Az év végére komoly időhiányba kerültem. A gépemen hegyekben állnak a még nem publikált fotóim, és folyamatosan készítek képeket jártamban-keltemben. Erre a szerdára most egy tavaszi fotósorozatot hoztam Zsámbékról a május 26-ai Úr napi megemlékezés előkészületeiről.

Úrnapja, a pünkösdöt követő tízedik nap, idén május 26-áre esett. Úrnapja katolikus ünnep, azonban nem rendelkezik bibliai eredettel és viszonylag fiatal. Mivel nem hivatalos munkaszüneti nap, a rákövetkező vasárnapon ünneplik.

Az ünnep valamivel több mint 700 éves, Liége-i Szent Julianna látomására vezethető vissza. A szent víziójában a Holdat látta egy sötét folttal. Jézus elmagyarázta neki, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, a fekete folt pedig az Oltáriszentség hiányzó ünnepét jelzi. Hivatalos ünneppé egy Bolsenában történt csoda nyomán vált: Egy pap kételkedett abban, hogy a kenyér és a bor Jézus testévé és vérévé változik át. Egyik miséjén a szentostya vérezni kezdett. A kortárs beszámoló szerint számos szemtanúja volt az esetnek. A véres terítőt megmutatták IV. Orbán pápának, aki tudott Szent Julianna látomásáról. A pápa 1264. szeptember 8-án kihirdette, hogy a továbbiakban minden évben meg kell ünnepelni az Úrnapját.

Az ünnepségek elválaszthatatlan része a körmenet és a sok virágdísz. Magyarországon a többi országtól eltérően ünneplik Úrnapját: négy oltárt állítanak fel, melyeket a hívők sorban bejárnak. A körmenetnek sajátos liturgiával rendelkezik: A stációknál evangéliumot olvasnak fel és a pap áldást oszt a négy égtáj felé. A néphagyomány az Oltáriszentség körbehordozásának olyan hatalmat tulajdonít, mely elűzi a betegségeket és természeti katasztrófákat. Ezen a napon nem dolgoztak. Dőlt betűs ismertető forrása: http://www.zentrum.hu/hu/2014/06/urnapja-az-oltariszentseg-unnepe/

Kilencéves voltam, amikor Dávidföldre költöztünk, és harmincöt, amikor a szüleim is elköltöztek onnét. Azóta, ha rokonlátogatóba arra jártam, az egykori iskolám, és a szülői házat is messze elkerültem. A lányom komlói fotóprojektje miatt, most nem követhettem a húsz éves megszokott stratégiát. Mély levegőt vettem, és megálltam a hozzánk legközelebb eső buszmegálló mögötti parkolóban. Az egykori szülői házunkig nem mentem el, de az egykori általános iskolámat körbejártam, és még az udvarára is bementem. Fájó szívvel készítettem a fényképsorozatot egykori iskolánkról. Sokat tudnék mesélni az ott eltöltött időről, és barátaimról. Talán eljön annak is az ideje. Most a netről válogattam egy kis ismertetőt egykori iskolámról.

 Dávidföldi Általános Iskola

A kökönyösi városrész emeletes házaival szinte egy időben épült a főképp családi házakból álló dávidföldi városrész. Infrastruktúrájából nem hiányozhatott az általános iskola sem. 1958. január 23-án kezdték meg az építést, az I. ütem befejezése 1959. szeptember 23., ekkor adták át ünnepélyesen az épületet.

Az iskola jó munkájának és mintaszerű berendezésének híre túljutott a város határain. 1983/84-es tanévben az 1. és 2. osztályban megkezdődött az iskolaotthonos oktatás egy-egy tanulócsoportban. Ez a napközitől különböző tanítási forma kedveltnek, sikeresnek bizonyult, mert időbeosztása, a tanítási órák napi elrendezése jobban megfelelt a 6-8 éves korosztály teherbíró képességének, hatékonyabb tanulást biztosított. Sikerességét jelzi, hogy csak az 1999-es tagiskolává válás szüntette meg működését.

