Feleségem a Tatán a német nemzetiségi múzeumban éppen előadott, én meg a fényképezőgépem a nyakamba akasztva kerestem a herendi porcelángyár alapítójának a sírját. A temetőt sem találtam meg, de mint később kiderült be sem jutottam volna, mert egy ideje gondosan zárva a temető kapuja. Azért a Fazekas utcában fényképeztem egy keveset. 

Tata nagy fazekasairól, és egykori mesteriről a szakirodalomban nem sokat írnak. A legteljesebb dr Siklóssy László által szerkesztett Magyar Kerámia története sorozat első kötete. A későbbi tanulmányok is erre hivatkoznak, ezért gondoltam egyet és ebből a könyvből vettem ki a Tatai kerámiagyártásról szóló részeket.

A TATAI MAJOLIKA./ DIE ALTE KERAMISCHE INDUSTRIE  ZU TATA. (TOTIS).

Tulajdonképpen: ónmázas, durva fayence, mely nemcsak anyagában, de formáiban, modorában és díszítéseiben is annyira hasonlít a holicsi edényhez, hogy a legtöbbször csak a gyári jelről ismerhetjük fel, hogy melyik másik. Különösen a gyár virágzási korából származó darabok ilyenek, a melyek, úgy látszik, egy és ugyanazon agyagműves család tagjainak a kezéből kerültek ki S éppen ez a körülmény az, a mi még keramikánk neves szakembereit is téves feltevésekre csábította, főképp a gyár alapi tását illetőleg. De nem is csodálom. A tatai majolikáról — hosszú ideig — az igazi keramikai szakértőkön kívül jóformán alig tudott valaki és csak Bubics Zsigmond híres gyűjteménye révén, melyet 1891-ben az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozott, vált tulajdonképpen közismertté. Azóta becsülik és értékelik a tatai majolikát s helyezik a sorban mindjárt a holicsi után, a mely hely, mint látni fogjuk, még régiség dolgában is méltán illeti meg.  Magáról a gyárról pedig még szakembereink is (mint Wartha, Radisics, Petrik) nagyon keveset tudnak. S épp azért, hiszem, nem végzek fölös munkát, ha, mint Tata historikusa, kiegészítem azt a keveset, a mit írtak róla, azzal a kevéssel, a mit ez ideig még megtudtunk róla.

A tatai gyárat gróf Eszterházy József Ádám teljeshatalmú tiszttartója: galánthai Balogh Ferencz építtette a XVIII. Század ötvenes éveiben. Az évszámot ugyan pontosan nem tudjuk, de tán nem is olyan lényegbe vágó, hogy 1756-ban épült-e, vagy 1758-ban. Ezek közé esnek ugyanis Balogh Ferencz nagyobb tatai alkotásai. A gyár  tőszomszédságában levő ház — a rajta levő felírás szerint — 1756-ban épült, tehát a majolikagyárat is vagy ebben az évben építették, vagy tán egy-két évvel előtte vagy utána.

Egy, ami bizonyos, hogy a gyár alapítási idejére vonatkozólag eddig közölt adatok mind merőben tévesek. Nem Schlögl János alapította, nem is a XVIII. Század negyedik negyedében, még kevésbé a XIX. század elején keletkezett a gyár, a mint azt Radisics mondta valószínűbbnek (Művészi Ipar 1890. évf. 167. lapon.) A XVIII. század ötvenes éveiben alapíttatott a tatai gyár, a mely ilyképp legfeljebb ha egy évtizeddel volt fiatalabb, mint a holicsi. Balogh Ferencz 1765-ben meghalt, s úgy látszik halálával a gyár működése is elakadt. Ezt épugy, mint a gyár alapítását a kegyesrendűek tatai gimnáziumának egykorú diariumából tudjuk. 1765-ben. Alapították az Eszterházyak a rendházat és 1766 január 30-án a diákság színielőadást tartott, még pedig "uradalmi területen, a Balogh Ferenc építette porcellán-fábrikában, mely elég téres volt és üresen állott."  Bővebbet majd csak akkor tudunk, ha a szoros zár alatt tartott tatai Eszterházy levéltárat is végre-valahára megnyitják a kutatók előtt.

