Már több éve, hogy barátomnak a mesekönyveinek megírása után segítek és nyomdakészre szerkesztjük a kis mesekönyveit. Az egyik mesekönyv szerkesztés után az üveges könyvszekrényében megláttam két redőnyös tolltartót. Megdicsértem, hogy milyen jók és megemlítettem, hogy mindig ilyen luxus tolltartóra vágytam, mert én csak egyszerű zsanéros olcsó tolltartót kaptam, amelyikben csak ömlesztve voltak a ceruzák és tollszárak. Az osztály „menőinek” volt ilyen luxus emeletes redőnyös tolltartójuk. Barátomnál elég volt csak ezt megemlíteni, és máris az egyik tolltartót megkaptam tőle ajándéknak. Most barátomnak az iskolapadról szerencsére eszébe jutott, hogy megírja a saját kis iskolás történetét. Fogadjátok éppoly szeretettel, ahogy írta.

Amikor még nem voltam "múltmentő"

Amikor elkezdtem az iskolát, és megismerkedtem a betűkkel, még minden olyan mai szemmel régies díszletek között zajlott. Az osztályteremben még nem zöldre volt festve a tábla, hanem feketére. A tanító néni asztala katedrán állt, ami fából készült, és valami förtelmes szagú anyaggal volt bekenve. A szemétláda is láda volt, Fából, levehető tetővel. Az iskolapad is fából készült, és volt egy kis vájat rajta, ahová a nebulók a tollukat rakhatták. Helye volt persze a tintatartónak is. De az iskola felszerelésink sem hasonlítottak a maiakhoz. Ott volt például az iskolatáskám. Bőrből készült a vállamra lehetett akasztani. Olyan nehéz volt, hogy egy jól megtermett férfi is alig bírta volna el még üres állapotban is. Ebbe bele kellett még pakolni a könyveimet és füzeteimet, amik lila bekötőpapírba voltak csomagolva. Aztán ott volt a tolltartóm. Ez olyan redőnyös fából készült doboz volt. Mai szemmel szép famunka volt ez a tárgy, de én mit nem adtam volna, ha olyan tolltartóm lett volna mint a padtársamé. Neki is redőnyös volt, csak éppen szép műanyagból készült. Igaz, hogy az övét nem lehetett olyan jól le és felhúzogatni mint az enyémet, de nekem az övé jobban tetszett. A másik nagy álmom a golyóstoll volt, aminek a használatát szigorúan megtiltotta a tanító néni, mondván az maszatolódik, és a gyerek nem tanul meg rendesen írni az efféle ördögi írószerrel. Helyette töltőtollat kellett használnunk, ami szintén maszatolódott, ellenben a nemcsak a papír lett tintafoltos, hanem a kezünk is. De azért tintafolt ide vagy oda, azért mi még megtanultunk helyesen olvasni és írni!

A mi kerületünkben szeptember végén, október elején szoktunk lomtalanítani. Két éve is lomtalanított a ház és az egyik új lakó megkért többünket, hogy segítsünk a pincerekeszéből kihordani a sok ócskaságot, melyet az előző lakók hagytak bennt. Abban a rekeszben leginkább leselejtezett törött bútorok voltak és már használhatatlanok. Hordtuk is szorgalmasan a lomokat. Egy faládát vittem ki, melyben láttam, hogy megsárgult iratok vannak benne a tűzifa között, nem sok éppen csak három lap volt benne. Gondoltam, hátha valami érték, ha valaki ilyen gondosan elrejtette a sok szemét közé. Félretettem, és lomtalanítás befejezése után haza is vittem. Elolvastam, és ki is derült számomra, hogy miért is volt elrejtve. A papírlapok két eredeti az 56-os forradalomból származó munkástanácsi jegyzőkönyvet tartalmaztak. Sokat lehet olvasni az 56-os eseményekről, a munkástanácsokról. Mégis kézbe venni egy olyan dokumentumot, mely azokban a napokban keletkezett meghatározó élmény. Az egykori tulajdonosának visszaadni már nem tudom a jegyzőkönyvet, hisz azért költözött új lakó a lakásba, mert kihaltak az egykori tulajdonosai. Hamarosan itt az ideje ünnepelni a forradalmat, én most ezt azzal teszem, hogy az alábbi akkor keletkezett jegyzőkönyv képeivel megidézem az akkori forradalmi időszak néhány (l/n)apját.

