Hoppá, egy emléktábla, az éjjel-nappali maszek boltjának reklámtáblái között. Ezt még eddig nem vettem észre, és a rajta szereplő Vihar Béla neve sem mond számomra sokat. Mindegy, név megjegyezve, és mentem tovább. Otthon aztán nem hagyott nyugodni a táblán szereplő név. Hiába, ez az emléktábla vadászat, ami nálam a blogolással kialakult szép lassan gyógyíthatatlan betegséggé vált. Otthon aztán szabad időmben utánanéztem az emléktábla szereplőjének.

Az életrajza felcsigázta érdeklődésem, így aztán elkezdtem keresni írásait. Hogy-hogy nem az antikvár könyvkínálatban még egy dedikált verseskötetére is akadtam. A kíváncsiságom megért egy ezrest. Meg is vettem Vihar Bélától a Szerelem születése című verseskötetét. Akár nekem is ajánlhatta volna, de akkor – 1958 április 4-én -, még gondolatban sem léteztem.

Vihar Béla (Hajdúnánás, 1908. május 23. – Budapest, 1978. november 24.) József Attila-díjas (1966) magyar költő, újságíró, tanár.

Tanítóképzőt, majd tanárképzőt végzett Bp.-en. Először Hajdúsámsonban, majd Miskolcon tanított. Verseivel tizenhat évesen a Raith Tivadar által szerkesztett Magyar Írás című avantgárd folyóiratban jelentkezett. A Vági-féle Magyarországi Szocialista Munkáspárt tagja lett, titkos politikai szemináriumokat hallgatott. A II. világháború alatt munkaszolgálatra vitték. 1945-1948 között iskolaigazgató. 1949-1954 között a Népművelési Minisztériumban a nemzetiségi művelődésügy referense, 1954-56 között szabadfoglalkozású író. 1956-1959 között a Műterem című lap olvasószerkesztője.  1959-1968 között az Élet és Irodalom belső munkatársa. Ő állította össze a Sárga könyv (São Paolo 1945) c. antifasiszta dokumentumgyűjteményt.– Első versgyűjteménye 1933-ban Út önmagadtól címmel Miskolcon jelent meg. A felszabadulás előtt ezenkívül már csak 1941-ben adott ki verseskötetet Budapesten, Betűk békessége címen. Kígyóének (1970) című kötete megjelenése alkalmából készült önéletrajzában azt írja: "egy szétzúzott nemzedék tagja." A húszas évek avantgarde lírikusai közt nem egy hasonló módon kezdte pályáját, mint Vihar Béla. Jó néhányan elsodródtak a kezdeti iránytól, s az újrealista, tárgyias lírához kapcsolódtak. Ebbe az irányba haladt volna Vihar Béla is, de ihlete egy időre kiapadt, mivel a vidéki élet, a származása miatt ráosztott történelmi vesszőfutás és személyes sorsának tragédiái kisodorták az irodalmi élet belső köréről. Majd csak 1958-ban jelentkezett ismét versgyűjteménnyel, A szerelem születésével. Pályakezdésének törekvéseit látja igazolódni a felszabadulás után. "Aki kétszer születik, két anya vigyázza lépteit. Én is két anya gyermeke vagyok" – írja Vallomás, intelemmel című versében. S ugyanebben: "Az én szocializmusom erkölcsi mozgalom is, vagy enélkül semmi."

A szerelem születése (1958) után gyakran jelentek meg kötetei. 1960-ban Baráti asztal, 1962- ben Önarckép, 1965-ben A Négy Felelet címen jelent meg versgyűjteménye. 1966-ban József Attila-díjat kapott, s 1968-ban első válogatott gyűjteményét is alkalma nyílt közreadni. Párbeszéd az idővel címmel. Többé nem apadt el ihlete. 1970-ben a Kígyóének, 1973-ban a Küzdelem az angyallal és 1976-ban a Szamárháton című verseskötete jelent meg. A megújult ihlet összeköttetést keresett pályakezdő lírájával. 1934-ből való Szamár című verse: "Szürke vagy, mint a föld, állasz piciny patákon, s mint két kart, tárod szét füledet, te törpe ló, paripák Chaplinje: komikum." Ennek a szamárnak a hátára ül föl ismét a hetvenes évek elején, s így foglalja össze szellemi fejlődésrajzát: "valami parancsot véltem teljesíteni, elindulván a görbe, kis Malom utcából, ki a világba, bensőmben egy üzenettel, amelynek már-már elfeledett szövegét próbálom azóta is meglelni ...", majd így folytatja: "így ügetek, kocogok az irónia makacs szamarán ..." Dikciója megőrizte a szabadvers ösztönzését, a hatvanas-hetvenes években írott versei Füst Milánéira emlékeztetnek.

