A Margit szigetről és a Margit hídról is jól láthatóak Lipótváros Duna parti házai. A Palatinus házakról és az egykor bennük lakókról regényeket lehetne írni. Én a mostani alkalomra a Jászai Mari térhez legközelebb álló háztömböt jártam körbe a fényképező gépemmel. Szinte mindegyik lépcsőházi bejárat mellett egy fekete emléktábla mutatja, hogy egykor melyik semleges ország védelmében állt a ház. A bejáratok mellett az egykor ott élő hírességek emléktáblái van. Napokig tudnék kutakodni az interneten, könyvtárakban, múzeumokban, hogy egy-egy emléktáblához kötődő hírességről még többet megtudjak. Most a képek közé egy kis szubjektív válogatást tettem a háztömbhöz kötődő személyekről, és történetekről. Akinek még kedve van a következő blogposztot is elolvasásra ajánlom:  http://kep-ter.blogspot.hu/2011/04/margit-hid-labanal-allo-palatinus-hazak.html

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.

A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem. 

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni. 

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.

Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.

Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk. Forrás: http://www.csillagoshazak.hu/hazak/XIII/jaszaimariter6

Szemes Mari már főiskolás korában komoly színházi szerepeket kapott, játszott a Liliomfiban, a Csongor és Tündében. Diplomaszerzése után a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött. A Tisza parti városban drámai hősnőket és primadonnákat alakított. Vidéki pályafutása nem tartott sokáig az ötvenes évek közepétől a budapesti József Attila Színházban dolgozott. Haláláig, azaz 29 évig számított az angyalföldi teátrum vezető művészének. Színházi pályája itt teljesedett ki. A legnevesebb kortárs szerzők darabjaiban játszott, közülük többen kifejezetten neki írták a szerepeket. A hosszú sorból talán elég kiemelni Kertész Ákos Névnapját, Németh Lászlótól a Nagy családot, vagy Fejes Endrétől a Rozsdatemetőt, Csurka István Nagytakarítását és Tamási Áron Énekesmadarát. A világirodalom legnagyobb színpadi szerzőinek darabjaiban is jelentős alakításokkal ajándékozta meg közönségét: Shakespeare Makrancos hölgyében, Arthur Miller Salemi boszorkányaiban, Bertold Brecht Koldusoperájában mutatta meg elsöprő erejű temperamentumát.

Az országos ismertséget és népszerűséget is korán elérte. Még főiskolás korában, 1949-ben kapott először szerepet játékfilmben. Ha időrendben végigfutunk a filmek során és néhányat felidézünk közülük, mindenki számára megjelenik a szép, fekete színésznő alakja. Nézzük a sort: Ludas Matyi, Gerolsteini kaland, A harangok Rómába mentek, Égre nyíló ablak, Csutak és a szürke ló, Kár a benzinért, Büdösvíz, Tűzoltó utca 25., Kojak Budapesten végül Mészáros Márta világszerte igen sikeres nagy filmnaplói 1982-ből és 1987-ből.

Szemes Mari gyorsan megtalálta helyét az ötvenes évek végén indult Magyar Televízióban. Tévéfilmjei közül talán az 1971-ben, Mikszáth Kálmán a Fekete város című regényéből készült sorozat a legismertebb. Egy másik sorozat, az 1977-es Robog az úthenger című pedig megmutatta Szemes Mari fergeteges humorát, ami aztán egy évtizeddel később a Ványadt bácsi című jelenetben teljesedett ki.

A neves színésznő 1985-ben Kossuth-díjat kapott, amit a szakma és a közönség nagy örömmel fogadott, miként az ezt megelőző összes szakmai díjat és kitüntetést.

Szemes Marinak, akárhonnan is nézzük teljes élete volt. Rövid, de minden értékét megmutató. Sírja az Óbudai temetőben van, angyalföldi lakóhelyén még ma is jó szívvel emlékező rajongói kérésére 2012-ben emléktáblát helyeztek el. Azon a napon, amelyen Szemes Mari 80 éves lett volna. Forrás: http://manda.blog.hu/2013/12/10/az_osszeteveszthetetlen_szemes_mari

Rába Lilla (1952-2003) a magánmitológiát építő festők közé tartozik.

Eredetileg szemész szakorvos, aki 1982-ben Almásy Aladár biztatására kezdett rajzolni, majd festeni. Vonalrajzai, litográfiái drótvázszerű szerkezetekből épülnek fel. Témái az archaikus korokba, a mitológiai időkbe mennek vissza. Szívesen idéz ószövetségi eseményeket, de a szüzsé helyett az emberi viselkedésformák, lelki történések foglalkoztatják. Nagyméretű festményein - noha van szerepe a vonalnak - a hangsúly a festői mozzanatra helyeződik, a képmezőt expresszíven előadott intenzív színek uralják. Forrás: http://www.barka.hu/hu/a-barka/media/archivum/153-raba-lilla-kiallitas-a-barkaban.html

Nehéz feladat Déry Tiborról írni, nagyon nehéz a helyét és az értékét megítélni. Életútja és műveinek jellege különös ellentmondásokkal, alig magyarázható értelmetlenségekkel teljes. Gazdag nagypolgári család fia, otthon műveltség és gondtalan tanulási lehetőség veszi körül. Apja, amikor 1919-ben a tanácsköztársaság elveszi házaikat, öngyilkos lesz. Az akkor már 25 éves fiú viszont lelkes kommunistának tudja magát: a munkásmozgalom modern hangú költője. A bukás után külföldre emigrál, előbb Bécsbe, onnét tovább. Átkószálja Németországot, Franciaországot, Spanyolországot. Bécsben egy ideig az akkor hasonlóképpen emigráns Kassákékhoz csatlakozik, de Kassák nem elég modern neki, és nem tartja eléggé forradalminak sem. Valójában közelebb áll az anarchistákhoz, mint a kommunistákhoz. A német majd a francia avantgardot közelebb érzi a maga háborgásaihoz. Majd kockázat nélkül hazajön, hiszen nem vádolják és nem üldözik. Itthon vadul hangzó, szabad gondolattársítású szabad versekkel jelentkezik, majd ír egy erotikus tárgyú kisregényt, a Liát, amelyet az újdonságok iránt jó érzékű Osvát Ernő leközöl a legszínvonalasabb folyóiratban, a Nyugatban. Emiatt közszeméremsértésért perbe fogják. A kirótt büntetés elől újra külföldre fut, felvéve örökségét, egy bérház vételárát. Ezzel a Riviérára utazik, ahol léha, költekező életet él, míg Monte-Carlóban egyetlen éjszakán elrulettezi minden pénzét. Amikor anyja itthon el tudja intéztetni, hogy kirótt fogházbüntetését súlyos pénzbüntetésre változtassák, és ezt ki is fizeti, Déry hazajön, hogy íróként éljen. Közben verseket és fantasztikus, olykor kísérteties novellákat írt. Ezek itthon meg is jelennek. Két kisregényével a húszas években már kezd tudomásul vett író lenni. Különösen a Kéthangú kiáltás című borzongató, rejtelmes regénye jelzi, hogy megtalált egy saját hangot. Ennek a misztikus történetnek - egy bérház lakásainak tükreit elhomályosító rejtelmes erőnek, alvó gyermekek szemeiből könnyet csorgató varázslatnak, idegeket borzongató egyszerre két hangon hangzó kiáltásoknak ugyan semmi értelme sincs, de mint olvasmány érdekesebb, mint Déry bármely előbb írt vagy későbbi már tisztelt és rangot adó műve. De nem ezen az úton halad tovább. A nagy társadalmi regényt keresi. Közben pedig - elsősorban pénzkeresés okából - elképesztő mennyiségben fordít. Jól tud németül is, franciául is, de megérti az angol és a spanyol szövegeket is. A politikától annyira távol került, hogy magyarra fordítja André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című híresen antikommunista könyvét, amelyben az író éppen arról számol be, hogyan ábrándult ki az egész Szovjetunióból és eszmevilágából. És akkor következik a hivatalos igazságszolgáltatás legelképesztőbb félreértése. Déryt a fordítás megjelenése után kommunista propaganda címén vád alá helyezik és börtönbüntetésre ítélik. Úgy látszik, se ügyész, se bíró bele se nézett a könyvbe: a fordítót a szovjetellenes könyvért mint kommunistát ítélik el és zárják hónapokra börtönbe. Ettől kezdve a kommunisták is a magukénak vélik. Úgy látszik, ők sem olvasták el Gide útirajzát.

