A Dohány utcában évekig nem történt semmi, ami miatt megálltam volna. Aztán nemrég felfedeztem, hogy az egykor lebontott ház helyén levő telket már nem egy palánk védi, hanem egy multi funkciós emlékmű. Kerítés is, emlékmű is, információs tábla is. Modern, és mégis az ódon házak közé illő. Amikor megálltam és fényképezni kezdtem, örömmel konstatáltam, hogy előtte várakozni tilos, ezért kényelmesen lehet megismerni. Amíg fényképeztem megállt előtte egy kis piros kocsi. A kocsiból kiszálltak, és bementek a kóser boltba. Mire a fényképezést befejeztem, már el is mentek. Nagyon jó leírásokat és kritikát találtam róla.

Az emlékfal a budapesti Dohány utcában a valamikori gettófal vonalában épült a holokauszt 70. évfordulójára. Az emlékfalon interaktív térkép tünteti fel a környék legfontosabb helyeit, ismerteti a városrész történetének főbb eseményeit is, és egy zsoltár is olvasható rajta. A beton és COR-TEN-ből készült különleges emlékfalat Sugár Péter Ybl díjas építész tervezte.

"A budapesti gettó a Szálasi-kormány idején a fővárosi zsidóság jelentős részének elkülönítésére, koncentrálására létrehozott intézmény és kényszerlakhely volt. Vajna Gábor belügyminiszter 1944. november 29-én kiadott rendeletére alakították meg Budapest VII. kerületében. A gettó 1944 novemberének legutolsó napjaitól 1945. január 17-éig, a szovjet Vörös Hadsereg alakulatainak megérkezéséig állt fenn. Területén több ezer ember lelte halálát, a nyilas terrort és a város ostromát pedig – megalázás, rettegés, nélkülözés és maradandó sérülések árán – több tízezer ember élte túl."

Az emlékművet 2014-ben, a holokauszt 70. évfordulója évében állíttatta Budapest Főváros VII. kerület Erzsébetváros Önkormányzata és a Bét Menachem Zsidó Oktatási Központot is működtető EMIH Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség.

Forrás: https://www.kozterkep.hu/~/24467/Budapesti_getto_emlekfal_Budapest_2014.html

A rendelkezésre álló tér igencsak szűkösnek, egy klasszikus értelemben vett emlékmű számára eléggé előnytelennek bizonyult. Egy keskeny utca, még keskenyebb járdája mellé kellett „beszorítani” a kerítésként, sőt egy tolókapuval autóbeállóként is funkcionáló emlékművet. Az épületek tengelyéhez képest az egyik végében a telek felé kissé betolt, ezzel egy hosszan elnyúló, háromszöget formáló, árnyékoló tetővel ellátott emlékfal egy pillanatra megállásra késztet. Mivel az 1944 novemberében, a nyilas kormány által létrehozott budapesti gettó kerítése nem az utcafronton húzódott, így a Dohány utcai emlékhely kialakításának meg volt az a szabadsága, hogy ne ragaszkodjon a korabeli háborús fatákolmány bármilyen hatású rekonstrukciójához. Célja azonban mindenképpen a gettóról való megemlékezés, a terület és az itt felélénkülőben levő zsidó kulturális élet színtereinek bemutatása lett.

A nagy vonalakban háromosztatú emlékfal alapját a különleges technikájú, öntömörödő beton adja, amely segítségével igen finom felületek, akár milliméternyi vastagságú betűk, formák is kidomboríthatóak a betonfelületen. Erre illesztették azokat a kezeletlen acéllemez-táblákat, amiken lézer kivágással, három nyelven olvasható az emlékmű „mondandója”, néhány tárgyilagos sor a gettó létezéséről, körülményeiről, majd mindezt egy Dávid zsoltár zárja. Középen rajzolódik ki a gettó területét bemutató térkép, amelyen a betonfelületek megmunkálására felkért Szövetség ’39 Csoport, technikailag bravúros, igen finom textúrákat hozott létre.

A gettó határvonalát kirajzoló – esténként alulról megvilágított – vonal köré és közé elhelyezett kis kukucskálókban pedig a környék zsidóságához köthető kiemeltebb épületéről, illetve néhány eseményről készült archív fényképek bújnak meg. A térkép mellett, betonba öntött betűkből feloldó kulcs a megjelölt helyszínekhez, majd a parkoló bejáratát képző, nagy felületű nyers acél tolókapu feliratai zárják az emlékművet. Itt, szintén lézer betűkivágással, némiképp dramatizálva az „élet” és a „halál” kronológiája olvasható, azaz a gettó tragédiájának előzményei és évszámai, illetve a terület újjáéledésének dátumai.

A baloldali beszögelésen, majd a tetőzeten is az Árpás Renátó által tervezett finom ornamentika húzódik végig, amely a Rumbach Sebestyén utcai Zsinagóga motívumkincsét ötvözte héber betűkkel. A szintén szépen megformált és technikailag kivitelezett mintázat, a pozitív, negatív és hiányos formák rendszertelenül váltogatják egymást, a beszögelésen, majd a tetőzeten, akár csak az egész emlékművön, itt is végigvonul a felület patinásítása.

A konstrukció szürkületkor teljesen új arcot kap, már most számos, finoman elbújtatott LED fény emeli ki a nappal kevésbé észrevehető részleteket, a teljes világítási rendszer kiépítésével – így a parkoló reflektoraival – pedig a fal új aspektusai tárulnak fel, így a tolókapu átlyukasztott feliratai a hátulról jövő megvilágítással válnak teljessé. A hagyományos értelemben vett emlékművek kereteiből kilépő Gettófal a holokauszt felidézése mellett ugyanolyan súllyal utal a környéken ismét felpezsdülő zsidó kulturális életre, a megújulásra és a jövőre. Forrás:  http://epiteszforum.hu/gettofal-multbol-a-jovobe

Volt annak idején a film, szerettem. Most megláttam a vasárnapi bolhapiacozásom után a fiatalok egyik kedvenc szórakozóhelyét nappal. Mit mondjak? A hozzá tartozó reklámszöveg és amit én éreztem erről a szórakozóhelyről amikor a képeket készítettem… Finoman fogalmazva: a reklám és a valóság köszönő viszonyban sincs egymással.

„Vessz el Budapest egyik legjobb szórakozóhely komplexumában. Itt mindig történik valami, ami miatt tátva marad a szád. Könnyű megérkezni, de nehéz távozni.” Az idézet forrása: http://www.fogashaz.hu/

Én nem akarok elveszni a mai fiatalos éjszakai életben, inkább megkerestem a neten a hatvanas évek fiataljainak szórakozásáról készült filmem. Aki csak egy részletet akar belőle megnézni:

Aki az egész filmet, az is megteheti.

