A Váci utcában az Erzsébet híd lábától nem messze a Nagyvásárcsarnok felé eső oldalon van a Korányi ház. A Korányi család régi bérházának a falán három emléktábla is van. A Korányi Sándor építette a házat, és haláláig ebben is lakott. Érdekes, hogy az emléktáblák közül, mégis az ő emléktábláját helyezték ki utoljára. Én azért a házról készült fotóim közül elsőként az építtetőről szedtem össze az ionformációkat.
Korányi Sándor, báró (Pest, 1866. június 18. – Budapest, 1944. április 12.) orvos, egyetemi tanár, az MTA tagja, Korányi Frigyes belgyógyász-professzor fia, szakíró, felsőházi tag.
A család eredeti neve Kornfeld, melyet a híres orvosdinasztia alapítója, Kornfeld Sebald, Szabolcs megyei orvos magyarosított Korányira még 1848-ban. Korányi Sándor orvosi oklevelét Budapesten szerezte 1888-ban, de már 1884-től bonctani demonstrátor, 1887-től pedig gyakornok a kórbonctani tanszéken. 1889-től édesapja, Korányi Frigyes belklinikáján működött, ahol 1895-ben lett adjunktus. Megfordult Hoppe-Seyler strasburgi orvosi biokémiai intézetében. Az 1891/92. tanévben az Állatorvosi Akadémián helyettesként adta elő az élettant, szövettant és természettant. Az 1893/94. tanévben a budapesti egyetemen magántanári habilitációt nyert az idegrendszer kísérleti és gyakorlati kór- és gyógytana tárgykörből. 1894-től a Stefánia-gyermekkórház, 1895-től pedig a Szent István kórház orvosa. 1897-től rendkívüli egyetemi tanárként az I. sz. Belgyógyászati Klinikán oktatott, majd 1901/02-től a számára felállított belső betegségek diagnostikája elnevezésű tanszéket vezette. 1908/09-től az ugyancsak újonnan létrehozott III. sz. Belgyógyászati Klinika igazgató tanára lett. Az 1920-as években ő kezdeményezte a BCG-oltásokat. 1927-től az egyetem orvoskara képviseletében felsőházi tag. Iskolateremtő tanáregyéniség volt, olyan tanítványokkal, mint Bálint Rezső, Haynal Imre, Hetényi Géza vagy Rusznyák István. Az elsők között alkalmazott fizikai-kémiai módszereket az orvoslásban, alapvető kutatásokat végzett a vesebetegségek terén. Az akkoriban népbetegségnek számító tbc-t édesapjával ellentétben már nem csupán kórházi kérdésként, hanem társadalmi problémaként fogta fel, melynek megoldása túlnyúlik az orvosi szakma hatáskörén. A pénzügyi válság okozta nagy egyetemi leépítések során klinikáját 1936-ban feloszlatták, őt magát nyugdíjazták. Az épületben ma az I. sz. Belgyógyászati Klinika működik. Az MTA-nak 1915-ben levelező, 1935-ben tiszteleti, majd 1937-ben rendes tagja lett. Szintén tagjává választotta a hallei Leopoldina Német Természettudományi Akadémia, illetve tiszteletbeli doktorává számos egyetem: Breslau (1930), Lyon (1932), Szeged (1933), Pécs és Athén. Egykori klinikájának utcája, az akkori Ludoviceum utca ma az ő nevét viseli. Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C3%A1nyi_S%C3%A1ndor, http://baratikor.semmelweis.hu/galeria/page.php?id=76
Kovai Lőrinc (Szentpétervár, 1912. december 1. – Budapest, 1986. február 22.) író, újságíró, tanár.
Szentpétervárott, orosz-lengyel családban született Wavrziniec Zakrarzewski néven. Miután ötévesen elvesztette apját, anyja egy magyar hadifogolyhoz ment férjhez. 1920-ban az egész család Hódmezővásárhelyre költözött. Itt kapta nevelőapja, Kovalcsik András után előbb a Kovalcsik, azt magyarosítva pedig a Kovai, illetve keresztneve magyarra fordításával a Lőrinc nevet.
1933-ban a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett, majd a szegedi egyetemen szerzett történelem-földrajz szakos tanári oklevelet. Három évet dolgozott tanárként Nagykállón és Ungváron, utóbbi városban nősült meg először. Mivel már diákként is ért el sikereket néhány kisebb írásával, a 40-es évek elején elhagyta a tanári pályát és a Népszava újságírója lett.