Tavasszal Véménden egy születésnapi ebédet szerveztünk az általános iskolába. Az új iskola a régiből is megőrzött egy kis emléket. Az alább látható iskolapad még a XIX. végén készülhetett és sokat használhatták. Jól látszik az oldalsó talpán, hogy nagyon megvékonyodott, sok kis cipő koptatta. Lányom le is fényképezte, csinos darab. Én még a hatvanas években pont ilyen iskolapadban kezdtem az általános iskolát. A miénk is kopott volt, többen hagyták kézjegyüket a padon, pedig a Tanító néni tiltotta. Milyen is egy ilyen kis gyerek. Én sokat unatkoztam alsó tagozatban, mert a mi kis falunkban csak egy tanító néni volt. Így az alsó tagozat négy osztálya egyetlen osztályteremben volt kénytelen eltölteni a délelőttöt. Az órarendünkben külön volt csendes óra és hangos. Hangos órák azt jelentették, hogy a tanító néni azzal az osztállyal foglalkozott és tanult, a többiek írásbeli feladatokat oldottak meg csendben. Csendes órában hamar befejeztem a kiadott feladatokat, így figyeltem a „felsőbb” osztályok hangos óráját. Ezért volt, hogy jobban tudtam a másodikos matekot, mint az elsős olvasást. Mindig alig vártam a szüneteket, hogy kicsöngessenek. Csöngetéskor mindig ki lehetett menni az udvarra játszani. Jó is volt kint szaladgálni a pajtásokkal. Jocika, mint minden hasonló korú gyerek csöngetéskor, füzetét becsukta, felállt és kiment az osztályteremből. Én is ezt tettem. Azaz talán mégsem az előírt rend szerint, mert a Tanító nénim az ellenőrző könyvembe az alábbi bejegyzést tette: „Fiát megrovásban részesítem, mert szünetekben tokostól viszi ki az ajtót.”

Csütörtökön munka után hazafelé mindig bevásárolok, általában az otthonra szükséges élelmiszereket. Meg néha csak úgy bemegyek régiség kereskedésekbe megnézni, hogy érkezett-e új áru. Bár csütörtökön semmit se akartam venni, mégis megtetszett egy szép fehér tejüveg flaska. Kézbe véve látszott, hogy egyedi darab, mert az alján látszott a vágás, amelyben egykor az üvegműves elvágta. A flaskán egyetlen díszítés egy plasztikus domború rátét áttetsző üvegből. Gyártó jel, mint a legtöbb ilyen hutaüvegeknél nincs, legföljebb a szakirodalmi ismereteim alapján úgy sejtettem, hogy ez valamelyik zempléni hutából származhat.

Péntek este el is felejtkeztem az üvegről, amikor feleségem megérkezett egy gyönyörű szál virággal és egy bonbonierrel, melyben egy adag bonbonmeggy volt. Nejem mondta, hogy keressek a virágnak vázát. Aztán eszembe jutott, hogy amit előző nap csak úgy megvettem és eldugtam az most éppen alkalmas lenne ehhez a virághoz vázának. Irány a rejtekhely, elő a váza, aztán a komódon megjelent a kis kompozíció. Ugye milyen jól néz ki. Csak azt nem értem, hogy tudhattam csütörtökön, hogy pénteken pont erre a tejüveg flaskára lesz szükség. Úgy látszik van valami hetedik érzékem, vagy mégsem.?

A blogon barátom az én lánykérésemet tartotta kalandosnak és fantasztikusnak, pedig ez számomra egy szimpla lánykérés. A családi emlékezet szerint a legkalandosabb az anyai üknagyszüleink házassága volt. Ez a házasság Dél-Tirolban kezdődött. Üknagyapám dél-tiroli német gazda legidősebb fia volt. Apja a falu másik német gazdájának a lányát szemelte ki feleségnek. Üknagyapám valójában az olasz kisebbséghez tartozó gazda lányát tartotta szerelmének, aki a falu legszebb lánya volt. Udvarolt üknagyapám az olasz kislánynak, aki az udvarlást viszonozta is. A fiatalok szülei ellenezték ezt a vegyes házasságot. Üknagyapám tudta, csak az olasz barátnőjével lehet  boldog. Így a német üknagyapám megszöktette olasz szerelmét. Az ilyen házasságot Dél-Tirolban a XIX században még nem nézték jó szemmel, így ükszüleink útnak eredtek és meg sem álltak Baranyáig, ahol Hetvehelytől nem messze egy csodálatos völgyben építettek egy vízimalmot. A vízimalom még most is áll, sajnos nem a családunk birtokában.Nekem mint ükunokának pedig maradt a vízimalmok szeretete.

Az alábbi két képen a majki vízimalomról készült képek láthatóak.

Nemrég írtam meg a blogon a saját lánykérésem történetét, és máris kaptam egy újabb story-t a barátomtól. Mindig is tudtam, hogy barátom körül zsongtak a férfiak, nem is csodálom. Tudom, hogy „Kalamajka egy papucs körül” -című meseregénye is fiatalkori élményein alapul. És íme itt az igaz történet, mindenféle „kiszínezés” nélkül: 

 Kép: Barátom rajza az egyik kérőjéről