Közben azonban már készül a főmű: A befejezetlen mondat. Hosszú évekig készül, külföldi tartózkodások éveiben, közben újra meg újra itthon. A kor nagy, összefoglaló regényét akarja megírni, azt a polgári világot, amelyben felnőtt, körülötte azt a társadalmat, amelyet megismerni vélt, s a középpontban egy férfi útját, akinek élményei és élményeket átélő egyénisége hasonlít őhozzá, az íróhoz, de csak hasonlít, nem azonos. Ennek a főhősnek, Parcen Nagy Lőrincnek egyénisége, jelleme, kalandjainak sora olyan, amilyennek maga az író szeretné tudni magamagát. Egy ilyen regényhőssel és világa teljességével a kor világirodalmi remekeit igényli versenytársának. Jól érezhető, hogy a két nagy példakép: Marcel Proust és Thomas Mann. Mintha módszerében és stílusában egybe kívánná olvasztani egyrészt Az eltűnt idő nyomábant, másrészt együtt A Buddenbrook-házat és A varázshegyet. Ez a vegyítés eleve megoldási zűrzavart ígér. Proust szubjektív impresszionizmusa és Mann megfogalmazásbeli pontosságra törő, tárgyilagos különállása stiláris önellentmondások nélkül aligha vegyíthető. De a Thomas Mann-féle mintakettősből Buddenbrookék családregénye tudatos folytatása a XIX. század polgári realizmusában kikristályosodott társadalmi nagyregényeknek, a típusok objektív külső ábrázolásának, míg A varázshegy a modern, jellegzetesen XX. századi pszichológista ábrázolás klasszikus példája. Ezeknek a modelleknek egybeolvasztása szükségszerűen magával hozza azt a stiláris egyenetlenséget, előadásbeli zűrzavart, ami jellemző lesz az agyonzsúfolt és alig-alig áttekinthető A befejezetlen mondatra. A végre elkészült, igen nagy terjedelmű regény egyelőre nem talál kiadóra. Déry szerencséjére Illyés Gyula kéziratban megismeri és lelkes hangú ismertetést ír róla. Alig elképzelhető, hogy Illyés valóban végigolvasta ezt a szövegrengeteget. Az sem valószínű, hogy ha lett volna türelme végigolvasni, akkor annyira tetszett volna neki, mint ahogy lelkesedett érte. De jó barát volt, ő maga is várta az új nagy magyar regényt, és ha csak szemelgetve bele-beleolvasott, akkor már nagyon is valószínű, hogy elragadta a cselekmény témagazdagsága, a jellemek változatossága, egy-egy zárójelbe tett mellékmondat önmagában lírai szépsége. Valószínű, hogy a szemelgetésekből kirajzolódott előtte egy sokkal egységesebb, sokkal áttekinthetőbb kompozíció, mint amilyen a zegzugos mű valójában. A saját regénylátomását képzelhette bele az ötletszerűen megismert részletekbe, és ez lelkesítette a híradásra. Ettől kezdve pedig az igényes irodalom várni kezdte Déry nagyregényét. Amikor pedig már a háború után végre megjelent a háromkötetes szövegóriás - kinek volt akár kedve, akár mersze másképpen vélekedni, mint az az Illyés Gyula, akinek ízlésében még azok sem kételkedtek, akik egyébként nem is voltak vele azonos véleményen? És erre az előzetes beajánlásra következett Lukács György eleve döntőnek tartott kritikája. Senki se tudja, hogy Lukács valóban betűről betűre elolvasta-e ezt a rendkívül nehezen olvasható, óriási terjedelmű három kötetet. Kétségtelenül vannak igen szemléletes, itt-ott igen szépen fogalmazott részletei. Néha egy-egy zárójelbe tett, fejezetnyi magyarázó mondat sokkal jobb és kerekebb, mint az, amit magyaráz. De lankadatlanul végigolvasni - ez az edzett olvasók számára is túl nagy megpróbáltatás. Az azonban bizonyos, hogy különbözik minden regénytől, amit addig magyarul írtak, és van valami nagy távlatú, nyugati regényekre emlékeztető légköre. Ezt azonnal meg kellett éreznie Lukács Györgynek. Ő pedig már nagyon várta azt az új magyar regényt, amely politikai célzatában szocialistának mondható, de beleépül a polgári nagyregény európai hagyományaiba. Számára Balzac volt a legfőbb hagyomány és Thomas Mann a legfőbb kortárs. A magyar regények hagyományaitól és eredményeitől idegenkedett: Jókait kifejezetten nem szerette, de Victor Hugót és a francia romantikát sem. Walter Scottot realistának mondotta, tagadta, hogy ő az európai romantikus regény kezdete, a francia és a magyar romantikus regény fontos ösztönzője, mert csak tagadva romantikus voltát sorolhatta be tisztelve elismert írói közé. De azt a modern prózaepikát sem értékelte, amely Proustban, nálunk Krúdyban érkezett a remekművekig. És Mikszáth realizmusában is anekdotázó vidékiességet látott. Déryben tehát azt az új magyar, európai módon realista írót fedezte fel, aki különbözik az eddigi magyar regényirodalom eredményeitől, politikailag szocialista, mégis távol áll - illetve most már eltávolodott - attól a számára ugyancsak ellenszenves avantgardtól, amelyet Kassák és köre képviselt. Mindezért úgy üdvözölte A befejezetlen mondatot, mint a végre megszületett magyar realista nagyregényt. Lukács ítélete pedig akkor proféciának és apostoli kinyilvánításnak hatott. (Egy akkori - irodalmi körökben - mondogatott szellemeskedés szerint: "Szép az, ami Lukács Györgynek érdek nélkül tetszik".) Később volt egy időszak, amikor Lukácsot a kultúrpolitika háttérbe szorította, de értékítéleteit akkor is mértékadónak tartották. Déry tehát egyszeriben az élő irodalom főszereplői közé emelkedett. S habár a tisztelt nagyregényt elég kevesen olvasták, kisebb terjedelmű új műveivel népszerű is lett. Nem is méltatlanul. Néhány novellája, elsősorban a Budapest ostromának napjait idéző Alvilági játékok című kötet darabjai, és két hamarosan elkészült színdarabja (A tanúk, Tükör) érdekes, művészi színvonalú irodalmi alkotások. Kétségtelen, hogy ez időre olyan színvonalú íróvá fejlődött, aki az élő irodalom méltán elismert alakjai közt tudhatta a helyét. De nemcsak ő, hanem a kultúrpolitika is a példamutató, a legfőbb szereplők közt tartotta nyilván. Valóban igényes, gondos stílusú íróművész volt, aki a következő évtizedekben néhány novellában (például a Szerelem című kötet darabjaiban vagy a híres Niki című kutyatörténetben) és egy-két regényben (a kafkai hangulatvilágra emlékeztető G. A. úr X-ben történetében, meg az öregedés tragikomikumáról szóló Kedves bóperben) alighanem maradandókat hozott létre. Irodalmi és politikai szerepe azonban sokkal látványosabb és hangzatosabb volt, mint valódi jelentősége. A regényciklusnak induló, de csak két kötettel elkészülő Felelet politikai vihart kavart. A párt- és nevében maga Révai József, a testet öltött kultúrpolitikai diktatúra - nem volt megelégedve a regény személyeinek politikai fejlődésével. Ezek elég jól felvázolt jellemtípusok, csak a viták és akadályok folytán nem volt alkalmuk kifejlődni. És, mi tagadás, a cselekmény nagyobb része eléggé érdektelen. De mivel a hivatalosan rendezett irodalmi vita folyamán Déry ragaszkodott művészi elképzeléséhez, a legdogmatikusabban pártosok körében gyanús kezdett lenni, hogy nem is olyan jó kommunista, mint amilyennek ő maga hiszi magát. Ez az ellentét fokozta kritikáját sok mindennel kapcsolatban, amelyet addig fegyelemmel elfogadott. Ezért került magatartása 1956 tragikus bukása után vád tárgyává. Ő a kitörő viharban kommunista hittel állt a kommunista Nagy Imre oldalán. És amikor Nagy Imre ellenforradalmárság vádjával lett a nemzet vértanúja, akkor a nála nem kevésbé kommunista Déry Tibort - és vele még jó néhány írót - súlyos börtönbüntetésre ítélték. Négy év múlva szabadult kegyelemmel. Ez a megpróbáltatás az egész nemzet tudatában növelte tekintélyét. 83 éves korában, dicsősége teljében halt meg. Jó író volt, de aligha olyan nagyon jó, ahogy hirdették. Egy-két műve alighanem maradandó értékű. Sok részletérték van főművében, A befejezetlen mondatban is, de túlsúlyban van az olvasást megnehezítő törmelékanyag. A Feleletnek is vannak részértékei, de nemcsak töredék, torzó is. Ezért oly nehéz írni róla, értékét meghatározni. Mert nem jelentéktelen, de nem elég jelentékeny. Forrás: http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/dery.htm