A szerelem születése című kötet megjelenésére Weöres Sándor ír szonettet: "Könyvedben minden út és forduló igaz, ahogy mondod: Szerelem születése." Weöres ráismer a rokon törekvésre Vihar Béla költői megújulásában. E megújulás természetéről vall az 1978-ban, a költő halála évében megjelent új válogatott gyűjtemény is, az Egy katona megy a hóban. Félszázados költői pályát tekint át ebben. A verseket nem a hagyományos időrendi csoportosításban közli, hanem más szerkesztési elv szerint: hét ciklusban, hét koncentrikus körön oszlanak meg; nem az életrajz időrendi fonalán, hanem a személyiség sorsegységének mélységi tagolódásában. Ebben a kötetszerkezetben van középpont és vannak közelebbi meg távolabbi körök, amelyeknek szervező rendje a személyiség súlypontjáról növekedő sugarakkal tágul. A legbelső kör az életrajzé, a második a természet és ember rejtelmes kapcsolatáé, a harmadik a szerelemé, a negyedik a társadalmi viszonyoké, az ötödikben a történelem szólal meg, a hatodik körön a múló idő lebeg, a hetediken pedig a lírikus ars poeticai reflexióit gyűjti ciklusba. Ahogy szülőföldjeinek emlegetésével a bolyongás képzetét keltette, evvel a koncentrikus körökre tagolt szerkezettel a lineáris idő fölötti lebegést fejezi ki. Mintha a költőnek nem is lehetne más a kifejezési célja, csak az, hogy életének metafizikai jelentését tárgyiasítsa, a rábízott üzenet rejtjeleit anyanyelvi formákba fordítsa át. Forrás: http://kalaka09februar.homestead.com/Vihar_B_la__letrajz.pdf

Nem szeretem a sorozatokat, de a Tolna megyei egynapos kirándulásunkról nem tudok egyetlen posztban beszámolni. Mint az első részben írtam csak Kalaznón sikerült fényképeznem, mert lemerült a masinám akkumulátora. A három falu evangélikus templomai közül így egyes egyedül a kalaznóit tudtam lefényképezni. A templomról ismertetőket a netről szedtem forrásmegjelöléssel.

Az elpusztult középkori települést hesseni német evangélikusokkal telepítették be a XVIII. század húszas éveiben. A gyülekezet kezdettől fogva Varsád filiája volt, csak 1784. május 25-én lett anyagyülekezet. A telepesek megérkezésekor még álltak a középkori templom romjai. Első imaházukat hamarosan felépítették, s haranglábuk is lehetett, hiszen 1725-ben harangot vásároltak. Az oratórium berendezésével kapcsolatban érdekes adat maradt fönn. A somogydöröcskei evangélikus gyülekezet 1794-ben felszentelt fatemplomában Kalaznóról vásárolt szószék volt. Pénztárkönyveik szerint az imaház tatarozására is többször fordítottak nagyobb összeget, többek között 1770-ben. Korábbi oratóriumuk helyett épült föl 1787-90 között a ma még álló, 13 öl hosszú és 6 öl széles templom.