Sokszor álltam én előtte a körúti villamosra várva, és nem vettem észre, hogy ebben a házban élt Korányi Frigyes. A Váci utcai korányi házról írtam már, most örömmel teszem meg, bemutassam a híres orvos dinasztiának egy újabb tagját.  

Báró tolcsvai Korányi Frigyes (szül. Kronfeld) (Nagykálló, 1828. december 10. – Budapest, 1913. május 19.), belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a magyarországi orvostudomány egyik korai meghatározó alakja, (ifj.) báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter (1931-1932) és Korányi Sándor orvosprofesszor apja. Korányi (Kronfeld) Sebald (1800-1885), nagykállói gyakorló orvos, és Nyíri (Kandel) Anna első gyermekeként, 1828. december 10-én született Nagykállóban tehetős izraelita orvoscsaládba, később még nyolc testvére született. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni. 

Orvostanhallgatóként rész vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, előbb, mint nemzetőr, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóalj gyógyszertár parancsnoka, aztán a nyíregyházi katonakórház főhadnagya, a szabadságharc végén, pedig mint a 104. honvédzászlóalj főorvosa. 1848-ban apja kezdeményezésére ő is (teljes családjával együtt) áttért a katolikus hitre és felvette a Korányi nevet. 1849 őszén folytatta tanulmányait Pesten, 1852-ben szerzett diplomát. A szabadságharcban való részvételéért még ebben az évben száműzték Bécsből (ahová, mint műtőnövendék, két évre készült) felségsértés címén (egy magánlevélben tett egy megjegyzést Ferenc Józsefre – „a császár jóképű gyerek” – amit – szándékosan vagy véletlenül – „jól táplált gyereknek” fordított félre a rendőrségi cenzúra, így az gúnyosnak hatott) illetve Pestről is, Nagykállóba. 1852-ben kezdte meg praxisát Nagykállóban, 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. 1857-1858-ban több tanulmányutat tett a kor legnevesebb orvosi intézményeibe illetve egyetemeire Markusovszky Lajossal, Hirschler Ignáccal és Török József debreceni gyógyszerésszel. A tapasztalatait tanulmányokban adta közre az Orvosi Hetilapban, a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatva, illetve – az elsők között – a gyermekhalandóság okait vizsgálta. 1861. január 30-án Szabolcs vármegye főorvosának nevezték ki. A magyar alkotmány felfüggesztése (provizórium) elleni tiltakozásul 1861. november 4-én a teljes megyei tiszti karral együtt lemondott (a provizórium egészen a kiegyezésig tartott). 1864-ben amnesztiát kapott és visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a pesti Szent Rókus-kórház idegosztályának vezetője lett. 1864-ben a pesti egyetemen magántanári képesítést szerzett idegkórtanból. 1866-ban kinevezték a pesti egyetemen a belgyógyászat tanárává.

1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása (1880) után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette. 

Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), ennek révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben „tolcsvai” előnévvel (Adolf nevű öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Szintén 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta.

1886-ban kinevezték egyetemi rektorrá. Ebbéli minőségében bevezette az egyetemen a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál pedig feltételnek szabta meg a klinikain felül az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot is. A „kórházában” olyanok fordultak meg a keze alatt, mint Victor Babeș (később világhíres bakteriológus), Udránszky László, Kétly Károly, Elischer Gyula, Bókay Árpád, Issay Artúr, Buday Kálmán, és még sokan mások. Főleg a mellkasi betegségekkel foglalkozott, az elsők között vizsgálta a relatív szívbillentyű zavarokat, munkáiban, előadásaiban gyakran vizsgálta illetve mutatott rá az adott betegséggel összefüggésbe hozható társadalmi hátterekre. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelő hálózat (ma: tüdőszűrő állomások) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel.

Hosszú ideig volt elnöke az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, tagja az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak. Fontos feladatnak tartotta a folyamatos kórházfejlesztéseket, a legújabb eljárások, eredmények alkalmazását, illetve szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba. 84 éves korában, 1913. május 19-én hunyt el, Budapesten. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C3%A1nyi_Frigyes_(orvos)

Amikor Lénárd Sándor emléktábláját mentem megkeresni, akkor vettem észre, hogy a Lénárd ház előtti másik sarokházon Ruttkai Éva és testvéreinek emléktáblája van. Érdekes, nem láttam még hasonlót, amit az emléktáblán szereplő Ruttkai testvérek közül Iván állított. A Ruttkai testvérek gyermekkorának állít emléket, ezért gondoltam egy kicsit utána olvasok, hogy mi is történt azokban a harmincas és negyvenes években a Ruttkai, illetve Russ – ahogy akkor még hívták őket -, testvérekkel.

Az Erzsébetvárosban lakó igen sok zsidó származású jelentős színész között van Ruttkai (Russ) Éva (1927–86) is, aki gyerekként a harmincas években az Erzsébet Körút 25–27. alatti négyemeletes sarokházban élt. A Novák Ferenc tervei szerint 1895-ben a Bécsben lakó Ehrenfeld Ignác sokszoros háztulajdonos és földbirtokos számára emelt épület neogótikus saroktornyú, pártázatos homlokzatával és a hatalmas, íves földszinti portálok mögötti óriási belmagasságú keresztboltozatos tereivel, színpadias jellegű lodzsás udvarával élesen elüt körúti neoreneszánsz társaitól. Ruttkai, aki híres színházi szerepei mellett annyi jelentős magyar film főszereplője is lett, abban a házban nőtt fel, ahol 1906-ban az első budapesti mozi nyílt, a Neumann–Ungerleider páros által létrehozott Projectograph, később Odeon. Gyerekkora két véglet, a szegény és a gazdag világ között telt. A család nagyon szegény volt, de a Weiss Manfréd-gyár egyik igazgatójának felesége megszerette, nevelt lányává fogadta, taníttatta. A Lakner-féle gyerekszínházban Lakner Artúrtól kapta színészként ismert nevét.  Forrás: http://lathatatlan.ovas.hu/index.htm?node=48210

Ruttkai Iván Édesanyja Bécsben festőakadémiára járt, mielőtt férjhez ment. Ruttkai Iván állítása szerint talán tőle örökölte a festészet iránt érzett vonzalmát. Édesapja egy darabig amatőr színészkedett a szakszervezeti színkörben. Az első világháborút követő gazdasági válságban aztán elveszítette a munkáját, mindössze árveréseken dolgozott. Nagy szegénységben éltek, ezért a három gyereknek igazából nem volt gyerekkora, nekik is pénzt kellett keresniük, mert a családfő fizetése nem volt elég a megélhetésre.