Ferenczy Béni a 20. századi magyar szobrászat egyik meghatározó alakja és ikertestvére, Ferenczy Noémi festőművész, a modern magyar kárpitművészet megteremtője 1890. június 18-án született. A két ikergyermek, Ferenczy Noémi és Béni a szentendrei művészcsaládban jöttek a világra, Ferenczy Károly, a 20. századi magyar festészet egyik meghatározó alakja és Fialka Olga festőművész gyermekeiként, bátyjuk, az elsőszülött fiú, Ferenczy Valér apja hivatását követve ugyancsak festőművész lett, ám őt inkább nagyszerű művészeti írásai és sokszorosított grafikai munkássága révén tartjuk számon. Olga maga is tehetséges festőnő volt, Krakkóban és Bécsben tanult festeni, és főképp könyveket illusztrált. Rendkívüli műveltségével (hét nyelven beszélt), olvasottságával a vezető múzsa szerepét töltötte be Ferenczy Károly életében, és egy egészen új világot nyitott meg a fiatal és ekkor még vizuális szempontból kevésbé művelt huszonéves vidéki rokon előtt. Ferenczy Károly az 1900 körüli évtizedeknek, a modern magyar festészet első fénykorának kimagasló művészegyénisége lett. Rendhagyó alkat, aki semmiképp sem illett bele korának a bohém festőről alkotott elképzelésébe. Szabályos, botrányoktól mentes, már-már eseménytelen életet élt. A festészetet megszállottan hivatásnak tekintette, és életvitelének középpontjában az alkotás, a művek teremtése állt. Hitelesen új stílusra törekedett anélkül, hogy megtagadta volna az európai festészet több száz éves hagyományait. Nem modern lázadásra, hanem modern szintézisre tört. Nem volt született vezéregyéniség, és mégis – mint primus inter pares – Hollósy Simon távozása után, pusztán hallatlan művészi tekintélye és csendességében is nagy hatású személyisége révén ő lett Nagybánya, azaz a nagybányai szabadiskola vezető mestere. Ferenczy Béni kétszeres Kossuth-díjas szobrász- és éremművész, grafikus, a 20. századi magyar plasztika egyik legnagyobb mestere, Ferenczy Noémi Kossuth-díjas gobelinművész, a hazai kárpitművészet megújítója lett. “Régi görög terrakották, japán bronzok tanulságait közvetítik legtisztultabb harmóniával a szobrai, míg azok a szobrok, melyek észrevehető módon a reneszánsz és barokk mesterek eredményeire utalnak, kevésbé sikerültek. A duzzadó formák üresek és a robusztus, vaskos tömegek indokolatlanok, nem fűti át azokat belülről kifelé sugárzó, a méreteket, arányokat felfokozó, feszítő erő. Ferenczy Béni művészete a maga egészében absztrakt természetű, és ha a szobraiból kiütköző, zavaró idegen elemeket tudatos munkával eltünteti, eredményei igen értékesek lehetnek.” (Bálint Aladár: Ferenczy család kiállítása, nyugat, 1916) A kétszeres Kossuth-díjas szobrászt, Ferenczy Bénit 1907-től Iványi-Grünwald Béla és Réti István tanította a nagybányai festőiskolában. 1908-1909-ben a firenzei Scuola Libera, 1910-1911-ben a müncheni Akadémia növendéke volt. 1912-1913-ban Párizsban folytatta tanulmányait, 1914-ben tért haza. 1919-ben részt vett a Tanácsköztársaság kulturális életében, tagja volt a Múzeumi és Művészeti Direktóriumnak. A bukás után emigrálnia kellett, Nagybányán, Pozsonyban és Rózsahegyen lakott. 1921-ben érkezett Bécsbe, itt nősült meg először, majd Berlinben és Potsdamban élt. 1932-ben Moszkvába költözött, ahol másodszor is megnősült, (itthon csak Erzsikének ismert felesége orosz volt). Rövid bécsi kitérővel 1938-ban, az Anschluss után tért haza Budapestre. A második világháború alatt feleségével zsidókat mentett, amiért 1990-ben a Jad Vasem posztumusz a Világ Igaza címmel tüntette ki őket. 1945 és 1950 között a Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott, 1948-ban kapta meg első Kossuth-díját, de egy évvel később a dogmatikus kultúrpolitika kényszernyugdíjazta. 1956-ban jobb oldala megbénult, de megtanult ballal festeni és mintázni. 1956-ban érdemes, 1958-ban kiváló művész lett, 1965-ben másodszor is megkapta a Kossuth-díjat. Pályája kezdetén közel állt hozzá a kubizmus és a szecesszió, szobrászatában később a letisztult, klasszicista stílus volt a meghatározó. Fekete-fehér és színes grafikái a hazai rajzművészet élvonalába emelik, de szobrászi tevékenysége a legjelentősebb. Szobrai, kisplasztikái kiegyensúlyozottak, erőteljesek, az archaikus görög szobrok világát idézik. Alkotásai az emberi testszerkezet hangsúlyozására és a mértani idomok kidomborítására épülnek, portréi lírai hangulatot árasztanak, érzelmeket sugároznak. Szobraiból árad a dinamizmus, kompozíciói szerkezetileg szigorúan felépítettek. Fiatal férfi című 1919-es lírai faszobra kontraposztos beállítású, portréin (Wilde János, Noémi) a személyiség jellegzetességeit hangsúlyozta. 1923-as Térdelő férfi című plasztikáján a törzsi művészet és az expresszionista irányzatok hatása érződik. 1928-ban Egon Schiele síremlékét formázta meg Bécsben. Moszkvában akvarelleket és plaketteket készített, köztük a konstruktivista Pjatiletkát (Ötéves terv). A nagybeteg Ady című érme után számos művészről mintázott plakettet. Ady halálos ágyánál Ferenczy Béni is jelen volt, három közreműködővel készített maszkot a halott költőről. A végleges szobrot azonban nem öntötte, hanem maga formázta.