A homlokzat előtti tornyos, félgúlával kontyolt nyeregtetős templom telekbelsőben, domboldalra épült a falu főutcájától feljebb. Homlokzatai lineáris tagolásúak, köztük két oldalt, két sorban félköríves, vakolatkeretes ablakok. A főhomlokzaton négykaréjos és ovális ablakok, fönt a két szélen kővázák. A főhomlokzat dísze a négyszintes torony. A szegmensíves, füles, barokk kőkeretű főbejárat az oldalbejárat formájával azonos. Felette íves koronázótaggal lezárt kőtábla német-római császári kétfejű sassal és császári koronával, középen magyar kis címerrel, oldalt 1789-1889, illetve átfestve 1779-1879-es évszámokkal. Az ajtókeret szegmensének felirata "IHR ENKEL PREISET IOSEPHS RUHM DURCH SEINE HULD ZU GOTTES EHRE / ERBAUTEN VIR DIES HEILIGTHUM, DAMIT MAN HIER DIE TUGENT LEHRE." Forrás: http://users.atw.hu/kalazno/epitesz/kraehlin.htm

A kalaznói templom 1787-90 közt épült. Karzatképeinek mestere öt év múlva a keszőhidegkúti templom karzatképeit is elkészíti. Amíg kalaznói képei sötét tónusúak és kicsit merevek, addig a keszőhidegkúti képei már határozott előrelépést mutatnak. A könnyed, rokokós formaalkotás bizonyos elemit is sikerült elsajátítania a rendelkezésre álló néhány év alatt. Mindkét helyen újszövetségi jelenetsort és az apostolok képeit készítette el.

Sok tolnai templomban művészi orgonákat is látunk, gyakran a templom építésével csaknem egyidőseket. Megyénkben a kistormási Adam März volt híres evangélikus orgonakészítő. A kalaznói templomba is ő készített orgonát. Az orgonakarzaton Náthán és Dávid portréját látjuk. Sajnos az orgona sípjainak nagy részét széthordták a templom egyik kifosztásának idején, és a hangszer így használhatatlan. Ma is működőképes viszont Adam März bonyhádi orgonája, amit ma a szekszárdi evangélikus templomban láthatunk. Forrás:http://www.csatolna.hu/hu/tolnamegye/muemlek/evhegyhat.shtml

A Pünkösdi hétvégén változékony idő volt, ezért a családi kupaktanács úgy döntött, hogy többnapos vidéki kirándulás nem lesz. Én úgy mentem volna a természetbe, és hallgattam volna a madárdalt. Helyette szobafogság jutott osztályrészül. Azért nem unatkoztam, és a hosszú hétvége többórás napsütését is kihasználtam. Elmentem a szomszéd kerületbe fényképezni. Már régóta tervezem, hogy néhány fémmunkás emléket lefényképezek, mert én érdekesnek találom. Különben is, ki tudja meddig maradhatnak még ott ezek fémműves emlékek.

A Nefelejcs utca sarki boltjának hátsó bejáratához egy rámpa van hegesztve. A vaslemezre a lakatosok – talán azért, hogy csúszásmentes legyen –, feliratot hegesztettek. Az írásképet biztosan nem ötösre osztályozták volna, de jól kivehető, hogy 1982 decemberében készült ez a nem mindennapi rámpa.

A Nefelejcs utca következő sarkánál egy modern cégtábla, mely az ott levő működő lakatosműhelyt reklámozza. A műhelyben már lézervágást is készítnek, biztos nem ott készült a csúnyácska rámpa.

Talán ebben az alagsori műhelyben készült a rámpa, amelynek ajtaját már régóta nem nyitották ki. A VII. kerületi IKV már rég nem létezik, a műhely dolgozói már biztosan nyugdíjba mentek. A tábla még egész jól tartja magát. Még 20 évet kell kibírnia, és akár a helytörténeti múzeumba is mehet.

A következő utcasarok házában élt egykor Teszársz Károly vasöntő, emléktáblájának alsó kettő bronzcsavarját már lelopták.

Teszársz Károly, Tesař (Pest, 1855. okt. 22. – Bp., 1916. máj. 18.): vasöntő, szociáldemokrata vezető. ~ Kálmán apja. Fiatalon ausztriai, németországi vándorútja során csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz. Hazatérve 1880-tól már a munkásmozgalom egyik szervezője. 1885-ben megalakította a vasöntők segélyező egyletét, amely a későbbi szakmai szervezkedés magja lett. Szervező munkája miatt feketelistára helyezték és többször bebörtönözték. 1893-tól a vasöntők elnöke.  Megalapította a vasipari szakegyletek közös magyar-német nyelvű újságját, a Vas- és Fémmunkások Szaklapját. Részt vett a Szakszervezeti Tanács megalapításában, 1899-től haláláig annak elnöke, nemzetközi kongresszusokon a magyar munkásságot képviselte. 1894-től az SZDP vezetőségi tagja. 1903-tól a Vas-és Fémmunkások Szövetségének elnöke, 1904-től az Általános Fogyasztási Szövetkezet alelnöke. Tehetséges agitátor és szervező volt, nagy érdemei vannak a magyarországi szakszervezeti mozgalom kifejlesztésében. Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC15363/15646.htm