- Én is minden pesti színházban - az Opera és az Operett Színház kivételével - gyermekszerepeket vállaltam. Volt egy ugródeszkánk, amit úgy hívtak, hogy Lakner Gyermekszínháza, ott voltunk mi tagok, ahonnan rengeteg később híressé vált színész is érkezett - mesélte a pecsinapilap.hu internetes oldalnak négy évvel ezelőtt adott interjújában.

Amikor édesanyjuk Ruttkai Évát háromévesen elvitte a gyerekszínházba, Ruttkai Iván már ott játszott. Lakner Béla hamar megszerette a kislányt, akiből később legendás színésznő vált.

Ruttkai Iván a második világháború után Szegeden színészkedett - többek között Márkus Lászlóval is játszott, aki akkor volt fiatal, kezdő színész. Később számos budapesti színházban lépett fel, és mellette elkezdett gyorskorcsolyázni. A sportágban sikeresebb lett, mint a színjátszásban, magyar bajnok is volt, az 1948-as St. Moritz-i téli olimpián 1500 méteren tizedik, 5000 méteren 13. lett. Svédországba is ennek köszönhetően jutott el.

- Igazán semmi okom nem volt arra, hogy itt maradjak, de szépek voltak a lányok, kellemes a környezet, és életemben először itt ittam kávét tejszínnel. Mindez olyan hatást tett rám, hogy úgy döntöttem, maradok. Nem volt egyszerű, hiszen először fizikai munkát végeztem különböző gyárakban, de boldog voltam, mert pénzt tudtam keresni, amiből fenntartottam magam - mesélte a pecsinapilap.hu-nak.

A felesége is egy svéd nő lett, akitől egy fia és egy lánya született. Ők öt unokával ajándékozták meg. Élete utolsó éveiben grafikai munkákkal foglalkozott. Forrás: http://www.femina.hu/hazai_sztar/ruttkai_ivan_meghalt

 Eőry Kató színésznő (aki Simkó Erzsébetként született és abban az időben Mátyássy Tiborné volt a hivatalos neve) lányával együtt hősies tettet követett el a holokauszt idején. A művésznő 1905-ben született, de csak 24 évesen végezte el a Színművészeti Akadémiát. Fiatal lányokat majd később jellemszerepeket játszott. Hosszú éveken át volt a Nemzeti Színház társulatának tagja, majd később több más színházban is játszott. Amikor 1944-ben a magyarországi zsidók üldözése a tetőfokára hágott a művésznő is úgy érezte, hogy tennie kell valamit az üldözöttek, a rászorulók érdekében.

Így került a lakásába az akkor tizenhét éves Ruttkai Éva, annak édesanyja és segített más üldözötteknek is. A későbbi, mentőjénél sokkal ismertebbé váló színésznő, korábban a Skót Nővérek iskolájában tanult, ahol egy másik embermentő, a később Auschwitzba deportált, Jane Heining is segített azokat a tanítványait, akiket származásuk miatt üldöztek. Ruttkai 1944 októberében a nyilas hatalomátvételt követően rejtőzködött Eőry Katónál. Decemberig minden különösebb nehézség nélkül sikerült a bújtatás, viszont akkor a művésznő hírt kapott arról, hogy egyre veszélyesebb Éva rejtegetése.

Lánya, Mátyássy Erzsébet átadta a személyes iratait és szegedi gimnázium diákigazolványát, sőt egyenruháját is a fiatal lánynak. Éva elutazott a déli magyar nagyvárosba, amely akkor már a szovjetek kezén volt. Ebben Eőry Kató testvére Simkó László segítette. Érdekesség, hogy az álruhában, hamis papírokkal egy vidéki gimnáziumi lány történeté Szabó Magda Abigél című regényében olvashatjuk újra. A regény filmváltozatában éppen Ruttkai Éva játszotta el Horn Micit, a kisváros ünnepelt művésznőjét, aki segítséget nyújtott az üldözött Georginának. 

Eőry Kató fellépett a Budapest felszabadulását követő első színházi előadáson. Jubileumi diplomáját 1989-ben vette át a Színház- Filmművészeti Főiskolán. Forrás: http://embermentok.eletmenete.hu/e%C5%91ry-kat%C3%B3

amikor megláttak az ebédszünetről visszatérve kezemben egy palacsintasütővel. Nem is csodálom, hiszen a televízióban, a mi gyerekkorunkban sokszor és sokat adták Kemény Henrik bábjátékát. A Vitéz Lászlós féle palacsintasütős ördögnevelésre is lett volna igény a kollégáimnál. Útba is igazítottak, hogy merre menjek ördögöket ütni. Én meg fogtam magam aztán hazafele útba ejtettem a Király utca sarki házat, amelyben egykor Kemény Henrik élt.

Kemény Henrik (Budapest, 1925. január 29. – Debrecen,  2011. november 30.) Kossuth-díjas magyar bábművész, érdemes és kiváló művész. A Magyar Művészeti Akadémia Színház- és Előadó-művészeti Tagozatának tagja 1996-tól haláláig.

A Korngut család évszázados bábjátékos hagyományát követte. A nagypapa, Korngut Salamon (185?–1930), Galíciából érkezett Pestre, és 1897-ben kapott belügyminisztériumi engedélyt „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására. Nagyapja a vásárokat járva először cirkuszt szervezett, majd a társulat kiszámíthatatlansága miatt áttért bábjátékok előadására. Később állandó színházat épített Külbudán. Későn nősült, két fia született, Dezső és Henrik.

Apja, Henrik egy közel egy évig az USA-ban próbált szerencsét, majd 1912-ben hazatért, megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Színházat, amely egy év alatt becsődölt. Az I. világháború tönkretette a családot, 1926-ban új bábosbódét emeltek a hűvösvölgyi Nagyréten. Az apa a háború után a filmgyárban dolgozott, majd a biztos fizetést feladva bábozásból élt a család, szerény körülmények között. Az 1930-as években hivatalosan Paprika Jancsi lett a fő figurájuk neve, mert az állami szervek nem nézték jó szemmel a kisemberek számára szóló rendszerkritikus, szókimondó előadásokat. A Népligetben a Mutatványos téren működött Kemény Henrik Bábszínháza, melyet 1982-ben kultúrtörténeti emlékké nyilvánítottak. A bábszínházat 1989-ben alapítványi támogatással felújították, és díszelőadással átadták. Azután az épületben újabb előadás nem volt. A 250-300 négyzetméteres faszerkezetű épület 2011. október 3-án éjjel porig égett.