Éremművészeti munkássága előtti tisztelgésül róla nevezték el az Országos Érembiennále nagydíját. Írás és kép címmel 1961-ben jelentek meg összegyűjtött írásai. 1967. június 2-án Budapesten halt meg, a Kerepesi temetőben nyugszik. “Ime egy másik álomlátó! Szintén a javából, sőt a legislegjavából való. De mennyire más! Nem eleven, nem izgatott, inkább fáradt, magába hullott, szintén jóságos, de sohasem mosolygós. Nagyon nyugodt, már nem is csodálkozó, akár a papnő, aki mindennap láthatja istenségeit. Ünnepélyes ő is, de ünnepeit nem rendezi, bennük él, mert nincs is egyéb világa, mint látományaié. Álmélkodását már alig érezzük, mozdulatai lassúk, kissé vének, fáradtak, lemondók: Ferenczy Noémi képzelete nem történésekben, hanem helyzetekben él.” (Farkas Zoltán: Ferenczy Noémi, Nyugat, 1931) A Kossuth-díjas gobelinművész, Noémi is gyakran megfordult a nagybányai művésztelepen, a művészettel apja itteni műtermében kezdett ismerkedni. 1911-ben Párizsba ment, a Manufacture des Gobelins-ben tanulta ki a falikárpitszövés technikáját, de jórészt autodidakta volt. Alkotásait az általános gyakorlattal ellentétben nem csupán megtervezte, hanem saját maga készítette. Kartonra tervezett festményeit növényi festékkel saját maga által színezett gyapjúfonalakból szőtte. Első alkotásai Nagybányán tervezte és szőtte, ezeket 1916-ban az Ernst Múzeumban édesapja Ferenczy Károly, és testvére Béni műveinek társaságában állította ki először a Ferenczy Károly és gyermekei című tárlaton. A modern magyar gobelinművészet megteremtőjének kárpitjai erősen dekoratív hatásúak, síkszerűek, képein egyformán fontos a figura és a természet. Első nagyméretű munkája és korai, részletező stílusának fő alkotása a Nagybányán 1913-ban készült Teremtés. Hasonló műve a Menekülés Egyiptomba (1917) is. Első kiállítása 1916-ban az Ernst Múzeumban volt apjával és testvéreivel, hét gobelinje mellett rajzait és festményeit is bemutatta.  A Tanácsköztársaság idején ő is aktív volt, ezért a bukás után Bécsbe kellett emigrálnia.  Az 1920-as évektől szerkesztési módja és részformái egyszerűbbekké és a felülethez viszonyítva nagyobbakká váltak. Művészetinek egyedisége volt, hogy a munkafolyamat minden fázisát ő végezte. Eltávolodott a gobelin klasszikus hagyományaitól, Raffaello és Rubens kartonjainak stílusától, a dolgozó ember került művészete központjába: Ásó ember, Fahordó nő, Gereblyéző, Zsindelyező. Ezek a művei egyalakosak, egyszerű színek, világos formák jellemzik őket. Később fejeket is készített (Parasztfej kaszával, Szövő nő), majd lírai tájakat jelenített meg: Tavasz, Erdő. 1924-ben egyedüli magyarként őt hívták meg a bécsi Nemzetközi Kiállításra. Nemzetközi sikerei révén művei Európa számos múzeumába eljutottak. Munkásmozgalmi kötődése egész pályáján érződött, más iparművészeti ágakkal, kerámiával, üvegfestéssel, hímzéssel is kísérletezett. Kései alkotásain szakított a teljes felület kitöltésével, szűkebb képteret, semleges hátteret alkalmazott, és dekoratív elrendezéssel hangsúlyozta kárpitjai műfaji tisztaságát. 1926-tól volt a KUT tagja és kiállítója. 1932-ben, a Nagybányán és Brassóban töltött idő után Budapestre költözött. “Ferenczy Noémi egyetemes történelmi jelentősége éppen az, hogy a történelem mai sorsfordulóján rátalált a gobelin személytelen művészetére” – jellemzi Farkas Zoltán, s valóban, Felvonulás című műve reliefhatásra épül, azonos jellegű figurái szabályos rendben sorakoznak egymás mellett és fölött. Stílusa Bernáth Aurélhoz és Szőnyi Istvánhoz áll közel. 1932-ben Budapesten telepedett le. 1945-től tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán. 1948-ban Kossuth-díjat, 1952-ben érdemes művész címet kapott. 1957. december 20-án halt meg Budapesten, ő is a Kerepesi temetőben nyugszik. Forrás: http://cultura.hu/kultura/ferenczy-beni-es-noemi-tortenete/

Lipóciába kísértem feleségem. Volt egy órám a következő találkozásig, ezért gondoltam egyet és csak úgy sétáltam és fényképeztem. Ezt a sarki Bau-Haus házat lefényképeztem, Nekem tetszik. Nemcsak nekem tetszhette, mert ebben a házban alkotott Radnóti Miklós és Kovács Margit is. Ne feledjük, hogy ebben a házban élt Gyarmati Fanni is.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni (Budapest, 1912. szeptember 8. – Budapest, 2014. február 15.) magyar nyelvtanár, oktató, férjének, Radnóti Miklós hagyatékának rendezője, őrzője, közrebocsátója.  

Dr. Gyarmati Dávid Dezső országgyűlési gyorsíró és Weisz Aranka leányaként született. 14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935. augusztus 11-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást. Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós levelezése ma már forrásértékű dokumentum, levelezésük Radnóti Miklós szegedi egyetemi éveire és munkaszolgálatainak idejére esik.Férje halála után a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta Radnóti hagyatékát, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett: versmondást, francia és orosz nyelvet tanított. Sosem ment többé férjhez, özvegységét csaknem hetven évig őrizte. A nyilvánosságtól elzárkózott, csupán a Népszabadságnak adott interjút 1962. január 21-én, melyben többek között úgy nyilatkozott, hogy "a fasizmus elnyelte az életünket". Rádióban, televízióban nem szerepelt. Radnótiról nem írt, valamint a férje nevét felvett intézmények ünnepségein sem jelent meg, csupán a hagyatékhoz kapcsolódó ügyek intézésével foglalkozott.  Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyarmati_Fanni

Tatai sétámon több egykori földszintes családi házat láttam historizáló díszítéssel. Az egyiken copf díszítésű gipszstukkók, a másikon félig restaurált ónémet kapu. Nagyon jó, hogy ezeket még megtartják, és használják is. Néhányon emléktábla és az emléktáblák alatt még az utolsó koszorúk maradéka is ott van. Az emléktáblán szereplő nevek sok olvasómnak ismeretlenek - ezen nem is csodálkozom-, hisz ők helyi hírességek. Azért nem árt róluk néhány kis életrajzi adatot olvasni.

Magyary Zoltán (Tata, 1888. június 10. – Héreg, 1945. március 24.)közigazgatási jogász, egyetemi tanár

Magyary Zoltán 1888. június 10-én született Tatán. Apja honvédezredes volt. Középiskolai tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban végezte, a Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán szerezte diplomáját.1910 és 1930 között két évtizedet töltött a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, ahol a minisztérium ügykörének több ágában teljesített szolgálatot és miniszteri tanácsosi rangig jutott. 1925-ben a tudománypolitikai ügyosztály vezetője lett, így hatáskörébe tartoztak a magyar–külföldi tudományos kapcsolatok, kongresszusok, a hazai tudományos társulatok, az Országos Gyűjteményegyetem, a vidéki közgyűjtemények és a diák szociális ügyek. Munkaköre 1927-től az egyetemi osztály ügykörével is bővült, így a tudománypolitikai és felsőoktatási terület irányítójaként a modern magyar tudománypolitika megalapozója lett. Az Országos Gyakorlati Közigazgatási Vizsgabizottság elnökhelyettese volt. 1918–19-ben a Budapesti Tudományegyetem meghívott előadója, 1930-tól tanszékvezető egyetemi tanára. Haláláig közigazgatási és pénzügyi jogot oktatott. Az 1937–38-as tanévben a dékáni posztot is betöltötte. 1931-ben az egyetem kötelékében létrehozta a Magyar Közigazgatástudományi Intézetet, melynek igazgatója is lett. E tudományos műhely a közigazgatás kutatásának, korszerűsítésének és oktatásának szellemi központjává vált. 1936 és 1938 között munkatársaival és diákjaival a tatai járásban gazdaságföldrajzi, néprajzi és szociográfiai (tényfeltáró tudományos) felmérést végzett. E munkálat előzménye volt az 1938 októberében Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletére létesült Táj- és Népkutató Központ, ebben a Pázmány Péter Tudományegyetemen Teleki Pál gazdaságföldrajzi, Györffy István néprajzi és Magyary Zoltán közigazgatástudományi tanszékei vettek részt.

Magyary a közigazgatás jogi, szervezési és társadalmi aspektusainak együttes vizsgálatára törekedett, alapítója volt a róla elnevezett közigazgatás-tudományi iskolának. Világszínvonalú tudományos iskolája elsősorban a modern igazgatástudományt, szervezéstudományt tekintette döntőnek a közigazgatás tudományos megítélésében. Elmélete szerint a közigazgatás megszervezése komplex tudást, tapasztalatokat igényel, ezért a társadalomtudomány több ágát is bevonta a közigazgatási jelenségek tudományos vizsgálatába, így pl. a közigazgatás-tudományokat, a pénzügytant, a szociográfus karakterű szociológiát, a történelem-tudományt. Új diszciplínák kialakulásához is hozzájárult, pl. a közigazgatásra adaptált igazságtudomány, vagy a közigazgatási földrajz kialakulása. A Magyary-iskola államigazgatási jogtudományi eredményei között ki kell emelni a közigazgatási jogszabályok, a kodifikáció, a közigazgatási eljárási törvény témakörében végzett kutatásokat, megjelent monográfiákat, tanulmányokat. A Magyary-féle intézet adta ki 1938-tól 1944-ig a Közigazgatástudomány című szakmai folyóiratot is.

Magyary több nyelven kiválóan beszélt, és többször hosszú külföldi tanulmányutat tett Európa sok országába, 1935-ben saját költségen  a Szovjetunióba is eljutott. Tanulmányútjain gyűjtött tapasztalatai alapján alakította ki a közigazgatás magyar mintáját. 1931-ben Bethlen miniszterelnök felkérte a magyar közigazgatás racionalizálásának kormánybiztosává. Erről a posztról 1932-ben lemondott, mert az általa kívánt reformok megvalósításának nem volt realitása, a kormányzás menedzseri szemlélete ugyanis ellentétes volt az akkori politikai és adminisztratív elit értékrendjével és érdekeivel, pedig a Magyary-féle program alkalmas lett volna arra, hogy végrehajtásával, az ország jóval hatékonyabb közigazgatáshoz jusson.

