Az idei év a Magyarországi Németek történelmének egy tragikus évfordulója, mert 70 éve, hogy kezdődött a Magyarországi Németek kitelepítése. A tragikus évforduló tiszteletére több emlékmű, emléktábla készült, vagy csak a korábbi emlékműveket újították fel. Én, amely emlékművet lehetett meglátogattam a felségemmel, és fényképeket készítettem róluk. A sok fényképezett emlékműből többet be fogok itt mutatni. Az első ilyen bemutatón a „batyus” emlékművekről készült fotókból mutatok be néhányat. Egy kis történelmi magyarázat, hogy miért is szerepel sok emlékművön a batyus motívum.

„A Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án délkelet felől átlépte a magyar határt és gyors ütemben tört előre Budapest felé. December 2-án Szegeden a sebtében megalakult pártok megalapították a Nemzeti Függetlenségi Frontot, a hónap végén pedig megalakult az Ideiglenes Kormány. A szovjet kormány a látszat kedvéért írásban kért munkaerőt országa újjáépítéséhez. A magát „népi demokratikusnak" nevező magyar kormány hamar készen volt a válasszal: Itt vannak a svábjaink, vigyétek őket! És az oroszok vitték is őket, de a mintegy 60.000 sváb mellet még közel kétszázezer magyart is az ún. „malinki robotra".1 Az. egy-két naposra ígért munkából aztán hosszú évek lettek.

Már 1945 tavaszán nyíltan beszéltek a magyar politikusok a svábság kitelepítéséről - sokan közülük nem is olyan régen még a zsidók deportálását követelték! A svábellenes gyűlöletkeltésben a Nemzeti Parasztpárt politikusai jártak az élen. (Veres Péter, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Tamási Áron és társaik). A Párt elnöke, Kovács Imre április 7-i beszédében követelte a kitelepítés mielőbbi végrehajtását: "Egy batyuval jöttek, egy batyuval is távozzanak!" A földreformra készülő Parasztpárt a kisajátítandó nagybirtokokhoz a svábok földjeit is hozzászámította. A Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt sajtójában is egymást érték a kitelepítést követelő, uszító, a történelemhamisítástól sem visszariadó cikkek. „Azt a földet, ami most a svábság kezén van, a magyar paraszttól lopták el" „... a svábokat szörnyű és megbocsáthatatlan bűn terheli. Össze kell pakolni a cókmókjukat és meg se álljanak Berlinig!" Egy Szabad Nép-cikk a sok közül: „Nemzeti ostobaság volna, ha akárcsak egy könnyet is ejtenénk, amikor végleg és örökre elbúcsúzunk tőlük. Mentő körülményeket nem ismerünk!"

A Debrecenből Budapestre települő kormány április 12-i első ülésén is a kitelepítést tárgyalta. Május 26-án jegyzékben fordultak a szovjet kormányhoz, melyben engedélyt kértek arra, hogy 200-250 ezer svábot - akik "a hitlerizmus odaadó szolgálói voltak" kitelepíthessenek Németország orosz megszállási övezetébe.

A kitelepítés mikéntjének megtárgyalása előtt előre kell bocsátani egy igen lényeges, igaz tényt. A kitelepítés óta eltelt évtizedekben a magyar kormányok és médiák mindig és mindenhol azt hangoztatták, hogy az általuk kitelepítésnek mondott etnikai tisztogatásra a győztes nagyhatalmak az 1945. július 17-től, augusztus 2-ig tartó Potsdami konferencián kötelezték őket. Az újabb kutatások ezt a leghatározottabban cáfolják. Hiteles, eredeti okmányok igazolják, hogy jóval a konferencia megkezdése előtt, július 5-én kelt levelében a magyar kormány azzal a kéréssel fordult a három nagyhatalomhoz, hogy engedélyezzék számukra a területén élő német kisebbség kitelepítését. A három állam kormányfői a szövetséges Ellenőrző Tanács elé utalták e kérést, mely végül megadta a jogot, a lehetőséget a magyar kormánynak - de nem a parancsot!!! Tegyük ehhez hozzá, hogy a Konferencia határozata Csehszlovákiára, Lengyelországra és - ismételten hangsúlyozzuk: a magyar kormány kérésére - Magyarországra szólt, nem terjedt ki Finnországra, Romániára, Olaszországra és a Balkáni államokra.