Első nagyobb fordítása még 1941-ben Mihail Solohov Csendes Don című regényének negyedik kötete volt. Saját regényei közül elsőként a Földönfutók (1943) jelent meg, amely szokatlan hangvétele miatt komoly politikai vihart kavart. A Népszavában a későbbi köztársasági elnök, Szakasits Árpád ismertette, a jobboldali sajtó pedig a szovjet írók hatását kereste benne. 1944-ben, a német megszállás után letartóztatták, de a családjának Rajniss Ferenc nyilas belügyminiszterrel való felszínes kapcsolata révén a deportálást sikerült elkerülnie.
1945 után néhány évre Solymárra költözött – ahol juttatásként megkapta egy kitelepített sváb család házát, illetve a község akkori legszebb, körbekerített gyümölcsösét –, egyúttal belépett a kommunista pártba, és a Szabad Nép munkatársai közé. A lap révén ismerte meg második feleségét. 1949-ben ellentétbe keveredett Horváth Márton főszerkesztővel, emiatt kilépett a szerkesztőségből, sőt a pártból is kizárták. Írásait több éven át nem tudta kiadni. Az időközben Pestre költözött író azonban ezekben az években is hatalmas lendülettel dolgozott, s a szilencium leteltével újból elárasztotta műveivel a könyvkiadókat.
Regényei főként történelmi eseményeket és társadalmi jelenségeket örökítettek meg. Hősei közt sok lázongó, olykor kimondottan anarchista személyiség akad. Körülbelül 40 regénye jelent meg, némelyiket lengyel, német és román nyelvre is lefordították. A hazai szocializmus évtizedeinek talán legtermékenyebb írója volt, egyes becslések szerint a hagyatékban elfekvő, kiadatlan műveinek száma megközelíti, vagy akár meg is haladhatja a kiadott művek számát. A felszabadulás után írott regényei alapján a korszak irodalmi reménységének, a szocialista realizmus egyik megvalósítójának tartották, későbbi művei azonban az ifjúsági és szórakoztató művek színvonalára süllyedtek. Vélhetően mozgalmi érdemeinek köszönhette, hogy elnézték neki a regényeiben dúsan burjánzó nemiséget is, ami meglehetősen egyénivé tette stílusát. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kovai_L%C5%91rinc
Szendrey-Karper László (Budapest, 1932. január 28. – Budapest, 1991. február 12.) gitárművész, főiskolai tanár. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészi gitárzene magyarországi elismertetésében és oktatásának megteremtésében. Felesége Ágai Karola (1927-2010) Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas magyar opera-énekesnő.
Édesapja orvos, édesanyja pedagógus volt. Ötévesen játszott először gitáron. Hétévesen, az akkori lehetőségeknek megfelelően, magánúton kezdett rendszeres hangszertanulásba. Előbb dr. Kárpáthy Ernő, majd Kováts Barna oktatta. Tizenhat éves volt, mikor először szerepelt a Magyar Rádióban. Mivel ifjúsága idején még nem létezett Magyarországon felsőfokú gitároktatás, 1950-ben a Műegyetem építészmérnöki karának hallgatója lett, de két év múlva otthagyta a műszaki tanulmányokat, és a „hajlamainak” jobban megfelelő Bartók Béla Konzervatóriumba iratkozott be. Zeneszerző-növendék volt Sugár Rezsőnél, kiegészítő stúdiumokat folytatott Hammerschlag Jánosnál, Rácz Aladárnál, Zathureczky Edénél, Csuka Bélánál. 1955-ben aranyérmet nyert a varsói Világifjúsági Találkozón. 1957-től az Országos Filharmónia szólistájaként szerepelt. Koncertjein először hallhatott szélesebb magyar közönség klasszikus gitárműveket és gitáros kamarazenét.
1953-tól, gyakorlatilag az országban egyedül, fáradozott a szervezett gitároktatás megteremtésén. Előbb a Magyar Néphadsereg egyik zeneiskolájában, majd 1961-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában. Az oktatáshoz a tananyagról is magának kellett gondoskodnia. 1966-ban sikerült megindítania a Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetében a gitártanárképzést. Televíziós oktatással is próbálkozott a színvonalas játék terjesztéséért: 1977-ben Hat húron pendülünk címmel készített sorozatot.
Leghíresebb átiratai a pedagógiai céllal született Kodály- és Bartók-feldolgozások. Előszeretettel játszotta Farkas Ferenc, Heitor Villa-Lobos, Segovia műveit. Számos magyar mű ősbemutatója fűződik nevéhez.
1968-tól volt az általa kitalált Bakfark Bálint Gitárzenekar művészeti vezetője. Szendrey-Karper 1991-ben bekövetkezett halála után a zenekart felesége, Ágai Karola vezette tovább, Eötvös József gitárművész művészeti irányítása mellett. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szendrey-Karper_L%C3%A1szl%C3%B3