A harmincas–negyvenes években születtek meg a Magyary-életmű nagy szintézisei, amelyek a magyar közigazgatás kutatásának és építésének több szempontból is alapvető műveivé váltak. 1932–33-ban az amerikai közigazgatás tanulmányozása nagy hatással volt Magyaryra, tapasztalatait külön kötetben publikálta 1934-ben Amerikai államélet címmel. 1942-ben jelent meg legfőbb műve, a Magyar közigazgatás, amely az egyetlen magyar közigazgatás-tudományi iskola eredményeinek összegzése. A könyv első részében a közigazgatás-tudományi alapfogalmakat, a másodikban a magyar közigazgatás szervezetét, a harmadikban pedig annak a működését foglalja össze. Művének legfontosabb üzenete, hogy a közigazgatás egységes, nem lehet külön kezelni az önkormányzati és az államigazgatási szektort, az irányítás egyes szintjeit, mint ahogy a személyzetet és a szervezetet sem.

Magyary széles körű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, a nemzetközileg is elismert tudósként több külföldi egyesületnek és szervezetnek volt tagja és tisztségviselője. Először 1923-ban vett részt a II. Nemzetközi Közigazgatási Kongresszuson. 1933-ban, az V. kongresszuson Bécsben előadást, 1936-ban a VI. kongresszuson már főreferátumot tartott. E tanácskozás témáját Magyary A közigazgatás legfőbb vezetése szervezési szempontból című tanulmánya szolgáltatta, amit a kongresszus egyhangúan elismert, és a brüsszeli Institut International des Sciences Administratives a tudóst alelnökévé választotta.

Magyary eszméinek gyakorlati megvalósításával is próbálkozott, 1938 után népfőiskolát szervezett a tatai járásban, ahol a tanítványaival és munkatársaival magas tudományos igényességgel és nagy szociális érzékenységgel látott hozzá a tatai településfejlesztési modell, az önkormányzati mintajárás kifejlesztéséhez. Az állampolgárokat hatékonyan szolgáló, az emberekért levő közigazgatást kívánta itt megvalósítani. Tanítványával, Kiss Istvánnal közösen írt erről 1939-ben A közigazgatás és az emberek című művében.

A német megszállás után Tatára menekült feleségével, Techert Margit filozófussal. Szálasi hatalomátvétele után el akarták hagyni az országot, de a határról visszafordultak. A Tata melletti Héregen bújtak meg, de az átvonuló szovjet csapatok atrocitásainak következtében 1945. március 24-én feleségével együtt öngyilkosok lettek. Tatán található sírjuk.

A magyar polgári közigazgatás-tudomány legnagyobb hatású, külföldön is elismert egyéniségét halála után politikai okokból évtizedekig elhallgatták, bár az intézet eredményeit felhasználták, pl. az 1957-ben megalkotott törvényhez, az államigazgatási eljárás szabályairól. A hetvenes évektől, különösen még élő tanítványainak és az utódnemzedék tiszteletének köszönhetően, megkezdődött a rehabilitációja. Forrás: http://dtt.ogyk.hu/hu/gyujtemenyismertetok/konyvek/szerzoi-eletrajzok/item/311-magyary-zoltan

Techert Margit, Magyary Zoltánné (Budapest, 1900. október 17. – Héreg, 1945. március 24.) filozófus, filozófiatörténész, egyetemi tanár.

Tanulmányait a Budapesten a Magyar Királyi Tudományegyetem bölcsészkarán végezte 1918 – 1923 között. 1925-ben egy fél évig a louvaini egyetemen, 1926–1927-ben pedig a párizsi Sorbonne-on tanult, később doktori fokozatot is szerez. Egyetemi tanulmányait követően könyvtárosként, majd minisztériumi tisztviselőként helyezkedik el. 1924–1927-ben a budapesti Erzsébet Nőiskola tanárképzőjének franciatanára. 1932-től tanít Szegeden, ahol 1933-1940 között a Bartók György által vezetett filozófia tanszéken az Arisztotelesz utáni görög filozófia története című tárgy magántanára. 1941-től Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen magántanár. A budapesti egyetemen zeneesztétikai előadást tartott, szemináriumokat vezetett.Férjével, Magyary Zoltánnal a szovjet front elől menekülve 1944-ben Tatára, majd Héregre az erdészházba költöznek. 1945. március 24-én – az átvonuló szovjet csapatoktól elszenvedett atrocitások hatására – az önkéntes halált választották. Az erdészház előtti tisztáson kopjafa és ismertető tábla emlékezik meg róluk.A tatai Környei úti temetőben lévő sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Tudományos munkásságában a késői antik filozófiatörténettel, főként a hellén újplatonizmussal foglalkozott, ennek eredményeként jelent meg 1934-ben A hellén újplatonizmus története című műve a Tudományos Akadémia Filozófiai Könyvtárának sorozatában. Lefordította Plótinosz A szépről és jóról (Budapest, 1925), Istenről és a hozzá vezető utakról (Budapest, 1944) című munkáit. – Jelentős tanulmánya: Plotinos és a campaniani "pedagógiai provincia" (Platonopolis) – Magyar Paedagogia XLI. évfolyam, 1932. 5–6. szám, 75–83. o.

Magyarországon harmadik nőként lett egyetemi magántanár. Élénk tudományos közéleti tevékenységet is kifejtett: szervezeteket szervezett, folyóiratokat szerkesztett, sokat publikált. A diplomás nők helyzete Magyarországon című cikke például a Magyar Szemle 1938-as májusi számában jelent meg és az egyetemet végzett nők helyzetét és a nők továbbtanulásának társadalmi hatását vizsgálta. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Techert_Margit

Mennersdorphi Menner Bernát (cc. 1786. – Tata, Komárom vármegye, 1846. április 27.) sziléziai származású magyar hegedűs és zeneszerző.

A 19. század elejétől Tata udvari és templomi zenei életének támogatója gróf Esterházy II. Miklós (1775 – 1856) megbízta 1806. szeptember 14-ével a sziléziai származású Menner Bernátot a tatai plébániatemplom kórusának karnagyaként a zenekar újbóli megszervezésével. Szüleivel és testvéreivel Pesten lakott. Fivére, mennersdorphi Menner Lajos (1797-1872), a ferencvárosi plébánia-templom karnagya, a nemzeti zenede tanára volt. Nővére, mennersdorphi Menner Anna (1784-1858), akit "Nanett"-nek becéztek, operaénekesnő volt. Menner Anna férje, Czibulka Alajos (1768–1845), tenorista, karmester, zeneszerző, karmesterként a pesti Német Színháznál 1816 és 1833 között. A tatai zenekar fenntartásáról (hangszerek, kották beszerzése, orgona javítása) a zenészek és énekesek fizetéséről a gróf gondoskodott.

A zeneszerző 1806-tól 1846-ig a tatai „hangászkar” igazgatója. Kinevezésekor az ispotályban (ma Kossuth tér 10. épület helyén) lakott az épület 1834. évi leégéséig. A tűzvészben Menner lakása sérült meg a legjobban, ezért a várban utaltak ki egy ideiglenes lakást részére. Nem felelt meg, ezért egy hónap múlva a plébániatemplomhoz közel, a Piac téri Czink-féle házban (ma Kossuth tér 8.) kapott otthont, melyért az uradalom évi 200 Ft-ot fizetett. Tatára érkezése után két évvel, 1808-ban megnősült. Felesége Rössler Anna, aki az ötödik gyermek (Károly, Gusztáv, János, Josepha, Emília) születése után meghalt. 1819. március 21-én a „Director Chori Dominalis Tatae” (tatai uradalmi zenekar igazgatója) harminckét éves korában másodszor is megnősült és a tizenkilenc éves Hermann Annát vette el. A két házasságból tizenegy gyermeke született, közülük négyen korán meghaltak. János fia 1827-ben, József pedig 1836-ban elvégezte Tatán a hat osztályos piarista gimnáziumot. Legismertebb fia, dr. mennersdorphi Menner Adolf (1824–1901), aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban orvos tiszt, majd szakíró és vármegyei főorvos volt. Menner Adolf neje Huber Mária (1845-1882) volt. Amikor Menner Bernát 1846. április 27-én, az anyakönyv szerint ötvenkilenc évesen meghalt, ezen adat alapján születési évének 1786-ot jelölhetjük meg.

