A fakockás útburkolat kiment már a divatból, pedig 100 éve még az Andrássy út is fakockákkal volt kirakva. Budapest legszebb és legkorszerűbb útvonalához fakocka dukált abban az időben, mert a fakockákon a lovak patái és a hintók kereke nem keltett nagy zajt. Egy igazán környezetbarát megoldás volt a maga idejében. A szájhagyomány szerint az Andrássy út fakockáit a múlt század elején az ország legnagyobb szélhámosa adta el egy felvidéki fakereskedőnek tűzifának. Az Andrássy utón immár száz éve nem lehet fakockákat látni még mutatóban sem. Abból az időből azonban maradt fakocka. Én a Múzeum körút és Magyar utca közötti egyik átjáró házában ismerek egy kapualjat, ahol megmaradt még a hajdani faburkolat. Megkopva és néhol betonnal pótolva, szerencsére még tartja magát. A hétvégén Ausztriában Kismartonban az Esterházy kastély bejáratában lettem figyelmes az eddig általam látott legszebb épen maradt fakockás útburkolatnak. A fakockák a hintók kerekei alatt két vonalban megkoptak, de megkopva is gyönyörűek. Csodálatos, hogy a kétszáz év és a számtalan betérő embert és hintót elviseltek és mégis használhatóak és gyönyörűeke maradtak ezek a fakockák, hirdetve, hogy nem kell azért kicserélni, mert kopott használt, jó lesz még ez a következő nemzedéknek is.

Kép: A Kismartoni Esterházy kastély bejárata, úgy, hogy jót látszanak a fakockák.   

Múltmentő olvasó küldte nekem az alábbi képet, azzal a megjegyzéssel, hogy még hangja is van. Én meg visszaírtam, hogy akkor hallani akarom. Olvasóm, hogy kívánságomnak eleget tegyen jó sokat próbálta. A szomszédok nem örültek, sőt a szobát is átjárta egy kissé ódon poros, büdös levegő. Hiába egy ilyen két világháború között készült dudából már van minek kijönni. Nem akármi ám a hangja, kicsit, rekedt, kicsit hamis, de a miénk. A kürthöz még egy talált könyvrészletet is kaptam, mely pont azt ecseteli, hogy bizony minden járművön kell, hogy legyen mechanikusan is működtethető duda is, mert nem volt elég az elektromos kürt. multmento.blog.hu/media/file/hang.WAV

A hétvégén Baranyában jártunk, hogy mi is, mint ilyenkor szinte mindenki felkeressük elhunytaink sírját. Irigylésre méltó időnk volt, bárcsak egy hét múlva is ilyen lenne, amikor végre feleségemmel egy hosszú hétvégi kirándulásra megyünk. Persze nem is az időjárásról akarok írni, hanem az egyik felkeresett temetőről, a véméndi Izraeliták kicsinyke temetőjéről. Mint minden évben ősszel idén is meglátogattuk, hogy elhelyezzük az emlékezés kavicsát a kis temető emlékművénél. A temető ezen emlékműve egy jeltelen sír azoknak, akik Véméndről a Holocaust áldozatai voltak. A II. Világháború után a véméndiek elmondása szerint egyetlen véméndi zsidó jött vissza a koncentrációs táborból, és ő emeltette az emlékművet. Ez a kis emlékmű az egyetlen Véménden a Zsidó áldozatok emlékére. A kilencvenes évek legelején a falu a II. világháború áldozatainak emléktáblát készíttetett az I. Világháborús emlékmű bővítéseként. A II. világháborús emlékműre akkor minden falubeli felkerülhetett, ha a túlélő családtagja kifizette a felvésés költségét. Állítólag az egyetlen véméndi zsidó túlélőt is megkérdezték, aki közölte: Nem akarja, hogy felkerüljenek a nevek, hisz nekik van már egy emlékművük a zsidó temetőben. Ezt a kis emlékművet keressük fel minden alkalommal, ha Véménden járunk. Idén is felkerestük, bár a jelekből ítélve már nem sokáig tehetjük, mert a temető egyre kisebb, a gaz és a szemét pedig egyre nagyobb a temetőben. A temetőt a szomszéd lassan hozzászántja a saját kukoricaföldjéhez. Az önkormányzat úgy néz ki semmit nem tesz, eme áldatlan állapot ellen. A zsidó temető melletti másik két temetőben példás rend uralkodik, ott látszik, hogy rendszeresen nyírják a füvet, és nem engedik, hogy a falubeliek odahordják a sittet és szemetet. A zsidó temető alig több 100 négyzetméternél, a mellette levő kettő  pedig ennek legalább százszorosa. A zsidó temető gondozása így a másik kettő mellett csak kerekítési tényező. Vagyis a temető rendben tartása még sok pénzbe sem kerülne, csak egy kis odafigyelésre.

Képek: A véméndi elhanyagolt zsidó temető még látszó sírkövei.