Ez a Balogh haláláig terjedő, közel egy évtizednyi időszak képezi a tatai majolikagyár első korszakát.Termékei még nagyon kezdetlegesek, durvák. A szürkés-fehér ónmáz vastagon üli meg a tárgyakat (én csak tányérokat láttam eddig), s majdnem teljesen eltakarja a széleken alkalmazott domborműves rokokó díszítéseket. Kees István könyve szerint 1772-ben, br. Nyáry Albert szerint 1770-ben  keletkezett a gyár. Holott ez a dátum már a szünetelő gyár újjászületésének a dátuma, a mikor is a tatai  hitbizománynak az ura gf. Eszterházy Ferencz volt, a párisi nagykövet, teljhatalmú kormányzója pedig a nagyműveltségű Bezerédj István. Melyikük volt a gyár újjáteremtője, az ma még ismét az Eszterházy levéltár titka. De homály borítja az újabb évtized egész történetét is. Csak a gyár virágzási korát ismerjük, mely a 80-as évektől a XIX. század első néhány évtizedéig tartott s a mely virágzási korszak Schlögl János György nevéhez fűződik. Ő tette híressé a gyárat, de nem ő volt, a ki új életre keltette s még kevésbé az, a ki alapította, a mint azt a hagyományok mesélték. Ez azonban egy szemernyit sem von le az érdemeiből.

Dr. Dornyay Béla, kegyesrendű tanár barátom, a ki Tata újabb kori történetével és főleg a kulturális vonatkozásokkal foglalkozik, 1914-ben a Tata tóvárosi temetőben megtalálta a Schlögl házaspár sírkövét,  melynek érdekes adatai döntik meg teljesen az eddig makacsul tartott hagyományokat. E szerint "Johannes Georg Schlögl" meghalt 1811 július 8-án, 57 éves korában. Felesége Schlögl Terézia pedig 1820 dec. 10-én, 56 éves korában. Már most tegyünk egy kis számítást visszafelé. Schlögl 1754-ben született s így a gyár alapításakor 2—4 éves lehetett, a gyár újjászületésekor pedig 16—18 éves. Mind a két kor kizárja a hagyományok reális alapját. A valóság az, hogy 30—32 éves korában ő virágoztatta fel a gyárat. Az ő neve lett közismertté s a következő században keletkezett családi hagyományok neki tulajdonították még az alapítás tényét is, melyben már koránál fogva sem lehetett egyáltalán semmi része. De nem lehetett azonos a holicsi gyár 1800-ban élt Modellmesterével sem, amint Radisics azt sejteni véli.5 Schlögl a tatai gyár virágzása idején Tatában volt, itt is halt meg. Nem valószínű, hogy közben rövid időre Holicsra ment volna mintázó mesternek s onnan ismét Tatába jött volna haza meghalni. A valószínűség az, hogy a holicsi Schlögl ugyanannak a Schlögl agyagműves családnak egy másik érdemes tagja volt, talán éppen a tatai Schlöglnek testvére vagy más közeli rokona.

A tatai Schlögl-féle gyáralapítási hagyományokat a család örökösei: a Pasteiner család révén Petrik Lajos hozta forgalomba s a Pallas és Révai lexikonok útján ő tette  közkeletűvé, de ugyancsak ő volt, aki mindjárt rámutatott arra, hogy a holicsi és a tatai Schlögl aligha egy és ugyanaz a személy. Schlögl J. György síremlékének adataival, azt hiszem, mind a két kérdés tisztázódott. A továbbiak már jórészt ismeretesek. Korabinsky J. Mátyás, kinek földrajzi lexikonja 1786-ban jelent meg, a tatai "porcellán vagy majolika" gyárat úgy említi, mint a város egyik látványosságát s azt írja, hogy a gyár kapuja felett a szeplőtelen szt. szűz látható porcelánból, még pedig életnagyságban. (?) 1786-ban tehát e sorokból kivehetőileg, már a fejlődés előrehaladottabb fokán állhatott a gyár és a "porcellán" elnevezés ismételt használata arra vall, hogy akkor már finom, fehér fayence-árut is készítettek. Townson Robert dr., angol természete búvár, a ki 1793-ban járt Magyarországában, Tatában is megfordult, (9 oldalt ír róla), ahol megtekintette a kőedénygyárat is, a melyet nagyobbszerűnek mond. 1796 márc. 27-én József nádor látogatta meg a gyárat, mit egy toronyalakú asztaldísszel örökítettek meg. (Látható az Iparművészeti Múzeumban.)

A gyár története egyébként teljesen azonos a Holicsiéval. A párisi nagykövetünk tulajdonát képező tatai gyárban francia minták után dolgoznak, melyeket bőviben találhattak a földesúr kastélyában. Formastílusuk a rokokó utáni, XVI. Lajos korabeli ízlés végső szaka. A festődíszek pedig teljesen azonosak a Holicsaikkal, melyekről Radisics kimutatta, hogy strassburgi, elszász-lotharingiai mesterektől erednek. Ezt különben Tatára nézve is teljesen valószínűvé teszi az a történeti tény, hogy Eszterházy József generális 1744-ben csakugyan telepített le Tatában és Tata körül elszász lotharingiaikat. Jó magam is egy ilyen betelepített elszászi család ivadéka vagyok. A telepesekkel bizonyára agyagművesek is jöttek, akiknek Tatában levő nagy számáról Townson angol utazó szintén megemlékezik.