A zenekar megszervezését és a hangszerek beszerzését Menner a megbízatása után azonnal megkezdte. 1807 januárjától hét zenésszel megkötötték a szerződést, akik közül ketten az „Uradalmi Zeneiskolában” a gyermekek zenetanítását végezték. A zenészek és az énekesek létszáma 1812-ben már 14 fő, 1830-ban pedig 15 főre emelkedett. Kották rendszeres vásárlásával Menner a lakásán (ispotály) komoly kottatárat létesített. Európa zenéjének legújabb műveit (pl. Beethoven, Ludvig van: szimfónia VI., F-dúr; Haydn, Joseph: szimfóniák 93. d-dúr, 95. C-moll.; Mozart, W.A. szimfóniák: D-dúr, K. 395., C-dúr, „Linzi”, K. 425.) megszerezte, s előadták a templomban, valamint a gróf kérésére rendezett házi koncerteken. A katalógust 1829-ben a zenekar tagjai készítették el. Tematikus jegyzék volt. Menner Bernát irányításával a tatai zenei élet 1806–1846 közötti években élte fénykorát. A zenészek és az énekesek a plébániatemplomban a pénteki és szombati szentmiséken az orgonálás mellett énekeltek. Vasárnapi és az ünnepnapi szentmiséken valamint a gyászmiséken a zenekar is szerepelt. Az Esterházy-uradalom által fenntartott énekkar és zenekar a grófi család különböző ünnepi alkalmain (pl. házasságkötés, a gróf születésnapja, a fiatal grófok sikeres vizsgája) valamint Esterházy II. Miklós gróf tatai és csákvári tartózkodása idején hetente 4-5 alkalommal szerepelt. 1842–1845 között a rendszeres templomi szolgálat mellett Miklós gróf feleségének, Roisinnak betegsége miatt, udvari muzsikálásról szó sem lehetett. A grófné 1845. december 17-én Nizzában halt meg. Az 1840-es évekből alig van említés vagy adat Menner együtteséről. Nem tudjuk mikor lett beteg, mikor vezényelte utoljára a zenekart. Halálának körülményeiről az elhalálozása dátumán kívül, semmit sem tudunk. Az anyakönyvi bejegyzés szerint Tatán temették el. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Menner_Bern%C3%A1t

Amíg a feleségem Tatán dolgozott, én egy nagyot sétáltam és nosztalgiáztam az Öreg tó körül. Az Öreg tó melletti sétaút mellett áll Öveges József szobra. Éppen egy diákcsoport ment el előtte. A vezető tanár meg se állt előtte, hanem ment, hogy más nevezetességeket mutasson be. A diákok közül az egyik gyerek azért hangosan megjegyezte, hogy az apukája egykor nagy tisztelője volt Öveges Józsefnek. Én meg megvártam, hogy elvonuljanak a gyerekek, és lefotóztam a szobrot. Öveges József televíziós fizika óráinak én is nagy nézője voltam. Öveges tanár úr műsorának – és általános iskolai fizika tanáromnak - is köszönhettem, hogy a komlói gimnázium fizika tagozatára jelentkeztem. Nem is szaporítanám a szót, hisz biztos más olvasómnak is van emléke, és emlékszik még Öveges tanár úr érdekes kísérleteire. Mindesetre én elsétáltam a tati Eötvös gimnáziumhoz, és lefényképeztem a felújított épületet. A felújításban egy ici-pici részem nekem is van, mert egyetemista korom egyik nyarán egy hónapot a gimnázium tatarozásán dolgoztam társadalmi munkában.  A sétámon készített képekhez Öveges tanár úrról válogattam egy kis összeállítást, hátha az olvasóim közül valaki még nem tudta róla.

 Öveges József (Páka, 1895. november 10. – Budapest, 1979. szeptember 4.) piarista szerzetes, pap, tanár.

A családi hagyomány szerint ősei – apai ágon – legalább kétszáz évig visszamenőleg népiskolai tanítók voltak. Édesapja, Öveges József (1871–1910), Öveges Alajos iskolai tanító fia volt, aki a Dunántúl több községében is tanított. Édesanyja Mihálovics Ilona (1877–1953), Mihálovics István pákai körorvos (1840–1892) leánya volt. Szülei a Zala vármegyei Göcsejben, Páka községben éltek, amikor legidősebb fiúként 1895. november 10-én megszületett József, akinek később még három testvére született.

Az elemi iskola első öt osztályát 1901-től 1906-ig a Győr vármegyei Péren végezte, utóbb a település a tiszteletére róla nevezte el az intézményt. Ezután szülei a győri bencés gimnáziumba adták. Tizennégy éves korában, 1910-ben meghalt az édesapja, de édesanyja tovább taníttatta. Mivel a bencés rendnek nem minden tagja foglalkozott tanítással, ezért szerzetesi családjául a legnagyobb tanító rendet, a piaristákat választotta. A piarista rendbe 1912-ben, tizenhét éves korában vették fel, és szerzetesi újoncévét – a noviciátust – a váci rendházban töltötte. A gimnázium VII. és VIII. osztályát kitűnő eredménnyel végezte a kecskeméti piaristáknál és 1915-ben hasonló eredménnyel érettségizett.

Egyetemi tanulmányait, mint matematika-fizika szakos tanárjelölt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) végezte, ezzel párhuzamosan a piarista rend pesti hittudományi főiskoláján teológiai tanulmányokat is folytatott. Közben 1917. december 24-én letette az ünnepélyes fogadalmat. Szaktárgyaiból az összes vizsgát kitüntetéssel teljesítette. A későbbi Nobel-díjas Hevesy György professzor egyetemi tanársegédi kinevezésre terjesztette fel.

A piarista rend 1919. szeptember elsejétől a szegedi Piarista Gimnáziumba helyezte, ahol 1919. december 16-án tette le a tanári vizsgát. A tanári oklevél megszerzése után középiskolai tanárként tanított. 1920. július 4-én szentelték pappá, így vált teljes értékű piarista tanárrá. 1919–1922 között kezdte pályáját Szegeden, a piarista gimnáziumban, ahol mennyiségtant, vallástant, történelmet és földrajzot tanított, fizikát akkor még nem. 1922–1924 között Tatán volt tanár, szintén a piarista rend gimnáziumában. Ekkor jelent meg első zsebkönyve, melyet az újságban szellemesen így hirdetett: „Adja el esernyőjét és vegye meg Öveges József: Időjóslás és időhatározás című könyvét”. 1924-ben Vácra került a piarista gimnáziumba, de 1930-tól ismét a tatai piarista gimnáziumban lett tanár. Ezekben az években írta első tankönyveit (pl. Kis fizika). Szerette a természetet járni, többféle sportot űzött, rendszeresen úszott, télen korcsolyázott. Az Öreg-tó jegén reverendában korcsolyázva találta ki a vitorlás korcsolyázást. Sok időt töltött a fiatalok testi, szellemi nevelésével egyaránt, például a 146. számú Révai Miklós Cserkészcsapat cserkésztisztjeként. 1940-ben Budapestre került, ahol 1946-ig a piarista gimnázium tanáraként dolgozott. 

A budapesti piarista gimnázium 1946/1947. tanévi évkönyvében a következők szerepelnek: „Öveges Józsefet a tartományfőnök úr erre a tanévre felmentette a gimnáziumi tanítás alól és megengedte neki, hogy a Magyar József Nádor Műegyetem Gazdasági Szaktanárképző Intézetében a négy évfolyam hallgatóinak teljes fizikai képzését elvállalja.” Öveges József középiskolai tanári működése ezzel lezárult, majd 1947-1948-ban a Közgazdasági Egyetem intézeti tanára, illetve 1948-1955 között a Budapesti Pedagógiai Főiskola Fizika Tanszékének tanszékvezető főiskolai tanáraként oktatott. 1955-ben a Budapesti Pedagógiai Főiskola megszűnésekor saját kérésére nyugdíjba vonult. Később 1958-ban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre hívták tanszékvezető egyetemi tanárnak, amit visszautasított.

Öveges József az 1948-ban alapított Kossuth-díj első kitüntetettjei közé tartozott. A díjjal járó pénzből és egyéb támogatásokból öröklakást vásárolt magának Budán, a Széll Kálmán tér közelében és elöljárói engedéllyel kiköltözött a rendházból, ahova azonban később is visszajárt ebédelni.