1985-ben a városban elsőként sikerült berendeznie az intézménynek számítógépes termet, és indulhatott az oktatás a 7. osztályosok részére.  Commodore számítógépeken tanulhattak, fakultáció keretében. Az 1990-es évek első felében emelt szintű matematikaoktatás indult az iskolában, 4. osztálytól heti 6 órában tanulhattak matematikát az érdeklődő, tehetséges gyermekek. Nem maradtak el a kiváló versenyeredmények sem, de nem csupán matematikából születtek kiemelkedő sikerek. Az iskola tanulói szép eredményeket értek el különböző sportágakban, rajzpályázatokon, vöröskeresztes versenyeken és országos mozgófilm pályázaton.

A városi intézmény átszervezés eredményeként az iskola elsőként szűnt meg. A Gagarin Utcai Általános Iskola tagiskolája lett 1999-ben, majd 2000-ben jogutóddal megszűnt és a kökönyösi városrészen lévő épületben őrzik, ápolják a régi hagyományokat az iskola volt tanárai, immár a Gagarin Általános Iskolában. Forrás: http://gagarin.hu/iskola-tortenete/

Az, ha egy iskola üresen áll, csak akkor megbocsátható, ha éppen nyári vagy téli szünet van. Komlón azonban két épület jó ideje elhagyatottan várja, hogy újra élet költözzön a falai közé. Az egykori dávidföldi általános iskola évek óta áll üresen és kihasználatlanul, bár hasznosításáról többször tárgyaltak a város vezetői.

A családi házas övezet, valamint az épület nagy mérete jelentősen korlátozza a benne folytatható tevékenységek körét, így egyelőre nem talált sem vevőre, sem bérlőre. Hasonló helyzetbe került a kökönyösi volt Nagy László Gimnázium is, amelyből a nyáron költözött ki az intézmény. Koncepció egyelőre nincs arról, hogyan kívánja értékesíteni a két létesítményt a tulajdonos önkormányzat, de Polics József polgármester lapunk kérdésére elmondta, jelenleg is folynak az egyeztetések, hiszen több érdeklődő is akadt.

Elhangzott, hogy megváltozott képességű munkavállalók foglalkoztatását oldanák meg az egykori iskolákban, de bentlakásos intézmény és rehabilitációs központ létesítése is felmerült a tárgyalások során. Megállapodást még senkivel sem kötött az önkormányzat, így az épületeket továbbra is a Városgondnokság őrzi, az állapotuk pedig napról napra romlik. Forrás: http://www.pbkik.hu/hu/komloi-iroda/cikkek/uresen-all-ket-komloi-iskola-10756

Az idei év svabológiai hétvégéi közül az október utolsó hétvégéje felejthetetlen volt. A tavasz óta tartó Újpetrei látogatásaink csúcspontja volt. Elkészült, és nyomtatásban is megjelent az újpetrei nagymamák szakácskönyve. Igazán unikális kiadvány, mert nem a megszokott irodalmi német nyelven, hanem a falu nyelvjárásában lejegyzetelve jelent meg. Hogy az asszimiláltak is megérték, magyar fordításban is szerepel minden recept. A kipróbáláshoz való kedvet csak erősíti az elkészült ételek fotója.

A szakácskönyv megjelenését — nem véletlenül —, egybeesett az Újpetrei Német Nemzetiségi Hagyományőrző Egyesület Huszonöt éves jubileumával. Az alkalomnak megadták a módját, fergeteges gálát szerveztek a kultúrházba.

A hagyományőrző együttes táncosai a színpadon fergeteges produkciót mutattak be. Én csak kattintgattam a fényképezőgépemmel, és a blogon bemutatott képeknél sokkal többet készítettem.

A színpadon a nyári német tábor amatőr színjátszói az Újpetrei németek kitelepítésének emlékére egy színdarabot is előadtak.

A műsorból nem maradhatott ki a tradicionális fúvószene sem, ezt a pécsi Schnaps Kapelle szolgáltatta.

A jubileumra a Pogányi Német Vegyeskar is eljött.

A színpadi produkciók utolsója a szakácskönyv bemutatása volt.