A Dembinszky utcánál jobbra lefordultam, és az Izabella utcáig meg sem álltam. Ott emlékeztem egy járdába öntött kulcsra, mely a „kulcslyuk” nevű kis lakatosműhelyt jelölte. A kulcs még a járdában volt, a műhely már elköltözött a túloldalra. 

Egy szombati napon történt, hogy három magyarországi német falut látogattunk meg. A leutazás három órát tartott, a csoportvezetőnk örömére nem tizenhárman, hanem eggyel többen mentünk, igaz ehhez a sofőrt is beszámolta. Mind a három falu lakossága az evangélikus felekezethez tartozott így evangélikus templomból is hármat látogattunk meg. Az első falu Kalaznó volt, melyet névről már ismertem, mert feleségemnek sokáig kerestem az antikváriumokban a Kalaznói német nyelvjárás hangtanát. Kalaznón vendégségben jártunk az istállóból és pajtából átalakított galériában, ahol az egy kiállítótérben rögtön három kiállítás maradékát nézhettük meg. Már az első faluban annyi mindent fényképeztem, hogy a gépem akkumulátora lemerült.  A dőlt betűs részek alatt jeleztem az eredeti forrás helyét. Akinek van ideje, ajánlom figyelmébe a forrásszövegek elolvasását, szerintem megéri elolvasni, de még inkább ellátogatni a három tolna megyei német faluba Kalaznóra, Murgára és Györkönybe, ahogy mi is tettük.

Tolna megyében, egy kicsi faluban áll az a csodaszép parasztház, amelyet Lux János (1891-1978) magának és családjának építette. A pénzt Amerikában kereste meg rá, ahol évekig kőművesként dolgozott. Míg másoknak a tengerentúl jelentette az álmok országát, ő inkább hazatért Kalaznóra, hogy itt éljen a szerettei körében, boldogságban.  Sok öröm mégsem várt rá, mivel az 1942-ben elkészült portát a II. világháborút követő tragikus események következtében elvették tőle. Fia, Lux Henrik hadifogságba esett és mielőtt hazatérhetett volna, feleségét Németországba telepítették ki. A család a sorscsapások ellenére mégis újraegyesült. Bár Luxék az egykori parasztházukba már nem költözhettek vissza, komoly erőfeszítések árán mégis új életet kezdtek a szülőfalujukban. Hatvannégy évbe telt, mire 2009-ben az „örökség” ismét a család tulajdonába került. Nem tehettünk másképp, vissza kellett vásárolnunk a házat – mesélik az unokák, Csorbáné Lux Erzsébet és Pankotainé Lux Margit. Teljessé szeretnénk tenni nagyapánk életművét és az szeretnénk, hogy ez a hely találkozóponttá váljon – teszi hozzá Erzsébet. Forrás: http://nemzetisegek.hu/repertorium/2013/05/belivek_14-15.pdf

Esküvőtől születésig, illetve Egy bábaasszony naplója a címe az egyik kiállítási résznek, amelyben régi Kalaznói fotográfiák kerülnek bemutatásra. Ennek keretében emlékeznek meg az egykori Kalaznói bábaasszonyról, Daechert Margitról, aki a múlt század első felében számos Kalaznói gyermeket segített a világra.  A család életében a születés az egyik legszebb pillanat. Várva várt esemény, amelynél elkél egy tapasztalt bábaasszony segítsége. A bába kiállított, múlt század közepéről származó naplója pontos adatokkal szolgál a Kalaznói születésszámokat illetően. Ambach Mónika, a Magyarországi Német Kulturális és Információs Központ igazgatónője megnyitóbeszédében kiemelte, hogy Daechert Margit egy iskolázott bábaasszony volt, aki szaktudását a paraszti bábaasszonyok tapasztalatával kiegészítve a gyermekek és édesanyák szolgálatába állította. A II. világháború viharos évei bizonytalanságot hoztak magukkal, de a született gyermekek, még ha az ebben az időszakban csökkent is számuk, mégis reményt hoztak a kalaznói közösségbe. Forrás: http://www.zentrum.hu/hu/2014/06/harom-kiallitas-egyben/