A természettudomány népszerűsítésének egyik legkiemelkedőbb alakjaként nagyon sokat tett a tudományos igényű ismeretterjesztés területén, többek között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulaton (TIT) keresztül, amelyben több mint harminc éven át az országos elnökség tagja volt. Szerkesztőbizottsági tagként 1953-tól részt vett az Élet és Tudomány című hetilap munkájában is. Ő vezette főszerkesztőként 1958-tól a Magyar Televízió 100 kérdés – 100 felelet című műsorát, ez a népszerű adás 135 alkalommal volt műsoron. Legkedvesebb kísérleteim című műsorában egyszerűen elvégezhető, mégis látványos kísérleteket mutatott be, miközben élvezetesen, magával ragadó lelkesedéssel és könnyen érthetően el is magyarázta azokat. A Magyar Rádióban 256 előadást tartott.

Az élete hátralévő éveiben is fegyelmezett, szigorú rend szerint élt, rendszeresen hajnalban kelt. Minden évben csupán július végén vagy augusztus elején engedélyezett magának két-három hetes nyári szünetet. Ezt a szabadságot szülőföldjén, Pákán töltötte. Halála előtt egy héttel még rádiós riporton dolgozott. 1979. szeptember elején agyvérzéssel kórházba szállították és néhány nap múlva meghalt. 1979. szeptember 14-én a budapesti Farkasréti temetőben volt a szállítás előtti beszentelése. Szeptember 18-án temették el Zalaegerszegen, díszsírhelye – kívánságának megfelelően – édesanyja sírjának közelében van.

Az egykori piarista tanár a Magyar Televízió 1957-es megnyitó műsorában félórás fizika bemutatóra kapott szerepet. A sikeres bemutató után – mely élő adásban ment le, így minden kísérletnek elsőre sikerülnie kellett – Öveges a TV-nél ragadt, s 12 éven át mutatta be legendás fizikai kísérleteit a hangtan, a hőtan, a fénytan és az elektromos jelenségek tarka palettájáról. A professzor hallatlanul komolyan vette az ország tanítását, minden kísérletének bemutatására alaposan felkészült, és gyakran még a tükör előtt is próbákat tartott.

1958-tól lett főszerkesztője a 100 kérdés – 100 felelet címmel jelentkező havi műsornak, melyet 11 évig vezetett, s 135 adást élt meg. A műsor olyan hétköznapi kérdéseket járt körbe, mint például: „Miért nem esnek le a felhők?”, „Van-e a levegőnek árnyéka?”, „Mi van a buborékban, ha forr a víz?”. Az ismeretterjesztő sorozat rávilágított arra, hogy az egyszerű hétköznapokban is számtalan csoda vesz körül minket, amiknek megfejtésével a természet törvényeinek megértése felé teszünk egy-egy lépést.

Öveges József szeretetből tanított, a tudás átadása tette boldoggá, nem érdekelte a honorárium. Bár látszólag hátat fordított a rendjének, mégis szilárdan hitt abban, hogy a vallás és a tudomány nem egymást gyengítő, hanem épp ellenkezőleg, egymást kiegészítő részei a világ megismerésének. Öveges József professzor 1979. szeptember 4-én, 84 éves korában hunyt el, agyvérzés következtében. Nevét országszerte számos általános és középiskola viseli, a Nemzetközi Csillagászati Unió pedig a 67 308-as sorszámú kisbolygót Öveges-nek nevezte el a tiszteletére. Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96veges_J%C3%B3zsef http://mult-kor.hu/20120605_oveges_professzor_mindenki_fizikatanara https://moly.hu/system/covers/big/covers_133874.jpg?1395393515 http://retrolegends.hu/2013/05/05/oveges-professzor-kiserletei/

A Szent István ivócsarnokról négy éve írtam. Gondoltam most a Szent István napja miatt éppen időszerű, hogy írjak és képeket készítsek erről a gyógyító forrásról. Négy évvel ezelőtti írásomban arról írtam, hogy az ivókút feliratának egy-két betűje eltörött, illetve hiányzik is belőle. Most már elmondható, hogy egyetlen betű sincs a helyén. A „SZENT István IVÓKÚT” felirat minden betűje eltűnt. Úgy látszik egyszerűbb volt így megoldani. Azért szerencsére a kút működik, és a mellette levő kis szökőkútban és mellette is nyílnak a virágok. Ezekkel a képekkel kívánok minden István nevű olvasómnak boldog névnapot!  

Ezen kívül tudni kell, hogy ezt a forrást Zsigmondy Vilmos kitartásának köszönhetjük. Az utókor az ivókúttal és a Széchenyi fürdővel szemközt a ligetben szobrot is emelt a bányamérnök Zsigmondy Vilmosnak.

A Szécsi Antal által készített szobor. A Fővárosi Tanács 1895. szeptember 25-i közgyűlési határozata szerint „Szécsi készíti el Zsigmondy szobrát”. A Képzőművészeti Tanács által megbízott Szécsi Antal az  életnagyságúnál jóval nagyobb (1,5 m-es),bányászöltözetben, jobbra néző mellszobrát készítette el. A bronz mellszobor egyszerű haraszti mészkő talpazaton állt az akkor Artézi fürdő egyik sarkában. Később a szobrot az új, Széchenyi fürdő főépülete bejáratának tengelyébe, az előtte elterülő ligetben állították fel a „Weingruberrel szemközti útvonalon”. Területrendezés következtében a szobor 1967-ben a Városligetbe került és ott látható ma is. Forrás: http://www.ombkenet.hu/bkl/koolaj/2003/bklkoolaj2003_1112_03.pdf

1868-ban vállalkozott egyik legnagyobb munkájára. Pesten a Városligetben kívánt hőforrást létesíteni, aminek sikerében sok szakember még 1877-ben is kételkedett, annak abbahagyását javasolták a magas költségek miatt, de Zsigmondy vállalta a kockázatot. A mélyfúrásos kút a mai Hősök tere közelében lett kiképezve. A megvalósítás keretében sok nehézség jelentkezett, ami többször a munkák ellehetetlenülését vetette fel, de Zsigmondy bízott tanulmányaiban és vizsgálataiban, és 1878-ban a 970,0 méter mély kút fúrását sikeresen befejezte. A lefúrt kútból feltörő hévíz a magas gáztartalom miatt forrni látszott, a magas oldott ásványtartalom miatt a szabadba kerülő víz mésztufa jellegű lerakódásokat, kiválásokat eredményezett. Ez a kút akkor Európában a legmélyebb fúrások közé tartozott. A munkákat sikeresen befejezve a kút naponta 1200 m3 73,8 Celsius fokú vizet szolgáltatott. Ebből a vízből kezdetben a Nádor-szigeten ideiglenesen kialakított Ártézi Fürdőt, majd később a Széchenyi gyógyfürdőt látták el forró gyógyvízzel (amely csak a század végére készült el). A munkálatok közben a fúróiszapban felfedezett foraminiferák (mészvázas egysejtűek) mikroszkópos tanulmányozása közben szemét megerőltetve egyik szemére megvakult. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsigmondy_Vilmos

Marburgba dolgozni mentünk, de azért amikor úgy gondoltam, hogy mára elég volt, akkor nyakamba akasztottam a fényképezőgépem és elindultam felfedezni. Olyan szép régi felújított házakkal találkoztam, hogy nem tudtam betelni a látványukkal. Több házból hallatszott ki tehénbőgés, volt ahol friss tejet is árultak. Meseszép házakat láttam. Biztosan még most is sok mesét olvasnak, vagy mondanak emlékezetből a bennük élők. A hamupipőkét is ebben a városkában gyűjtötték a Grimm testvérek.

Egy Grimm-kutató több mint kétszáz év után megoldotta a Hamupipőke-rejtélyt. A Kasseli Egyetemen dolgozó Holger Ehrhardt kiderítette, ki mesélte el elsőként a történetet a Grimm-testvéreknek, írja az MTI. 

A mese egy Marburgban élő, idős asszonytól, Elisabeth Schellenbergtől származik, aki utolsó éveiben gyógyíthatatlan betegeket ápolt. 64 éves volt, amikor a fiatalabb Grimm-testvér, Wilhelm 1810-ben megkérte, hogy meséljen neki, ám ő a kérést visszautasította. A mesegyűjtő ezután trükkhöz folyamodott: feleségét és gyermekeit küldte az asszonyhoz, akiknek viszont készséggel mesélt – méghozzá nemcsak a Hamupipőkét, hanem Az aranymadár című történetet is.