A kapott hozzájárulás birtokában a magyar kormány, 1945. december 22-i ülésén határozott a kérdésben. A szavazás megkezdése előtt Antall József - a rendszerváltás utáni miniszterelnök édesapja - kijelentette: „Itt van most a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszabadulhassunk a sváboktól!"

A döntés meghozatalában az alábbi miniszterek vettek részt:

Még egy megjegyzés a fentiekhez: Ries Istvánt - mert szembe mert szállni Rákosi akaratával - néhány év múlva letartóztatták, és az Államvédelmi Hatóság börtönében agyonverték.

A kitelepítést - így fejeződik be a határozat jegyzőkönyve - nem szabad büntetésnek venni, mert a németek saját hazájukba, az amerikai zónába fognak hazatelepülni. ,A magyar kormány nem riad vissza semmi áldozattól, hogy az áttelepülés humánus módon, fűthető, fekvőhelyekkel ellátott vagonokban, orvosi ellátás mellett történhessen." Mindehhez csak annyit, hogy nem ez volt a magyar kormányok ígéretei, törvényei, szerződései sorában az első, ami üres szó maradt...!

A kormány kitelepítést elrendelő (1945. dec. 29-i 12330) 1945 sz. rendelete a Szövetségi Ellenőrző Tanács határozatára hivatkozik. Ez viszont 1946. január 25-i ülésén Vorosilov marsall vezetése alatt utasította a magyar kormányt, hogy a rendelet szövegét úgy változtassa meg, hogy abból kitűnjön, az áttelepítést ő maga kérte! A magyar kormány ennek az utasításnak nem tett eleget.

Kitelepítendőnek mondták azt a magyar állampolgárt, aki az 1941-es népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek mondta magát, tagja volt a Volksbundnak, vagy az SS katonai szervezetnek, vagy a háború éveiben visszavette korábbi német nevét. Fejenként 100 kilogrammos csomagot vihetnek magukkal, melyben ruha, ágynemű, háztartási tárgy, 1 kg zsír, 2 kg hús, 7 kg liszt, 2 kg hüvelyes és 8 kg burgonya lehet.” Idézet forrása: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/mor/a_mori_nemetseg_tortenete_es_elete/pages/025_kitelepites.htm

A posztban szereplő emlékművek: 1-2 Biatorbágyi emlékmű, 3-4 Dunabogdányi emlékmű

Aki még batyus emlékműveket akar nézni, ezeken a linkeken megteheti:

https://www.kozterkep.hu/~/13045/Kitelepitesi_emlekmu_Csaszartoltes_2000.html

https://www.kozterkep.hu/~/19788/Az_eluzottek_emlekmuve_Dunabogdany_1997.html

https://www.kozterkep.hu/~/541/Magyarorszagrol_eluzott_nemetek_emlekmuve_Pecs_1997.html

https://www.kozterkep.hu/~/28881/1947_1948_as_ki_es_betelepitesek_emlekszobra_Csehbanya_2008.html

már több mint fél éve. Készítettem képet a Pethő Sándor és Hegedű utca sarokházán levő emléktábláról is, és az Tűzraktér nevű közösségi házról is. Akkor frissen utána is néztem Pethő Sándornak, és megállapodtam magammal, hogy majd augusztusban a tragikus balesetének évfordulóján meg is jelentetem a képeket. A tervezettől eltérve egy kicsit megkésve, a „Magyar Nemzet” alapítójának tiszteletére következzenek a képek, és az egykori újságcikk. 

Általános megdöbbenést keltett az egész országban, hogy vasárnap délelőtt autószerencsétlenség áldozata lett Pethő Sándor, a „Magyar Nemzet" volt főszerkesztője. Általános megdöbbenést keltett az egész országban, hogy vasárnap délelőtt autószerencsétlenség áldozata lett Pethő Sándor, a „Magyar Nemzet" volt főszerkesztője, a nagy tudású történetíró, bátor és tehetséges publicista.

Pethő Sándor néhány héttel ezelőtt lemondott az általa alapított „Magyar Nemzet" című napilap főszerkesztői állásáról, mert — így indokolta búcsúlevelében — úgy érzi, hogy most félre kell állnia. Ezután Balatonfüredre utazott és ott pihent. 