 A színpadi produkciók után a szakácskönyvben megjelent ételek közül kóstolhattak meg többfélét a vendégek.

A könyvtárban kis kiállítás is volt. Egy hasonló babakocsiban tolhattak engem is több évtizede a keresztelőre.

Ezt a nemez falvédőt a nyári német táborban alkották.

Feri bácsi emlékére, aki a maga módján hozzájárult, hogy ez a jubileum méltóképpen megünneplésre kerülhetett.

Soha nem szerettem a hétfőket. Ma sem indult jól a napom, mert sötétedésig bent kellett maradnom a munkahelyemen. Amikor hazaindultam, elhatároztam, hogy busszal megyek. Kiléptem a kapun, és megláttam a nagy holdat. Nem csodálkoztam, mert Aranyosfodorkánál olvastam, hogy ma szuperhold lesz. Én aztán a Városligeten át gyalog mentem haza, és fényképeztem ezen a Szuper napon.  

Évente többször megyek Komlóra, mert rokonlátogatás és temetőlátogatás miatt szükséges Komlóra mennem. Eddig mindig csak rövid időt tartózkodtam ott, de a múlt hétvégén csoda történt. A lányom idei évi kiadott fotóprojekt feladatához Komló ideális helyszín lett. Én egy röpke fél nap alatt leszerveztem, hogy hétvégére szállás legyen, valamint riportalany és kísérő a fényképezéshez. Ez a fotóprojekt számomra is nagyon tanulságos volt. Életem első felét Komlón töltöttem, ezért igencsak felkavaró érzés volt látni azt a változást, ami a rendszerváltozás óta a városban történt. Mindig úgy emlékszem a városra, hogy ez a fiatalok városa volt. A játszótereken a népszerű játékokra sorba kellett állni, most üresen álltak. A városban nagyrészt nyugdíjas korúakkal lehetett találkozni. Régi ismerősökkel beszélgetve kiderült, hogy a fiatal generáció már elhagyta a szülővárosát, és a szülői látogatásokra főleg nyáron jönnek haza. Sokan dolgoznak külföldön, és a Komlón maradt szülők szerint nem sok remény van arra, hogy visszajönnek.

Lányom fényképezett, de csak olyat, ami a koncepciójába illet. Én is fényképeztem, sok mindent. Most a bányászattal kapcsolatos épületmaradványokról és tárgyi maradványokról teszek képeket. A képek közé "TONELLI SÁNDOR: ULTONIA, EGY KIVÁNDORLÓ HAJÓ TÖRTÉNETE" —  című dokumentumregényéből teszek fel részleteket, mely 1907-ben az Ultonia hajó fedélzetén játszódik.  Forrás: http://mtdaportal.extra.hu/books/tonelli_sandor_ultonia.pdf

Amerikások között

Béres Lajos megkérdi Zelenka Jánost:— Hát maga melyik bányában dolgozott?

— Honnét tudja, hogy én bányában dolgoztam?

— Látom a puskapor nyomát a képén. Biztosan a robbantásnál csapott az arcába.

— Zelenka János elneveti magát:

— Akkor maga tudja, hogy milyen a munka a bányában. Maga előtt nem tagadhatnám le, hogy bányában dolgoztam. Brownsvilleben voltam, Pencelvéniában.

— Micsoda munkát végzett a bányában?

— Elsőbb a kerrit toltam, azután helfer lett belőlem. Utoljára a bigbósz beosztott ripernek. Akkor megkerestem napi három tallér ötvenet. Három esztendő alatt négyezer koronát küldtem haza. Még háromezer koronára van szükségünk, hogy megvehessük a földet.

— Hát maga haza akar menni az ókontriba?

— Haza én. Amerikában lehet keresni, de az élet jobb odahaza. Meg a feleségem se gyünne szívesen Amerikába.

— A mi falunkból is sokan vannak odakint, — szól közbe egy öreges ember, — de leginkább csak hazagyünnek. Kimennek, hogy földre valót szerezzenek. Van olyan, akinek már van 25 köbös tehermentes földje. Idehaza, akinek 12-15 köbös földje van, a négyszáz forint adósságot nem tudja ledolgozni. Mindent elvisz az adó meg a gyerek. Azt mondják, neveljen az ember gyereket katonának, de nem mondják meg, hogyan.