Hazafelé gyakran megyek úgy, hogy kedvenc használtcikk kereskedéseimet útba ejtem. Múlt héten is ezt tettem és betértem az Ó utcai használtcikk kereskedésbe. A sok retró cucc között akadtam egy kis borotválkozó tükörre. Nem egy mai darab, az eladó szerint egy hajdani  nagypapa hozta Nemesbikkről. Finoman megmunkált darab, minden porcikája. MEBERER’S Patent felirat a hátoldalon díszes fémlemezkén.  Vajon mit szabadalmaztatottak Mebererék? Talán a tükör foncsorját, esetleg a teleszkópos kitámasztó kart, vagy az egykori tapadókorongot a talpon, mely már csak nyomokban van meg.  Itthon a neten lázas kutatómunkába kezdtem, de az Internet úgy néz ki nem tárolja sehol Mebererék szabadalmát. Talán egy levéltár mélyén még megvan a tükör szabadalmi leírása. Gondolom Meberer úr nem gazdagodhatott meg szabadalmaztatott tükrén, mert akkor azért nyoma lenne a interneten is. Mindenesetre ez a kis tükör nagyon megtetszett. Volt rajta restaurálni való, de pont emiatt vettem meg, mert ebben a téliesre váltó őszben a legjobb most a lakásban apróbb tárgyak felújításával foglalkozni. Ezen felül amúgy is kellett a piperedobozba, ilyen hordozható kis tükre, még nincs is a feleségemnek. Egy ilyen boltot, ahol az eladóval beszélgetni is lehet nem lehet csak úgy otthagyni egyetlen tükörrel. Én is válogattam még és egy közel száz éves elefántcsont betétes réz karkötő is  horogra akadt. A karkötőt nagyítóval is megvizsgáltam és nagyon tetszett aranyos kis vésett díszítése. Ráadásul a karkötő és a borotválkozó tükör ugyanannak a családnak a hagyatékából került a boltba, így talán előző életükben is egy fedél alatt szolgáltak. Ez most sem lesz másképp. A hétvégén előkerültek a restaurálás kellékei aztán mindkét tárgyat alapos tisztításnak vetettem alá, azaz denaturált szesszel leszedtem az évszázad koszát. Tisztítás után a tükröt darabokba szedtem és a fém részeket sidol-al tisztítottam, persze éppen csak annyira, hogy az antik jellege megmaradjon. A tükör talpának tapadókorongját egy mai darabbal pótoltam, de pont a helyére illeszkedik, így szerencsés esetben még tapad is.  Röviden újabb két kis értéktelen kacattal gazdagodtunk. No de mit lehet ilyenkor tenni, hisz olyan szépek?!

Két éve ősszel csapatépítő kirándulásra mentünk Baranyába. Az ilyen kirándulásokon, mint lenni szokott a közelben levő múzeumokat, kiállításokat is meg szoktuk nézni. Pécsváradon a vármúzeum volt éppen soron. A vármúzeum történeti anyagán a hatvan fős társaság végignyargalt, aztán a múzeummal szemközti étterem és szálloda rendezvénytermében állt meg a társaság. Nagyon tanakodtak és felettébb jókedvűek voltak. Már azt hittem talán bort kóstolgattak. Nem, egy falon függő dekorációs eszköz előtt álltak és tanakodtak. Mi lehet ez ?

Fotó: SZÉNKÉNEGEZŐ FECSKENDŐ A filoxéra elpusztítására szénkéneget használtak, amit az 1890-es években Budapestről, Veszprémből, Tapolcáról lehetett beszerezni. A szénkéneget fémhordókban szállították és szénkénegező fecskendővel juttatták be a talajba. A szénkéneget úgy kellett adagolni, hogy a filoxéra elpusztuljon, de a tőke megmaradjon. A védekezést évente kétszer, száraz talajban kellett elvégezni. A hatalmas injekciós tűhöz hasonlító szénkénegfecskendőt a tőke körül négy helyen, a tőkétől 20–25 cm távolságban kellett a földbe nyomni, és a dugattyú lenyomásával 6–8 gramm szénkéneget a fém- vagy üvegtartályból a fúrórészen keresztül a talajba juttatni. A szénkénegező fecskendő kihúzása után a lyukat betömték, nehogy a szénkéneg elillanjon. A szénkénegezés alkalmazása esetén a szőlőt trágyázni is kellett.

Általános iskolások voltunk, negyedikesek. Persze ahogy ez lenni szokott volt, az osztály életkorát tekintve volt köztünk pár túlkoros fiú, akik már kamaszodtak, és egyre intenzívebb érdeklődést tanúsítottak a lányok, sőt a nők iránt.

A tanító nénink szép, csinos fiatal tanító néni volt. Mindig ápolt volt és csinos, ami akkoriban a 70-es években egyenlő volt azzal, hogy mini szoknyát hordott. A problémák ott kezdődtek, amikor helyet foglalt a tanári asztalnál. Az asztal kicsit magasabban állt, lévén akkoriban még a katedra nélkülözhetetlen kelléke volt az osztálytermeknek. De a fő baj az volt, hogy a tanári asztal nyitott volt, ergo látni lehetett a mögötte ülő lábát. Esetünkben a tanító néni végtelenül formás és szép lábacskáit, amik kikandikáltak a mini szoknyából.

Kép: Az tanári asztal talán még most is úgy van bedeszkázva, ahogy akkor. Illusztrációként jobb híján íme egy női láb tükörben fotózva.