Hétfőn volt második évfordulója a „Magyar Nemzet" alapításának és ez alkalomból vasárnap meglátogatta Pethőt Parragi György és Udvary Gyöngyvér, a lap két, munkatársa, valamint dr. Puskás Lajos író és felesége. A vasútállomáson Pethő várta vendégeit.

Csak egy kis autótaxi várakozott és ebbe nem fért be az egész társaság, ezért Pethő, Udvari Gyöngyvér és Puskásné ült be a kocsiba, Parragi és Puskás gyalog indult útnak. A balatoni műút és a füredi országút keresztezésénél, az úgynevezett „füredi halálkanyarodónál", ahol már több súlyos szerencsétlenség történt, a taxinak robogott gróf Nemes Vince túraautója. A taxi az árokba fordult, utasai és vezetője, Kenyeres Gábor sofőr eszméletlenül terültek el. Megsérült könnyebben a túraautó vezetője, gróf Nemes Vince is. Kihívták a balatonfüredi mentőket, amire azonban ezek a helyszínre érkeztek, Pethő, aki fejét az országút kövébe vágta, már halott volt. Udvari Gyöngyvért és Kenyeres Gábor sofőrt igen súlyos, Puskásnét könnyebb sérülésekkel szállították a mentők a veszprémi kórházba.

 Az autókatasztrófa halálos áldozata, Pethő Sándor 55 éves volt.

A Sopron megyei Pásztoriban született. A középiskolai tanulmányokat Sopronban, az egyetemet Kolozsvárott végezte. Történelemtanár lett és a húszas évekig tanított a budapesti tavaszmező uccai gimnáziumban. Már ebben az időben több lapban jelentek meg értékes publicisztikai írásai. Tudományos folyóiratokat is szerkesztett. Később szakított a tanári pályával és újságíró lett. Munkatársa volt — a lap átalakulása előtt — a  Magyarságának, majd mint főszerkesztő jegyezte a lapot.

Közben történelmi műveket írt. Magyarország történelméről, a szabadságharc eszméiről, a Világostól Trianonig terjedő korszakról. Publicisztikai munkáin kívül mintegy 30 kötete jelent meg. Amikor a „Magyarság" szélsőjobboldali lappá alakult át, az addigi munkatárs-gárda élén Pethő is kivált a laptól. Rövid idő múlva megalapította a „Magyar Nemzet"-et, amelynek hasábjain hétről hétre magas színvonalú tanulmánynak is beillő vezércikkei jelentek meg.

Bátran szembeszállt a szélsőjobboldali irányzatokkal, Magyarország függetlenségének biztosításáért dolgozott, mindig meggyőződését írta meg. A legutóbbi időkben úgy látta, hogy a főszerkesztői pozícióban nem dolgozhatik azért az eszméért, amiben hisz, ezért lemondott főszerkesztői állásáról és kilépett a szerkesztőségből.

Az autószerencsétlenség ügyében már vasárnap megindult a szigorú vizsgálat. Az a vélemény alakult ki, hogy a régi autótaxi semmi esetre sem mehetett 30—40 kilométernél nagyobb sebességgel, viszont — a szemtanuk vallomása szerint — gróf Nemes Vince kocsija rendkívül gyorsan száguldott. Hétfőn este a veszprémi közkórházból értesítették a vizsgálat vezetőit, hogy az autószerencsétlenségnek már két halálos áldozata, van, ugyanis a taxi sofőrje, Kenyeres Gábor hétfőn este 7 órakor belehalt sérüléseibe. Udvary Gyöngyvér állapota súlyos, de nem életveszélyes. Népszava 1940. augusztus 27 Forrás: http://nepszava.hu/cikk/1067828-nepszava-anno-petho-sandor-halalos-balesete

Még augusztusban történt, hogy elmentünk a pilisvörösvári tutajhúzó versenyre. Pilisvörösvár gondolt egyet, hogy a betelepülésük tiszteletére tutajhúzó versenyt rendeznek augusztus huszadikán. A jubileumi tutajhúzó versenyen mi is ott voltunk. Én most, hogy jobban tudjak fényképezni bekéredzkedtem a kordonnal elzárt területre, ahol a verseny hivatalos fotósai is jó képekre vadásztak. Az alábbi dőlt betűs részeket a Pilisvörösvári újságból szedtem, mert ez megmutatja, hogy őseink nemcsak „Ulmi Schachtel”-en, hanem „Kehlheimer Plätte”-n is érkezhettek. Az első képen, a Pilisvörösvári főtéren levő betelepülés tiszteletére készült domborművet láthatjátok.  