— Maga hová valósi? — kérdezi az egyik amerikás.

— Bátyra valósi vagyok, Szabolcsmegyébe. Két fiam van kint Johnstownban a vasgyárban, egy rokonom meg Bridgeportban. A fiaim küldtek haza pénzt, hogy meglátogassam őket.

— Akkor maga vissza is gyün?

— Vissza én, három hét múlva. Nem való már az ilyen magamfajta öreg embernek Amerika. De a többiek is mind visszagyünnek. Kimennek, oszt visszagyünnek. Leginkább olyan ez, mint a betegség.

— Én ugyan nem gyüvök vissza, — mondja Botos György, aki öt dollárt is megkeres a newdalei szénbányában, Ohioban. — Amerikában jobb, mert ott mindenki tehet, amit akar, a törvény meg mindenkire törvény.

— Azért tudja, Amerika se olyan már, mint volt azelőtt, — vélekedik egy ember, aki térdén felül érő gummicsizmat visel, amilyent a halászok szoktak hordani. — Megint present- választás lesz, olyankor meg nincs munka.

Bánom is már, hogy a hajóra ültem. — Nem igaz, — válaszol egy amerikás.

— Én is olvastam azt az újságot. Csak azért írták bele, hogy visszatartsák a népet a kivándorlástól. Én már voltam odakint és amikor hazajöttem, házat vettem. Most megint van négyszáz forint adósságom, azt megyek megkeresni. Magyarországon munkásember tíz év alatt se tehet félre négyszáz forintot.

— Az már igaz, — mondja a gummicsizmás.

— De Amerikában is jó plészre kell kerülni annak, aki keresni akar.

— A hiba az, — vélekedik egy újabb közbeszóló,

— hogy a bankok odahaza kitátották a szájukat és olcsón köpték a pénzt. Mindenki földet vett és a föld megdrágult. Most meg nincs pénz és a sok nép Amerikába megy, hogy pénzt gyűjtsön. Akinek jól megy, az ott is marad.

— Senkise akar odakint maradni, — mondja egy hevesmegyei ember.

— Amerikában jobban lehet keresni, de az élet nem olyan jó és igen csak hazajönnek. Csak az marad oda, aki megszokta az állapotot, vagy idehaza nincs már senkije. Azelőtt Amerikában nagy volt a kereset és olcsó az élet. Ma a kereset nagyobb, mint Európában, az élet is olcsóbb, de már nem sokkal. Romlik Amerika is.

— Maga hol dolgozott?

— Kocsigyárban voltam Buffalóban, most Buffalo és Csikágó között vagyok a vonaton fűtő. Egy dollár nyolcvanat keresek havonta. A feleségemet meg a kis lányomat viszem ki, mert nem tudok nélkülök meglenni.

— Nem jó, ha kiviszi a feleségét meg a pulyáját,— vélekedik valaki. — Akkor már nem lehet olcsón megélni.

— Tudom én, hogy mit csinálok, — válaszol a hevesmegyei ember. — Burdosokat fogunk tartani és a feleségem is keres. Jobban megleszünk, mint egyedül.

Az amerikások kezdik a történetüket elmesélni, azok pedig, akik először mennek ki Amerikába, érdeklődve hallgatnak. A gummicsizmás elmondja, hogy hentes volt Göncön. Newyorkban is a hazai mesterségét folytatta, ott is házasodott meg, de a felesége magyar leány. A Kovács tisztelendő adta össze őket. Newyorkból átköltözött Pencelvéniába, ott van most üzlete. Most azért volt odahaza, hogy az apja meg az anyja megismerjék a feleségét.

Pásztor József parasztember volt Tornyosnémediben, Abaújmegyében. Trentonban dolgozott az ólomgyárban és kettő ötvenet keresett. Most ötödmagával utazik. Gáspár János is Abauj megyei, Halsára való. Washingtonban dolgozott vasútépítésnél. Kint van az anyja meg a sógora is, már négy esztendeje. A sógora vasúti lampagyújtogató. Annyi pénzt küldött már haza, hogy az asszony házat épített belőle és árendát vett ki a szalánci gróftól. Az is földet akar venni, mint a többiek, akik a faluból kimentek.