Az egyik külföldi kollégám kérdezett a Magyarországi kisebbségekről. Amikor a románokról beszéltünk csodálkozott, hogy van olyan falunk, ahol többségben vannak a román anyanyelvűek. Van, sőt nekem is volt román nemzetiségű évfolyamtársam. A most bemutatásra kerülő emléktábla szereplője is román származású, aki egy komoly méretű és értékű magyar könyvgyűjteményt hagyott nemzetünkre.

Todoreszku Gyula (1866. augusztus 16. – 1919. november 27.) földbirtokos, bibliofil könyvgyűjtő. Felbecsülhetetlen értékű könyvgyűjteményt hagyott hátra, amik 1711 előtt megjelent magyar és magyarországi nyomtatványokból és számos könyvritkaságból állt. Halála után becses gyűjteménye az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába került.

Román származású édesapja, Todorescu Pál 13 évesen került Magyarországra. Kereskedőként nagy vagyonra tett szert, amit bérházakba és földbirtokokba fektetett. Magyar feleségétől három fia született, de csak Gyula élte meg a fiatalkort. Nyelvtanulás céljából a német Schnepfenthalba vitték. A németen kívül megtanult franciául és angolul. Középiskolai tanulmányait már Magyarországon töltötte, Budapesten végezte jogi tanulmányait, 1892-ben avatták doktorrá. Sokat utazott, hosszabb időt töltött Párizsban, ezek az utak nagyban hozzájárultak európai műveltségének és széles látókörének kialakulásához. 1915-ben feleségül vette édesanyja felolvasónőjét, Horváth Arankát. Gyűjtőszenvedélyét felesége is támogatta, tékájuk nagysága csak gróf Széchényi Ferenc és gróf Apponyi Sándor hasonló hagyatékaihoz mérhető. Horváth Arankával kötött házassága nem lehetet hosszú életű, mert Todoreszku Gyula 1919. november 29-én hosszú betegség után elhunyt.

Eleinte minden magyar könyvet össze akart gyűjteni, de mikor rájött, hogy ez lehetetlen, akkor döntött az 1711 előtt megjelent magyar és magyarországi nyomtatványok mellett. Könyvgyűjtői szenvedélyére nagy hatással lehetett Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár című bibliográfiai munkája. A mű megjelenésével megnőtt az érdeklődés a régi magyar nyomtatványok iránt és nagy gyűjtőhullám vette kezdetét. Megnőtt a kereslet a magyar könyvek iránt, amiknek száma eleve igen alacsony volt, ezért egyre szűkösebbé és ritkábbá vált a kínálat. Todoreszku szenvedélyes gyűjtőként levéltárakban, felvidéki és erdélyi templomokban és azok parókiáin kutatott újabb kincsek után. Emellett kiterjedt könyvkereskedői és antikvárius kapcsolatai voltak itthon és külföldön. Bibliofil szenvedélyéből ered, hogy a könyvek tisztításának aprólékos munkáját ő maga végezte. Gyűjtőszenvedélyéhez hozzátartozott a teljességre való törekvés. Ha több csonka példányhoz jutott ugyanabból a műből, akkor igyekezett ezekből egy teljeset összeállítani. Néhány csonka példányát kölcsönkért teljes kiadások eredetihez megtévesztésig hasonlító másolataival egészítette ki. Todoreszku a régi magyar nyomtatványokat igényes kötéssel látta el. Ezek egy részéhez mintául szolgáltak a gyűjteményében található eredeti kötések, másik részük a magyar szecesszió könyvművészetének alkotása. A munkához szükséges anyagokat és szerszámokat is maga választotta ki.