Mivel ezek a hajók a szétszedhetőség miatt egyszerű felépítésűek voltak, a Neckar menti hajósok lekicsinylően „Schachtel”-nek azaz skatulyának, doboznak csúfolták, és mivel az Ulmi városi színekhez hasonlóan fekete-fehér csíkozásúra voltak festve, idővel az „Ulmer Schachtel”, azaz Ulmi Skatulya, „Ulmi doboz” név honosodott meg ennek a hajótípusnak az elnevezéseként.

Ezeket a hajókat „Ordinari-Schiffe” névvel is illették, mivel 1712 óta – a telet kivéve – menetrendszerűen hetente egyszer indultak Ulmból, és Regensburg, Passau, Linz érintésével Bécsbe közlekedtek, illetve tovább Budára vagy Belgrádba. Főleg lenvásznat, a keresett ulmi barchertet és bort szállítottak, de vittek játékkártyákat, ostyát ugyanúgy, mint éti csigát, ami Ausztriában keresett ünnepi étel volt. Azonban mindenekelőtt – a 18. századdal kezdődően – a dunai németek ezreinek kivándorlásában játszottak szerepet, akik Dél-Európába tartottak, a török uralom megszűnésével elnéptelenedett vidékek benépesítésére.

Midőn a majd öt évtizeden át tartó újkori népvándorlási hullám tetőzött, az egyre növekvő tömeg elszállítására be kellett állítani a korábban tisztán faáruforgalmat szolgáló tutajokat is. Mert amíg egy hajónak nevezhető tákolmány – legyen az Zille, Platte vagy Ulmi Schachtel – legfeljebb 200-300 kivándorlót tudott szállítani, addig az utasforgalom napi 1500 továbbítandó személyre duzzadt.

Kezdetben csak ötszáz főt befogadó nagy tutajokat állítottak össze, majd mikor a rajnai tutajosok és hajóépítők hírét vették a szükségnek, a Rajnáról a Dunára telepítették azokat a hajóépítőket és tutajosokat, akik elég tapasztaltak és bátrak voltak ahhoz, hogy egy tutajon akár ezer-ezeregyszáz kivándorlót juttassanak Bécsbe.

Egy „Kehlheimer Plätte”-nek nevezett tutajon már egy nagyobb többszobás kunyhó vagy faház állott, amelyek egyik része a kivándorlók számára nyújtott hajlékot. Külön barakkja volt a tutaj személyzetének és a hajómesternek. Két konyha állt még a hajón utazók szolgálatára a vele járó fedett tákolmányokkal, volt még helyiség öt vágóökör és néhány tehén számára és egy beálló a kivándorlók által magukkal hozott lovaknak. A kocsikat szét kellett szerelni a kevés hely miatt. 

Mivel ennyi utazó között fegyelmet kellett tartani, nem hiányzott a fogda sem a tutajon. Hat megvasalt tetejű cölöp nyúlt ki szorosan egymás mellett a fedélzetből, láncokkal ellátva, és aki a fedélzeten megbontotta a fegyelmet, vagy bizonyítottan lopott, azt a hajómester addig hatástalanította ezen a módon, míg a legközelebbi bíróságnak át nem adta.

„A budai hegyek sváb falvai régi települések, Pilisvörösvár német lakóit 1692-ben a Majthényiek hozták be” – írja Hóman Bálint. Ekkor még az ezres nagyságrendű utast szállító tutajok nem voltak forgalomban, tehát a Vörösvárt benépesítő német telepesek minden bizonnyal a Schachtelnek nevezett bárkákon utaztak Ulmból Bécsig. Forrás: http://vorosvariujsag.pilisvorosvar.hu/bejegyzesek/2014-szeptember/tutaj-vagy-barka/

Vecsési sváb lakodalom volt meghirdetve a káposztafesztivál szombatjára. Nem valódi volt, hanem a vecsési néptánccsoport eljátszotta a lakodalmat. Volt ebben a násznagyok, a vőlegény, és a menyasszony kikérése is. Volt hasonlóság a nekem megszokott baranyai sváb esküvővel, de néhány mozzanatában el is tért attól. Egyet sajnálok. Amikor elővettem a fényképező gépem a rajta levő beállító gomb „filter” állásba kapcsolt, amit nem vettem észre. Sikerült egy szinte javíthatatlan sorozatot készítenem. Amikor kísérleteztem, hogy hogyan tudnám korrigálni, akkor ráakadtam a „szépia” szűrőre. Most úgy érzem, olyan, mintha a múlt században játszódott volna ez a vecsési esküvő.