Mályi Mihály Tiszapolgárra valósi. Józsi fia miatt, — hogy milyen körülmények között, azt nem lehet megtudni tőle, — Budapesten a toloncházban ült egy darabig, ami mélységes elkeseredéssel tölti el a hazai hatóságok irányában. Két évig dolgozott Pittsburgban az ajrnvorkban. Először egyötvenet keresett, most két dollárt keres naponta. Magyarországon aratás idején van csak rendes napszám, de az csak három hétig tart. Amerikában havonta hetvenöt forintot tesz félre, odahaza ennyit egy esztendő alatt se takaríthat meg. Hazament, hogy férjhez adja a lányát. Most még négy esztendeig akar kint maradni, hogy földet vehessen, ha hazajón. Az a véleménye, ha több gyár volna Magyarországon, akkor ott is magasabb volna a napszám.

Két szlavóniai sváb ember hallgatja a beszélgetést. Nem tudnak ugyan magyarul, de egyes szavakból sejtik, hogy miről lehet szó. Vannak, akik tolmácsolják, amit a többiek mondanak. Erre az egyik németben megmozdul a közlékenység ösztöne és mellényének belső zsebéből előszed egy levelet. A levél Los-Angelesből jött, a sógora írta, hogy milyen ott az élet. Azt írta, hogy minél messzebb mennek nyugatra, annál nagyobb a kereset. Gyárban kezdik, azután földet vesznek és kertészkednek.

Egy ember jött haza tavaly Eszékre, aki három esztendő alatt négyezer forintot keresett meg az útiköltséget, hogy kivihette az egész családját. Odahaza egynegyven a legnagyobb napszám, hogy lehessen megélni belőle, mikor négytagú családnak félkiló hús meg se kottyan.

— Már pedig a hús leginkább kell az egészségre, — véli Bacsó András.

— Majd meglássa, Amerikában mennyi húst esznek az emberek.

— No lássa, — mondja a sváb, — nálunk még a hivatalnok se ehet mindig húst.

Bacsó András is az érdekesebb alakok közé tartozik. Huszonnyolc-harminc esztendős jóképű parasztlegény volt, ha jól tudom, Gömörből. Szintén másodszor ment ki Amerikába, még pedig a pencelvéniai Fajtokontriba. Egy esztendőnél tovább dolgozott odakint a brikkgyárban. Nagyon keveset takarított meg és egy szót sem tanult meg angolul. Típusa volt annak a magyar kivándorlónak, aki csak ágyutöltelék az ipar háborújában. Noha másfél évet töltött Amerikában, fogalma sem volt az amerikai életről, illetőleg ennek az életnek csak a külsőségeit látta meg. Amerikai tudása abban koncentrálódott, hogy odakint nincs katona, a present-választás után több a munka, mint előtte és húst kell enni annak, aki dolgozni akar. Nála az első hatás az életmód emelkedése volt addig a fokig, hogy a munkát elbírja. Talán még egy esztendei amerikai tartózkodás megtanította volna arra is, hogy a szimpla húsevésen kívül más igényei is lehetnek az embernek.

Vele egy típus volt egy losonci tót legény, aki szintén a brikk-gyárba ment vissza Trintonba. Ő már több időt töltött kint Amerikában, de még nem szerzett eleget, hogy feleségül vegye Marinkát és családot alapítson. Egyelőre csak látogatóban volt odahaza. Angolul ő is keveset tudott, de már angol szavakkal szívesen keverte a beszédét. Tőle hallottam a klasszikus kijelentést: — Ja szóm gentleman.