Henrik a család mutatványos bódéjában nőtt fel, a bábos família harmadik generációjához tartozik ifjabb Kemény Henrik és nála egy évvel fiatalabb öccsével, Mátyással. Míg a Papa a színházat vezette és előadott, a mama – Kriflik Mária – volt a pénztáros és ő szabott, varrt, öltöztette a bábokat. Két fiuk a délutáni előadásoknál segédkezett, de szerepeltek is a bábszínházban. Az apja által készített Miki egér marionett figurával gyakorolta a bábozást, ami később három és fél méteres zsinórral felszerelten – már a nagyérdemű előtt táncolhatott. 1931-ben kapta első szerepét egy családi bábelőadáson a papa Miki egér táncjátékában csetlő-botló „másodegérként”. Kicsit később már az iskolában pótvizsgázó Vitéz Lászlót alakítja. Öccse, az ekkor négyéves Mátyás is szerepet kapott öccse mint Frici pajtás, apukája a Tanító Bácsi volt. 1935-ben faragta ki első figuráját és kapta meg első főszerepét. 1945-ben édesapja munkaszolgálat közben eltűnt, így fia átvette bábszínházát. 1950-ben tagja lett az Állami Bábszínháznak. Bod László festőművész, a színház akkori igazgatója hívta be bábtechnikusnak, első munkája az Aladdin csodalámpája című előadás mechanikai munkálatai voltak. Amikor a népligeti vurstlit 1953-ban felszámolták, Kemény Henriket is „államosították” (bábjait egy ideig Bálint Endre festőművész műtermében „bújtatta”): ettől kezdve az Állami Bábszínházban lépett fel. Az ő nevéhez fűződik 1955-ben az első vidéki bábszínház megalapítása Győrött. 1964-ben elvégeztették vele a Bábszínészképzőt. Két évtized alatt számos bábot tervezett, és visszatért a vándorbábozáshoz, egy Trabanttal kezdte el járni az országot. 1992-ben, az Állami Bábszínház kettéválásakor a Kolibri Színházhoz csatlakozott. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kem%C3%A9ny_Henrik

Vitéz Lászlós reklám:

 Én a palacsintasütőt rendeltetésének megfelelően használtam. Erre volt igény.

Azt, hogy én is elköltözzem a világ végéhez közel. A mai posztomban szereplője emléktábla tulajdonosa ezt tette. Én olvastam róla az alább ajánlott posztban: http://clandestino.blog.hu/2016/08/23/magyarok_braziliaban_3_lenard_sandor. Lénárd Sándor személyisége, és a róla olvasottak annyira kíváncsivá tettek, hogy azonmód meg is vettem egyik könyvét, és ki is olvastam. Felkerestem a könyvében említett budapesti gyermekkori lakóházait. Az Erzsébet körútit egy kissé nehezen találtam meg, mert sokáig a pároson kerestem, mert a 22-es számú ház beszorult a memóriámba. A 22-es is igaz volt, csak épp a Városligeti fasorban, mert itt is élt néhány évet. A fasori ház most a Kínai nagykövetség egyik épülete, de azért messziről lefényképeztem akkor is, ha a kerítésen fényképezni tilos tábla van. Jó is volna most elköltözni egy távoli csendes kis településre, ahonnét a világ vége már csak egy napi járóföldre van. Lénárd Sándor Brazil műveltségi vetélkedőn nyerte a láthatatlan házhoz való örökké tartó kapcsolatát. Az én műveltségem és nyelvtudásom nagyon messze áll Lénárd Sándorétól, de sebaj. Majd a feleségem próbálom rábeszélni, hogy induljon egy televíziós vetélkedőn. A nyereményből, majd én fogom eldönteni, hogy hol is lesz az a világvégi ház.

Lénárd Sándor 1910. március 9-én született, Budapesten, Lénárd Jenő (1878-1924) és Hoffmann Ilona (1888-1938) első gyermekeként.

Lénárd Jenő, aki a németországi Krefeldben született és Eugen Isak Levyként anyakönyvezték, édesanyjával, Ida Johanna Weller-rel és a nála alig egy évvel fiatalabb öccsével, Robert Jakob Levyvel együtt 1883-ban az árpakereskedő és malátagyáros apa, Carl Levy után Budapestre költözött. "Großvater Karl", ahogy később Lénárd Sándor emlegette, vállalkozása kezdetben nagypolgári jómódot biztosított, majd a 20. század első évtizedének végére összezsugorodott. A gimnázium után kereskedelmi és filozófiai tanulmányokat folytató, sokat utazó, vagy egy tucat nyelven beszélő Jenő és öccse, a grafikusművész Róbert is 1909-ben evangélikus hitre tért és magyarosított, családnevük azóta Lénárd. Jenő még ugyanabban az évben megnősült, a keszthelyi Hoffmann Sándor állatorvos és Lővy Borbála (apja a nagytétényi kastélyt és egy ezerholdas birtokot uraló Lővy Mór) leányát, Ilonát vette feleségül. Ez a "családfő és törzsfőnök" dédnagyapa " aki hentes és mészáros, nagyvágó, hizlaldai főrészvényes, virilista volt, barátnőjének, Beniczkyné Bajza Lenke írónőnek Budafokon villát épített - fontos szerepet játszik Lénárd Sándor életében is, tőle örökölte ugyanis migrénjét.

Lénárd Jenő és Hoffmann Ilona előbb az Erzsébet körúton, a jóságos Emy nagynéni lakásában laktak, majd 1913-tól a Fasor 22. sz. házban béreltek lakást. Ebben az évben született második gyermekük, Johanna. Csak jóval később, a világégést követően, 1921-ben születik meg a harmadik gyermek, Károly. Lénárd Sándor nagyon szerette Hansinak becézett húgát, aki 1961-ben halt meg Londonban, és a nagy korkülönbség ellenére Carli öccsét is, akit fehér karszalagos munkaszolgálatosként 1944. októberében a bori munkatáborból a Németország felé tartó gyalogmenetben, Baja térségében gyilkoltak meg. Az első háborút megelőző rövid időszakban a Lénárd család maradéktalan boldogságban élt. A nyarakat Emy néni és Rudi bácsi Fejér megyei birtokán, az Adony melletti Harmatospusztán töltötték. Sándor az édesanyjától és az itteni pusztai emberektől tanult magyarul, a Levy-nagyszülők németül beszéltek vele. Ekkor, 1911-13-ban jelent meg Lénárd Jenő Buddha életéről és tanairól szóló kétkötetes monográfiája, a Dhammó, melynek alapján 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett.

