Az idei évben sváb tájházakat látogattunk. Solymáron, amikor megérkeztünk, és közöltük, hogy meg szeretnénk nézni a tájházat. A ház gazdája rögtön tiltakozott, hogy a solymári ház nem tájház, mert ez egy közösségi, élő ház, amelyik tájházhoz hasonlóan meg is tekinthető.

Valóban, nem is csalódtunk, mert a házban rögtön három nyelvű - Magyar, Standard német, és solymári német tájnyelvi -, házbemutatót is kaptunk. A házbemutató után az egykori pajtából átalakított színpadon még a solymári nyelvjárás színház előadásában egy vidám színdarabot is megnézhettünk. Rengeteget színházi előadást Solymári Kompanei amatőr nyelvjárás színház bemutatta a Schmeick’s? (Ízlik?) című darabot. A társulatról olvashattok itt: http://apaczai.com/hu/muveszeti-csoportok/kompanei-szintarsulat/. A ház és a színdarab bemutatójáról szépia szűrővel készítettem a képeket.

A solymári bauernhaus oldala a neten: http://bauernhaussolymar.blogspot.hu/

Az utolsó kép, a Kompanei színtársulat Pilisvörösvári bemutatóján készült. Az akkor bemutatott színdarab egyik jelenet pontosan a ház egykori lakóiról mesél el egy történetet, ezért úgy gondoltam, ez a kép pont ide illeszkedik. Az előadásról részletesen már írtam korábban itt: http://multmento.blog.hu/2016/11/26/amator_szinhazi_eloadas_profi_modon

Történetek a ház egykori lakóiról 

Egy solymári család a 70-es években meglátogatta Posovszkyékat Brettenben. Ajándékba Posovszky Márton egykori gyaluját vitték, amit Székely Mátyástól vásároltak 500 forintért. Márton kicsomagolta az ajándékot, és azt mondta:-- Nem értem, hogy lehet egy ilyen jó szerszámot eladni!

Posovszky Márton aprótermetű, törékeny alkatú, szívós férfi volt. Mint ácsmester a téli hónapokban Budapesten keresett munkát. Egy alkalommal szerszámaival a Széna téri piac előtt álldogált. Hozzálépett egy férfi, megmustrálta, majd végül a szekercéjét megvizsgálva kérdezte: -- Maga akar munkát keresni? – és földre dobta a szerszámot

Márton így válaszolt: -- Engem megalázhat, de a szerszámaimat nem hagyom! Ennek a szekercének a nyele, a fogása, az éle a legtökéletesebb! Csak maga nem ért hozzá!

A férfi, egy budapesti színháznak színpadi ácsolókat, díszletmunkásokat keresett. Mártonnak így lett évtizedeken keresztül a téli hónapokban munkája. Forrás: http://bauernhaussolymar.blogspot.hu/p/blog-page_28.html

A héten nem volt arra időm, hogy a mai posztra összeállítsak egy kis írást és képeket. Most csak egy hangos kiállítás megnyitójának képeit hoztam. Hangos azért, mert a Tatai Német nemzetiségi múzeum a kiállított képek, tárgyak irodalmi alkotások mellé hanginstallációkat is kiállított, azaz le lehet ülni, és meg lehet hallgatni az irodalmi műveket németül és magyarul is. Nem volt időm írni ennek a kiállításnak az átadásáról, de a képekkel egy egynapos kiállításról tudósítok. Így egy újszülött kiállítás első képeit láthatjátok ma. A kiállítás megnyitó értesítője: http://kunymuzeum.hu/nemet-nemzetisegi-muzeum/tortenetek-ket-hangra-irodalmi-intervencio-a-kiallitasban

Nyári hétvége volt, amikor elindultunk Szentendre fel, hogy kitelepítési emlékműveket találjunk, és fényképezzünk. A Budakalászi HÉV vasútállomáson levő emlékműről tudtam, így rögtön odavezettem, és az állomáshoz vezető út mellett parkoltam. Elkészítettem a szokásos képeket az emlékművekről és emléktáblákról.

A nyitott márványkönyvön olvasható emlékező vers kíváncsivá tett. A neten meg is találtam a szerzőjének önéletrajzát. Érdekes, hogy a budakalászi költő pécsi származású.