A vecsési egykori esküvőkről találtam egy jó leírást is a neten. Ebből átvettem a nagy részét, dőlt betűs rész forrása: http://grassalkovich-vecses.hu/Szerk/dok/vesz02.pdf 

Régen a fiatalok nem jártak jegyben. A szokás szerint a fiú elment a lányos házhoz és megkérte a lány kezét a szülőktől. Ha igent mondtak a kézkérésre, a következő vasárnap a fiú a szüleivel együtt ment vissza és megbeszélték az esküvő időpontját. A kézkérés után a fiatalok elmentek beiratkozni a községházára és a plébániára. A szokás úgy tartotta, hogy három vasárnapi misén hirdették a nevüket, s aztán esküdhettek meg (ez a szokás még a közelmúltban is tartotta magát). Az esküvőket többnyire a farsangi időszak alatt tartották, mert akkor egyrészt nem volt annyi munka, másrészt pedig az étel hűtése is könnyebben megoldható volt, hiszen ebben az időben még nem volt hűtőgép.

Az esküvők időpontja leginkább a keddi, szerdai, vagy csütörtöki napok voltak, ugyanis szombaton a legtöbben a piacra mentek árulni. Ezek után elkezdődött a készülődés. A vendégeket illetően kérdés volt, hogy ki mennyi vendéget hív (fele-fele arányban vagy esetleg az egyik fél többet hív meg), mert a kiadások is eszerint osztódtak meg. Ez még a mai napig is így van. Mindig a keresztapa töltötte be a násznagyi tisztsége, ugyanis a keresztszülőket ekkortájt nagy tisztelet övezte. Volt, hogy több generáción át tartották meg családon belül a komaságot. Mivel régen nagy családok voltak, éppen ezért mindenkit nem tudtak meghívni. Az volt a szokás, hogy az idősebb testvért a temetésre hívják, a legfiatalabbat az esküvőre, és ha valakivel haragban voltak a családban, hát azt is meghívták, mert a mondás szerint az esküvő és temetés elsimít mindent (eendoh und leht moht olász kleh). Aztán a násznagyok meghívása után elkezdték hívogatni a többi vendégeket is. Ezeknek legtöbbje a faluban lakott. Ekkor még mindenkit ismertek, tudták hol lakik, nagyobb volt a kapcsolattartás, nem úgy mint ma (ezért is volt népes a lakodalom). 

A szülők, testvérek, sógorok mindeközben nagy örömmel és izgalommal beszélték meg a teendőket. Kezdődhetett a disznóvágás, tyúkkopasztás, sütés-főzés. A meghívott felnőttek személyenként 1 tyúkot és 10 tojást vittek a konyhára, míg a násznagyok 4 db kacsával is hozzájárultak a lakodalomhoz. Csirkehúsból készült étel csak a 60-70-es évektől van farsang alatt. A lagzikra általában 2 disznót vágtak, itt a férfiak nyüzsögtek. A tyúkkopasztást az idősebb asszonyok vállalták, ezalatt a fiatal asszonyok a beiglit gyúrták (diós, mákos) és fonott (üres) kalácsot csináltak a reggeli kávéhoz. Mivel jellemzően nagy családok voltak, a gyermekek számára kuglófot is készítettek. Ekkortájt még mindent a pékhez vittek sütni, mert a sparheltek nem bírták. A fiatal lányokat küldözgették tepsikért, kuglófformáért, tortatálért. Számon volt tartva hogy kinek milye van, s utána nekik kellett vissza is vinni. Ők díszítették a termet is, a falra a felirat nagybetűvel az ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR volt, amit kis bukszuslevelekkel varrtak papírra.