Az első világháború (kitörésének napját nem véletlenül nevezi egy művében Lénárd az "emberiség utolsó, valóban boldog napjának") megváltoztatta a család egész életét. Az önkéntesként tartalékos hadnagyi ranggal azonnal bevonuló Lénárd Jenőt előbb a szerb frontra, pontosabban Eszékre, egy tüzértanfolyamhoz vezénylik oktatónak, majd Tirolba, Bruneckbe, az olasz frontra. Ezt az időszakot egy rövid bécsi és budapesti felkészülés után 1918 májusától egy expedíció szervezése követi, mely végül is csak szeptember közepén indult útnak Törökország keleti területeire, hogy ott térképészeti, néprajzi és nyelvészeti kutatásokat folytasson. Az expedíció vezetője a törökül is beszélő Lénárd Jenő, akkorra már tartalékos százados volt. Lénárd Ilona a gyermekekkel megpróbált mindig a férje közelében lenni, ezért többször utaztak Eszékre, majd Bruneckbe. Az utazások közötti időszakokat Budapesten és vidéken, Emy néniék tanyáján és a keszthelyi rokonoknál töltötték. Lénárd Sándor 1915 őszén magántanulóként kezdte meg iskoláit. Az első években a fogadott tanító nénik munkálkodását - említsük itt meg az első, Czirják Mariska nevét, akitől a kis Sanyi első költészettani leckéjét is kapta - csak egy-egy félévre szakította meg Lénárd Ilona próbálkozása az elemi iskolákkal, a Rácz iskolával és a Deák téri evangélikus elemivel, de ezeket a kis Sándor nem szenvedhette.

A frontok összeomlása után az expedíció tagjait - akik között ott volt dr. Györffy István, a neves néprajzkutató is - internálták, és csak nagy tortúra árán tudtak kiszabadulni, hajóval és gyalogszerrel hazatérni. Lénárd Jenő csak 1919. január 21-én ért haza. A háború a családot vagyonából kiforgatta. Önálló lakásukat fel kellett adniuk, és újra Emy néniéknél húzták meg magukat, ezúttal az Andrássy út 27-ben, az Operával majdnem szemben. Lénárd Jenő csak nagy nehézséggel kapott állást az Atlantica szállítmányozási vállalatnál, melynek Polnay Jenő volt a tulajdonosa. A Tanácsköztársaság eszméivel mindössze három napig szimpatizáló Lénárd család verselő gyermeke a "nénik és bácsik nagy mulatságára" megírja és előadja a "Kun Béla, a nagy gazember" kezdetű versét. A Tanács-Magyarország bukása utáni zűrzavarban Friedrich István első, megbízott hivatalnokkormányának közélelmezési miniszterévé Polnay Jenőt nevezte ki, aki munkatársát, dr. Lénárd Jenőt államtitkárnak kérte fel. E röpke hét-nyolc napra Lénárd Jenő magas rangú közhivatalnok lett. Polnay a második Friedrich-kormányba már nem került be, s a Lénárd család augusztus 20-án Fiuméba utazott, ahol a családfőnek át kellett vennie az Atlantica képviseletét. A Via Trieste 20-as számú házban béreltek lakást. Beilleszkedésüket nagyban segítette, hogy Lénárd Jenő ifjúkorában már élt itt, amikor édesapja gyakorlatra küldte egy ügyfeléhez. Lénárd Jenő hamarosan beíratta a fiát a város magyar gimnáziumába.

Miután Lénárd Jenő a feladatát, hogy az Atlantica tulajdonát képező hajókat visszaszerezze, nem tudta elvégezni, családjával néhány hónap múlva visszatért Budapestre. A menekültekkel teli városban munkára semmi kilátás nem volt, de végül egy bécsi székhelyű szállítmányozási vállalat, az Intercontinental hajlandó volt alkalmazni a tíz nyelven jól beszélő Lénárdot. Lénárd Ilona Hansival Budapesten maradt, az apa és fia útra keltek. Az 1920-21-es tanévben Lénárd Sándort már a nagyhírű Theresianumban találjuk. A bentlakásos diák sokat éhezett és fázott. Örömet csak a hétvégék jelentettek, amikor édesapja szombat délután hazavitte Strohgasse-i lakására, ahol együtt lehettek, beszélgettek, teáztak. A fiú istenítette apját, akire később a mind a nyugati, mind a keleti filozófiában járatos, németül is verselő, bölcs, az optimizmusát soha fel nem adó emberre emlékezett, aki Angliában tanulta meg a "toast and tea" jelentőségét, s aki pirítóssal a kezében elmélkedett Schopenhauerről és Buddháról. Az apa hamarosan egy kis házat vesz Klosterneuburgban, amit kibővítenek, és 1921-ben, a harmadik gyermek, Károly megszületése után az egész család újra együtt van.

Sándor csak az 1921-22-es tanév első félévében maradt az internátusban, a második gimnáziumi osztályt már Klosterneuburgban fejezte be. Itt is érettségizett 1928-ban. Jó osztályba került, a tizenhat fiú közt tizenkét jeles tanuló volt. A gimnáziumi években tovább folytatta hét éves korában megkezdett zongoratanulmányait, evezett, úszott, vívott, első szerelme is ide kötődik. Ezekben az években naplót vezet, magyar költőket " Petőfit, Heltait " fordít németre, s a Faustot próbálja magyarra átültetni. Egy iskolatársának visszaemlékezése szerint sok lány volt szerelmes belé, ő hordott először zsakettet az osztályból, jó latinos volt, és német verseket írt. Egy későbbi levelezőpartnere, az osztálytárs Gerta Hartl megírta, hogy a regisztrált Alexander helyett mindenkivel Sándornak hívatta magát, és meg is tanította a név helyes kiejtését. Kossuthért lelkesedett, és nagy magyar volt.

Lénárd Jenő 1924-ben agyvérzésben meghalt. A tragédia felborította a család éppen hogy visszanyert nyugalmát és egyensúlyát. Az anya betársult egy trieszti olasz személyfuvarozó, dr. Barry " Lénárd Jenő egykori katonatársa " vállalkozásába. Többek között ők működtették a Bécs-Klosterneuburg és a Bécs-Budapest autóbuszjáratot is. Ez utóbbival Lénárd Sándor többször járt Budapesten, nyaranta különböző rokonokat látogatott meg.