Ezek a "fehér-edényesek" azután (még a múlt században is így hívták az asztali edények készítőit) a fayence-gyártást Schlögl alatt már a tökély meglehetős fokára emelték. Schlögl zománca már nem szürkés, mint a legrégibb tatai edényeké, nem is olyan repedezett, mint az előző évtizedbeli edényeké, hanem tiszta, fehér s ha nem is olyan fényes és átlátszó, mint a holicsi, de azért elég sima, hibátlan és finom, amelyen az alapanyag vörhenyes színe sokszor keresztül üt (de nem rózsaszínű a zománc, mint azt valahol olvastam). A gyár máztörője és iszapolója a tóvárosi meleg források mellett, a mai Mehlschmidt-féle bőrgyár helyén volt Nedves őrlőt használtak és muffel-égetéssel dolgoztak, a melyekből több érdekes darab látható a tatatóvárosi múzeumban.

A Schlögl-korabeli edények a szebbek és a keresettebbek. Legjellegzetesebbek a domborműves rákokkal és csigákkal díszített u. n. rákos tányérok, a melyekből egy igen szép példány van az Iparművészeti múzeumban. Nagyobb számban vannak az úgynevezett csőrös edények: tejes kannácskák, az ezekhez hasonló mártásos csészék, teás kannák, fedeles ibrikek stb., külön említést érdemelnek a virágos tányérok, csemegetálak, kávés csészék (ezek közül érdekesebbek azok, melyeknél a csésze alját áttört művű galéria díszíti), cukortartók, szenteltvíztartók, fűszertartók, füstölők, serlegek és a zöldmázas gyertyatartók. Gyakoriabbak a realisztikus ábrázolások pl. a szőlőlevél-alakú tányérok, a káposztafej formájú levesestálak, cukortartók stb. Végül készítettek virágvázákat, két vagy több oszlopos és néha több darabból összerakható asztaldíszeket, épp olyanokat, mint Holicson.

Az Eszterházy-gyűjteményben van egy fogadalmi tábla — mangánviola felirattal — és egy dombormű — Mária Jézussal, — melyek olasz mintára emlékeztetnek. A Korabinsky által (1786) említett Mária-szobor is meg van még. A tatai vár öreg tornyában, a lépcsőház egyik fülkéjében áll. 135 cm magas. Mint szobrászati mű, nem valami sikerült alkotás, de azért említésre érdemes emléke a gyárnak. A test két darabból áll, kezei, lábai pedig ugyancsak külön, egymásba illeszthető darabok, melyeknek összeillesztési modora a kínai babákra emlékeztet.

Az utóbb említett tárgyak azonban csak kísérletezések. A gyár tulajdonképpeni termelése főkép az asztali edények voltak, a legnagyobb sikert ezen a téren aratta. Stílusukról már megemlékeztem. Díszítésük legtöbbször domborműves, előszeretettel utánozzák a Palissy műveket is. Rákok, csigák, gyümölcsök stb. gyakoriak,- különösen az almát, körtét alkalmazzák a Ieveses tálak és cukortartók fedelén fogóul. A festett díszt rendszerint tarka elhintett virágok, ritkábban koszorúba vagy füzérbe fonva. Ezek a virágok szinte elmaradhat fátlanok és csaknem valamennyi asztali edényen ott találjuk. Az Eszterházy-gyűjtemény egy darabján fennmaradt az egyik festő neve is : »Tottis, den 27. Jen. 1786. Joh. Radiel « Ebből, a virágzási korból a legszebb gyűjteménye van az Iparművészeti Múzeumnak és a Műegyetemnek. Különösen gazdagok a sikerültebb és jellegzetesebb darabokban. Említésre érdemes még a tatai Eszterházy-gyűjtemény, végül számottevő darabokat láthattunk a Kilényi-féle gyűjteményben, a melyet az idén auctionált el a Szent-György-Czéh. Utóbbiban különösen két csemegéstál kötötte le a látogatók figyelmét. A néhány év előtt alapított tatatóvárosi múzeumnak is van néhány érdekes darabja, melyek közül különösen figyelemre érdemesek a Schlögl előtti repedéses szürke zománcú, vastag tányérok. Schlögl János György, mint már említettük, 1811 július 8-án halt meg,- ugyanazon évben, mint mecénása, Eszterházy Ferenc gf., a párisi nagykövet. Halála után a gyárat, úgy látszik, özvegye vezette tovább, aki 1820 dec. 10-én halt meg. Egyetlen lányukat Pasteiner József vette nőül Rájuk szállott a tatai gyár öröksége képen és ők még egy ideig a régi színvonalon tudták tartani. Az angol kőedény terjedésével azonban a fayence mindinkább háttérbe szorul. A piaci versenyt nem bírja. A hanyatló gyárat Pasteinerék eladják Fischer Wolfgangnak, aki már áttér a finom fayence-gyártásra. Porcellánszerű fehér edényeket gyárt. Ez a tatai gyár utolsó korszaka.