A vendégek az esküvő napján reggel 8 órakor a lagzi helyszínén gyülekeztek az utcán. Három indulót (marsot) játszottak a zenészek. A zenekar mindig fúvós volt. Hogy milyen létszámú zenészbandát alkalmaztak, az attól függött, hogy milyen nagy volt az esküvő. Messzire elhallatszott, nem volt még ilyen zajos az utca! Ezután reggeliztek és felkerekedtek a vőféllyel a vőlegény kikérésére. Mire odaérnek, a kapu már tárva. Az udvarban is három indulót játszottak. Bent a vőfély elmondta a kikérő verset. Vőlegény kikérés:

Ezután a háziak megkínálták őket süteménnyel, itallal, s ha nagyon hideg volt, meleg teával,meleg borral is. A zenészeket és az utcán a nézőket is megvendégelték. A Vőlegény után ugyanúgy a menyasszony násznagyáért is elmentek.

Násznagy kikérés:

A menyasszonyért már minden koszorús lány, még sok kicsi is el akart menni. A vőfély ugyanúgy elmondta a verset, és indultak az esküvő helyszínére.

Menyasszony kikérés:

Mire a menyasszony odaért, a vendégek túl voltak a reggelin. Régen mindenki időben ment, nem illett későn odaérni. A legközelebbi rokonok tálaltak, majd rendbetették magukat az útra. A menyasszony megérkezése után már nem ült le senki. A terem közepén állt az ifjú pár a szüleivel, nagyszülőkkel, koszorúspárokkal, majd a vőfély elmondta a versét.A fiatalok megköszönték szüleiknek, hogy eddig szerették s nevelték őket. Ez nem volt könnyek nélkül. Aztán együtt imádkoztak a vendégek, egy Miatyánkat és Üdvözlégyet.

Indulás előtt egy idősebb néni, aki ismerte a rokonokat, sorba állította a mentet. Az esküvői menetben elől a zenekar ment, utánuk a vőlegény a násznagyok között, majd a kisgyerekek olyan 10 éves korig. Ezután a menyasszony a vőféllyel, s utánuk a koszorús párok. A koszorús párok után következtek a násznagyasszonyok, majd őket követték a fiatal házasok.Utánuk már a kortól függött, hogyan vannak a sorba beosztva. Nagyon betartották, még 1-2 évet is számon tartottak, persze viccelődve. Utolsóként mentek a vőlegény szülei, előttük a menyasszony szülei és a nagyszülők voltak.Mielőtt indultak, kiosztották a rozmaringot. A férfiak és násznagyok nagyot kaptak, fel is tűzték a kalapjukra. A rozmaring ősi szokás a sváboknál, a hűség szimbóluma. Elindultak a községházába, ami a mostani rendőrség mellett volt a főúton. Megtartották a polgári esküvőt, ami csak aláírásból állt. Utána mentek a templomba, ami szintén a főúton, az Iskola utca sarkán állt egészen 1945-ig.

Templomba menés előtt

Akkoriban nem volt nászmise, azt csak a 60-70-es évektől tartottak. (A háború után már a polgári esküvőt előtte való nap megtartották, de oda csak négyen mentek: az ifjú pár és a násznagyok -1954 02. hó, nagy hó volt, szánkóval vittek- szép emlék). Amikor vége volt az esketésnek, visszaindultak, de nem azon az úton, amin odafelé, mert az nem hoz szerencsét (ez a hiedelem még ma is él). Visszaérve az ajtóban megállt az ifjú pár és bemenet mindenki szerencsét kívánt nekik. A zenészek ezalatt végig kint játszottak az udvaron. A vendégek egy pohár bor és sütemény után hazamentek és ellátták jószágaikat, majd igyekeztek vissza. Az ifjú pár ezalatt meg fényképezni ment. Ekkor még műterembe kellett menni.

Mikor már mindenki visszaért, elhelyezkedtek. A főasztalon az ifjú pár, a vőfély és a násznagyok a családjukkal, a bérmalányok és –fiúk foglaltak helyet. A szülők nem ültek le. Miután a vendégek is elhelyezkedtek, hat-nyolc fiatal behozta a levest. A tálalók és pincérek jobbára a barátok és rokonok voltak, fehér kötényben. Ettől eltérően az örömapák kék festő kötényt viselve szorgoskodtak a tálalásnál. Aki az első tálat hozta, köszöntőt mondott és felkérte imára a vendégeket, majd jó étvágyat kívánt, és elkezdődött az ebéd. Vacsora közbeni köszöntő

Mire közeledett a vacsora vége, megjelent a szakácsnő bekötött kézzel és egy leveses tállal. Arra kérte a vendégeket, hogy adakozzanak, mert megégette és kezét és orvoshoz kell mennie. Ki mit szánt, végigmenve a vendégek között betette a tálba. Ez volt a fizetsége, a háziaktól nem kért semmit, megtiszteltetésnek vette, hogy őt bízták meg a főzéssel.