Az érettségi után 1928-ban beiratkozott a Bécsi Egyetemre. Erről egy önéletrajzában ezt írta: "Sokáig ingadoztam a filozófia, a filológia és a természettudományok között. A beiratkozás bonyolult adminisztrációs eljárás volt. Volt egy ismerősöm az orvosi kar dékáni hivatalában, aki az ilyesmit gyorsan el tudta intézni. Így választottam az orvostudományt, azzal a szándékkal, hogy a többi tárgyat majd a könyvtárakban fogom tanulmányozni." Az orvoskaron 1936-ig 14 szemesztert hallgatott. Kiváló tanárai voltak és nagyszerű kollégái, kapcsolata némelyükkel, így a költő és író Egon Fenz-cel, aki a költészetben mestere volt, vagy a még a klosteri gimnáziumban is osztálytárs Karl Adams-szal élete végéig megmaradt. A "két háború közötti ötórai tea idejének" nevezi Lénárd egy helyütt a húszas-harmincas éveket. Ezekben az esztendőkben sokat utazott, járt Görögországban, Dániában, Angliában és Csehszlovákiában, s megfordult Párizsban és Isztambulban is. Írogató medikusok társaságát kereste, együtt versgyűjteményt adtak ki, amelyben epigrammákat, valamint néhány Ady és Kisfaludy fordítást közölt. 1930-ban, egy salzburgi kiránduláson ismerte meg az észak-bajorországi Hof városából való, tizenöt éves Gerda Coste-t, akivel évekig levelezett. 1935-ben egy Elisendához fűződő szerelem termi versek sorát, erről 1946-os, Költői fejlődésem című írásában tudósít Lénárd. Rövid ideig a Bécs belvárosában lévő Schottenhofban lakik, "ahol az ósdi falak, a nagy zongora és a csendes udvar lettek múzsái". 1936 februárjában feleségül veszi Gerda Coste-t, s júliusban megszületik fiuk, Hans-Gerd. Ugyanebből az évből olvasunk még egy Lilly nevű múzsáról is.

Feleségével Grinzingbe költöznek, a Sand Gasseba. Lénárd Sándor bejár az egyetemre, gyakorlatot vezet, órákat ad, igyekszik pénzt keresni. Az egyetem levéltára nem őriz dokumentumot arról, hogy orvosi diplomáját megszerezte volna. Az irodalommal való foglalkozás jobban vonzotta. Lefordította Heltai Néma leventéjét és Zilahy Valamit visz a víz című regényét is. Fennmaradt Heltai levele, amelyben a fordítást "rendkívül intelligensnek és nagy részben formailag is kitűnőnek" minősíti.

1937 végén Lénárd visszaköltözik Klosterneuburgba, s egy év múlva Gerda is hazatér Frankföldre Hans-Gerddel. A későbbiekben az apa csak a fiával találkozott, a feleségével nem, de mindvégig levelező kapcsolatban maradtak. Lénárd Ilona még az Anschluss előtt, 1938 januárjában meghalt. Johanna ekkor már későbbi férjével, Dietrich Staël von Holsteinnel élt, Hamburgban, majd a háború évei alatt Svédországban. Károly előbb a nővérével lakott, majd Magyarországra költözött.

Lénárd Sándort, a magyar és német kultúrában, a magyar nagy- és osztrák kispolgári miliőben felnőtt fiatalembert nagyon fájdalmasan érintették az erősödő náci tendenciák. Megszégyenülten kellett otthagynia a zsidó származásúakat tagjai közül kizáró diákegyesületet, s az Anschlusst követő kirekesztő rendelkezések, majd az üldözés még jobban összezavarták a családi életét. Bár magyar állampolgár volt, személye veszélyt jelenthetett árja feleségére és gyermekére. Lénárd nagyon világosan, előre látta a következményeket. 1938 késő nyarán dr. Barry segítségével Rómába utazott, s emigrált.

Költészete számára igen termékenynek mondja ezt a zavaros időszakot. Intenzíven tanult franciául, megismerte és egy életre megszerette Duhamelt, rajongott Babitsért. Amikor elutazott, magával vitte nagyanyja spirituszfőzőjét, de verseit és édesapja képét otthagyta. Minden fordítása és sok verse is elveszett.

1938 Rómájáról izgalmasabb, színesebb beszámolót nem is lehetett volna írni, mint amit az 50-es évek közepén és a 60-as évek vége felé Lénárd papírra vetett. Életének legválságosabb korszaka köszöntött be, meg kellett tanulnia éhezni, kiszolgáltatottként megmaradni, hajléktalanként fenntartania magát. Meg kellett tanulnia az olasz nyelvet s mellé annak római változatát is. Mindez akadályozta az írásban. Néhány publicisztika maradt fenn e korai római időszakból, köztük egy cikk a Cafe Grecoról s egy másik Tóth Imréről, az Amerigo Totként ismert szobrászról.

A háború kitörésekor Bázelben megpróbált önkéntesnek jelentkezni a francia hadseregbe, de ez az elhatározása meghiúsult. Visszatér Rómába, és elvonul a Vatikáni és a Nemzeti könyvtárba. Megtanult "a nagy könyvtárak katalógusán úgy játszani, mint az orgonán". Spanyolul, hollandul, norvégül tanult, nyelvtudása révén kisebb munkákhoz is jutott.

1942-ben egy egyetemi szemináriumon ismerkedett meg későbbi második feleségével, a patinás piemonti nemesi családból származó Andrietta Arborio di Gattinara-val. Hamar összeköltöztek, a Via Babuinon, a 48-as számú ház legfelső emeletén béreltek egy csupa üveg műtermet, ahova a spirituszfőzőn kívül egy zongora is került. Lénárd ekkor már vérnyomást mér és orvosi feladatokat is ellát. Több disszertációt ír meg szerény fizetségért, s orvostörténeti tanulmányokat folytat. Hogy ekkor megszerezte-e a doktori diplomát, nem tudni. Később azonban használja e titulust. Egy adat szerint 1943-ban valakit Milne Micimackójából tanított angolra. Ekkor egy, a magyar követségen kapott igazolással, mely szerint útlevelét hosszabbítás miatt bevonták, lényegében törvényen kívüliként " kenyérjegy nélkül! " tartja fenn magát.

Amikor 1943-ban a németek rövid időre visszafoglalták Rómát, Lénárdék egy angol őrnagyot és másokat is bújtattak, mindketten részt vettek az antifasiszta ellenállásban. A közelmúltban jelent meg egy cikk arról, hogy Londonban, a Special Operations Executive (a második világháborúban W. Churchill által, az ellenség hátországában végrehajtandó különleges feladatokra létrehozott titkos szervezet) aktái között szó esik egy bizonyos Szabad Magyar Szövetségről, amelynek "egy Lénárt nevű orvos" is a tagja volt. Lénárd Sándor iratai között fennmaradt egy, Alexander tábornok aláírásával ellátott oklevél alig olvasható fotókópiája, ez is tanúsítja bátor szerepvállalásukat. 1944-ben Andrietta befejezte az egyetemi tanulmányait, s egy kiadóban kapott titkárnői állást. 1946 februárjában megszületett fiuk, Giovanni Sebastiano. A Gerdától való válás érthetően elhúzódott, de annak megtörténte után, 1950-ben összeházasodtak. A háború utáni első években Lénárd az amerikai hadseregnek dolgozott. Tolmácsolt és az U.S. Claims Service orvosa volt. 1948 után Nápolyban a Graves Registration Service főantropológusaként amerikai katonák holttestét exhumálta. Erről az epizódról szól a são-pauloi Kultúra című folyóiratban 1953-ban megjelent Brittle Habakuk feltámadása és halála című írása.