Fischer Wolfgangról a gyár örökségkép egyik rokonára: Fischer A. Mórra szállott. (De ő nem azonos Fischer Mórral: a herendi gyár alapítójával, habár ez is tatai volt. A Fischer-család különben régi kőedénygyártó, tatai iparos-család, melynek több tagja játszott nevezetes szerepet a magyar keramikában.) Fischer A Mórról pedig fiára : Fischer Károlyra szállott, aki később társat vet maga mellé és "Fischer és Nobel" cég alatt vezették tovább az üzletet, mely most már végkép megfeneklett. Az olcsó cseh porcellán teljesen kiszorította a kőedényeket a piacról. Fischerék azután fel is hagytak a gyárral, eladták Hardtmuth kályhagyáros cégnek. A múlt évtizedben ez is megszűnt. A kemencét 1913-ban lebontották,- a gyár többi helyiségeit magánlakásokká alakították. Szóval a tatai majolikagyár végkép eltűnt a föld Szinéről, még csak fényképfelvétel se maradt róla -

Befejezésül a régi tatai majolikák szigIáiról emlékezünk még meg:

1. A legrégibb darabok alján egy vékony, belekarcolt T betű látható,•
2. melyet később a már aláfestett (rendszerint KÉK SZINŰ) vastag T betű váltott fel;
3. Pasteinerék jele: a színes T betű mellett egy ugyancsak belevájt (vak) P, vagy kettős P betű;
4. Fischer Wolfgang darabjain a teljes városnév olvasható németül: TOTlS, felette egy csillaggal,-
5. Fischer A. Mór jele két sorban : F.M. A. - TATA,
6. Fischer Károly jele pedig ugyancsak két sorban: TATA, - C. FISCHER.

Rédey Miklós.

NÉHÁNY ADAT A TATAI KERAMIKAI IPARRA VONATKOZÓLAG.

EINIGE DATEN BEZÜGLICH DER KERAMISCHEN INDUSTRIE IN TATA (TOTIS).

Rédey Miklósnak a tatai majolikáról szóló érdekes cikkéhez néhány adatot kell hozzátennem, amelyek technikai okokból nem voltak közvetlenül a cikk után közölhetők. Schirek többször idézett könyvében, mely a holicsi gyár aktáit tárja elénk, olvassuk Dr. Pasteiner Gyula tanár úrnak azt a közlését, hogy Schlögel János György, aki az ő nagyatyjának apósa volt, 1784. december 19-én kötött házasságot feleségével, született Hermann Teréziával. E házasságból 1812-ben egy leánygyermek — Pasteiner professzor úr nagy anyja — született. A tatai anyakönyv ez alkalomból Schlögel János Györgyöt »Fabricans Porcelianorum«-nak nevezi. Schirek közli a Schlögel házaspár képmását is, amelyet egyébként annak idején a Művészi Ipar is közölt. Érdekesek Mayer Albert udvari tanácsosnak, a holicsi gyár igazgatójának jelentései, amelyeket 1809-ben Magyarországon tett utazásáról küldött. Háromszor is megemlékezik a tatai majolikáról, amelyet kétszer megdicsér, egyszer azonban csak nagyon közepesnek minősít. Ez esetben nyilván a konkurens beszél belőle, aki fájó szívvel látta, hogy 1809-ben a háborús állapot következtében Holicsban az üzemet egy időre be kellett szüntetni, a tatai viszont legszebb napjait élhette, mert maga Ferenc király Tatán tartotta főhadiszállását, ami érthető élénkséget hozott a városkába. Mayer igazgató udvari ebédre is hivatalos volt, amelyet ugyancsak tatai edényen élvezett végig.