Közgazdasági tudását abban foglalta össze, hogy a téglagyártás a legbiztosabb ipar, mert házat mindig építenek az emberek, még prezent-választás idején is. Azért ő megint a trentoni téglagyárba megy vissza. Közölte velem azt is, hogy most már komolyan meg akar tanulni angolul, hogy megszerezhesse az amerikai állampolgárságot. Azért ne higyjem, hogy kint akar maradni. Hazajön egész biztosan. Csak azért lesz amerikai állampolgár, mert akkor idehaza nem parancsol neki senki.

A legérdekesebb történeteket tudta Amerikáról elmesélni Schmidek Krisztián. Dunántúli sváb ember volt, foglalkozására nézve, ha jól emlékszem, asztalos, ő nemcsak az Egyesült Államokat ismerte, hanem dolgozott a Panama-csatorna építésénél és két esztendőt töltött Brazíliában is. Brazíliába valami birodalmi némettel együtt vetődött el, akivel a Panamacsatorna műhelyeiben barátkozott öcsze. Azzal együtt hányódott mindenfelé. Hazajövetele előtt községi mesterember volt a Hansa német kolónián, a Rio Itapocu mellett, Santa Catharina államban. Santa Catharina állam tele van virágzó német telepekkel, melyeknek legnagyobb része szinte szövetkezeti alapon működik. Főleg az új telepeknél, amelyeknél még a vadont kell irtani és meg kell teremteni a kultúra alapjait, ez a legmegfelelőbb forma. Egyes ember ott nem boldogul, mindnyájan egymás támogatására vannak utalva.

Schmidek annyiban nagyon becsületes ember volt, hogy bár neki nagyon jól ment a dolga a brazíliai németek között, mindenkit óvott attól, hogy a tropikus Dél-Amerikában próbáljon szerencsét. Azt mondta, hogy az új telepeken a telepesek fele idő előtt elpusztul, a másik fele nyomorog és alig egy-kettő akad, aki megtalálja a szerencséjét. A mesterember még csak megél, de a földmíves, aki nem tudja megszokni a viszonyokat, egész biztosan tönkremegy. Az amerikások között volt Pál Gábor is, aki Borsodivánkáról indult a tengerentúlra és már kétszer volt kint Amerikában. Mindakétszer nagyon szépen keresett és harmadszor is kiment, de ezúttal már negyedmagával. Még három embert vitt magával a falujából. Meglátszott rajta, hogy amerikás. Széles, puha kalapot viselt és vöröses bajuszát lefele sodorta.

Keserűséggel volt eltelve minden iránt, ami magyar. Aki Amerikát látta, odahaza nem tud megszokni. Magyarországon mindenki nagyobb úr, mint a munkás, odakint meg azt becsülik meg, aki a kezével dolgozik. Szóba kerül sok minden. Elmondja, hogy Hamburgon vagy Brémán át akart volna viszszamenni, de nem eresztették. A fiumei út sokkal hosszabb, több időbe meg pénzbe is kerül. De segíteni nem lehet, mert az alispánoknak ki van adva a rendelet, hogy az állami hajóra tereljék a népet.

Valaki figyelmezteti Pál Gábort, hogy akik Vele mennek, azoknak jó lesz vigyázni a keszegárdaban, mert a kontrakt léborert nem eresztik be Amerikába.

— Nem vagyok én már mai gyerek, — mondja fölényesen Pál Gábor, — nem először megyek ki Amerikába. Kiokosítottam én őket úgy, hogy jobban se köll. Megmondtam nekik, hogy ha kérdik tőlük, hogy milyen gyárba mennek, csak a rokonuk atrecát mutassák, de ne árulják el, hogy már helyük is van.

Az ilyen beszélgetésekből okulnak a zöldfülűek. Egyik is, másik is kotorászik a lajbi meg a kabát zsebében és szedi elő az atrecot meg a tiketet, amit Amerikából kapott. A járatosak szívességből kitanítják őket. Ellis Islandon van a kesegárda, ahol mindenkit megvizsgálnak. Ha onnét kijönnek, már várják őket a Pencelvénia rélród emberei, akiket meg lehet ismerni a sapkájuk felírásáról. Van közöttük olyan is, aki tud magyarul. Másra ne hallgassanak, csak ezekre. Ezek elviszik őket a vonatra és gondoskodnak róla, hogy mindenki odajusson, ahova a jegye szól. A tréneri a tiketet tűzzék a kalapjuk mellé, mert ez Amerikában így szokás. Mikor a plészre jutnak, kérjék meg a hozzávalójukat, aki az atrecot küldte, hogy vigye el őket valami tisztességes burdoshoz, akinek rendes bedrómja van, ahol kipihenheti magát az ember, mert az amerikai munka nagyon megszaggatja az embert és eleinte nagyon szüksége van a pihenésre.