Rómába visszatérve különböző alkalmi munkákat vállalt. Összebarátkozott a Római Magyar Akadémia igazgatójával, Kardos Tiborral, és szerény fizetség ellenében elvállalta, hogy az intézmény orvosa lesz. Itt ismerkedett össze a magyar szellemi élet olyan kiválóságaival, mint Weöres Sándor és Károlyi Amy, Kerényi Károly, Karinthy Ferenc, Szabolcsi Bence, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs vagy Déry Tibor. Ekkor kezdett hivatásszerűen tolmácsolni is. Francia-angol-német-olasz nyelvű kongresszusi tolmácsolást vállalt. Közben folyamatosan publikált. 1946-ban jelentette meg Molnár Ferenc Őszi utazásának olasz fordítását, 1947-ben jelennek meg a Controllo della concezione e limitatione della prole és a De officio medici című orvosi, orvostörténeti szakkönyvei (az utóbbi a Római Magyar Akadémia kiadásában), ezeket 1950-ben egy, a fájdalommentes szülésről szóló és egy gyermekgyógyászati szakkönyv követi. Szülészeti és a szexuális életről szóló felvilágosító könyveket is fordított olaszra.

Ezekben az években kezdi el verseinek kiadását. Első, 1947-ben megjelent kötete az Ex Ponto, amelyet még ugyanabban az évben követett az Orgelbüchlein. Ezeket Amerigo Tot rajza és fametszetei díszítik. Két év múlva adja ki az Andrietta, az Asche és a Die Leute sagen című köteteket. E német nyelvű füzeteket Lénárd sok helyre ajándékozza és küldi el. Verseket küld Thomas Mann-nak, aki udvarias levélben válaszol. Német nyelvű cikkeket ír a Der Standpunkt című folyóiratba, behatóan érdeklődik az olasz konyhaművészet, a római konyha története és jelene iránt. Kiválóan főz, vendégei erről rendszeresen beszámolnak, a legszebben, húsz év elteltével talán Károlyi Amy és Weöres Sándor: "Maga, aki majdnem minden ízt ismer, az első kortytól az utolsóig, bizonyára nem tőlünk értesül róla, hogy a gyomor emlékezete a legmaradandóbb. Amint a brazil bélyeges levelezőlapon felismerjük a Maga nevét, tüstént arany színű leves párái gyűrűznek az orrunk alatt, az itáliai hal-leves arany gyűrűi... Ó Sándor, örökéletű az a leves..."

És Lénárd Sándornak jutott ideje arra is, miközben flamand turisták tucatjainak mutatta be anyanyelvükön Rómát a Szentévben, 1950-ben, hogy megismerje dr. Fioravanti Caldarit, Assisi patikusát, aki nemcsak vizet talált városának, de biztos tudással és érzékkel a püspöki palota temploma alatt egy antik szentélyt is, és hogy mindezt bemutassa Kerényi Károlynak is, aki azonosította Apolló szentélyét, ahol a római korban görög papok értelmezték a látnoknő szavait, mint Delphiben, több száz kilométerre onnan. E látogatásról és Lénárd Sándorról Kerényi Károly is megemlékezik Unwillkürliche Kunstreisen című művében.

Ezekben az években Lénárd egyre többet foglalkozik az újabb helyváltoztatás gondolatával. A magyar akadémiai ismerősök, Karinthy Ferenc és dr. Szánthó György csábítják, hogy térjen haza. Szánthó, aki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozik, 1948 nyarán nemcsak egy orvosi konferenciára hívja haza, de egy könyvtári központi állást is felajánl. Lénárd megírja, hogy egy orvostörténeti tanszéki, talán tanszékvezetői állás is szóba került. Ő azonban nem Magyarországra gondolt, a kommunistákról amúgy sem volt túl jó véleménnyel. Az a meggyőződése azonban, hogy a hidegháború egy újabb világégésbe torkollik, csak erősödött.

Barátja, római zongorapartnere, Nádas István zongoraművész ekkor már Venezuelából küldözgeti számára szirénhangú leveleit. "Szánd rá magadat öregem, és gyere ide ki Dél-Amerikába, itt van jövő, s nem kell a holnapért aggódnod, sem a mindennapi kenyérért! ... Gyere mielőbb!!! " a háború már itt kopog a következő hónapok ajtaján!" Mire a kezdetben lelkesedő művész hangja megváltozik, amikor már elkeseredett levelekben számol be édesanyja öngyilkosságáról, aki nem bírta ki a honvágyat, mire a lelki sivatagról szóltak a levelek, Lénárdék már Dél-Amerikába érkeztek.

Lénárd rendszeresen dolgozott az IRO, a nemzetközi menekültügyi szervezet számára is. Itt szerzett tudomást róla, hogy bár az orvosi képesítését nem fogják elismerni, de vegyészként kivándorolhat Brazíliába, és hogy ott mint felcser gyógyíthat. Rio de Janeiroba kétheti hajóutat követően, 1952. február 15-én érkeztek meg. Lénárd felcseri állást vállal Parana államban, egy ólombányában. Baleseti sebész, szülész, gyerekorvos egyszerre. A francia-brazil tulajdonú bánya francia alkalmazottainak gyerekeit is oktatja. Angolt, latint, matematikát és történelmet tanít nekik. Ekkor kezd bele Milne Micimackójának latin fordításába; ami az angol nyelv tanításánál bevált, jól jöhet a latintanításnál is. Egy év múlva felmondanak neki. Családját a szintén dél-brazíliai, de sokkal egészségesebb éghajlatú és német telepesek lakta tartomány, Santa Catarina egy kis településére, Dona Emmába küldi, amit a bányászok révén ismert meg. Ő maga São Pauloban keres munkát. 1953-1956-ig dr. Egberto Silva sebész segédorvosa. Portugál nyelvű egészségügyi képes folyóiratot indít Medicina para todos (Orvostudomány mindenkinek) címmel. A lap csak néhány számot ért meg. Bekapcsolódik a város magyar és német emigránsainak közéletébe. 1954-ben egy nemzetközi orvoskongresszuson tolmácsol. Ezután vették meg a dona emmai telket. Életének első korszakát mintegy lezárva, Bécsben Ex Ponto címmel kiadja válogatott verseinek gyűjteményét.