Az is fejtörést okozott neki, honnan vehetik a tataiak az ónt és az ólmot, amely már Bécsben nem kapható. Tatán nyílt alkalma Mayernek arra is, hogy az uralkodóval a holicsi gyár sorsának további intézéséről tanácskozzék. A holicsi akták között találjuk nyomát annak is, hogy a gyár vezetőségének 1785-ben a tatai és stomfai versennyel már számolnia kellett. A munkásokra vonatkozólag Mayer 1809-ben azt a megjegyzést teszi, hogy azok nagyrészt Holicsból származnak. A holicsi aktákból név szerint csak Wodnarzik Vincére akadunk, aki 1785 körül dolgozott a tatai gyárban. Egy 1786-iki aktában arról van szó, hogy Wodnarziknak a tatai gyárból való elmenetelét semmi más nem gátolta, mint az a 15 forint, amelyet neki "Frau Hermannin" előlegezett. Minthogy Schlögel felesége Hermann leány volt, a valószínűség amellett szól, hogy itt Schlögel anyósáról, Hermannéról van szó, aki, úgy látszik, szintén részt vett a gyár vezetésében. A székesfőváros levéltárában levő aktákból tudjuk, hogy Kuny Domokos, aki 1784-ben jött Budára, hol aztán majolikagyárat alapított, megelőzőleg Tatán működött. Kuny fia volt a holicsi Cuny Domokosnak, akiről a holicsi akták 1757-ben elhallgatnak. Abból azonban, hogy fia Tatán tűnik fel, valószínű, hogy az idősebb Cuny is Holicsból Tatára ment. Végül néhány szót a tatai jelekről. A 3. alatt közölt bevájt P jelet — bevallom — még nem láttam; ellenben az  parművészeti Múzeum anyaga alapján ismerem a Pasteinerék által használt kék vagy zöld színnel festett P jelet, melynek aljában egy kis vízszintes vonást is látni vélek, úgy, hogy az egész egy kis fantáziával egy megfordítva összefűzött nagy p és t betűnek tekinthető. Rendkívül érdekes az Iparművészeti Múzeum 1625. számú tatai szelencéje, amely a holicsi módra összefűzött TF (Totiser Fabrik) jelet mutatja. A XIX. század második felében részben Tatán készült, részben csak ott dekorált herendi modorú porcelánok jele a Magyar címer — kissé hosszúkásabb, mint a herendieké — és egy T betű. Az összeolvasztott FD betű Fischer Dezsőt jelent.

SIKLÓSSY LÁSZLÓ.

Forrás: A MAGYAR KERAMIKA TÖRTÉNETE, Szerkeszti: Dr. SIKLÓSSY LÁSZLO.

BUDAPEST, 1917. A SZENT-GYÖRGY-CZÉH MAGYAR AMATŐRÖK ÉS GYÜJTŐK EGYESÜLETE KIADÁSA

Kevés jobban lerobbant házat lehet látni a világörökség részét képező Andrássy úttól negyven méterre, mint a Budapesti Talmud Egylet tanházát, és zsinagógáját.  Egyszer talán majd erre is jut egy kis támogatás. Addig egy lepusztultan is érdekes fotótéma.

A Vasvári Pál utca 5. szám alatti udvarba rejtett épület 1887-ben épült Fellner Sándor tervei alapján. Eredetileg két földszintes ház közé emelték, így az utca felől is látható volt. A templom a Budapesti Talmud Egylet számára épült. A zsinagóga köré U alakban épült lakóházat a közösség tagjai lakták. Életformájuk különösen indokolta, hogy lakóház és templom szerves egységet alkosson: a férfiak számára a tanulás volt a nap legfontosabb tevékenysége, egy életen át. A zsinagógát az 1990-es évek elején felújították, azóta a budapesti Chábád Lubavics közösség imaháza és tanháza. A templom stílusjegyeit tekintve változatos: neogótikus, korai szecessziós és neoreneszánsz jegyeket ötvöz. Lubavics orosz falu elsősorban, mint a Chábád Lubavics haszid zsidó irányzat névadójaként ismert. Források: http://www.mazsihisz.hu/zsinagogak-8.html; https://www.flickr.com/photos/nora-meszoly/15760556632/in/photostream/

 A Vasvári Pál utcai épületet 1886-ban emelték Fellner Sándor tervei alapján, az egylet számára. Itt kapott otthont a tanház mellett az ekkor már 2000 kötetet számláló könyvtár is. A zsinagóga összeköttetésben állt az udvart U alakban körbefogó lakóházzal, ahol a Talmud Egylet néhány tagja, és a zsinagóga rabbijai éltek. Naponta kétszer Talmud, egyszer pedig Tóra előadások hangzottak el, ezeket a ’20-as évek végén átlag százan látogatták. Húsz-harminc fiatal talmudista kapott az Egylettől ösztöndíjat.