Szalonba csak akkor menjenek, ha már kiismerték az állapotokat. A sok idegen kifejezés, amit Amerika sodort bele a kivándorló magyarok nyelvébe, csak úgy röpköd a levegőben. Ahogy észreveszem, az amerikások szívesen is keverik a magyart angol szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszik és azt mutatja, hogy ők már járatosak az idegen világban. Bacsó András például a húst ebédnél állandóan bif-nek hivja, Pál Gábor pedig, mikor szél kerekedik, úgy mondja, hogy jön a sztorin. Egy keszthelyi ember Georgetownban a májnban pájkkal dolgozott. Van, akit peres ügyben Amerikában már a kórt elé citáltak. Az igazi amerikás, ha kérdeznek tőle valamit, már nem igennel felel, hanem csak az orra alatt dünnyögi: —.. je...

Az anyanyelvnek ezt az eltorzítását minden kivándorló hamar megtanulja. A tótok között van egy csinos lenszőke asszony, aki után dévajkodva kapkodnak a férfiak. Ilyenkor ő sikongva szalad előlük, az amerikás tótok pedig kiabálnak utána: — Csekaj, misziss, csekaj!

A fedélzeten pedig állandóan folyik az eszmecsere Amerikáról. A hevesmegyei ember és Mályi Mihály között vita kezdődik arról, hogy mennyivel drágult meg az élet Amerikában.

Egyikük példának elmondja, hogy a kalapja egy dollár ötvenbe került. Az egyik grinór átszámítja, hogy az hét korona ötven és szörnyűségesen drágának találja.

Bódis János pénzügyi fejtegetésekbe bocsájtkozik: — Ha így mondja, persze, hogy drága. De azt sose szabad nézni, hogy a tallér hány korona. A tallér az tallér, a korona az korona. Amerikában tallérban keresnek, ott tallérban is kell fizetni. Csak azt kell nézni, hogy menynyi marad meg belőle, ha az ember megvett mindent, ami neki kell. Így olcsóbb az élet, mint Magyarországon. Egy kvóder nagyon kicsi pénz Amerikában, mégis jól meg lehet ebédelni belőle.

Akkoriban, mikor én az Ultoniával kimentem Amerikába, nagyban folytak az előkészületek az elnökválasztásra, ami ezúttal annál nagyobb kavarodást idézett fel, mert híre járt, hogy Roosevelt harmadszor is kandidáltatni akarja magát, ami ellenkezett az Unió politikai hagyományaival. A választás így állandó témája volt az amerikások beszélgetésének. Megmagyarázták a zöldeknek, hogy a prezent az éppen olyan Amerikában, mint mifelénk a király, csak nem koronázzák, hanem úgy választják, mint nálunk a képviselőket. Meglepő volt ellenben, hogy soha egy jelölt neve se került szóba. A prezent-választásnak kizárólag a gazdasági oldala érdekelte a magyarokat és csak abból a szempontból tárgyalták a kérdést, hogy több munka lesz-e, vagy kevesebb. Annál többet emlegették a választás külsőségeit, a nagy jelölő gyűléseket és a kapacitálást, amely azok körében folyik, akik már letették az esküt és Citizenek lettek. Különösen az tetszett a legtöbbnek, hogy Amerikában olyan cédulával szavaznak, amelyen felül sas meg kakas van. Egyik embernek volt is ilyen cédulája egy west-virginiai governor-választásról, az kézről-kézre járt és mindenki illőképen megcsodálta.

