Itt a blogon bevallhatom, hogy az antikváriumokba és a bolhapiacokra szórakozásból járok. Amikor az eladók udvariasan megkérdezik, hogy miben segíthetnek, illetve mit is keresek én, akkor mindig az Arizona mulatót hozom elő. Ez egy jó téma, mert tényleg érdekelnek az egykori legendás mulatóból származó tárgyi emlékek. A nagy vágyam, hogy egyszer rátaláljak egy valódi Arizona mulatós plakátra, ami majd a lakásom dísze lesz. Legutóbb egy néhány négyzetcentiméternyi valódi Arizona üdvözlő lapra bukkantam. Ezt meg is vettem, mert szeretném - Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli -, majd kiérdemelni a közmondás szerinti „nagyot” is.
A kis üdvözlőlapot még el sem küldték, bár a hátoldalra gondosan felírták „Bp 1943, aug. 14. Ezek szerint a kép őrzője ezen a szombati napon járhatott a mulatóban, és őrizhette meg haláláig ezt a kis emléket. Megpróbáltam utánajárni, mi is történhetett ezen az emlékezetes napon. Utána olvasva kiderült, hogy ez pont „PÉNTEK 13” után következő nap volt egykor. Annak idején a Saracen, angol tengeralattjáró kapitánya is kivárta a támadással ezt a napot.
Michael Lumby, a 990 tonna vízkiszorítású Saracen kapitánya a feljegyzések szerint szándékosan várt egy napot a kétes eredménnyel kecsegtető ütközettel, mivel nem akarta, hogy esetleg péntek 13-án essen el a méltán híres háborús jármű; ez végül azt jelentette, hogy szombaton hajnali kettőig víz alatt maradtak, majd a főmérnök elrendelte a motorok beindítását. Korábban a második világháború során a HMS Saracen teljes legénységével együtt elsüllyesztett egy járőröző német U-335-ös tengeralattjárót a Feröer-szigetektől délkeleti részénél; a brit tengeralattjáró azért vált hírhedtté a Földközi-tengeren, mert rendszeresen és sikeresen megtorpedózta az ellenséges kikötőkben állomásozó olasz és német hadihajókat.
A Saracen utolsó tengeri ütközetében a legénység nagy része megmenekült, azonban két matróz vízbefulladt. A szerencsésebbeket ugyan elfogták az olaszok, ám Olaszország kapitulálása után kiszabadultak börtöneikből. Lumby egy német hadifogolytáborba került, majd a háború után a ma a londoni Hajózási Múzeumban megtekinthető HMS Belfast parancsnokává nevezték ki. A kutatások szerint csak ketten élték túl a háború végét a Saracen fedélzetén szolgáló 48 főből. A híres tengeralattjáró és matrózainak tiszteletére Bastia fellegvárának falán emelt márványemlékmű a mai napig megtekinthető. Forrás: http://mult-kor.hu/20130220_megkeresik_a_leghirhedtebb_brit_vilaghaborus_tengeralattjarot
Visszatérve az Arizona mulatóra, nem sikerült megtalálnom ezen augusztusi nap programját. Az biztos, hogy a rajzon látható lovas Miss Arizona, aki egy női hadsereg parancsnokaként ült fel a fehér lóra. Öt éve sikerült szert tennem egy 1941-es Arizona prospektusra is. A dőlt betűs Arizona ismertetőhöz ebből vettem néhány oldalt illusztrációként.
1932 áprilisában nyitotta meg kapuit a Nagymező utca 20. szám alatt az Arizona mulató. A mulató különlegességét az adta, hogy csak revüt és zenés előadásokat tűztek műsorra. Az alapító Rozsnyai Sándor és felesége alias Mici (született Senger Mária), akit a későbbiek során csak Miss Arizonaként ismert a közönség. 1915-ben találkoztak, majd összeházasodtak. Együtt járták be a világot. Rozsnyai karmesterként és zongoristaként, míg Mici táncosnőként kereste kenyerét. 1931-ben vásárolták meg a Nagymező utcai ingatlant.
A mulató felfuttatásába komoly erőt fektettek: Rozsnyainé tervezte a kosztümöket, a táncoslányokat külön fodrász és kozmetikus szolgálta ki, s akadt olyan produkció, amelyet csaknem egy hónapig próbáltak, mielőtt kiengedték a közönség elé. A férj a Metropolitan Operában ellesett technikákat adaptálta a magyar viszonyok közé, így az Arizona néhány hónap alatt ismert és kedvelt lett, hazánkban s külföldön egyaránt.
Mivel a mulató nem volt túl nagy méretű, ezért a tulajdonosnak minden ötletességre szüksége volt, hogy a rendelkezésre álló helyet maximálisan kihasználja. Középen forgószínpad állt, amelyet akár másfél méterre is ki lehetett emelni. A területet könnyen és gyorsan mozgatható függönyök tagolták több részre. A páholyok többsége mozgatható kivitelben készült, a tetőtérben színes, távvezérelhető lámpák és reflektorok kaptak helyet.