A Budapesti Talmud Egyletet, mint minden más, önálló zsidó szervezetet, egy központi egységbe, a Budapesti Zsidó Hitközségbe olvasztatták be 1950-ben. Ennek előzményeként 1949. december 27-én a tagok közgyűlésen szavazták meg a kikényszerített megszűnést. Ezt 1950. január 20. egyetlen szóval –„jóváhagyom” – fogadta el a miniszteri tanácsos. Forrás: http://zsido.com/ujra-alakult-a-budapesti-talmud-egylet-a-vasvariban/

Hétfő hajnalban a budapesti ablakunkon kitekintve a rózsák terei szent Erzsébet templom tornyait láttuk. Autóba szálltunk, aztán az Erzsébet hídon áthajtva kisebb-nagyobb megszakításokkal csak mentünk. és mentünk. Ezeregyszáz kilométer megtétele után aztán késő este áthajtottunk az Erzsébet hídon az Erzsébet utcába, és végre álomra hajthattuk fejünket. Reggel felébredve az ablakon kitekintve a Marburgi Szent Erzsébet templom tornyait láttuk.

Nem véletlen, mert a marburgi templom volt a budapesti templom mintája. Mi sem véletlenül vállalkoztunk erre a hosszú útra. Feleségem huszonkilenc éve jár ki rendszeresen a Lahn folyó melletti kis városkába. Az idei évben a kisebbik lányomnak adott a lehetőség, hogy doktorrá avatása után a tudományos kutatói pályáját Németország egyik legrégebbi alapítású egyetemén kezdje el. Egy hetet töltöttünk el a városban munkával, turistáskodni nem tudtam, mert egyszer sofőr, másszor szerelő voltam. Azért néhány fotót is tudtam készíteni, amelyek mutatják, hogy a város nem felejtette el, hogy több száz éve ebben a városban élt Árpádházi Szent Erzsébet.        

ÁRPÁDHÁZI SZENT ERZSÉBET

Ünnepe: a világegyházban: November 17. Magyarországon: November 19.   Marburg, 1231. nov. 17.

A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: „A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott fel, mint hajnalcsillag.” Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András, magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négyéves korában eljegyezték Thüringia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és remé­nyük igazolását látták abban, hogy fényes kísérettel és kincstárnyi hozo­mánnyal érkezett a wartburgi várba a kis menyasszony. Német környezet­ben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyer­mek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak az za­varta, hogy Erzsébet ismételten megszakította játékait, hogy - mint mondta - Istent szeresse, hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermekeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formá­it: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő já­rást; ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmé­be nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez sokkal erősebb kötelékek fűzték, mint a szülök akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége bár nagyon szereti, a szívét azonban nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka felkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhín­ség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet felnyitotta a kamrákat és hombárokat, és „kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény is, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt: Lajos még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással járta végig a vár termeit: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvat­lan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívé­ben állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy: „elűzték a vár­ból”. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művei, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótett­re halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelki atyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fo­gadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences, komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigo­rú lelki vezető volt: kis hibákért is megostoroztatta Erzsébetet. Ha észrevet­te ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle min­dent. így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti sze­relme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékony­sággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelki vezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelki vezető és rábízottja közti harc egyik moz­zanata tűnik fel abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának irt: „Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: »Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!« És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindarról is le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól..

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bi­zonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ru­hájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni.

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, és vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták. Ünnepét 1670-ben vették fel a római naptárba, nov. 19-re, amely napon ereklyéit áthelyezték. 1969-ben ünnepét visszatették nov. 16-ra, halálának napjára.

A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet- lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok-sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: „Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sors­húzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyá­kat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt har­madszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.”

Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: „Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, „úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte”.

Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: „Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!” Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszere­sen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt a szívében. Mikor azonban belépett a szobába „Isten, az Úr megnyitotta belső látá­sának szemét”, és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. „Vidá­man Erzsébetre tekintett, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!”

Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át he­lyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a sze­gényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és „ezernél többször is megcsókolta”. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy „esz­telen bőkezűségével” eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tár­házak kiürültek, a nép azonban élt, és békét élvezett. Lajos a panaszokra így vá­laszolt: „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!”

Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töl­tött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte fel, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez hosszú ideig tartó távollétet, esetleg ura halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta felkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen felfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

Egy esztendő múlva hozták háza a thüringiai lovagok Lajos holttestét. Erzsé­bet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: „Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész vilá­got, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még ak­kor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte”.

Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik feltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

Wartburg vára Lajos halálával üressé és idegenné lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, és lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást ta­lált. Amikor a ferencesek templomában az éjjeli zsolozsmára harangoztak, oda­sietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nél­kül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint bolondot, és lépten- nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: „Szívesebben mondanék köszönetét az embereknek, de nincs miért”.

Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegé­nyek lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: „Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!”

Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelki­ atyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úr­ral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarország­ra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: „Ki látott már királylányt rokkánál!” Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: „Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni”. Hirtelen felült, és elborzadva kiáltotta: „Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!” - aztán megnyugodott, és így szólt: „Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a kará­csony, amikor megszületett, és jászolba fektették”. Aztán felsóhajtott: „Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját” - és elszenderült.

Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmad rendi ruhájában ravatalozták fel az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig sereges­tül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyász­misét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett. Forrás: Joseph Weisbender:   Szentek élete c. könyvéből; Szent István Társulat  (Budapest)  , 1984

Főállásban számítástechnikával foglalkozom, másodállásban meg otthoni mindenes. Ha kell sofőr, kertész, beszerző, és amire éppen szüksége van a családnak. Májusban a hétvégi ház vízmelegítője vízkövesedett le. Én a szerszámos ládám a kocsiba tettem. Hétvégi házhoz lehajtottam. Vízmelegítő szétszereltem, vízkőtelenítés megtörtént. Mindent visszaszereltem. A szerszámos táska aztán az autóm csomagtartójában maradt.  Június első hétvégéjén sofőri feladatokat kaptam. Feleségem kellett vinni konferenciára, és kiállítás megnyitóra. Feleségem két előadást is tartott, én meg a számítástechnika támogatást adtam. Ez, ha jól számolom ezen a hétvégén két állásom is volt.  Vasárnap délre Kalaznóra mentünk, ahol a Pajtagaléria új kiállításainak nyitó előadásainál előkészítettem feleségem prezentációját, és épp arra vártunk, hogy mindenki megérkezzen. Volt, aki telefonált, hogy nem fog megérkezni, mert az eső elárasztotta a Kalaznóra vezető egyetlen utat. Az előadás előtt az ott levő előadó, kiállító, és hallgató emberek a megnyitó előtt még elmentek mosdóba. Az intenzív mosdóhasználat alatt aztán megtörtént a váratlan baleset. A mosdó csaptelepe elromlott. A házigazdánk megpróbálta helyreállítani, de a baj csak nagyobb lett, és a csap felső része a kezében maradt. Így történt, hogy a mosdó előtere mellett a házigazdánk és az feleségem is bőrig ázott.  Én a házigazdánk feleségével gyorsan megkerestem a mosdóba vezető elzáró csapot. A sikeres elzárás után automatikusan az autóhoz mentem, és a csomagtartóból a szerszámos ládámat bevittem. Neki is kezdetem a javításnak, és rövid időn belül a mosdó csapja ismét használható állapotba került. A szerszámos ládám a kocsiba visszatettem. Visszaútba az autóból feleségem tartalék fellépő ruháját is magammal vettem. Feleségem átöltözött, Aztán – mintha semmi különös nem történt volna -, elkezdődött rendben az előadás. Bővebben a kiállításról itt olvashattok: http://www.zentrum.hu/hu/2016/06/unnep-volt-kalaznon/  

Nemrég, ezen a tapasztalaton okulva úgy gondoltam összeállítok egy kisebb szerszámos táskát, amit állandóan az autóban tarthatok, és ha kell harmad állásban az ügyeletes szerelő bőrébe is bújhatok.

Ezt a bőr szerelőtáskát a múlt század kilencvenes éveiben vásároltam egy elfekvő raktárkészlet kiárusításon. Ez volt egykor a Postánál rendszeresítve a kijáró telefonműszerészek szerszámos táskájának.  Újszerű állapotban van, még az eredeti kulcsai is ott vannak madzagon, mint ahogy annak idején a bőrgyárból kikerült.

Én a képen látható szerszámokat készítettem össze. Ki tudja, mikor kell ismét használni?

Kellemes tavaszi vasárnap sétáltam az operaház környékén. Az épület háta mögött díszletek sorakoztak bekerítve, hogy amíg ideiglenesen ott raktározódnak nehogy lába kéljen. Érdekesnek találtam, ezért lefényképeztem, hátha majd egyszer a képeknek hasznát veszem. A képek aztán az elektronikus képtáramban lapultak, készen arra, hogy egyszer majd megjelenjenek. Nemrég, amikor a szénkénegező készülékekről írtam, amit a feleségem hurkatöltőnek nézett, akkor kaptam Miki barátomtól egy levelet.