Aztán jöttek a zenészek, ők a nagydobra gyűjtöttek, mert kilyukadt. Minden személyt megkínáltak borral vagy szörppel. Először a vőfélyt kínálták, de a tálcán a tele pohár le volt borítva. Úgy kellett a tálcát megfordítania a pohárral, hogy ki ne folyjon az ital. Mondott egy köszöntőt, és ha befejezte az ivást, a zenész felemelte a kalapot jelnek, és tust játszottak.

Azután minden egyes vendég mondott egy pár szót, „éljen az ifjú pár, vagy pfifát, vagy nem kívánok egyebet, csak egy tucat gyereket”, és még ehhez hasonlókat. Némely férfi sokáig ivott, mert addig szólt a zene, míg a poharat le nem tette. Ha ezen túlvoltak, jött az előrekérés.

Bejött a vőfély kalappal, levette, s megállt a menyasszonyi asztal előtt és elmondta a köszöntőt.

A vőfélyjel kettőt-hármat fordult, majd az átadta a keresztmamának.Minden táncoló visszaadta a vőfélynek. Ekkor még csak a legközelebbi rokonok táncoltak. Közben a fiatal legények megpróbálták ellopni a menyasszonyt, azonban a vőfély vigyázott rá, hiszen őrá volt bízva a lány. Utolsóként a vőlegény táncolt a menyasszonnyal. Ezután vége volt a vacsorának, és a vendégek indultak haza átöltözni. Az ajtóban a szülők álltak és mindegyik adott az általa meghívott családoknak süteményt (régen papírzacskóba).

Este 8- 9 óra tájban a vendégek visszaértek táncruhába és kényelmes cipőbe. Amíg távol voltak, addig kivitték az asztalokat a teremből, csak a zenészek dobogója elé állítottak egy asztalt borral, üdítővel. Ennek is volt a szerepe. Tánc közben ugyanis a párok meg-megálltak inni, s az ilyen szünetekben a zenészek tust játszottak, a párok pedig fizettek a további zenéért. A zenekar a háziaktól nem kért semmi más fizetséget.

A visszaérkezett vendégek ekkora hozták magukkal a nászajándékot. Étkészlet, lábas, fazék, éjjeli lámpa, ágyterítő, szent képek, falióra, fejkendő, szita, nyújtófa, gyúrótábla, s megannyi tárgy volt az ajándék. Manapság már borítékot szoktak adni- nem okoz fejfájást, mit vegyenek. A falusiak nagyon szerettek táncolni. Mindenkit felkértek, nem maradhatott ki senki.

A nők is egymással, a gyerekekkel- azok is ott tanultak táncolni. Keringő, polka, gyors polka, csárdás, angol keringő, tangó, mazurka, foxi, és az egyveleg sem maradhatott ki: a gólya, a ritka búza. Sok kíváncsiskodó néző állt az ablakok mögött, akár három-négy sorban is, s lesték a mulatságot!

Jött az éjfél, a lekoszorúzás. A terem közepére öt széket tettek. Középen a menyasszony, jobbról, balról két-két fiatal lány ült égő gyertyával a kezükben. Mögöttük a keresztmamák. Bejött a vőfély kalappal, kezében fakanál, és jött a lekoszorúzás.

Mélyen tisztelt vendég koszorú,

Minden strófa után felemelte a fakanalat, azzal intett a zenészeknek. Azok mélabús dallamot játszottak, mert a menyasszony elhagyja a vidám ifjúságát. A vers végén piros pöttyös kendőt kötöttek a fejére, majd a vőfély kettétörte a fakanalat és a földhöz vágta.

Levette a kalapját, a menyasszony elé tette a földre és a lány átlépte- ezzel kezdődik újra a menyasszonyi tánc. A menyasszonyi tánc végén ölbe kapta a vőlegény a menyasszonyt, kivitte, és ezzel véget ér a vőfély megbízása. Ezután ismét behozták az asztalokat, amit addig az udvarban tároltak, és tálalták az éjféli vacsorát. Ez leginkább gulyásleves, becsináltleves (tejfellel volt behabarva) volt, és még pörkölt nokedlivel. Utána megint kivitték az asztalokat.