A táncosnők részére erős beülő-betéteket gyártottak, amelyeket acéldróthoz kötöttek, így a lányok (vagy olykor akár egy egész tánckar) a levegőből ereszkedtek alá. A számtalan mechanikus gépnek köszönhetően azt is meg tudták oldani, hogy a „görlök” a több ezer pengőt érő kristálycsillárról lépjenek be az egyes szeparékba. A szakma ámult, a közönség pedig tódult a mulatóba. Az Arizónában zongorázott egy időben Cziffra György, aki későbbi feleségét ott ismerte meg. Az egzotikus táncosnővel tartott kapcsolat miatt Miss Arizona mindkettejüket kidobta.
Az Arizona vendégei közül érdemes megemlíteni a walesi herceget, aki morganitikus házassága és közvetlen modora miatt nagyon népszerű volt hajdanán. De járt itt kapurtalai maharadzsa, tucatnyi arab sejk, Lord Astor, valamint számos német, olasz és francia politikus, író és hazájából elmenekült orosz emigráns is. A világháború kitöréséig rendszeres vendég volt Anglia és az Egyesült Államok éppen regnáló nagykövete, akik olykor külön műsort rendeltek Rozsnyaiéktól. Ilyenkor a mulatót kiürítették, majd a tulajdonos maga vizsgálta át a helyiségeket, nem maradt-e benn „véletlenül” valaki. A szekér természetesen kiválóan futott: a házaspár földbirtokot vett, az asszony ékszereit pedig négy-hatszázezer pengőre becsülték a kortársak. A 30-as években egyedülálló módon, műsorukban elefántot is szerepeltettek. A háború kitörésével minden megváltozott. A régi közönség fokozatosan elmaradt, s egyre több olasz, majd német katonatiszt kezdett a mulatóba járni. A vendégek közül néhányan diszkréten figyelmeztették az asszonyt, váljon el zsidó származású férjétől - ám ő erre nem volt hajlandó.
Közben Lajos fiúk, hogy elkerülje a munkaszolgálatot, 1942-ben agyonlőtte magát. Rozsnyainé lassan mindenét aranyra és drágakőre váltotta, de közben arra is jutott pénze, hogy százezer pengőért kiváltsa férjét a fogságból. Mikor férjét harmadszorra is elkapták, a németekhez fordult segítségül. Egy decemberi este, nem sokkal az ostrom kezdete előtt egy autó jött érte: felszólították, hozza magával értékeit, amelyért cserében kimenekítik a fővárosból. Ekkor látták őt utoljára...
Az utolsó előadást 1944. december 16-án tartották. Fennállásuk során olyan neves művészeket foglalkoztattak, mint Rátonyi Róbert, Rodolfo vagy Alfonzó. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Arizona_Mulat%C3%B3
Angyal István (1928–1958) Auschwitzból, ahol elvesztette édesanyját és nővérét – ez utóbbi nem átlagos „zsidó halál”-lal halt meg, hanem kötélen végezte lázadás miatt – kommunistaként tért haza Budapestre. A kommunizmus sztálini válfajából hamar kiábrándult, 1949-ben fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét a vécéjébe, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. A Bölcsészettudományi Karra iratkozott be, de nem végezte el az egyetemet, hanem elment Sztálinvárosba (Dunaújváros) építésvezetőnek.
A véletlen aztán úgy hozta, hogy egy Soroksárról származó szöveg nélküli sváb falvédővel találkoztam, amelyiken éppen 10 vendég van hímezve, és egy levesestál. A motívumok nagyon hasonlóak a barcsi falvédőével, ezért megkérdeztem az eladót, hogy van-e ennek a falvédőnek mi a története. Kiderült, hogy korábban ehhez is tartozott egy szöveges kendő, melyre ugyanaz a szöveg volt hímezve, mint a barcsira.
Az első táncház megrendezésére 1972. május 6-án került sor a Liszt Ferenc téren. A Sebő – Halmos duó szolgálta a „talpalávalót”, a Bihari Együttes pedig házigazdaként szerepelt. Ugyanakkor ez a táncház oly mértékben sikeresen végződött, hogy felkeltette az utcáról betérő emberek érdeklődését is. Ekkor nézeteltérés alakult ki: a Bihari továbbra is a privát, szakszerű táncházat szerette volna, míg Sebő Ferenc, Halmos Béla, és Tímár Sándor, a Bartók Együttes akkori vezetője jó ötletnek tartotta kinyitni az ajtókat, és beengedni a táncolni vágyókat. Így történt, hogy a Bartók Együttes ezek után átvette a táncházak szervezését, az azokon való oktatással együtt. Forrás: 
November és December hétvégéi azzal teltek, hogy nagyobbik lányom fotós feladataihoz segítettem helyszínt és alapanyagokat találni. A bányavárosok változásáról készülő fotósorozatához találtam Tükörcserepeink című Komlóról szóló 2004-es kiadású könyvet. Amikor megtaláltam a neten, hogy létezik ez a könyv, a tartalomjegyzékében megláttam egykori iskolám igazgatójának – Soltész Pista Bácsinak -, a cikkét. Az iskolánk múzeumáról és annak kialakulásáról írt, amiben nekem, mint kis iskolásnak is szerepe volt. Úgy gondoltam ezt mindenképpen meg kell vennem még akkor is, ha a lányom nem tudja felhasználni. Amikor megvettem és átlapoztam tudtam, hogy a lányomnak mindenképpen jó lesz, de én is el fogom olvasni, mert, olyan jó feleleveníteni szülővárosom múltját.