Gyűjteménye 635 magyar nyelvű, 535 Magyarországon nyomtatott idegen nyelvű és 81 magyar szerzőtől külföldön 1711 előtt megjelent művet tartalmazott. Szabó Károly bibliográfiájából közel 200 mű nem szerepelt. A 18–19. századból a gyűjtemény csaknem 1000 kötetnyi magyar nyomtatványt tartalmazott. Könyvtárában 44 külföldi ősnyomtatvány, 26 régi magyar kézirat, 16-19. századi ritka külföldi nyomtatványok is fellelhető. Nagy érték a 83 cirill betűs román, szerb és ruszin nyomtatvány a 15–19. századból. A gyűjtemény fő részét a 16–17. századi magyar nyelvű, Magyarországon megjelent idegen nyelvű és magyar szerzőktől külföldön megjelent művek tették ki, nagy értéket képviselnek külföldi ősnyomtatványai is. Ilyen például Boethius római filozófus De Consoliatione Philosophiae című munkája, melyet 1481-ben nyomtattak Kölnben. Hazánkban csak a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ rendelkezik ugyanezzel a kiadással.

Gyűjteménye jelentős darabjai Tinódi Lantos Sebestyén Chronicájának (Kolozsvár 1554) kiegészített példánya, Thuróczi János Chronica Hungaroruma (Brünn, Augsburg, 1488), Sylvester János Új Testamentum fordítása (Sárvár 1541), különböző kalendáriumok, több Calepinus-szótár s számos értékes könyvritkaság. A gyűjteményben találjuk Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediaját, melyet Utrechtben nyomtattak 1653-ban. A gyűjteményhez gazdag segédkönyvtár tartozott, mutatva ezzel, hogy a szép régi könyvekért lelkesedő amatőr gyűjtő tudós munkát végző bibliográfussá vált. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Todoreszku_Gyulaű

A nyolcvanas évek végén gyakran jártam a Teleki téri piacra, mert a közelben dolgoztam. A Népszínház utca akkor még nagyrészt macskaköves utca volt. A házak falán még sok helyen voltak golyó ütötte nyomok. Hangulata volt úgy is az utcának. A Népszínház utca kezdeti sarokházáról már írtam, most az utolsó háztömbjéről hoztam egy emléktáblát, és történetet. Amikor a Teleki tér felől megyünk a Népszínház utcába a sarki épülettömb, mint egy fordított felkiáltójel mered az ég felé. Ha megállunk és elmerengünk, akkor sarki tornyát egy ceruzának is nézhetjük, amint az égre akarja írni a háztömb történetét. Van mit írnia, mert ebben az épülettömbben történt a budapesti gettólázadás a második világháborúban.

Erről számol be részletesen G. Zoltán, az akkor 15 éves likőrgyári munkás: „Mindenki a tegnapi [1944. október 15-i − Sz. N.] eseményeket tárgyalja! Tankok a várban, rengeteg német a városban. Sokfelé közlekedni sem lehetett. És délután egy német járőrre rálőttek a Teleki tér egyik házából! Egy németet berántottak a kapu alá, lelőtték és kidobták a járdára! Rögtön lezárták a németek a környéket. A háztömböt körülvették és felszólították a bennlévőket − magyar segítséggel − hogy mindenki jöjjön ki a házból! Persze, senki se jött ki! A vastag bejárati keményfa ajtó zárva! Belelőttek a zárba, de az nem nyílt ki. Akkor a másik ház első emeletéről rájuk lőttek. Újabb halott és több sebesült! Akkor a németek elkezdték válogatás nélkül lőni az ablakokat mindkét házon! Az üvegek kitörtek, az elsötétítő papírok mögött meg téglából falazott ablakok, kis lőréssel a közepén! Vagyis itt már felkészültek a támadásra! Később elmentem megnézni a helyszínt. Alfréd is ott volt, mesélte, mi történt. Ő is lőtte a házakat három napon át, míg a Tigris tankok segítségével harmadnap leverték a lázadást. A házakban zsidók voltak többségben. Sokakat lelőttek, mások meg fogságba kerültek a végén. Elfogyott a lőszer is. Tehát igaz volt, amit meséltek! Az utca szinte minden közeli háza egy kis erőddé volt kiépítve! Még a padlásokról is lőttek. A visszalövő németek szétlőtték a tetőket, cserepeket géppuskával. A falakban sok ezernyi puska- és géppisztolylövedék becsapódása volt látható. Néhol teljesen leverte a vakolatot a falakról a sok lövedék. Több házon, de még 200 méterre, az OTI oldalán is − [mivel a] Tigrisek lőtték a házakat gránátokkal − háromméteres lyukak tátongtak a falakban. Több tucatnyi!