A vacsora alatt már elkezdtek a férfiak énekelni, a nők segítettek. Az öregek rég csak németül tudtak. A 40-es évektől már magyar nótákat és filmslágereket énekeltek.

Éjfél után bejöhetett három darab táncra, aki nem volt hivatalos az esküvőre. Általában beküldött egy pár sort a zenészeknek, hogy olvassák fel. Azt írta, hogy messze útról jött éhesen, szomjasan, hozta kosarát, benne edényt, üveget bornak. Volt, hogy megviccelték, és a kosárba csontokat is tettek. Reggel 6-7 órakor kezdtek hazamenni a vendégek, s 8-9 órára teljesen vége volt a lagzinak. De megint este lett, míg mindent hazahordtak lovaskocsival, és a termet kitakarították a rokonok és barátok. A 70-es évektől már két napig tartott az esküvő azért, mert másnap délelőtt szórakoztak, bohóckodtak. Volt aki beöltözött valamibe, és úgy szórakoztatta a vendégeket. Táncolták a megyagőzöst, párnatácot.

Ha valaki hazament, a zenészek kikísérték az utcára és marsal búcsúztatták, és a fiatalok körbe állva táncoltak.Az esküvőkön felszolgált ételek nagyon megváltoztak. A régi időkből megmaradt reggelire a hurka, ebédre a tyúkleves májgombóccal, a torma kifőtt húshoz, a savanyúkáposzta, sült kacsa, mákos, diós beigli, a kuglófot őzgerinc váltotta fel, a kompóthoz rizskof kuglófformába amit melegen tálaltak, a torta váltotta fel.

A fánk elmaradt, hólabda (snépaujn), csöröge (králldi) , tolófánk (tuahsara), ezeket délután az udvaron üstben sütötték, gyerek meg körülöttük sertepeltéltek.

Mamár annyira változott az étkezés, hogy leírni sem lehet, nemhogy végigkóstolni.

Az utóbbi két hónapom hétvégéit magyarországi német emlékművek és rendezvények fényképezésével töltöttem. Feleségem kérése, hogy minél több emlékmű és rendezvény legyen, mert akkor ezeket tudja az egyetemi óráin felhasználni. Így aztán tananyag lesz ezekből a képekből is, melyeket most bemutatok. A következő képeket a vecsési káposztafesztiválon fényképeztem. Elárulhatom, hogy a fényképeken van olyan tananyag, amelyet miután lefényképeztem, megvásároltam, hazavittem, megfőztem és meg is ette a család. A lányom szerint az utóbbi idők legistenibb töltött káposztáját sikerült elkészítenem a Vecsésről hozott alapanyagokból.

Nagy élmény volt számomra a vasárnapi terményáldás, és az utána következő felvonulás. A felvonuláson az óvodástól a nyugdíjasig képviseltették magukat a falu lakói. Jártam én annak idején, a debreceni virágkarneválon is, de ez ötletességben, látványban nálam vezet.

Móri wellness hétvégére mentünk a felségemmel. Aki ismer bennünket, az tudhatja, hogy mi nem tudunk egy helyben maradni. Hajnalban felébredtünk, aztán a szállodánk wellness részlegében úsztunk. Úsztunk egyedül a medencében, rajtunk kívül csak a takarítónő volt az uszodában. Mikorra a fürdővendégek megérkezhettek, mi már a Mór környéki falvakat jártuk, hogy magyarországi német tájházakat ismerhessünk meg. Pusztavámra, azért mentünk, mert kinéztem, hogy kitelepítési emlékmű és tájház is van.  Megérkeztünk, aztán a tájházat zárva találtuk, de még a szokásos tábla sem volt kint, hogy kit kell felhívni. A templom előtt szerencsére találkoztunk falubeli asszonyokkal, akik segítettek, hogy előkerüljön a tájház gondnoka. Kiderült, hogy a tájház gondnoka épp a volt kocsmában nemrég rendezett kiállításon tartózkodott. Kiderült, hogy egy hete kvircedli fesztivál volt, és erre az ünnepre egy új kiállítás is készült a volt kocsmában.  (Egy kis ismertető a fesztiválról: http://feol.hu/pusztavam/kvircedli-rekord-a-falunapon-1773806 )

Az ország legnagyobb megsütött kvircedlijét ugyan nem kóstolhattuk meg, de legalább lefényképezhettük mivel készült. Ezeket a képeket az új kiállításról hoztam.