Ehrhardt, a Grimm-kutató Wilhelm Grimm bátyjához, Jakobhoz írt leveleiben bukkant utalásokra a történet eredetével kapcsolatban, majd az információkat összevetette a helyi templomok születési és halálozási jegyzékeivel, valamint a szegénykórházak adataival. "Ő a szóbeli forrás, ő találta ki a történetet" - mondta pénteken Ehrhardt, aki a kutatás eredményeit könyvben (Die Marburger Märchenfrau) foglalta össze.

Elisabeth Schellenbergről nem maradt fenn kép, egykori lakóháza viszont máig áll. Az asszony elszegényedve és gyermektelenül halt meg 1814-ben, négy évvel azután, hogy továbbadta Hamupipőke történetét Wilhelm Grimm feleségének és gyermekeinek.

Forrás: http://index.hu/kultur/2016/07/01/megtalaltak_a_hamupipoke_otletgazdajat/ Eredeti német forrás: http://www.uni-kassel.de/uni/nc/universitaet/nachrichten/article/kasseler-grimm-forscher-lueftet-das-geheimnis-der-aschenputtel-erzaehlerin.html

A képek közé hoztam egy kis várostörténetet is Wikipédiáról.

Az alapítás és a kezdetek

Mint sok más település, Marburg is két forgalmas kereskedelmi út találkozásánál jött létre a kora középkorban: a kelet-nyugati Köln-Prága és az észak-déli Északi-tenger-Alpok-Olaszország utak, a Lahn folyó átkelési helyén. A várost a 9. és a 10. századtól a Giso-dinasztia által emeltetett kis vár védte. Marburg 1140 óta város a pénzérmék tanúsága alapján. A Gisóktól kezdve a vidék a Türingiai Grófsághoz tartozott, melynek központja az Eisenach feletti Wartburg vára volt.

Hessen fővárosa

1264-ben Szt. Erzsébet lánya (Brabant Szófia) sikerrel megszerezte fia (I. Hesseni Henrik) számára a Hesseni grófság trónját, ami addig Türingiához tartozott. Marburg (Kassel mellett) ekkortól kezdve Hessen fővárosa volt 1540-ig. A grófság első kettéosztásakor, 1485 és 1500, valamint 1567 és 1605 között Hessen-Marburg fővárosa volt. Hessen egyike volt a legerősebb második vonalbeli fejedelemségeknek Németországban. Örök ellensége a mainzi érsek, az egyik választófejedelem volt, aki számos háborúban és konfliktusban vetélkedett Hessennel évszázadokon át a területért folyó harcban.

1605 után Marburg már csak egy vidéki kisvárosnak számított, ami az egyeteméről volt híres. Háttérbe szorult két évszázadra a harmincéves háború (1618-1648) után, amikor Hessen-Darmstadt és Hessen-Kassel küzdött érte. A Marburg környéki hesseni vidék lakosságának több mint kétharmadát elvesztette. Ilyen arányú veszteség a későbbiekben sem érte. (beleértve az első és a második világháborút is).

Reformáció

1527-ben Marburgban alapították meg a világ első protestáns egyetemét a Marburgi Egyetemet, más néven Philipps-Universität. Egyike volt az öt klasszikus "egyetemi falu"-nak. A másik négy Freiburg, Göttingen, Heidelberg és Tübingen voltak.

1529-ben I. Hesseni (Bátor) Fülöp gróf meghívására az itteni egyetemen tartották a marburgi hitvitát Luther Márton és Ulrich Zwingli között. Az úrvacsora megítélésében nem sikerült egyezségre jutniuk, ami sorsdöntőnek bizonyult a későbbiekben: az evangélikus és református egyház fejlődése így külön utakra terelődött.

Romantika időszaka

A 18. században a város jelentőségének háttérbe szorulása miatt nem jutott pénz új épületek felhúzására vagy területi terjeszkedésre. Ennek köszönhetően viszonylag érintetlen gótikus épületei érintetlenül fennmaradhattak. Amikor a romantika válik uralkodó stílussá Marburg újra jelentőségteljes hellyé válik, és a romantika mozgalmának számos vezető alakja itt élt, tanított vagy tanult a városban. Főként az irodalom, filológia, népművészet és a jog területén alkottak kiemelkedőt. Ezek a hírességek gyakran barátok is voltak. Ilyen kiemelkedő személyiségek voltak: Friedrich Karl von Savigny (jogász, a római jog németországi meghonosítója), Achim von Arnim (költő, író és társadalmi aktivista), Clemens Brentano és Bettina von Arnim. Nemzetközileg a leghíresebbek azonban a Grimm testvérek voltak, akik számtalan mese történetét innen merítették: Rapunzell tornya Marburgban áll és a Lahn-dombsági Schwalm vidékén a kislányok piros csuklyás ruhát hordanak.

Az 1820-as évekre a híres emberek eltűnnek Marburgból és 45 évre Marburg újra háttérbe szorul Hessenben.

Porosz város

Az 1866-os porosz–osztrák háborúban a Hesseni választófejedelem az Osztrák Császárságot támogatta. A poroszok azonban legyőzték és vérontás nélkül elfoglalták Hessen-Kasselt (ahogy Hannover, Frankfurt városát és más területeket is) a Majnától északra, míg az Habsburg-barát Hessen-Darmstadt független maradt. Marburgnak ez kedvező fordulatot jelentett. A poroszok úgy döntöttek, hogy a várost teszik meg a fő közigazgatási központnak az új tartományban, egyetemét pedig regionális akadémiai központtá kívánták fejleszteni. Marburg tehát újra fejlődésnek indult. A porosz iskolarendszer ekkoriban a világ egyik legjobbika volt, így a marburgi egyetem ismét híres tanítványokat vonzott. Mindemellett a városban alig találni ipari üzemeket. A nem éppen jól megfizetett tanulók, professzorok és hivatalnokok miatt a város meglehetősen konzervatív volt.

Huszadik század

A marburgi beszéd: 1934. június 17-én Franz von Papen, Németország alkancellárja náciellenes beszédet mondott a Marburgi Egyetemen. Ennek következtében ölték meg Papen asszisztenseit a nácik. 1945-ben Paul von Hindenburg elnököt, hadvezért és a város díszpolgárát itt helyezték végső nyugalomra az Erzsébet-templomban. A második világháborút a város csaknem sértetlenül vészelte át. Csupán a vasútállomás környékét, és Lahnberge körzetét érte bombatámadás. A háború után Marburgnak is, mint minden német városnak menekülteket kellett befogadnia. Csak ekkor jelentek meg az ipari kis- és középüzemek nagyobb számban a városban. 

Marburg ma a világ egyik leghaladóbb szellemű vakok iskolájáról híres. A gyalogos átkelőhelyek jelzőlámpái mind hangos jelzésre is képesek.

Marburg-vírus

1967-ben, a helyi gyógyszerkutató központba Afrikából származó majmokat hoztak. A gyógyszerkutató központ 34 dolgozója, aki kapcsolatba került a majmokkal, egy titokzatos betegséget kaptak el. A vírust a felfedezés helyéről Marburgnak nevezték el. Ez egy vérzéses láz (hemorágiás láz). A hemorágiás lázakhoz tartozik az Ebola, és még néhány, Magyarországon, sőt egész Európában előforduló vírus, illetve betegség. Tünetei az Ebolához nagyon hasonlók. Kezdetben, az inkubációs idő alatt a tipikus influenza tüneteit mutatja: magas láz, fejfájás… Ezt követi, a bőr egyes területeinek vérzéses foltosodásai, majd a vírus az idegrendszert, és a legfőbb szerveket is megtámadja. Ha az idegrendszert megtámadja, biztos halál következik, ha azt nem éri el, lehetséges tüdő bevérzés (ödéma) és ez által halál. Halálozási aránya az Ebola halálozási arányával vetekszik; Ebola: 85-90%, Marburg: 80-90%. Rendkívül veszélyes betegség. Ellenszere nincs, éppúgy mint az Ebolának sincs. 1 gramm vírussal egész Európa és Amerika lakosságát ki lehetne irtani.

Hasonló betegség a krími-kongói vírus, Magyarországon 2006 szeptemberében ütötte fel fejét Pécsett. Ennek a halálozási aránya 35-50%, viszont a megbetegedett két ember, aki szenvedett benne, túlélte. Ez az eset felhívja az emberiség figyelmét, hogy mennyire esendők vagyunk. Bárhol feltűnhet egy hasonló vírus, mely veszélyeztetheti az emberi civilizált életet. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Marburg