Megismerkedik a Kultúra című folyóirat kicsiny, de igényes körével, Landy Dezső könyvkiadó és könyvkereskedővel, Kende Imre szerkesztővel, s maga is elkezd írni a lapba. Könyvismertetései, színikritikái jelennek meg, anekdotikus visszaemlékezéseket publikál, majd elkezdi a magyar nyelven megszülető római visszaemlékezéseinek közlését. Részletet közöl a Róma 1938-ból (1955. június), majd Két hét múlva jönnek címmel elkezdi részletekben közreadni az utóbb Róma 1943 címen megjelent írását. Egy nemzetközi patológiai kongresszuson végzett tolmácsolásért kapott pénzen 1956-ban 110 példányban kiadja latin Micimackó-fordítását, és szétküldi a világba. Ugyanebben az évben - hála a brazil tévé egy kvízversenyének, a "A határ a csillagos ég" című vetélkedőnek - a fél ország megismeri bajszos arcát, briliáns tudását. A versenyen, melyben egy, a játékos megjelölte témában egyre nehezebb kérdésekre kellett válaszolni, Lénárd kedves, istenített zeneszerzőjének, Johann Sebastian Bachnak az életét és műveit választotta. Minden kérdésre megfelelt, és annyira inspirálóan beszélt Bachról, hogy Brazíliában ezzel kisebb Bach-reneszánszt indukált. Az elnyert 200.000 cruzeiron (kb. 2.500 USD) vásárolt egy gyógyszertárat.

Andrietta franciát tanított, előbb Blumenauban, majd a Florianopolisi Egyetemen. Lénárd 1956-ban kapja első agyvérzését. 1960-ban eladja a patikát és dona emmai "láthatatlan házba" vonul vissza. 1959 hozta meg a Winnie ille Pu világsikerét; ekkor keresi meg őt levelével Josef Eberle, a Stuttgarter Zeitung főszerkesztője, aki maga is költő és jeles neolatinista. Publikálja Lénárd néhány latin nyelvű költeményét a kortárs latin szerzők antológiájában, a Viva Camena című kötetben. Egy avignoni latin nyelvű folyóiratban W. Busch Max és Moritz fordítása is megjelenik, igaz, más neve alatt. 1963-ban latinra fordítja és a következő évben Stuttgartban kiadja Françoise Sagan Bonjour Tristesse című regényének latin fordítását, Tristitia salve címmel. Kapcsolata Eberle-vel gyümölcsözőnek bizonyult. Több írása jelent meg a Stuttgarter Zeitungban. Az ugyancsak stuttgarti Deutsche Verlags Anstalt 1963-ban kiadta a Die Kuh auf dem Bast című, magyarul a Völgy a világ végén címmel megjelent munkáját. Ugyanezt a könyvét angolul is megjelentette - méghozzá a szerző saját fordításában - a Micimackó kiadója, a Dutton, The Valley of the Latin Bear címmel. Lénárd nem hagyott fel a fordítással sem, Hildegard Grosche, a Goverts és a Steingrüben Verlag társtulajdonosa és szerkesztője, maga is a magyar irodalom barátja és avatott fordítója, rendszeresen foglalkoztatta, előbb Németh Lászlót kellett fordítania, majd megkapta Szerb Antalnak A királyné nyaklánca című művét. A kész fordítást elküldte Budapestre az író özvegyének, aki érdeklődő levéllel válaszolt, és egyre sűrűbb levélváltásaik eredményeképpen először magának és barátainak, majd a Magvető Kiadó jóvoltából a magyar közönségnek is felfedezte Lénárd Sándort.

A Völgy a világ végén 1967-ben jelent meg. Lesznai Anna könyve mellett ez volt a fordulat éve utáni második mű, amely nyugati emigrációs szerző tollából származott, és kiadták Magyarországon. A könyv hatalmas sikert aratott. Szerb Klára elérte, hogy Lénárd megküldje neki a Római történetek kéziratát is. Ez a könyv 1969-ben jelent meg, Kardos Tibor, a Római Akadémia egykori igazgatója méltatta. Szerb Klára biztatására Lénárd Egy nap a láthatatlan házban címmel egy csodálatos, igazi léleküdítő munkában foglalta össze egy napját és gondolatait. A mű 1969-ben jelent meg magyarul, a német nyelvű kiadás 1970-ben követte.

Stuttgartban jelent meg a Római konyha  című rendhagyó, művelődéstörténeti szakácskönyve. Hét nyelvet bemutató rádióelőadás-sorozatát 1964-ben adta ki. Fentebb csak a könyvformában megjelent publikációkat említettük. Lénárd Sándor azonban számos újságcikket is írt; ezekben az években is foglalkozott orvostörténettel, a német nyelvű helyi és anyaországi sajtóban beszámolt a santa catarinai sváb települések történetéről és a telepesek hétköznapjairól. Napjainak nagy részét azonban továbbra is gyógyítással és kertészkedéssel töltötte. Lenyűgözően széles levelezőpartnereinek a köre. Tulajdonképpen a leveleit tekinthetjük az ő műhelymunkájának, gondolatait először ezekben a - naponta sokszor több tucat - levelekben fejtette ki. Levelezőtársai között akadtak hírességek, mint Robert Graves, de többségükben szerkesztők, költők, irodalmi érdeklődésű emberek és latinisták a világ minden zugából.

1968-tól kétszer is hosszabb időt tölt az Egyesült Államokban. A dél-karolinai Charleston College-ban tanít latint és ógörögöt. Illusztrációival megjelenik egy brazíliai német költőnő, Karin Sigrid verseskötete. Ekkoriban tört ki körülötte a Mengele-botrány, ami erősen megviselte. Egy Erich Erdstein nevű újságíró, arra hivatkozva, hogy Lénárd német anyanyelvű és orvos, azzal vádolta meg, hogy ő Mengele, az auschwitzi láger hírhedt "orvosa". Az éppen Amerikában tartózkodó Lénárdnál a rendőrség házkutatást tartott, s a szenzációs hír Lénárdot és a környezetét ábrázoló fényképekkel bejárta a világsajtót. São pauloi barátai azonnal akcióba léptek, és a cáfolatok sora jelent meg. Lénárd a Stuttgarter Zeitungban maga is összefoglalta a történteket. 1970-ben még Blumenauban kiadja válogatott verseinek kötetét, németre fordítja Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című regényét.

Az izgalmak, a túlfeszített munka - de Lénárd véleménye szerint leginkább az öröklött nyavalyák - következménye egy agyvérzés és jobb oldalának megbénulása. 1972. április 13-án szívinfarktusban halt meg. Halálhírét a hozzá legközelebb álló öt nyelven tudató, saját kezűleg, előre elkészített és szépen illusztrált értesítőn közölte a világgal. Temetésén Bach H-moll miséje hangzott fel, és Dona Emma egész lakossága jelen volt. Sírja a maga ültette, az elmúlt három évtizedben hatalmassá nőtt fenyők tövében van.

Az életrajzi szöveg forrása Siklós Péter írása: http://mek.niif.hu/kiallitas/lenard/cv/index.html