a tájjelleget. Gyakorlatilag az egész település egy élő múzeumfalu.

Vérteskozmán érdemes megnézni az emlékművet, amely egy téglából rakott fehér vakolatú falazat, rajta fából készült kereszt, amin rézből készült, négyzet alakú emléklap található. Az ezen olvasható felirat: "Az elüldözöttek emlékezetére az ittélők-zur Erinnerung an die Vertriebenen die hier Lebenden." Forrás: http://funiq.hu/1011-v%C3%A9rteskozma

Kettőezer tizennégyben adták át Gánton a Mesterségek fáját, azaz a Zunftbaumot. A Zunftbaum a turistaházzal szembeni parkban van. A figurákat Brandl Emilné rajzolta és festette.  A Zunftbaum, Németországban, főleg Bajoroszágban nagyon elterjedt. Az adott településen dolgozó mesterembereket megörökítő jeleneteket vagy a mesterségek címereit, zászlóit szokták ábrázolni rajta. Az utóbbi években a magyarországi német nemzetiségű településeken is egyre gyakoribb. Forrás: http://www.gesztes.hu/2014/10/zunftbaumot-azaz-mestersegek-fajat.html

Ez Kápolnapuszta története: Gánttól északra, a Vértes hegység erdeiben fekszik Kápolnapuszta. 1930-ban a falu létszáma 62 fő volt, többségében sváb nemzetiségű lakosokkal. 1944 őszén a németek által, a Csákvár határában felépített katonai repülőtérnek a csaták során fontos szerep jutott, így nem volt véletlen, hogy a szovjet csapatok 1944. december 24-én támadást indítottak a Móri-árok–Vértes vonalon kiépített német állások ellen.

A támadás lendülete azonban megtört, és Csákvár környékén három hónapra állófront alakult ki. A források szerint az 1. magyar huszárhadosztály maradványai pont a Csákvár és Gánt közötti területre húzódtak az orosz támadások elől, de sokáig nem tudtak ellenállni.

1944 őszétől kezdve Kápolnapuszta környékén rendszeresen orosz partizánok jelentek meg élelmet szerezni, és vérfürdővel fenyegettek, ha a lakosok elárulják őket. Az itt élők 1944 karácsonyáig hallgattak, majd feljelentést tettek a csendőrségen, akik német páncélozott járművel mentek a faluba, ahol tűzharc alakult ki. Az egyik partizánt sikerült elfogni, aki azonban a Mór felé vezető úton el tudott menekülni. A visszaemlékezők szerint ő tért vissza a 2. ukrán front felderítő zászlóaljával 1945. március 16-án. Megtorlásképpen minden férfit betereltek a házak pincéjébe és kivégezték őket.

Hogy valóban így történt-e, azt máig nem tudjuk pontosan, ugyanis a túlélők különbözőképpen emlékeznek vissza az eseményekre. Vannak, akik úgy tudják, hogy két civil ruhás magyar katona lőni kezdte a szovjeteket, és ez vezetett a falubeliek kivégzéséhez.

A túlélők Pusztavámra, vagy Gántra költöztek, bár 4-5 család még ugyan maradt itt, de az 50-es években ők is elköltöztek.  Forrás: http://amirolatortenelem.blog.hu/2014/09/01/kapolnapuszta_a_verben_furdott_falu