Rengeteg ember harcolt a németek ellen [október] 15-17-ig! A németek meg a Teleki téri fabódék mögül tüzeltek a bennlévőkre. 18-án bementem Alfréddel, mert előző este megjött. Oda vitt, ahol ő is tüzelőállásban volt, egy fabódé sarkánál. Mindenfelé ezerszám a kilőtt töltényhüvelyek! A látvány szörnyű! A bódék is kaptak sok lövést, de ezred annyit se, mint a házak! Talán kilenc német halt meg! Alfréd annyit mondott. Abba már az első nap meggyilkoltak is benne voltak! De sebesült sok volt. Hatalmas túlerővel szemben kellett harcolniuk! Így is csak tankokkal sikerült őket leverni! Igaz, ha nincs lőszer, akkor tank se kellett volna! A gyárban a munka megy, de az udvaron néha hallani a távoli fegyverropogást! Néha egész közelről hallatszik. Pedig ide a Teleki tér légvonalban megvan két kilométer is! Igaz, a házak sokat felfogtak a dörejek zajából. Másnap [1944. október 17-én − Sz. N.] − de mondták, a csata éjjel sem szünetelt − folytatódott [a harc − Sz. N.]. Délben mondták, Budáról telefonáltak, hogy Tigris tankok jönnek a hídon át Pestre a harcot befejezni. 13 tank! Aztán hallottuk a körúton a lánctalpak csörgését, hiszen egy megálló ide a körút! A közlekedést meg leállították. Fél óra se telt el, már hallani is a dörejeket. Tompán, hiszen a házak felfogják, szétszórják a hangokat! Sok dörej, vagy két óra alatt!

Sokan kimenekültek a házakból a légópincékbe vágott átjárókon. Azokat később üldözőbe vették. Így lehetett, mert egyszer csak látom, amint éppen a hátsó udvarba megyek, hogy a szemközti fal felől − a környező házak tűzfalai voltak ott − hangos fegyverropogás hallatszik. Egyes lövések, majd néhány géppisztolysorozat! Csattannak a lövések, visszhangzik a zárt udvarunkon! Ez már csak egy-két házzal odébb lehetett! Honnan kerültek ide? Akkor, ahogy ott állok, földbegyökerezett lábakkal, látom, hogy ott, ahol a kis beugró van a tűzfalon, ahol három ablak nyílik, az egyik − jobboldali − ablakból valaki átugrik a szemközti ablakba. A távolság van két méter, ez meg a második emeleten történt! Az egész egy pillanat volt! Más nem is volt az udvaron! Aztán még valaki átugrott, de utána mindjárt valaki kibújt ugyanazon az ablakon, de nem ugrott, hanem több lövést adott le pisztolyából a másik ablak irányába! Aztán minden elcsendesedett! Az utolsó lövésre már többen kiszaladtak az üvegmosóból is, de akkor már nem lehetett látni senkit! Mondtam, mit láttam! Mindenki sietett gyorsan vissza a helyére. Aztán már sehol se lőttek, ez volt az utolsó lövés, amit hallottam.”

Fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a Népszínház utca és a Teleki László tér − zömmel névtelen − ellenállói jelentős létszámhátrányuk ellenére olyan példátlanul elszánt ellenállást tanúsítottak három hosszú napon keresztül, amelyet a németek csupán nehézharckocsik bevetésével tudtak véglegesen felszámolni. Ezzel a „Kis-Varsó” területén harcolók véleményem szerint a hazai fegyveres ellenállás egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb fegyvertényét hajtották végre. Dőlt betűs részek forrása innét: http://www.photoblog.com/utazo/2011/11/11/budapest-viii-npsznhz-utca-31-20080809-20111114-htf.html