„Nem sikerült hozzászólni a hurkatöltős blogodhoz. A következőt szerettem volna. Jó régen évekig dolgoztam egy filmes-színházi, berendezés-kellékraktárban. Úgy 13ezer tétel, a legkülönfélébb korokból. Fülbevaló, villamosszék, számszeríj, ökrös szekér stb.. Persze volt ilyen is. A nevét nem tudtam, de azt igen, hogy mire való. Nem hittek nekem és mivel hasonlít az útfelbontásnál is használt légkalapácshoz, elnevezték betontörőnek. Megnéztem, hét éve ezen a néven szerepel. Volt még sok hasonló, pl."Kis háromlábú valami", a gyerekjátékok közé sorolva. Megfejtés: guzsalytalp. „

A levélből átvett idézet után eszembe jutott, hogy talán az operaház kellékeinek is ez lesz a sorsa, hogy a kelléktárba kerülnek. Raktáros legyen a talpán, aki majd később leltárkor megmondja, hogy mik is ezek a valamik.

Tizenegy éves voltam, amikor ajándékba kaptam életem első fényképezőgépét, Szmena 8M. Fényképeztem  én vele családi eseményeken, és csak úgy magam kedvére is. Az első nagy önálló fotósorozatomat tizenkettő évesen készítettem, amikor budapesti osztálykirándulásra mentünk. Végig csoportosan jártuk a múzeumokat, aztán a Margitszigeten kaptunk egy kis szabad időt. Én nyakamban a fényképezőgépemmel a sziget bejáratához mentem, mert kíváncsi voltam a budapesti emlékműre. Az emlékmű ott állt magányosan, virágokkal körülvéve. Senki sem volt a tövében. Mindenki a mögötte levő szökőkút körül hűsölt a rekkenő hőségben. Nekem nagyon tetszett a kívülről puritán, de formájával és nagyságával meghatározó emlékmű. Sok időt töltöttem az emlékmű belsejében, hogy alaposan megnézzem a sok belső domborműveket. Mint a bolhapiacon, van ott benne minden mi a múltunkból megőrzendő. Emlékeztet arra, hogy mi minden is történt Budapesten, miután összevonták Pestet és Budát.

Amikor felavatták, és én megkaptam az első fényképezőgépem, akkor voltam tizenegy. Azóta eltelt pontosan négyszer tizenegy év. Én születésnapomra megkaptam életem negyedik fényképezőgépét. Jó még a harmadik is, de mindig panaszkodtam, hogy nem szeretem ezt a modern gépet, mert nem lehet nyakba akasztani. Nincs nézőkéje, csak LCD kijelzője a hátlapon. A családom kiválasztott egy olyan fényképezőgépet, mely ugyan modern, de úgy néz ki, mint egy régi fényképezőgép. Képzeljétek, amikor az exponáló gombot lenyomom, ugyanúgy kattan, mint a régi fényképezőgépem. Nagy volt az öröm. Az első adandó alkalommal, hova máshova mehettem volna a gépemmel fotózni, mint a Margitszigetre. A rekkenő hőség ugyanúgy megvolt, mint negyvennégy éve. A szökőkút környéke zsúfolásig megtelt. Én meg az emlékmű környékén egyedül voltam, aki megpróbált egy fotósorozatot készíteni, arról az emlékműről, melyről az első gépével is próbált, de akkor nem sikerült.

"Centenáriumi emlékművet avattak a Margitszigeten Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 100. évfordulója alkalmából szombaton délben a margitszigeti szökőkút előtti téren centenáriumi emlékművet avattak. A vöröses ragyogású, ég felé törő fémszirmokat hatalmas embergyűrű övezte: az ünnepségre hivatalos volt mindenki, aki munkájával hozzájárult a főváros gazdagodásához, gyarapodásához. A meghívottak sorában ott volt Fehér Lajos, a kormány elnökhelyettese és Németh Károly, az MSZMP budapesti bizottság első titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára, dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese, dr. Trautmann Rezső, a budapesti népfrontbizottság elnöke, továbbá a főváros politikai és kulturális életének számos más ismert személyisége...." Források: Dolgozók Lapja, 1972. szeptember 24. vasárnap (27. évfolyam, 226. szám)

Az emlékmű ma is a sziget egyik emblematikus dísze. Érdekes olvasni a Mai magyar művészet sorozat kis könyvében leírt méltatást a "szimbolikus megfogalmazású plasztikai alkotásról" (megjelent 1974-ben!):

"Ha az emlékmű mellé állunk, a felfelé kígyózó spirál csúcsa már nem is a határtalan térbe, hanem a határtalan időbe tör, s miként az egymást átható két spirál tér-idő-változásaiban, bennünk is hirtelen élőként beszél a múlt, s távolodó hangját sem halljuk már tisztán: a felgyorsuló, teljes létezést kívánó jelenből mindenhonnan a jövő rohan felénk." Források: Kovács Gyula: Kiss István (Mai magyar művészet sorozat; Képzőművészeti Kiadóvállalat, 1974.) Dőlt betűs idézetek forrása: https://www.kozterkep.hu/~/3135/Centenariumi_emlekmu_Budapest_1972.html