„Felébresztettem Csipkerózsika álmából”  - posztolta a Facebookon Miki barátom a képeket egy gőzgép modellről. Nekem ez annyira tetszett, hogy megkértem írja le a kis gőzgépének a történetét, és a felújítás folyamatát. Most az ő vendégposztját olvashatjátok a felújított gőzgépecskéjéről.

Rég elhatároztam, hogy szeretnék egy gőzgépet. Az interneten vannak újak is,40-120e.Ft-ért. Gyönyörűek, a drágábbak már teljes műhely, gyár felszereltségűek. Gőzkalapács és többféle gép is meghajtható velük. Ez drága. A használt régiek 20-50e.Ft, de csak sérült, hiányos darabokat láttam. Azokat is jó messze és esetleg több órás autózás után derül ki, hogy már kár velük foglalkozni.

Kimentem az egyik használtcikk piacra. Évek óta járok ilyen helyekre, tudom, hogy nem érdemes előre meghatározott céllal menni, mert olyan úgysem lesz. Hát itt volt. Megalkudtam rá és vittem.

Itthon először a tartály sárgaréz kupakját próbáltam letekerni, de fogóval sem ment és féltem, hogy valamit széttörök. Nem tudom mikor tekerték rá az is lehet, hogy a forró vastartályra a hideg rézkupakot. Az egészet beleraktam forrásban lévő vízbe és utána könnyedén lejött. Rengeteg fekete iszap jött ki belőle. Amikor azt hittem, már tiszta megtöltöttem vízzel és feltettem a gáztűzhelyre.(Csak a tartályt a csővel) További mocskokat lövöldözött szét a konyhában. Szerencsére nem vagyok nős. Aztán mindent, amit lehetett szétszedtem és igen alaposan kipucoltam. Dörzsi szivacs, fogkefe, fémtisztító paszta. Úgy nézett ki, minden rendben. Összeraktam beletettem egy nagy fazék vízbe és mindkét irányból fújtam bele levegőt. Több helyen bugyborékoltja cső két végén és a kupaknál. A kupakot megoldottam egy régi Trabant kipufogócsonk tömítésből, de a rézcsővel nem tudtam mit kezdeni. Irány egy autó fékcsőgyártó műhely. A tulaj teljesen lelkes lett, hogy valami máshoz is gyárthat csövet, nemcsak kocsihoz. Hosszasan méricskélt és mondta, hogy a Citroené jó lesz. Szerintem fékcsőben inkább méret van, mint márka, de mindegy. Nem volt megfelelő menetű szorítócsavar a végeire, átraktuk a régit. Levágta hosszra, kiperemezte, meghajlította. Ott csak szájjal tudtam belefújni a tartályba, nem szelelt. Itthon tettem bele melegvizet és alá egy teamécsest. Nagyobb nem is fér be. 4x4 cm a tűztér nyílása. Fémpénzekkel felemeltem a gyertyát, hogy a láng teteje elérje a kazán alját. Vártam, de semmi. Kevés a gyertya hője. Vagy 40 éve volt spirituszkocka, de én már nem találtam sehol. Modellboltban kapható hasonló valami rettenet drágán. Vettem kétféle alágyújtóst, perforált táblában. Letörve akkora, mint az elégett mécses tégelye. Az első-szerintem préselt fűrészpor átitatva olajjal-szintén gyenge volt. A második bevált. Bíztam a nevében: FIRE LION. Végre forrt a víz, de az új cső két végénél eresztett. Szétszedtem tűreszelővel, olvasószemüveggel megigazítottam. Ismét begyújtás pár perc után jött a gőz és elindult a kerék!

Sikerült felébreszteni hosszú álmából.

Én olyan 60-80 évesre becsülöm. Fél centi vastag bakelit lemez a talpa. Talpméret:22x20 cm. A súlya kb. másfél kiló. A tartály 3dl.

Vettem még egy féldió alakú sütőformát a gyújtósnak és veszek még sárgaréz lemezt a talp burkolatának.

Következő lépés, hogy valamit meg is hajtsak vele. Lehet, mondjuk ez a körhinta, ami egy 40 éves csehszlovák fémépítő játékból rakható össze.

Ja, és nagyon régen voltam kazánfűtő is! :-)