Pécsett születtem 1959. május 27-én, az ikrek jegyében. Általános iskolában matematika tagozatos voltam, a Nagy Lajos Gimnáziumban viszont kémia tagozaton érettségiztem 1977-ben. Utána merész huszárvágással Pestre, a Közgázra jelentkeztem. Itt 1984-ben végeztem, külgazdaság szakon. Ezután az Újságíró Iskola külpolitika szakát fejeztem be 1986-ban. Még egyetemista koromban kezdtem el írni a Közgáz lapjába, a Közgazdászba, ahol újságíróként dolgoztam 1991-ig. Közben persze más lapoknak is írtam: megjelentem az ef-Lapokban, az Interpress Magazinban, a Magyar Ifjúságban, a Műszaki Életben. Fordítottam németből a Harlequin Kiadónak két szerelmes regényt. Aztán egyéni vállalkozó lettem, és sokáig az íróasztalfióknak írtam: prózát, esszéket, aforizmákat, majd a gimnáziumi zsengék után 1995 óta újra verseket is. Ezekből már vagy kétezernél tartok: már amennyi megmaradt belőlük, sok írásomat ugyanis elégettem. Kilószámra… 2001-ben határoztam úgy, hogy mégis meg akarom jelentetni írásaimat, az után, hogy Kárpátalján jártunk. Felelősséget kezdtem el érezni irántuk; igaz, az is egyfajta felelősség volt, hogy nem akartam hosszú életet sokuknak. Úgy éreztem, az őszinte szó is hazugnak hat egy hazug világban, ahol minden érték kifordul magából, és önző célokra használódik fel. Kárpátalján, különösen a messzi, Tisza-parti Rahón, meghatott az, hogy itt még mindig vállalják az itteni magyarok magyarságukat, miért ne tenném hát én is ezt szülőföldemen? Visszatértem hát a sajtó világába: egy évtizedes, önkéntes száműzetésem után. Azóta megjelentem már rendszeresen cikkeimmel, prózai írásaimmal, verseimmel és német nyelvi fordításaimmal a Richard Wagner Társaság – melynek nejemmel, Zitával együtt tagja vagyok - kiadványaiban és lapjában, a Hírmondóban, a Betyárvilágban, a Kapuban, a Magyar Világban. De előfordultam már az elmúlt években többek között a Havi Magyar Fórumban, a Nemzetőrben, a Galaktikában, a Lyukasórában, a Tárogatóban, vagy újdonsült városunk, Budakalász lapjában, a Kalász újságban is. Több kiadó (NO-KO SAT, Boldog Jövőnkért Alapítvány, NDP Kiadó, Budakalászi Német Nemzetiségi Egyesület, Accordia) antológiájában is helyet kaptam, az Accordiánál például már ötször is. Az elmúlt években többször is sikeresen szerepeltem – többször bekerültem a kiemelt, vagyis könyvvel vagy oklevéllel elismert, 8-10 vers közé, több száz pályázat közül – a Poéta Hargitai-Haitsch Gyula Költészeti Alapítvány éves, Hargitai-díjért kiírt verspályázatán. 2008-ban Bronz oklevelet nyertem az Alföld Művészeti Egyesület és a Raszter Könyvkiadó által meghirdetett „Bordalok” országos költői versenyén, s egy versem meg is jelent a pályázaton legjobbnak ítélt versekből összeválogatott könyvben. És hát szerepelek a miskolci Irodalmi Rádió négy kötetében és két hangoskönyvében is. Az Irodalmi Rádió pályázatain különben nagyon sokszor szerepeltem sikeresen. 2011-ben eddig három kiadó (Garbo, Irka, Napkút) különböző pályázatán kerültem a megjelenő nyertesek közé. Önálló kötetem, szponzorok hiányában, még nincsen, a sok versem és prózám mellett van viszont ráadásul egy kész, ám még kiadatlan, kisregényem is. Egy ideje nem égetek el hát semmit; igaz, ez nehezebben is menne, ugyanis budakalászi otthonunkban már nem vaskályhával, hanem gázzal fűtünk…" Forrás: http://irodalmiradio.hu/wp/index.php/author/rozsaivan/

A vasútállomást elhagyva, a templomhoz mentünk, ami kívül belül példásan fel van újítva. A felújítást finanszírozók emléktáblájának a megfogalmazás igen csak érdekes…

Ezt a képet sok utánajárás után sikerült előszedni az Ezres Kollégium fotókörének hagyatékéból. A trombitásról kerestünk képet, de olyat, amelyiken csak ő szerepel nem találtunk. Ezerkilencszáznyolcvanötben csak akkor készítettünk képeket az utókornak, ha úgy gondoltuk, hogy a megörökített pillanat érték marad. A képen a látszat ellenére nem egy kezdő zenekar látható, hanem egy négy fős összeszokott diákújság rovatszerkesztői csapata. A képen a diákújság heti ajánlatának a rovatvezetője, Veszelovszki Zsolt trombitál. A dossziét tartó konferanszé, jómagam az újság tördelő szerkesztője. Gitárral a kezében a diákújság grafikusa próbálja szórakoztatni a közönséget. Ilyen is volt, olyan sok mindenre jutott idő az egyetemi évek alatt. Együtt éltünk, együtt szórakoztunk a kollégiumi diáknapokon. Barátok lettünk és maradtunk akkor is, ha a ballagás óta ritkábban találkoztunk.

November elsején az interneten jött a hír, hogy trombitásunk Mindenszentek napján magához hívta az Úr. Ő elment, és azóta is emlegetjük. A múlt hét szombatján Csabdiban családja meghívására összejöttek barátai és munkatársai, hogy kerékpáros és gyalogtúrával emlékezzenek Zsoltra. Itt a földi életből mindösszesen ötvennégy év jutott számára, de amit ez alatt a rövid életében alkotott még több száz évig emléke, és hagyatéka miatt tovább él.

A képeket a búcsúztatásán én készítettem. Ezen kívül, aki többet szeretne tudni róla az alábbi linkeken olvashat arról, hogy mit is alkotott. 

http://444.hu/2016/10/31/viszlat-dude-nagyot-mentel

http://bikemag.hu/magazin/hirek/elhunyt-veszelovszki-zsolt-utolag-is-koszonunk-mindent

https://forbes.hu/uzlet/elment-oriaspumukli-a-vizionarius/

Gondolom olvasóim zöme a címben feltett kérdésre NEM-el válaszolna. Biztos sokaknak nem is fontos, hogy arról sem tud, hogy mi a négyszín hipotézis. Engem középiskolában azért érdekelt, mert az akkor népszerű „Élet és Tudomány” folyóiratban olvastam róla. Nagyon érdekesnek találtam, hogy csak számítógépesen lehetett bizonyítani. Én természetesen utána a szabadidőmben sokat próbálgattam bizonyítani. Egyre bonyolultabb elhelyezkedésű képzeletbeli országokra osztottam az írólapomat, és azokat színeztem négy különböző színnel, hogy ne legyenek szomszédos országok azonos színűek. Hiába próbáltam én az írólapomat újra és újra fiktív országokra osztani, mindig sikerült négy színnel kiszínezni.

Keretezett cikkrészlet forrása: http://tudomany.blog.hu/2014/05/09/matt_a_matematikanak

Amikor az utcákat járva, meglátom sok kis tartományra töredezett aszfaltot eszembe is szokott jutni, hogy milyen jól lehetne ezeket négy színnel kifesteni, hogy szomszédosak ne legyen azonos színűek. Szerencsére vannak olyanok, akik ezeket a töredezett járdákat ki is festik. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy ennek az akciónak egyesek nem örülnek, aztán nemrég olvastam, hogy Pécsen a járdafestőket a tevékenységüktől eltiltották, és a hatóságok a festést el is távolíttatták. Forrás: http://www.bama.hu/baranya/kozelet/rendorok-vittek-be-a-ketfarku-kutya-part-aktivistait-pecsen-692106

Írtam már, hogy ebben az évben a magyarországi német emlékművek, rendezvények látogatását végeztük hétvégenként a felségemmel. Több látogatásról írtam már posztot, de a szívünkhöz legközelebb álló kimaradt ebből a sorból. Szeptember 30-án voltunk Pilisvörösváron a solymári Kompanei amatőr színjátszó társaság előadásán. A társaságról, és színdarabjukról a blogjukon itt olvashattok: http://kompanei.blogspot.hu/2016/03/bekoszonto.html.

A színdarabról ezt a rövid bevezetőt a társulat ismertetőjükből vettem. Úgy gondolom így az előadásról készített képeimmel együtt kiderül, hogy miről is szólt ez a profi előadás.

Néhányan már a II. világháború alatt is sejtették, hogy a náci Németország esetleges veresége a Magyarországon élő svábok számára rettenetes következményekkel járhat. Éppen ezért jó néhány solymári sváb a magyart jelölte meg anyanyelveként az 1941-es népszámláláskor. Amikor 1946-ban nyilvánosságra hozták a kitelepítésre kerülők rettegett listáját, egyesek nem élték túl ezt a sokkot. Akik eredménytelenül harcoltak azért, hogy töröljék a nevüket a listáról, azokat bevagonírozták. Induláskor még azt sem lehetett tudni, hogy Németországba vagy Szibériába hurcolják-e őket. A háború sújtotta Németországba megérkezve azt kellett tapasztalniuk a kitelepítetteknek, hogy az ínség itt még nagyobb, mint a hazájukban. Miközben éhbérért dolgoztak és nyelvi nehézségekkel küszködtek, lassanként csak beilleszkedtek az új környezetbe. Bár az évek múlásával anyagilag megerősödtek, mégis töretlen maradt lelki összefonódásuk a magyar hazával.

A rozmaring emberemlékezet óta a svábok kultikus növénye. Minden házban akadt egy cserép rozmaring, és születéskor, esküvőn vagy halotti tornál elengedhetetlen kellék volt egy rozmaringág. A rozmaring szerencsét hoz, a rozmaring elkergeti a rosszat, a rozmaring a szerelem és a hűség jelképe. A kitelepítés olykor szomorú, olykor vidám jeleneteit a rozmaring ezen sokrétűsége köti össze. forrás: http://solymaronline.hu/2016/04/18/hartmann-hellebrandt-hilda-a-rozmaring-a-szerelem-es-a-huseg-jelkepe/